soroló

(once a raider...)

mivel idén is csak kicsit eltolva tudtam megnézni az epizódokat, így a rész megnézése után frissiben fogadhatott a hír, hogy a raiders kivágta antonio brown-t a hepciáskodásai miatt -úgyhogy elég frusztráló, hogy azért kellett végignéznünk az ab-perceket minden héten, hogy aztán ilyen faramuci vége legyen a csapattal való közös sztorijának. és még azt sem mondanám, hogy szórakoztató volt a show-ban a fickó... bezzeg a keret-szűkítésről meglehetősen szűkösen tudtak csak összeállítást készíteni a vágók, mert (gondolom) jon gruden nem engedte be őket a kamerával a megbeszélésekre -ilyet sem láttam még a sorozat történetében. eleve kevés érzelmi kötődésem volt a játékosokhoz, de így még kevésbé tudtam izgulni azon, hogy a megismert arcok közül ki megy és ki marad... (×09.07.)

kicsit elszaladt mellettem ez az évad, felületesebbnek tűnt, mint az eddigiek, kevésbé hagyták, hogy bevonódjunk a játékosok mindennapjaiba, nem engedtek igazán közel senkihez, így érzelmileg kívülálló is maradtam végig -és sajnos az sem segített, hogy az igazán fun arcok is a képen kívül lebzselhettek. pedig előzetesen azt hittem, hogy egy olyan showman, mint jon gruden, majd elkápráztat minket, de eléggé be volt feszülve a pali. jó lett volna egy pozitív löket a szezon előtt, de ezt most ezt nem kaptam meg a show-tól...

(fucking canada)

az éneklős rookie-avatásnál jöttem rá, hogy alig ismerhettük meg idén az újoncokat, valahogy mélyebb kötődést szoktak kialakítani velük a készítők. persze így is vannak arcok, akik azért felkeltették már a figyelmünket, leginkább azzal, hogy látványos teljesítményt raktak le a pályára... még jó, hogy akad egy kanadai játékos az aktuális keretben, mert így ki lehetett rá hegyezni a külföldi túrát. meg a tökéletlen formájú pályára, ami miatt jon gruden moroghatott egy sort -na jó, az első félidei teljesítményt sem süvegelte meg. de azért a végén mindenkinek volt oka az örömre -és ekkora lettek időzítve a kötelező ab-percek is... (a zenei szerkesztéssel elégedett voltam, vicces volt a ’knock on wood’ remix, és ütött a fő-téma gitáros verziója is a meccs alatt.) (×08.31.)

„i sang my song. connected our worlds. now i will open the door to this temple so our kind can pass through, find a voice of their own.”

nem érzik az írók, hogy elértéktelenítik a halált, ha folyton visszavonják...? ma is csak kétszer gyászoltuk may-t, de még mindig nem tudtuk elengedni. coulson-nál mondjuk biztos voltam, hogy találnak valami módot rá, hogy a nagy fináléig velünk maradhasson... évadzáróhoz méltó pörgést kaptunk, több helyszínen is életveszélyben voltak hőseink, még azt sem nagyon bántam, hogy zombikat is bevetettek az izgalomért, mert kellően elviccelték a kliséket. még deke is szórakoztatott, ahogy kiderült a nagy titka, és ahogy magán-kommandóban nyomta a mexikói romok között... a gonoszok nagy terve persze pillanatokra volt a sikertől, de igazából a lovasság egy karddal elrendezte a problémák nagyrészét... fárasztó, amikor egy karaktert túl sokat forgatnak ide-oda, ál-coulson-nál is számtalanszor eljátszották a bizalmunkat, hittünk neki, még reménykedtünk, de aztán mégsem tették őt jó emberré, izé, űrlénnyé... a jövő? a múlt! nem nagyon értem, hogy az utolsó nagy utazásunk miért oda vezet, ahova, de lehet spiritusz egy újabb felállásban akár... (×08.29.)

ha egy befogadó élből elutasít valamit, akkor egy alkotó előtt egy lehetetlen feladat tornyosul, mert szinte kizárt, hogy mondjuk egy sorozatnál úgy futtasson ki egy évadot, hogy a néző elégedetten álljon fel a végén... borzasztóan nem esett jól, hogy az írók nem bírták elengedni coulson-t, így olyan handycap-el indult az évad nálam, amit nem tudott ledolgozni a végéig -még akkor sem, ha elfogadható magyarázatot adtak végül a visszatérésre... kicsit szétesőnek is éreztem ezt a tizenhárom részt, mintha egy hosszabb útkeresés után akadtak volna rá a készítők a megfelelő fókuszra... az sem véletlen, hogy néhány epizód után félreraktam pihentetni, főleg mert sokkal erősebb sorozatok árnyéka vetült rá akkor, de az sem véletlen, hogy utána meg egyhuzamban toltam lefele a maradék kilenc epizódot, és nem csak kötelességből, hanem mert épp’ abban a pillanatban jól esett nézni... ha akarnak, még mindig be tudnak húzni kis-whedon-ék, erre a baromi élvezetes fitzsimmons-epizód volt idén a legjobb példa. titkon reménykedem, hogy a jövőre esedékes befejezésig még több ilyen emlékezetes részben lehet még részünk.

„show me what you are.”

hogyan közelítsünk az ál-coulson-ban lakó lényhez? hát daisy érzelmein keresztül! ...először is jó volt látni hősnőnket erősen, aki mindenáron a végére akar járni a rejtélynek, aki a kezét sem fél bepiszkolni, és aki már úgy gondolja, hogy túl van a mentora halálán. think again, little girl... cloe bennet-nek jól áll ez az arc, de tudja ő sebezhetően is játszani daisy-t, mint amikor felnyitja a leveleket -vagy amikor a coulson-szerű lény kimondja az eredeti nevét... gondolkodtam azon, hogy jobb lett-e volna ez a vonal, ha inkább may kapja ezt a szerepet, de mivel coulson és daisy kapcsolata is kellően szoros volt anno, ezért nem gondolom, hogy rosszul döntöttek az írószobában... az érzelmek felkorbácsolása mellett azért nyílegyenesen repülünk a finálé felé, most már tudjuk, hogy csupán a világ uralma a célja az évad-gonoszunknak (mi más?) -aki persze ezt nem rest ki is mondani egy klasszikus gonosz-monológban... (egyéb érzelmek az epizódban: a prof múltjának kísértete, deke lelkesedése a családi projektben.) (a chronicon-ok kicsit lógnak az évad szövetén, bár az is lehet, hogy már a jövő évre készülnek velük...) (×08.28.)

„created billions of willing hosts, waiting throughout this galaxy. just as you imagined.”

a kezdetek óta szeretnek játszani az írók coulson-nal (és velünk), mindig körülvette a személyét egy nagy adag rejtély, eleve halottan érkezett a show-ba, ugye... így azt hittem, hogy most is tovább nyújtjuk majd a kérdéseket a feje körül, de aztán a múltkori sokkoló cliffhanger után hamar jobban lett, és most már pontosan tudjuk, hogy miként lehet velünk ismét, épen, nélkülözve az igazi coulson személyiségét... és elfogadható magyarázatokat kaptunk, hozzákötve több elemét is a múlthoz, a monolitokhoz és egy nagyon emlékezetes coulson-megmozduláshoz. plusz az entitás alap-jellegét is megfeleltették nekünk a ghost rider-rel, hogy ne érezzük idegennek ezeket a testrabló űrlényeket a sorozatban... de a jelenben is jól kihasználták ezt a test-ugrálós képességet, kicsit kacérkodva a horror-hangulattal is, és persze az ilyenkor kötelező nagy kérdőjelek is ott voltak -azaz hogy sosem tudhattuk, hogy épp’ akkor kiben bújik a gonosz-néni... kicsit megvezettek az évadban tapasztalható romantikus évelődéssel, mert azt hittem, hogy tényleg össze akarják hozni a két ezer éve velünk lévő mellék-karaktert, de csak meg akarták ölni az írók az egyiküket... (×08.28.)

„people fantasize about doing something heroic, but in the end, they save their own skin.”

szokatlan húzás egy ilyen évad közepi duplarész, ami ráadásul egy finálé tüneteit mutatja, összehúzza a szálakat egybe, és közben pörög megállíthatatlanul, mint egy elszabadult quinjet... nem mondom, hogy a sorozat írói lennének a környék legnagyobb titok-tartói, mert azonnal kitalálható volt, hogy a vörös hajú űrlény-néni miben sántikál, ahogy az is, hogy miként ússza meg az epizód végén az ellene elkövetett merényletet... viszont jól játszanak azzal, hogy mindkét oldal hiteget minket, hogy a másik a gonosz, és úgy tűnik, hogy sem a világ-pusztító, sem a személyes bosszúját hidegen tálaló vadász sem pozitív karakterek, mert hiába szerepel ál-coulson listájában a ’világ-megmentés’ szó is, lelkiismeret-furdalás nélkül megtenne bármit, hogy a saját céljait elérje... jól sikerült összefűzni a három szálat úgy, hogy egyszerre növelték a feszültséget mindenhol, fenyegették hőseinket halállal és atom-bombával egyaránt, jó volt érezni a pezsgést a nagy rohanásban. viszont már megint ökölbe szorul az öklöm attól, hogy az első évad óta nem képesek kiadni a sorozat zenéit, mert bear mccreary most is előszedte az epizódok kedvéért a pincében porosodó taiko-dobjait... a nagy összeborulások szívmelengetőek voltak, viszont a látszólagos happyenddel egy percig sem sikerült meggyőzni -főleg hogy pontosan tudtuk, hogy négy epizódnyi gebaszt ötölnek ki éppen az írók, miközben a srácok isszák a sörüket a kantinban... (deke örök problémázásával és arcoskodásával eléggé ki tudnak idegelni, de azt jól fogadtam, ahogy a csillogó lelke összekapcsolódott a kissé pszichopata snowflake-ével.) (×08.26.)

„he’s a match. same dna as coulson.”

na, megint a lassú csavarásos szakaszba értünk, ahol türelmesen ki kell várni, amíg elérünk a zúzáshoz... fitzsimmons-ék pénz spórolnak a produkciónak azzal, hogy visszateleportálták magukat a bűn-bolygóra, ahol már jártak korábban, mert így nem kellett új díszleteket építeni -ezt a szálat leginkább anthony michael hall kedélyes gengszter-főnöke mentette meg. plusz érkezett csinos rejtélyként karolina wydra karaktere is, aki hogy-hogy-nem pont akkor akar a földre jutni, amikor arról van jövendölésünk, hogy a mindent-elpusztító-lények gazdája a föld felé tart. szóval minimum gyanús a nő... a shield bázis környékén meglehetősen nyugodtan zajlanak az események, egy daisy rengéssel megakadályozzák gonosz-coulson-ék szökését, és a halál-madár hordozókat is gond nélkül elkapják -hogy aztán minden összeomoljon, és az őrmester kéjesen kimondhassa az epizód címét... az érzelmeinkkel továbbra is jól játszanak, coulson látványa mindenkit felkavar, és daisy a mi hangadónk, akik felteszi a legfontosabb kérdést: miért is ment szét a jojo/mack páros...? ja, és deke is ott sertepertél, és még mindig idegesítő... (×08.25.)

„a love like that is stronger than any curse.”

a kezdetektől bírom fitz-simmons-t, egyszerre hozták a sorozatba a humort és a kötelező tech-blablákat, aztán egyre közelebb férkőztek a szívemhez, ahogy fejlődött előre a kapcsolatuk, ahogy az írók elkezdték rájuk pakolni a súlyokat. és bátran építkezhettek is erre a kettősre, mert mondjuk ki, hogy elizabeth henstridge és iain de caestecker a sorozat legjobb színészei, így mindig öröm látni, amikor kijátszhatják a teljes érzelmi eszköztárukat. mondjuk egy epizódban, ami a kapcsolatuk építésére van szánva -a maga kifordított shield-es módján... régóta vannak már elszakítva a szerelmeseink, így bőven volt mit tisztázniuk, bár nem volt egyszerű dolguk azzal, hogy az agyuk közben játszott velük, szürreális irányokba víve el a komoly témákat. így menekült el gemma a felnőttes gondolatok elől a gyerekkorba, és így támadhatott rájuk a tudatalattijuk sötétebb fele, kicsit japán horrorba is elhajlítva a hangulatot. de persze érkeztek csapások is a múltból, végig kellett élniük régi drámákat újra, és a framework töredékei is beékelődtek az emlékek közé... az a jó, hogy nem csak hangoztatják az írók, hogy fitz és simmons tökéletes páros, hanem nézőként is érezni ezt, még akkor is imádni-valóak, amikor öt centiről üvöltenek bele a másik arcába. mert azt is csak szeretetből teszik... (×08.25.)

„every dream is someone else’s nightmare.”

no, lássuk, mennyire sikerül hatékonyan elfogadtatni velem az írószobának a a gonosz-coulson ötletet... mert derekasan próbálkoznak árnyalni a képet, nem is igazi fenyegetés lesz ő, hanem világmegmentő -ennek ellenére egy keménykedő seggfej maradt, aki simán arcon üt egy nőt is... oké, értem, sok borzalmat látott már életében, és azért lett ilyen, de attól még nem szívesen nézem... viszont az rendben van, hogy összepárosították may-jel, és megtámogatták a dinamikájukat némi flash-sekkel is, ahol a kedves-coulson-t üdvözölhettük (csak a hallucinációk miatt voltak egyforma mondataik a két karakternek, vagy akarnak még valamit kavarni a rejtély körül?)... az űrben felbolydították kicsit a felállást, daisy és a szexuális feszültségtől feszülő ügynök-páros hazaindult, miközben elérték, hogy a fitzsimmons újra együtt lehessen -persze nem boldogan összeölelkezve, hanem egy fenyegetés árnyékában, életveszélyben... no, úgy tűnik, hogy enoch furcsa népéről is kapunk idén információkat. ezt mindenképp üdvözlöm (az új egyedünk ebből a fajból egy hölgy, akivel csupán az volt a bajom, hogy végig egy idősebb kiadású zendaya-ra emlékeztetett, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól)... évadközi átvezetésnek érződött ez a rész, ahol módosul kicsit a sztori-ívek pályája -és egész működő formában hozták le ezt az átmenetet... (×08.24.)

(too much noise)

értem én, hogy tele van a sajtó antonio brow-nal, mert az újságírók imádják a drámát kavarni, és most épp lehet csámcsogni a sisak-ügyén, és azt is értem, hogy a rajongók és a csapat-tagok között is ekkora népszerűségnek örvend a srác, but oh boy, fárasztóan sokszor vágunk vissza rá újra-és-újra a show-ban (keretes szerkezetként főleg az epizód elejét és végét uralta nyomasztóan)... megkaptuk a szokásos előszezon-meccs összefoglalót is, ami tök jól tudott pumpálni felfelé, ahogy a szép megmozdulásokat, touchdown-okat, elkapásokat, védő-villogásokat láttuk, egy jó formában lévő csapat brillírozott, aztán a végeredményt látva azért feljebb húztam a szemöldököm, mert abból kiderült, hogy csak 7 ponttal nyertek végül az ezüst/feketék -tehát egy csomó olyan dolgot kivágtak a doku-filmesek, amik kellemetlenek voltak a csapat számára... (a most reflektor-fénybe került tight end kölyök szimpatikus volt, főleg úgy, hogy kis-növésűként hasít a pályán, mert védi a becsületünket -mi kicsik tartsunk össze...!) (×08.23.)

„it takes guts to do what these men are doing. stepping out of their comfort zone, and into the shoes of another.”

azért jól rám ijesztettek ryan murphy-ék az elején, ahogy elkezdték halmozni a drámákat a szívünkre, összetört blanca betegségének előretörése, és beleszakadtam abba, amikor angel elveszítette a lába alól a talajt... aztán megkegyelmeztek nekünk az írószobában, és felemeltek minket is a padlóról a karakterekkel együtt -méghozzá a szeretet erejével... csodás volt nézni, ahogy mindenki összefog blanca-ért, hogy újra barátként támogatják egymással pray tell-lel, és angel is újra emelt fővel járhat, köszönhetően élete szerelmének, (egy cuki pitbull kitartásával felvértezett) papi-nak... azaz a kitartásról tanulhattunk így ma is, plusz egy igen szemléletes példát kaptunk a körülöttünk élők elfogadására is: szó szerint kell venni a klasszikus mondást, miszerint úgy ismerheted meg a másikat, ha a cipőjében jársz egy kicsit. csak nem olyan egyszerű ezt kivitelezni, ha annak a bizonyos cipőnek olyan magas sarka van, mint amit a szexi nők hordanak nap-mint-nap... hogy pozitív kicsengéssel búcsúztassuk idén is hőseinket, egy igazi ballroom-jelentettel zártuk be az évad kapuját, ami az egész részhez hasonlóan tele volt szívmelengető pillanatokkal (az ’év anyja’ vándor-díj úgy tűnik, minden évben levesz majd a lábunkról, ráadásul nem felejtkeztünk el a candy-féle karaoke-ról sem). plusz az utolsó képben ott volt az, ami már nagyon érett epizódok óta -blanca evangelista újra megnyitja a házát a rászorulók előtt, új fejezetet nyitva a történetben -és a szívünkben... (×08.21.)

a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján került igazán a reflektor-fénybe az aids, amikor tom hanks eljátszott egy beteg karaktert a philadelphia-ban és amikor meghalt freddie mercury. így most, amikor a sorozat idővonala is elérte ezt a korszakot, az alkotók is hangsúlyosabbá tették ezt a szálat, temetésekre jártunk és az elmúlásról elmélkedtünk, minden beteg főszereplőnk volt fenn és lenn ezen a gyilkos hullámvasúton... a másik kiemelt téma a fejlődés és továbblépés volt, végigkövethettük, ahogy az evangelista ház gyermekei felnőnek, megvalósítják az álmaikat, az anyuktól kapott szeret-csomaggal a hátizsákjukban kilépnek az ajtón, és megvetik a lábukat a nagyvilágban... mert bizony még mindig a sorozat legnagyobb erénye a szíve, hogy merik az alkotók érzelmesen bemutatni ezt az összetartó közösséget, és úgy tudják fenntartani és növelni a kötődésünket a karakterekhez, hogy közben nem mossák el az esendőségeiket sem. és persze fáj, ha néha összekapnak, de tudjuk, hogy úgysem bírják sokáig a mosoly-szünetet, ahhoz túlságosan is szeretik egymást. és mi is őket...

„it’s very important they see themselves as more than inmates. they’re someone’s mother, someone’s daughter, sister, friend.”

kritikus pontja a börtön-létnek, hogy a kint lévő szeretteikkel milyen a viszony, hogy miként kapaszkodhatnak a rácson túliak abba a gondolatba, hogy boldogan élnek a családtagjaik, de ugyanígy fontos az is, hogy miként gondolnak a családtagok az elítéltekre... eléggé lecsupaszítottuk ma a sok szálat, néhány rab érzéseivel foglalkoztunk inkább csak, cindy bűnbocsánata megható volt, és végül maria pozitívabb szemlélete is működni kezdett (plusz láthattuk az üveg két oldalán piper-éket is, akik most kezdenek belegondolni abba, hogy még három évet kell várniuk arra, hogy újra megérinthessék egymást -az alternatívák sem elképzelhetetlenek így, alex máris mohó szemmel elemzi a börtönőr-néni tetkóit)... eközben nagyon tetszik, ahogy caputo-val bánnak idén, hogy lelkileg támaszt tud nyújtani a nőknek, és hogy egy romantikus lelkű kiskutya lesz belőle, amikor fig-gel vannak együtt. apropó, a morgós igazgatónőnk is nagyon szerethető, ahogy folyamatosan nő bele a mentor-szerepbe... kezdetben nem igazán éreztem ezt az epizódot (például megint kicsit ballasztnak tűnt a flashback), de aztán nagyon szépen kikerekítették a végére érzelmileg az írók... (×08.19.)

(better fucking execution)

nagy ugrást tettünk meg az előző rész végi fanyalgástól, sokkal jobban klappolt minden a vágószobában és a pályán is -igaz, ez utóbbin még van mit javítani... jon gruden is bevette az energia-fokozóit, üvöltött és lelkesített, ezt a fajta karaktert vártam tőle a kezdetektől. jót tett az epizódnak, hogy szinte csak a sporttal foglalkoztunk, nem volt idő a kitérőkre, és jót tett (a csapatnak is) a rams érkezése. mert a barátságos hangnem ellenére azért összefeszültek a srácok, és a kezdeti döcögés után azért kiegyenlített lett az erőviszony. bár ahhoz, hogy ezt érezzük, kellett egy kis metallica rásegítésnek -de hé, a bay area-ban vagyunk, persze hogy egy kis trash-sel kell felütni az edzést... a másik, amiért jobban működhetett ez az epizód, hogy sikerült kiszemezgetni a szimpatikus újoncokat, akiket majd sajnálhatunk, ha nem érik el a végső roster-helyeket a fináléban... (×08.19.)

„tonight, you will be visited by three more ghosts! listen to them.”

megkapod az ajándékaidat, meghatódsz tőlük, pont azt kaptad, amire vágytál így az év végén, de ott van a sor végén egy csúnya meglepetés is, ami miatt csak értetlenül nézel ki a fejedből -ezzel most miért kellett elrontani a hangulatot...? a jövő sötét szelleme letörte a hangulatom, mert nem tetszik az az ötlet, hogy széttörjék jövőre a csapat-egységet, amikor idén ilyen szépen egymásra találtak a csajok -lásd az előtte lévő fél órát, ahol bohóckodtak kicsit a karácsonyi énekkel (ötletesen feldobva pankrációval például a halál szimbólumát), és elérzékenyült a szív, amikor kiderült az ajándék-osztás alatt, hogy milyen jól kiismerték egymást a csajok az együtt töltött idő alatt... (bash-sel nem voltam kibékülve idén, mert eléggé seggfej-irányba tolták el a karakterét, de most működött az összeomlása -az már egy másik kérdés, hogy belekódolták a tragédiát a házasságába...) (×08.17.)

a sorozatoknál elkerülhetetlen a fókusz-váltás, és nézői hozzáállás kérdése, hogy mennyire tud valaki az alkotókkal menni az új ösvényeken. a glow-hoz vonzó tényező kezdetben a pankráció volt, csakhogy már végignéztük, ahogy az esetlen kezdő csajok profikká váltak az elmúlt években, így idén nem csak a helyszín-váltás, a vegas-i csillogás hozott új hangulati elemeket a show-ba, de az is, hogy az epizódok többségében hanyagoltuk a bunyókat, és inkább a lányok lelki-világát boncolgattuk, kapcsolati hálót építgettünk, néha kicsit elkomorodva fűztük össze a sors-közösségüket... nálam működött ez a szappanosított formula is, szívesen töltöttem a kaszinóba az időt a csajokkal, és nem igazán hiányoltam a ringet az évadból... a fókusz-váltás azzal is járt, hogy bizonyos karakterek kevésbé kerültek a rivalda-fénybe, mint eddig, sam-et például eléggé eltüntették az utolsó részekre... voltak olyan momentumok, amiket kifejezetten szerettem nézni, például azt, hogy debbie és ruth félrerakták az összes nézeteltérésüket, és igaz barátnőként viselkedtek egész évben... ahogy a fenti epizód-kritikámban is láthatjátok, kicsit aggódom a jövő miatt, de eddig még mindig jól járták az alkotók a kötél-táncukat a dráma és a vígjáték felett, úgyhogy bízom bennük annyira, hogy várjam a folytatást is...

„our first act, back by popular demand, by day, she’s taking it all off at the silver slipper, but tonight, she’s puttin’ it all back on.”

vegas a nagybetűs kiszámíthatatlanság, sosem tudhatod, hogy melyik oldalán áll meg a kocka végül, hogy hová vet majd az éjszaka -és milyen meglepetésekkel tölti meg az évad sztori-szálait... oké, valahol mélyen érezhettük azt, hogy ruth nem kapja meg a szerepet a filmben, vagy hogy ez tönkreteszi a kvázi-romantikus pillanatukat sam-mel, de hé, ezek la-ben történtek, az meg egy kiszámítható város... vegas-ban viszont simán felmehet a színpadra egy pucér nő, hogy aztán ruha-darabonként felöltözzön, vagy egy hatvanas díva is megjelenhet talpig alig-flitterben utána. itt oké, ha kilógsz a sorból, ha nem veted meg az örömöket, jöjjenek azok bármelyik nemtől... (a meleg-ellenes lezárást utáltam volna, ha nem a ’running up that hill’ dübörgött volna alatta...) (uhh, milyen jól működött, ahogy sheila nagy-monológja egyben volt tartva, vágás nélkül.) (×08.17.)

„you need to stop comparing yourself to other people.”

a sok-szereplős daraboknál óhatatlan, hogy fel kell osztani a csapatot, hogy kiemelkednek bizonyos arcok egy-egy epizód erejéig. ruth kicsit háttérben volt mostanság, úgyhogy jól esett, hogy foglalkoztunk kicsit most a magányával -mert ahogy az ötletes timelapse kezdés is szimbolizálta, mindenki előrébb lépett az elmúlt hónapokban, megállapodott vagy csak a bajt hozta a saját fejére, de mindenképp aktív volt, míg hősnőnk csak fásult, aki mellett elszaladt az élet... kicsit átvezető epizódnak éreztem ezt, amivel ráfordulunk az utolsó show-kra... (bash-t nem tudom, hogy miért kell elviselhetetlenre írni mostanság, de visszahozhatnák már az alkotók a szeleburdian szerethető verzióját...) (×08.15.)

„i feel like i’m being fucked by satan himself in the seventh circle.”

hmm, jól áll a sorozatnak a nyár, hogy hősnőink alig-ruhában csillognak a verejtéktől a képernyőn, mert fülledt és szexi lesz minden jelenet ettől... ráadásul megengedték nekik az írók, hogy kicsit lazítsanak egyet, amolyan csajosan, gondosan kiválasztott fürdő-rucikban feküdjenek a tengerpart homokjában idillikusan, kiszakadva a megszokott közeg megszokott problémáiból. és igazából csak egyszer kellett konfrontálódniuk, de elektra néhány alázása bőven elég volt, hogy a fehér transzofób hülye-picsa messzire eltakarodjon... blanca aranyos volt, ahogy megélte a baywatch-ba illő románcát a fekete hasselhoff-fal, semmi szélsőséges amplitúdójú elsöprés nem volt itt, csak csendes romantikázás a holdfényes partszakaszon... szeretem, amikor ennyire összetartóak a csajok, amikor még elektra is kevesebbet morog az átlagosnál, amikor tényleg azt érzed, hogy ez a maréknyi ember nem csak egy sors-közösség, hanem egy szoros kötelékkel összefűzött, szerető család... (többször felmerült ma a szag, ami elektra lakását körbelengi, gondolom majd a fináléban foglalkozunk még ezek után a hullával...) (×08.15.)

„we’re making a movie.”

justine új haját nézve jutott az eszembe, hogy idén nem nagyon érezni a nyolcvanas évek vibe-ot a sorozaton, nem...? ja, mert sam kicsi lánya visszatért, kaptak is egyből egy külön sztori-szálat az apukájával párban, ahol ki lehetett figurázni hollywood lehetetlen működését (’ismerem michael j. fox-ot, szerintem érdekelné a szerep -ugye nem gond, ha a női főhőst férfivé változtatjuk?’)... eközben vegas-ban debbie megízlelhette, hogy milyen az, amikor nem a butácska fiúkkal megy szobára, hanem egy intelligens úriemberrel járják végig a kötelező lépcsőfokokat... (no, köszöntsük alison bree-t is a rendezői porondon, tök pozitívnak tartom, hogy a színészek szeretik kipróbálni magukat a másik oldalon is.) (×08.14.)

„the mountains are calling, and i must go.”

’a csajok kimennek a sivatagba lazítani’ -ez a plot pont úgy hangzik, mint egy filler-epizód, pedig ez a természet-közeli kitérő most egy pillanatra sem nevezhető igazi kitérőnek -ugyanis minden egyes pillanatát arra használták az írók, hogy a karakterek lelkivilágát feltérképezzék, hogy a barátok kimondhassanak egymásnak mindent őszintén, hogy belesírhassák a bánatukat a sivatag kabócáinak fülébe... és ez az írói terv maximálisan meghálálta az erőfeszítéseket, kifejezetten erős jeleneteket kaptunk sorban, múltbéli sebek szakadtak fel, és velük együtt a könny-csatornáink is, máskor meg apró mosollyal nyugtáztuk, ahogy érzékeltük, hogy milyen jól egymáshoz csiszolódtak az évek alatt ezek a nagyon is különböző karakterek, és a belső konfliktusok többsége szépen el is simult már az epizód végére... (×08.14.)

„it was so cool. you guys were like: ’fuck the rules!’”

hehe, jó ötlet volt ez a szerep-csere-bere, mert nem csak a csajok szórakozhattak egy nagyot a karakter-változatokkal, de nekünk is feldobták kicsit a show-t a hülyüléssel. még az sem tudta ezt beárnyékolni, hogy egy drámából indult az egész ötlet, tamme hátfájásának sztorija még így is kiteljesedhetett. az már inkább beárnyékolta a szórakozást, hogy bash-t az egész epizód alatt seggfejként viselkedett, mint egy kangörcs, úgy jött rá most, hogy ő a producer, hogy most kell megkeresniük a nagy lóvét, blablabla... (hmmm, sheila kiteljesedhetett nőként, örülök, hogy az ő karakterét is elindították a humanizálás irányába.) (×08.14.)

„this place can make you a little crazy.”

mi van itt? be van osztva minden hétre, hogy ki mutatja meg a csodás cicijeit a képernyőn...? biztos a város hozza ki mindenkiből a szexiséget -igaz, megint az van, hogy a dögös felszín alatt ott a dráma is keményen... debbie betépve bevallja, hogy boldogabb lenne gyerek nélkül (igaz, már az is baj, hogy nem nagyon van olyan alkalmazott a hotelben, akivel még nem dugott egy isteneset); ruth meg megtapasztalhatja, hogy milyen az, amikor egy távkapcsolatnál a túl nagy nyomás összetöri a nagy találkozást... sheila őszinte pillanata is nagyon szép volt, és úgy néz ki, hogy vegas összes árny-oldalát végig fogjuk járni, a showgirls dráma után ma egy drag-queen küszködéseit is megtapasztalhattuk... (×08.14.)

„your ass is big. it’s big, and juicy, and sexy, and it’s an honor to have it in my face every night.”

annie’s boobs! annie’s boobs!!! és nem is volt valami nagy felvezetése a cici-villantásnak, ruth csak poénból ledobta a textilt, és megrázta azokat a sörös-korsó méretű csodákat... múltkor a kapcsolatokkal foglalkoztunk, most viszont a test került a középpontba, a fizikai erőnlét, amire még lehetne gyúrni egy kicsit (még sam is kiköpte ma a tüdejét, készítik elő a dohányzás-mentes időszakát?)... és persze lehetett mosolyogni például a profi táncos-lányok mögötti bénázáson, de azért komoly drámai magok is voltak itt az epizódban, mondjuk az, hogy az anyasággal ketté lehet törni egy karriert, vagy hogy az önértékelési zavarok milyen drámákhoz vezetnek... (×08.13.)

„a lot’s changed since you’ve been away, pipes. people ride around on bikes sponsored by banks. the internet’s more important than real life. and bloody marys now come with wagyu beef. welcome to the future.”

már évek óta érződik, hogy nagyon szeretik az írószobában alieda-t, mert mindig sodornak neki valami olyan szálat, ami megindokolja, hogy továbbra is a sztoriban tartsák -ma még flashback-et is kapott, amiből megtudhattuk, hogy már tizenévesen is kiforrott személyisége volt, és sok mindent megmagyaráztak vele kapcsolatban a nemtörődöm anyával és a szexet fizetségként használó attitűddel. mondhatjuk, hogy így már érthetjük, hogy miért is olyan borzasztó anya ő maga is... egy pillanatra elhitették velem, hogy a halálközeli élmény folyományaként visszakapjuk a régi taystee-t, aki eszes és tevékeny, de sajnos hamar kiderült, hogy a tárgyalása óta nem lett butább, csak másként használja az eszét... valahol megértem, hogy piper-t megfojtják a próbaidős feltételek, de nem volt jó aggódva nézni azt, ahogy elengedi magát (mégha csak egyetlen napra is), mert biztos volt, hogy azonnal le fog bukni a pisi-teszten... továbbra sem kertelnek az deportálós szálon, a hírekből is tudjuk már, hogy miként mennek ezek a látszat-tárgyalások (sőt, az sem titok, hogy gyerekeknek is tartanak ilyeneket, akik még annyira sem tudják megvédeni magukat, mint a felnőttek) -viszont megleptek azzal, hogy a folyton önzőnek mutatkozó maritza ily’ könnyedén feláldozta magát, hogy a többi fogvatartottnak egy kis remény költözhessen a szívébe. (laura prepon ügyes kézzel rendezte az epizódot, főleg az tetszett, ahogy szimbolikusan eltűntek a deportáltak a repülőről a rész végén.) (×08.11.)

„this isn’t like any vegas i’ve ever been to.”

érdekes író döntésnek tűnik, hogy miután a premierben sem igazán foglalkoztunk a show-val, most még hátrébb léptünk a pankrációtól -bár persze van benne logika, hiszen a vicces ruhák és a hajmeresztő mozdulatok között nehéz a kapcsolatokon rágódni... de hé, tök jól működött, ahogy végigbeszélték a karakterek a problémáikat, hogy egyes párok közelebb kerültek egymáshoz, mások viszont kimondták a nyilvánvalót: az együtt töltött idő megváltoztathatja az érzelmeket. csak ezt még nem mindenki tudja belátni, ebből lesz az évad fő drámája, ez már most egyértelmű... (olyan gyors vágás volt az epizód elején a szexi együttléteknél, hogy nem tudtam mindig eldönteni, hogy kinek a csupasz testét látom éppen...) (×08.11.)

„this potato probably came from canada or ireland or some other country and nobody cares. nobody says, ’send the potato back to canada where it doesn’t know anybody, because there’s no birth certificate’.”

összezavarodom attól, hogy az embereknek a huszonegyedik században még mindig ennyire számít a származás, ragaszkodnak a megkövesedett nemzet-államokhoz, pedig nem nehéz elképzelni egy olyan utópisztikus világot, ahol mindenki ott élhetne szabadon, ahol csak szeretne... de ugyanígy tudok filozofálni a hagyományos börtön-lét értelmetlenségén is, ahol az elítéltek csak a rosszat tanulják meg egymástól -pedig a rács mögé szorított rengeteg időt hasznosan is el lehet tölteni... örülök, hogy az új seprű visszahozta a tanfolyamokat és szemináriumokat a börtön falai közé, mert így láthatunk majd pozitív példákat is... kell is most a pozitív megerősítés, mert ahogy elkezdtünk belemászni az évadba, úgy kezdenek jenji kohan-ék is egyre nagyobbakat ütni a gyomrunk tájékára... nem kellett kimondania vinnie-nek, hogy mi történt az újszülöttjükkel, egyből látszott az arcán, hogy baj van -és még milyen komoly baj lesz, amikor lorna képtelen lesz tovább tagadni... szerintem minden elítéltnek, aki kénytelen hosszabb távra berendezkedni a rácsok mögé, megfordult már a fejében, hogy nem adja meg azt az örömöt az őt elítélőknek, hogy sokáig életben marad -de taystee persze nem az a lány, aki ilyen könnyen feladná, szeretném is látni őt még harcolni... piper is elérte a mélypontját, eddig tűrt, és szó szerint minden szabályt betartott, de lehetetlen ennyit tűrni, és minden pillanatban tökéletesnek lenni... (hehe, andrew mccarthy rendező karton-figuraként belecsempészte magát az epizódba.) (×08.10.)