„you believe me, don’t you?”
nekem örök kételkedőként nehéz befogadnom azt, ha valaki határozott vak hittel éli az életét, és a hitbéli meggyőződésében semmi sem ingathatja meg. így matt nekem a kezdetektől egy olyan karakter, akit kellő távolságtartással kezelek, és most sem tudtam közelebb engedni magamhoz, viszont nagyon érdekesnek találtam a szent küldetésének a stációit. mert, uhh, még emésztenem kell ezt az epizódot... mert oké, hogy egy francia tengerész agyában elpattan valami, és elszabadít egy nukleáris töltetet, de miért pucéran követi el a tetteit...? oké, hogy problémás utazásra küldik a három királyokat (és a hitetlen tamás szerepében tetszelgő laurie-t), de hogyan pattant ki lindelof-ék fejéből ez a szodomikus hajóút...? ez az egész oroszlán-kultusz meg a háttérben üzekedő párok tűéles kontrasztban álltak a vallásos főhősünk jellemével, és egy olyan bizarr elegyet alkottak, amit nem nagyon tapasztal meg az ember mozgóképen. és akkor ebbe a fertőbe megérkezett az isten is... baromi hatásos volt, ahogy az apokrif mondatok ellenére matt kétségbeesett vágya a gyógyulásra átkattintotta az agyát, és egy pillanatra hinni kezdet ebben a tébolyult emberben is... aztán a végére eljött az isteni igazságszolgáltatás, matt elengedte a benne lévő frusztrációkat és elfogadta a sorsát, valamint erőteljesen vizualizálták nekünk azt a nietche-i tételt is, miszerint isten halott... (#05.15.)