soroló

„so many souls just begging to be corrupted and consumed.”

john constantine annyira beépült az arrowverse-be, hogy már saját rajzfilm-sorozatot is kapott -méghozzá egy olyat, ami egyszerre hozza a szokásos démon-alkus vetületet és egyúttal eredet-történetként is funkcionál -hogy miként lett az anarchista punkból ez a cinikus ballonkabátos alak... a rajz nagyon hasonló az eddigi cw ceed-en vetített alkotásokhoz, csak azoknál sokkal-de-sokkal véresebb, tele van porba-hulló fejekkel és medencében rothadó hullákkal... jó a tempó is, simán tudtam volna tovább nézni ezeket az ötperces adagokat -bár ebbe közrejátszhat az is, hogy ez az eddig bemutatott 5 rész csak a bevezető volt, constantine még csak most érkezett la-be, hogy megkösse a maga alkuját a legújabb borzasztó ’barát’-jával... (##07.12.)

„real warriors hate war”

a százak világában valahogy mindig az erőszak lesz a megoldás az összes problémára... és most nem is a két elkülönülő tábor esik egymásnak, hanem a szövetségesek között mélyülnek el a törésvonalak addig, hogy előkerülnek a fegyverek -mert sohasem azok kerekednek felül, akik a békére törekszenek... mccreary-ről eddig is tudtuk, hogy egy önfejű és kegyetlen vadállat, és most kellően fel lett piszkálva, hogy megmutassa a legrosszabb arcát; octavia félholtan sem enged a keménységéből egy centit sem (most már tényleg nagyon időszerű lenne, hogy megtudjuk, hogy mi is történt a sötét év alatt a bunkerben); diyoza ügyesen tud lépkedni a sakktáblán, de ő sem tud mit kezdeni a simlis játékosokkal -mert az egyetlen, aki jól érzi magát ebben a káoszban, az john murphy, aki suttog és titokban hátba támad, hogy felhevítse a völgyben az indulatokat... bellamy továbbra is erőszakkal törekszik a békére, a barátai megmentésére, clarke viszont elfelejtette hat év alatt, hogy kikhez állt közel régen, most már csak a kvázi-anyaság foglalkoztatja... örülök, hogy indra kicsit a középpontba kerülhetett, főleg ezzel a békére törekvő attitűdjével. (sötét is, gyorsan vágott is, kapkodós is -nem szeretem ezeket az akció-jeleneteket...) (##07.11.)

„you look like you’ve seen a ghost.”

mennyire pozitív már, hogy egy alapvetően borongós és a félelmekre építő epizódban is megtalálták az írók azokat a kiskapukat, amiken keresztül humorral és cukisággal tudják teletömni a részt (mondjuk ott volt a project nostromo, a doctor who kacsintás, az ad&d sztori és remélem most már mindenki tényleg nagyon shippeli a sara/ava kapcsolatot, mert meg kell enni őket, olyan cukik, amikor romantikáznak)... de azért a könnyebbség mellett ott volt a piszok nehéz súly is, sara terhe, amit mallus rápakolt (nem beszélve a nagyon más külsőről, amit a paróka, a smink és a kontaktlencse adott), de a többiek megkísértése is hatásos volt az elvesztett lelkekkel... el is kélt john constantine segítsége, aki szokás szerint hozta a formáját, mind a laza dumálós, mind a kántálós-szenteltvizes verziója baromi szórakoztató... hjaj, persze egy ilyen epizódból nem jöhettünk ki lelki zűrök nélkül, így sara-nak rá kellett döbbennie, hogy a démonnak nem nehéz feladat felszínre hozni a benne lévő kegyetlenséget (köszi ra’s, hogy belenevelted ezt), és így persze-hogy össze kellett törni a nézők szívét az álom-kapcsolat megbillentésével... (ugye mick a totem felvétele után már más szerepet is kap azon kívül, hogy vedel és morog...?) (##07.11.)

„matthew’s abilities work by melting down the highly concentrated bonds between dna. that makes them totally pliable so he can extract them and infuse somebody else with the exact same meta dna.”

sam jackson kikötötte annak idején a star wars forgatásán, hogy neki lila fénykardja lesz jedi mesterként -gondolom iris is odavan a liláért, azért nem a hagyományos sárga színű speed-csíkokat húzza maga után... mert bizony eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha a feladatot cserélnének az allen-west családban, és amilyen jópofának hangzik, hogy barry csak ül a monitorok előtt miközben iris rohangál körbe a városban, annyira flash-esen elkomolykodták ezt is... mert komoly lelkizés lett abból, hogy iris mit is ér a csapatnak, hogy mennyire hatékony segítség orákulum-ként. és szegényt még egy tehetetlen bénázó rookie-nak is ábrázolták, aki még sosem látott ventilátort, így nem tudja, hogy merre kell forgatnia a kezeit, hogy ne szítsa a tüzet, hanem eloltsa... harry egyre rögeszmésebb a devoe elleni siker érdekében, gyaníthatóan a most elkészített okosító sapka lesz a végzete -ééés akkor megint le fogjuk cserélni egy másik wells-re, érzem én... (oké, ralph halálra van rémülve a halál lehetőségétől, de azért nem kéne olyan emberré tenni őt, aki gond nélkül átgázol bárki lelkivilágán...) (##07.04.)

„they call it rock and roll. i call it the devil’s music.”

vegyük szó szerint azt a kifejezést, hogy a ’rock’n’roll szelleme’? hát ez elég egy hülye ötlet... persze azért a legends írószobájában elég fifikás arcok ülnek, úgyhogy ebből az elszállt gondolatból is ki tudtak préselni egy tolerálható epizódot... mi, akik a popkultúrában élünk nap-mint-nap, igenis át tudjuk érezni, hogy mennyi minden változna meg körülöttünk, ha már az alapoknál megakadt volna a mai zene fejlődése, ha egy túlmozgásos sármos fehér srác nem hozza el a nagyközönségnek a füstös kis kocsmák zenei hangulatát... mindig veszélyes, amikor ismert személyekkel játszanak a sorozatban, de egyfelől szimpatikus volt, hogy így utánanéztek a király múltjának (halott ikertestvér, vallásos családi háttér), másfelől viszont találhattak volna olyan színészt is, akinek jobban elhiszem a tátogást és a gitározást... sosem voltam igazán elvis-es, de most itt szól az értékelő-írás alatt a bestof-ja, és tök sok kis finomságot lehet felfedezni a zenéjében -úgyhogy köszönöm a készítőknek, hogy teret engednek az ilyen kulturális misszióknak is... (mick és az egér sztorija ritka infantilis volt, de legalább szórakoztatóan tette a dolgát...) (##07.03.)

„-who is the witness?

-someone with enemies on both sides of the law.”

ha már (megint) leépítettük az arrow-team-et az alapokig, akkor a nosztalgia nevében akár jöhettek vissza rég látott arcok és álruhák is -avagy pirosba öltöztettük a szívünket, hogy üdvözölhettük újra a speedy-féle red arrow-t és roy harper-t... persze thea nem bírta ki, hogy az akciózás mellett ne problémázzon is egy sort, de most egy kicsit megérthető ez, végülis a rég látott szerelméről volt most szó... roy-t elég érdekesen formálták a múltban az írók, de most mégis örömmel láttam viszont, jó lenne, ha ezúttal ügyesebben lavíroznának majd vele az érzelmi hullámokon... mivel az évad a bizalom hiányáról is szól, így elmondhatom, hogy még nincs bizodalmam a legújabban előtérbe került gonosz (mr.diaz) irányába, mert jelenleg túl over-power-nek tűnik, mindent tud, mindenki a zsebében van, és még verekedésben sem utolsó -és én mégsem érzem azt vele kapcsolatban, hogy igazán félelmetes ellenfél lenne... laurel no.2-nál viszont jól játszanak velünk az írók, amikor egy kicsit is szimpatikussá tennék, máris jön egy lopott gonosz mosoly, hogy visszabillentsék a túloldalra... (dinah kényszerűségből összedolgozott lance papáékkal, és jé, máris sokkal elviselhetőbb volt, mint az elmúlt két hétben...) (##07.02.)

„i can’t save us this time.”

nekünk lassú embereknek azért nem könnyű felfogni ezt az ’olyan gyorsan mozognak a speedster-ek, hogy állni látszik az idő közben’ dolgot -vagy legalábbis vannak apróságok, amik az én (tudományban járatlan) agyam nehezen fogadnak be: például hogy miként tudnak beszélni ennél az elképzelhetetlen sebességnél, vagy hogy miért nem törik be az átlátszó tábla, amire barry a jegyzeteit firkálta fel irdatlanul gyorsan... azért fogadtam el ezt a dramaturgiai húzást végülis, mert a végére legalább azt láttuk, hogy barry-ék elkészültek az erejükkel a villámgyors mozgás közben, plusz kellemes feszültséget hozott az életveszélyes helyzet, aminek az elhárítására rászántuk ezt az egész negyven percet... jó volt, hogy bemutatták a különböző megoldások kudarcát is, és valljuk be, hogy a végül hatékony ötlet (és annak vizuális megvalósítása) megdobogtathatta a képregény-olvasó kicsi szívünket, mert a rajzolt paneleknél szoktak ilyen elszállt ötletekkel élni az írók... a nagy rohanásban azért jutott pár pillanat az érzelmeknek is, már csak azért megérte újra vendégszerepeltetni jesse-t, ahogy az apjával leültek befoltozni az az űrt a szívükben, ami egy szerettük halála okozott... (hmm, a föld3-on egy újabb női speedster kerül bevezetésre? várjuk szeretettel!) (##07.02.)

„it’s high time you showed your dad what’s really inside you -besides a demon.”

darkh-ék csak néhány perces színtiszta gonoszkodásra voltak jelen eddig az epizódokban, de most eljött az ideje, hogy több időt töltsünk velük, összemelegedjünk kicsit -vigyorogva hallgassuk damien fa-vicceit, és végre többet lássuk nora-ból a szokásos vicsorgásokon túl... és tök jó, hogy leginkább ray hozhatta ki a lányból a démonon (és daddy-issue-n) túli emberi vonásokat, jó kis párost alkottak. és eközben kicsit rendeződött a folyton évelődő apa/lánya kapcsolat is, mert egy világvéget váró kegyetlen (és 257 éves) lénynek is lehet szíve valahol odalenn a mélyben... hogy csak ne csak komolytalankodjunk, beóvakodtunk a hidegebbnél is hidegebb hidegháborúba is, és hogy ehhez meglegyen a hangulat, igazi kém-thrillerek jellemző módon vágták párhuzamosan a jeleneteket -de akár mondhatjuk azt is, hogy nem csak a cím volt coen-testvéri ihletettségű a mai epizódnál... na jó, tényleges komolyságot a mallus jelentette fenyegetettség hozott inkább, mert megint pár lépéssel haladtunk előre a főszálon. (hmmm, komolyan kellett valami nagy titok ava-nál, ami majd megmérgezheti ezt a cuki kapcsolatukat sara-val...?) (##07.01.)

„does this look like justice?”

ehh, nem nagyon tudok olyan aspektust mondani a mai epizódból, ami ne zavart volna -ami miatt ne néztem voltam frusztrálva az órámat a kelleténél sokkal többször... szerintem direkt csinálták az írószobában, hogy összeszedték mára a sztorihoz kapcsolódó összes dolgot, amit utálnak a nézők, és belehányták ebbe a negyven percbe... de lehet hogy csak engem készít ki az ilyen mértékű durca, amit a team 2 bevágott, lehet hogy csak én nem érzem át azt a karakter-kiforgatást, amit dinah-val műveltek (értitek, olyan kemény, hogy még a curtis-féle poloskát is összetapossa, ahelyett, hogy zsebre rakná, mert még jól jöhet később is) (plusz szegény juliana harkavy sem tud mit kezdeni a karakteréből kitörő indokolatlan dühvel, így csak vicsorog, mintha nem lenne holnap)... pedig odafenn biztos nagyon drámainak gondolják, hogy az egykori szövetségesek egymás ellen fognak fegyvert, és baszki nem hiszem el, hogy nem látják, hogy mennyire nem működik az egész... (azt egyszer elmagyarázhatná nekem valaki, hogy laurel2 mikor is ment el a bankba a pénzért? amikor még élt a főnöke vagy amikor már egy haslövés miatt lábadozott...?) (##06.30.)

„i hate country music.”

nem lehetett könnyű leakasztani valakit a kanadai határ környékén, aki tud énekelni, nem áll rosszul a kezében egy hangszer és még a vaskos nashville-i akcentust is képes megfelelően imitálni -és szerencsére miranda macdougall tökéletesen megfelelt a feltételeknek, így ralph-fal együtt mi is belezúghattunk kicsit a legújabb metahumánunkba... és ha már könnyen jött a szimpatizálás a vidéki lánnyal, így nehéz volt a gyorsan jött búcsú is -és örülök, hogy dibny-t erre az útra viszik, hogy részről/részre fejlesztik -most például azzal, hogy összetörik a szívét... pedig már mindenki beleélhette magát a romantikus kapcsolatba (plusz ne felejtkezzünk el a másik érzelmi csúcspontról sem, amikor a folyosón elhangzott a nagybeszéd (btw, az írók már nem először viccelnek a folyosós beszélgetésekkel kapcsolatban idén, úgy tűnik, hogy érzik ők is, hogy túltolták korábban az ilyen típusú jeleneteket))... de végülis mondhatjuk azt, hogy a hegedűs (tényleg ez a karakter neve?) velünk marad még egy kicsit -amíg a gonoszok gonosza nem talál magának egy új testet... mondjuk legalább kellően érdekessé tették devoe-t azzal, hogy nem csak egy székben okoskodik, hanem gyűjti az újabbnál/újabb képességeket is... (##06.30.)

„i’m gonna hide in the pantry, and then i’m gonna bust out and shoot his eye out. and then his dick off. and then... his brains.”

fura egy hangulatú rész volt ez, némi komolyabb ptsd-vel archer részéről (megspékelve guernica-s utalásokkal), ugyanakkor meg klasszik archer is volt, ahogy egy barry-re hajazó káposztafejűvel hirigelt egy sort egy látványos fináléig fokozva az ellentétet (és a szemet-szemért elvet)... (##06.28.)

„this is how we stop the war.”

ez az a sorozat, ahol évek óta mindenkinek kemény döntéseket kell hoznia -és az írók nem szoktak kíméletesek lenni azokkal a karakterekkel, akik rossz döntéseket hoznak... persze rendre bellamy sodródik ilyen kétes kimenetelű helyzetekbe (most egy ember halálához közvetlenül hozzájárult, és a saját testvérét is életveszélybe sodorta a nagyobb cél érdekében), de clarke is ott sertepertél legtöbbször a közelben... murphy-ék még nem tudhatjuk, hogy mennyire döntöttek jól, amikor oldalt váltottak, bár az ilyen tervek ritkán sülnek el jól... diyoza egyre puhul, főleg amióta rendre mindenkinek mutogatja a növekvő terhes-hasát, valószínűsítem, hogy a szebb jövő reménye fogja a vesztét okozni... raven-t is kísérti már egy kemény döntés, nem meglepő módon az ’egy élet árán megmenthetünk többeket’ kezdetű klasszikus szólamok szólnak körülötte, mint annyiszor már a sorozat történetében... (abby rossz döntéseiről inkább nem írok, mert fáradtak a szemeim a sűrű forgatásukhoz...) sajnos most csak ilyen felsorolás-szerű bejegyzésre futotta, de az epizód sem kínált elég fogódzkodót, hogy komolyabb fogalmazásba tudjak kezdeni... (##06.27.)

„a true pirate doesn’t live for tomorrow. they only live for the moment.”

óh, végre feltűnt az alkotóknak, hogy mennyire passzol a sorozat zenei főtémája egy kalóz-kalandhoz... no de a disney perelni fog vajon...? szóval idén már volt egy kedves hommage az e.t.-nek, legutóbb a mormota napot (a.k.a idétlen időkig) idéztük meg, most meg a karib tengeren jártunk rumot vedelni és kincset keresni -és persze ettől még nem kéne a johnny depp-féle mozi-sorozatot emlegetni, hiszen kalózok előtte is szelték a filmszínházak gyöngyvásznait, csakhogy túl konkrétak voltak a szóbeli és vizuális megidézések, hogy ne gondoljuk azt, hogy a készítőknek nem azok a filmek jártak a fejükben... no, túlragoztam, a lényeg, hogy a múltkori zari-kiemelés után most amaya kapta meg a maga (fél)epizódját, és a sok busongás és családi aggódás után tök jól állt neki, hogy badass lehetett és látványos kard-párbajokat vívhatott... azért kellett hozzátennem, hogy egy fél epizód volt csak az övé, mert azért kellő hangsúlyt kapott sara-ék első normális randija is (csini ruciban, kis veszekedéssel és nagy csókkal a végén), és valamiért úgy gondolták az írószobában, hogy most kell felvezetni wally érkezését is a csapatba -igaz, valóban szórakoztató (és éneklésben erős) párost alkottak rip-pel ma... (##06.26.)

„hedgehog day!”

minden fantasztikummal kacérkodó sorozatnak elő kell jönnie egyszer egy time-loop-os epizóddal -bár legalább a legends írói nem tagadták meg a nagy elődöket, sőt, szemérmetlenül utaltak a téma igazi klasszikusára, a bill murray-féle időtlen időkig-re... na de mire használták fel ezt a gimmick-et? azon kívül, hogy zenés montázsra poénkodják el a végtelen lehetőségek fárasztó mivoltát? hát arra, hogy a még mindig kissé kívülálló zari-t végleg beépítsék a csapatba... és baromi jól működött, hogy a folyton mérgesnek tűnő lány a felfedett titkoknak hála közelebb került a teljes bandához -még akkor is, ha a brutális őszintesége megmarad a végéig... a végére aztán csavartak egy kicsit az írók, és bevonták gideon-t is a játékba, de igazából a hajónak is ugyanaz a célja, mint az íróknak -a legendák között tartani az újoncot... nem is tudom, hogy mi működött jobban az epizódban, a humoros aspektus (pl. mick és a regénye) vagy a fellebbenő romantikus vetülete (sara-ék flörtje és amaya-ék megállíthatatlan vonzódása), mert igazság szerint minden egyes jeleneten felhőtlenül lehetett szórakozni. és extraként még meg is kedveltették velünk az eddig kicsit távolabb tartott új karaktert... (ja, és szeretném látni azt a jelenetet, amikor a legendák abba-nak öltözve előadják a waterloo-t...) (##06.26.)

„i don’t want to play cowboys and indians anymore, bernard. i want their world!”

azért azzal nem vádolhatjuk az hbo-t, hogy nem adja meg a lehetőséget az alkotóiknak, ha azok nem férnek bele az adott keretek közé -mondjuk ránk önthetnek egy mozifilm hosszúságú vérgőzös finálét, ha úgy jön ki a lépés... de ha már az évad kezdését erőszakba borították nolan-ék, akkor a korona sem lehetett kevésbé véres -nem is tudom, hogy volt-e olyan karakter ma, aki ne szenvedett volna el komolyabb sérülést, golyó-ütötte lyukak, porba hulló testnedvek szegélyezték az utazásunk utolsó szakaszát... mert kétségtelenül elértünk egy végpontra, összeértek az idősíkok, válaszokkal lettünk gazdagabbak, és nyilvánvalóvá vált, hogy a következő lépcsőfok már egy tágabb térbe vezet, a parkban töltött időnk lejárt... és egyből az akcióval kezdtem, pedig a gyönyörűen fényképezett felszín alatti filozófiai mélység sokkal megkapóbb volt... mert az alkotók szerint mi emberek is leírhatóak vagyunk egyszerű kódokkal, főleg ha a morális gondolkozásunkat nézzük, és valljuk be, nem vagyunk tökéletesek -az androidok viszont képesek lehetnek arra, hogy valami mássá, jobbá váljanak. így nem csoda, ha eljutunk oda, hogy ki akarnak irtani minket... egyszerre volt szép és szívfacsaró, ahogy elérték a robot-mennyországot a mesterséges lények, hiszen a testük kiüresedve zuhant a halálba, ahogy a tudatuk átlépett egy magasabb szintre... a sok halál miatt szomorkásan búcsúztunk (ebben persze segítségünkre volt a radiohead is), de azért a remény szikrái is velünk maradtak -mert még nem tudhatjuk, hogy melyik androidok tudata lapult dolores táskájában... (##06.25.)

sokszor panaszkodtam már azon, hogy az ember lelkesedése nem korrelál az adott mű mívességével és átgondoltságával -ilyenkor lesz az, hogy elnézegeti az üres ékszeres dobozt, amiből nem tud igazi kincseket kibányászni... és nem az a baj a westworld-del, hogy kirakóst kell játszani a keszekusza narratívájával, vagy hogy ne lenne lenyűgöző, amit a vizuális csapat a képernyőre álmod, hanem az, hogy ritkán képes megmozgatni a néző érzelmeit... pedig idén még próbálkoztak is írószobában, mert a szeretetre és a szerelemre építettek több szálat, és bizonyos esetekben működött is a varázs, például az indiános epizód-zárvány egy szívre-ható érzelmes mese volt az örök szerelemről... és mondhatjátok, hogy miért is vársz érzelmeket, kedves zoli, amikor mesterséges lények állnak a sorozat középpontjában, de pont az lenne az érdekes, ha az érzelmeik miatt új szintre lépő androidokhoz tudnánk kötődni... az előző évadhoz képest egyfelől tisztább volt a kép a különböző idősíkokkal és virtuális helyekkel, és a történet-szálak is egyenesebb vonalban haladtak egyfelé, ugyanakkor különböző kitérőkkel lett változatosabb a nagy térkép. az arányok is eltolódtak tavaly(előtt)höz képest, szinte teljesen eltűnt a meztelenség és a helyét (is) az erőszak töltötte be, vérbe és puskaporba borítva a képernyőt... ehh, én tényleg sajnálom, hogy nem tudom jobban éltetni ezt a gondosan megmunkált darabot, de a hideg távolságtartással nem tudok mit kezdeni...

„guys, be careful. you’re in an asylum with a demon. it’s a twofer of terror.”

azt már tudtuk, hogy john constantine nikotin-füstön suhanva betoppan a legendák életébe, de azt nem gondoltam, hogy érkezik vele a teljes ’ördögűző’ kulimáz is... pedig szépen megidézték a klasszikus filmet a vonaglásokkal (a ragyogásra meg aprót kacsintottak ezen felül). és hogy még feldobják a borzongató hangulatot, egy elmegyógyintézetben játszódott a sztori nagyrésze... most már tudjuk, hogy mallus egy démon, de szerencsére nem olyan fajta, aki megriadt a hagyományos kereszt+szenteltvíz kombótól -mondjuk eleve az időutazás a mániája, szóval nem is lehetnek ezek a gyenge pontjai... constantine gyűrött ballonkabátja meglepően passzolt a mi kis diverz csapatunkba, főleg sara-val működtek együtt nagyszerűen (még egy kis kufirc is belefért a nagy izgalmak közepette)... jól sikerült a vágással is fokozni a feszültséget, mert nem csak a nyaktekergetős démon jelentett veszélyt (meg a hatvankilences (szmájli) kalandok), de közben a hajóra is vissza-vissza kellett néznünk, mert amaya egy családi problémával küzdött épp’ ott... (kényszerű szünet ide/vagy/oda, a sorozat ugyanolyan szórakoztatóan tért vissza, mint ahogy itt hagyott bennünket.) (##06.24.)

„oh, ja, ich habe eine großen bleistift...”

öö, ebben az álom-verzióban hogy lett cyril-ből ilyen (nagyfarkú) nőcsábász? mert azt még kinézem belőle, hogy egy mocskos titkokat rejtegető náci, na de hogy (majdnem) két nőt is levarrjon egy részen belül...? indulgatni készül a kalandfilmes főszál, már van egy térképünk, ahol az x jelöli a helyet, úgyhogy már csak az kell, hogy mindenki felkerekedjen a dzsungel-kalandra, és less nemulass! (##06.24.)

„no honor amongst thieves?”

főhajtás jár azoknak az íróknak, akik belátják, hogy kisajtoltak mindent az aktuálisan hajtott szálukból, és félúton hajlandóak váltani -és miután megtörték az arrow-csapatot, komoly mélységekbe taszítva mindenkit, ideje volt túllépni caydem james-en... bevallom, először nem bíztam ebben a szálban, pedig végre egy földhözragadt ellenfelet kapott a csapat, de a végével együtt nézve már meg lettem győzve -mert a mindenhatónak tűnő gonosz emberivé lett téve a fia iránt érzett észveszejtő gyászával, egy olyan rossz útra tévedt emberré vált, aki nem gonosz, csak folyton borzasztó döntéseket hoz az érzelmei miatt. hogy az új, érezhetően gonoszabb gonosz mennyire fog működni, azt még nehéz megítélni, nekem viszonyt továbbra is az kell, hogy az írók megdolgozzanak a bizalmamért... (forgattam ám a fejem william makacs hülyeségei miatt, de meglepő módon a végére ott is pozitívan jöttek ki az írók -még ha előtte ilyen erőltetetten érték is el, hogy a srác az apja mellett legyen a megfelelő pillanatban...) (dinah megint egy rossz példa a gyász kezelésére, gondolom hogy párhuzamot akarnak majd vonni vele cayden james-szel.) (##06.24.)

„not every meta uses their powers to hurt people. some use them to help others, to protect people. our powers don’t decide who we are.”

érdekes koncepciónak tűnik, hogy bár egy gonosz van, de a színészeket cserélgetik a karakter személyisége körül, tekintet nélkül a bőrszínére vagy a nemére... így frissnek érezhetjük a karaktert, és a kedves(nek nem mondható) feleségével is újabb-és-újabb konfliktusokat lehet kialakítani -főleg úgy, hogy egy meta-drog segítségével még az érzékei is el vannak tompítva szerencsétlen nőszemélynek... (kicsit kár a csicsergős szerencse-vadász csajsziért, mert épp’ most lökték át őt az írók a jó oldalra, és működött a kapcsolat-építése barry-vel is...) a külsődleges változások egyébként is fontos elemei voltak a mai résznek, mert digby-nél egy újabb képességre derült fény, ha már nyúlni és formálódni tud, akkor miért ne lehetne alakváltó is -jól jön az, ha az írók kicsit belelustultak a börtön-szálba, és inkább egy huszárvágással kihoznák barry-t a börtönből... de egyébként ralph most jól működött, az egzisztenciális válsága és a fizikai szétesései is szórakoztatóak voltak... (kérdés 1: barry mikor tett szert macgyver-i képességre? 2: iris tényleg egy fürdőköpenyben ment a rész elején a böri-látogatásra...?) (##06.23.)

„no matter how much evidence piles up saying that you are wrong, you always hope.”

az el-család összes tagjába bele van kódolva, hogy meg akarjanak menteni mindenkit, hogy abban reménykednek, hogy az emberekben lévő jóság a felszínre hozható. kara még akkor sem akarja feladni ezt a lelkéből jövő elvet, amikor a helyi kanári, a csúnya szemmel megvert legújabb világpusztító fájdalmas dolgokat vág az érzelmileg labilis alex fejéhez... feltűnő volt egyébként, hogy a szolid akciók mellett milyen sokat beszélgettek a mai epizódban, és nem csak a deo börtön-részlegében a kihallgatás során, de mon-el is leült egy kicsit j’onn-nal lelkizni egy gyanús eredetű ital mellett (újabb adalékokat kaptunk a számunkra kiesett hét évből -nem is olyan egyszerű ez a házasság, ami simán csak egy szerelmi háromszög egyik pillérének tűnt elsőre)... kicsit abban reménykedtem, ha már ezután az epizód után hosszabb szünetre ment a show, akkor az lesz a cliffhanger, hogy kara-ék összerakják a képet sam emlék-kieséseivel kapcsolatban, de sajnos nem jutottunk el eddig a drámai pontig... (az arrow-nál épp most tudtam dicsérni az akcióknál hozott operatőri döntéseket, itt viszont nem igazán voltak ínyemre a shaky-cam-es megoldások...) (##06.22.)

„it was a choice between an entire city or one man.”

aha, most már a mellék-szereplőknek is lehet flashback-jük... mondjuk elfértek ezek a percek is a mai alapjáraton dohogó epizódban, plusz nem is volt olyan vészes kanáriék eredettörténete, ami az utolsó pillanatban magyarázta meg a képességeiket... egy másik mellékszál is egy jól ismert toposz nyomába eredt -ha máshonnan nem, hát a starwars-ból tudjuk már gyerekkorunk óta, hogy a rossz útra tévedt emberekben is ott lapulhat még a jóság. ennek a jóságnak az előcsalogatásán ügyködik épp’ lance papa, nem túl magas hatékonysági fokkal... azt érzem, hogy el akarják érni az írók a csapat teljes megtörését, igazán sötét helyekre szándékoznak vezetni a show-t, bár talán már a jelenlegi komorság is túl vékony jég, de meglátjuk, hogy meddig lehet még karcolni... (az adat-szerzős rész azért egy kicsit bénácska volt, hogy a mindenre precízen figyelő cayden james nem veszi észre, hogy egy kütyü lóg ki a szervere oldalából...) (idén már másodszor szembeötlő ez az ’akciók közepébe dobott kamera’ stílus, amit a bunyóknál bevetnek, úgy látszik a koreográfusok beleszerelmesedtek -némiképp jogosan.) (##06.22.)