soroló

„warriors have only two paths: get killed or get better.”

eléggé nyomasztó lett a zárás azzal, hogy most nézhettük végig, hogy milyen egy lélektelen munka-spirálba ragadt kuli-munkás élete -méghozzá hősünk szemén keresztül... és elképesztőek a körülmények, érzeni véled az emberek bűzét, a mindennapi fájdalmaikat, és akarod, hogy ah sahm minél hamarabb kikerüljön ebből a spirálból. de ő egy makacs ember... további borongásra adott lehetőséget lee közrendőr kómája is, plusz a főnöke is elég gyászos helyzetben van ugye... a külön-utasság után végül az ír vonalat is megfelelően csatlakoztatták bele a főszálba -egy bunyóval, hogy máshogy... mert hősünknek hiába fáj még mindig a nagy verekedés (testileg és lelkileg egyaránt), azt nem bírja nézni, hogyha a népét terrorizálják... mr.leary lesz a jövő nagy gonosza, azonban most még egész érdekesen árnyalni kezdték azzal, hogy a négerek felé megengedőnek mutatkozott a kocsmában -azaz nem is igazi rasszista mocsadék ő, inkább csak egy túlságokba eső nacionalista... bár ah sahm az utolsó képsorokon újra felhúzta a fekete öltönyt a vörös díszzsebkendővel, azért kellően megbolygatták az írószobában a statusquo-t ahhoz, hogy várakozásokkal tekintsük a jövő felé (pl. nagyon érdekel, hogy milyen lesz majd a polgármesterné, ha még jobban meg kell keményítenie a lelkét üzletasszonyként.) (×06.08.)

manapság már a történelmi sorozatoknál is elvárás, hogy legyen valami csavar az alap-felállásban, valami ’hook’, ami fel lehet kelteni a nézők figyelmét a sűrű sorozat-tenger hullámai közt. mondjuk vegyük a késő vadnyugatot, de a poros kisvárosok helyett költözzünk egy metropoliszba, a banditákat váltsák fel az utcai bandák, és dobjunk az egészre egy kulturálist csavart a kínai közösséggel... persze ezek az új elemek még nem garantálják, hogy egyedi lesz a végeredmény, de mindenképp érdekesebbé teszik a történet esetleges sablonjait és típus-karaktereit... összességében szórakoztató lett ez a kezdő évad, kicsit felszínes és maximálisan maszkulin, kellően becsomagolták egy jó adag drámákba a tökös verekedős-jelenetek... nem tagadva meg a cinemax-os vetítését, az erőszak mellett az erotikát is a csúcsra járatták az évad elején, aztán azért visszább lett fogva a csupasz bőrfelületek aránya -miután már meg lettek fogva a töküknél fogva nézők... nem vagyok arról meggyőződve, hogy bruce lee pontosan ezt a korhatáros szórakozást álmodta meg a hetvenes években, amikor jegyzetelni kezdte a sorozat alapjait, de szerintem eléggé büszke lenne erre a végeredményre, ha láthatná.

„the adversary, destroyer of kings, angel of the bottomless pit, prince of this world and lord of darkness”

neil gaiman sosem tud kivetkőzni magából -és pont ezért szeretjük. ő az, aki tökéletesen vegyíti a fantázia-világot a valósággal, aki értő kézzel nyúl a mitológiai elemekhez, és aki bolondozni is tud a jobb napjain. úgy tűnik, hogy sorozat-készítőként sem tagadja meg magát, és pont úgy ír forgatókönyvet, mint egy regényt vagy egy novellát. talán egy kicsit túlságosan is úgy... bár nem mondanám, hogy igazán zavart a sok narráció itt a kezdésnél, de talán egy fokkal irodalmibbá tette a részt, mint amit egy mozgóképtől megszoktunk, sűrűnek érződött a pilot az itt átadott információ-áradat miatt... de így legalább nem mondhatjuk, hogy nincsenek megfelelően lerakva a baljóslatú alapok, hogy ne hozott volna lázba a szerző az apokalipszis árnyékával... de persze a lelkesedéshez kellett még két kulcs: michael sheen és david tenant, akik nem csak a ruházatukban különböznek egymástól, de nagyszerűen fogták meg a karaktereik közötti különbségeket is, az angyal görcsös és folyton zavarban van, a démon viszont űberlaza és beleszarós. és mindkettejüknek tökéletesen áll az adott szerep... nem azt mondom, hogy ez a pilot húzott be a leginkább az elmúlt időszakban, de ilyen tehetségek mellett nem hiszem, hogy nagyon félre tudna menni valami a fináléig. bízni kell. hinni kell. (×06.05.)

„we’re on dangerous ground right now, because of our secrets and our lies. they’re practically what define us. when the truth offends, we lie and lie until we can no longer remember it is even there. but it is still there. every lie we tell incurs a debt to the truth. sooner or later, that debt is paid. that is how an rbkm reactor core explodes. lies.”

végignéztük a baleset közvetlen következményeit, befejezésként pedig okosan egy tárgyalásba ágyazták a készítők okokat, így megkaptuk a teljes krónikát végül -csodásan működött ez a dramaturgiai szerkezet, legfeljebb csak annyi bajom van vele, hogy most szívesen újranézném az első részt így, hogy már többet tudok azokról a dolgozókról, akik az erőműben teljesítettek szolgálatot azon a végzetes éjjelen... tételesen végigvettük a hibákat, amik a robbanáshoz vezettek, ismét úgy lett megmagyarázva minden, hogy a laikusok is értsék a tudományosabb tételeket is -de az egész sorozaton végighúzódó üzenettel együtt lett igazán erős ez a finálé, mert a hibás elvekre épülő rendszert kritizálták leginkább a készítők, ahol minden háttérbe szorul az üres eszmék oltárán, ahol lehet hazudni, ahol nem kell hozzáértés, és ahol persze spórolni kell, mert az erős birodalom látszatát fenn kell tartani. és egy önfeláldozás is kevés ahhoz, hogy lelepleződjön ez a romlott rendszer... (azért az sem kis teljesítmény, hogy úgy volt egy reaktornyi feszültség az epizódban, hogy pontosan tudtuk, hogy mi fog történni.) egy szép mementóval zártuk le a történetet, ahol jutott pár mondat azoknak is, akiknek a szálát nem volt idő lezárni a mozgóképen (bányászok), vagy azokra is, akik dramaturgiai okokból kimaradtak a sorozatból. (×06.04.)

vannak meghatározó események, amik beépülnek az emberiség kollektív tudatába. tanulunk róluk. olvasunk rólunk. bennünk élnek. az ilyen eseményekből készülő mozgóképes alkotások mégis elemi erővel tudnak letaglózni minket, ha megfelelően vannak elkészítve -és most határozottan állíthatjuk, hogy a leninről elnevezett atomerőműben bekövetkezett hírhedt balesetet bemutató mini-sorozat a műfaja egyik legkiemelkedőbb alkotása lett. és ehhez sok összetevő gondos összeillesztése szükségeltetett -mert elolvashatjuk a száraz tényeket az események menetéről és a kétségbeesett kármentésről, de sokkal inkább megterheli a lelkünket, ha átmos minket a tévéből áradó intenzív feszültség, ha nyugtalanít a zörejekből és éteri hangokból kikevert zenesáv (szerzőjére, hildur guðnadóttir-ra érdemes lesz odafigyelni ezentúl), ha a gondosan megtervezett dramaturgia fokozatosan adagolja a magyarázatokat és a borzalmakat, ha az alázatos színészi munka is mélyíti a beleélési faktorunkat, és ha minden egyes szürke tömblakást és rozoga zil-t hitelesnek érzünk... nagyon nehezen tudom csak most össze-sakkozni a mondataimat, mert szeretném pontosan átadni, hogy milyen sokat adott érzelmi alapon a sorozat, hogy öt héten át megrendítő módon törte össze a lelkemet apró darabkákra. de eközben azt is kellően ki kéne hangsúlyoznom, hogy az intellektusa is épp’ ilyen magas szinten volt jelen a gyomorba-markoló képsorok mögött, hogy elsősorban azt akarta bemutatni az alkotó, craig mazin, hogy egy rosszul működő, poros dogmákra épülő, hazugságokkal körbebástyázott autoriter rendszer (és az azt kiszolgáló emberek) mennyire nem tudnak megbirkózni egy ilyen végzetes eseménnyel. mert az egy ilyen rendszernek halála, ha beismeri, hogy hibázott... az ilyen hiperrealista történelmi művek egyfajta mementói az eseményekben résztvevőknek, és ez most különösen igaz ennél a sorozatnál, ami szívből jövő emléket állított a sokszor eltitkolt és letagadott áldozatoknak. az igazi hősöknek. és nagy öröm látni, hogy nagyon sok embert megindítottak a szívbemarkoló képsorok, hogy sokan a sorozat hatására elkezdték mélyebben is beleásni magukat a témába, így biztosított, hogy sosem felejtjük el a történteket, és azokat, akik a saját életüket kockáztatták az emberiségért.

„relax. i played vladimir in ’godot’ twice. how hard can clarke be?”

eliza taylor eljátssza, hogy egy több-száz éves lélek clarke-nak tetteti magát -ez jó móka lehetett a forgatáson, és eléggé élvezetes nekünk nézőknek is (meleg szívvel üdvözöltem megint a fura kameraszögeket, amik jobban fókuszálnak a szöszi arcára, amiről így hangsúlyosabban lehetett azt leolvasni, hogy ’jaj, nem akarok lebukni!’)... de persze rengeteg buktatója volt ennek a josephine/clarke beépülésnek, kezdve a wankru nyelv nem ismerésével, és igazából eléggé le kellett butítani a körülötte lévő karaktereket ahhoz, hogy legalább az epizód végéig megmaradjon a titka... mondjuk én nem is bánom, hogy nem húzták tovább ezt, és bellamy-ék megtudták a riasztó igazságot az új otthonunk első lakóiról, mert ez új dinamikát adhat a show-nak... most teljesedhetett ki a flashback az évad elejéről, hiszen már tudjuk, hogy bár új arccal, de ugyanazokat a karaktereket látjuk a jelenben is... octaviáékra szántunk még egy kis időt, talán diyoza-ban lesz annyi, hogy helyre tudja rázni szegény megtört lányt végre... (john murphy annyit szenvedett már az életben -biztos, hogy elcsábítható lenne egy örökké tartó élet reményével...?) (×06.03.)

„probably too fast, but how would you feel about bringing an alien bird into our relationship?”

tényleg hat évnek kellett eltelnie, hogy maurissa tancharoen az arcát is adja a saját sorozatához? ráadásul egy ilyen butuska insta-csajszit választott magának... de egyébként is volt egy kis könnyedebb tónusa az epizódnak zeke visszatérésével, aki a jelenben maradva a jövőbe tekint -és kiárusítja a shield technikáját a nagyközönségnek, a framework-ből például vr cuccot csinált, de az egész startup-ja olyan, mint egy úri huncutságokat áruló szilícium-völgyi rémálom... ja, igen, a sormintának megfelelően ezt a részt most a földön töltöttük, elég alacsonyan is maradt az érdeklődési fokom, bár azért egy fél fokkal azért feljebb tudták tekerni a pulzus-számomat a nagy kergetőzés közepette, may-nek is volt egy dögös bunyója, mack meg piszok nagyokat tud ütni, ezt is láthattuk... eközben egy kis horror is bekerült a hangulati katyvaszba, méghozzá a boncolós-testrablós vonalból, bár engem nem is a zombivá változtató űr-denevérrel sikerült felzaklatni, hanem azzal, hogy nem bírták ki az írószobában, hogy yoyo-nak ne zúzzák ossze a magánéletét néhány rész után... (×06.03.)

„-all i need is someone to just help me clean up and be my bodyguard. you know, like the kevin costner to my whitney houston.

-kevin costner gets shot at the end.”

perverzióban és frusztrációban szenvedőknek könnyű eladni egy sorozatot egy ütős szinopszissal: egy cuki egyetemista-lány pénz-keresés címén dominaként fenekel el minden megalázásra vágyó kuncsaftot... persze ennél azért talán több is bele fog férni a szűkös játékidőbe, de most még csak átvettük az alapokat, bedobtak a visszahúzódó meleg baráttal együtt minket is ebbe a fülledt közegbe, és hagyták, hogy kinevessük az aktuális a helyzet abszurditását... mostanában egyre jobban dívik ez az ultra-rövid formátum (a tíz-tizenöt perces epizód-hosszok), de én ezt nem bánom, mert könnyebben vágok bele az ilyen apró falatokba két rendes étkezés között... (×06.01.)

„i don’t know what the hell kind of boxing this is, but if they could all fight like this, we’d be in some deep shit.”

elsőre furának tűnhetett, hogy az epizód elején egyből megkaptuk a párbajt, de aztán kiderült, hogy a következmények épp’ olyan fontosak, mint a látványos összefeszülés -maga a bunyó szépen volt felvéve, váltogatva a perspektívákat (néha beugrottunk a pofonok közé, máskor meg felszálltunk, és onnan néztünk le). sokféle kimenetele nem lehet egy ilyen összecsapásnak, de az érdekesebbet választották az írók azzal, hogy nem ah sahm hagyta el győztesen a titkos föld alatti küzdőteret (bár így az ellenfelének adták a tipikus ’van damme pillanat’-ot is, tudjátok, amikor a félholt karakter összegyűjti minden maradék erejét, és legyőzi ellenfelét)... a felépülés agóniáját nem csak a feszültség fokozására használták, de a hagymázas lázálmok közé befértek a kínai flashback-ek is, amikkel ah sahm gyermekkorára (és a nővérével való viszonyára) lehetett rávilágítani... oké, hogy kell továbbra is a kavarás a háttérbe, de a villamos-pálya építés körüli problémák most kicsit kilógtak a kínai negyedes drámák közül... (×06.01.)

„so, nandor has 200,000 descendants. still far fewer than, uh, genghis khan.”

tartogattak még meglepetést taika-ék a fináléra is, nagy történelmi távlatokból bújtak ki a frenetikus csavarok -kiderült, hogy laszlo mindig is nemezise volt nadja titkos szeretőjének, gregor-nak, és guillermo is megérthette végre, hogy miért megy neki olyan könnyen a vámpír-ölés... néha meglepően emberi érzelmeket tudnak mutatni ezek az ősöreg vérszívók, legyen szó a család-tagok iránti izgalomról vagy a mardosó féltékenységről... (×05.30.)

ahogy a vámpírok sem igazán változnak az örökké tartó életük folyamán, úgy a róluk készült dokumentum-sorozatról is elmondható, hogy ugyanazt nyújtotta a fináléban, mint az első epizód során -mind a tíz rész pompásan szórakoztató kis vér-csepp volt, ahol mindig megleptek minket az alkotók valami istentelen ötlettel, amivel új-és-új szituációba dobták ezeket az ősi lényeket és guillermo-t... bár nagyon hasonló a végeredmény a film-változathoz, a karakterek miatt egyedi hangot kapott mégis ez az adaptáció (ha már hangok, jól sikerült eltalálni az akcentusokat is, itt csengenek a fülemben a jellegzetesen kiejtett szavak)... örömmel tölt el a tudat, hogy jövőre kaphatok még további ízelítőt ebből a gyászos társaságból...

„’but, but, but.’ you’re like a nonstop but machine. that reminds me, have you ordered the nonstop butt machine?”

mindig is furcsának és kissé nevetségesnek tartottam, hogy a folklórunkban ennyire szexuális lényeknek számítanak a vámpírok -és most a sorozatban rá is játszottak ennek az abszurditására... óh, csodásak voltak laszlo pornó-filmjei, mert tökéletesen elkapták a különböző évtizedek látványát és témáit, viccesek voltak a ház orgiára való felkészülésének párbeszédei is, és bár tudnám feledni colin robinson és nandor extrém ruháit a partiról, de sajnos már beleégtek az agyamba a bőrövek és dildók garmadái... (×05.30.)

„we use biorobots.”

zajlik a rom-eltakarítás -ezzel már csak nem tudják annyira összeszorítani a lelkem, mint eddig. hmmm, de... igaz, már apróságoktól is könnyen fel lehet kavarodni -elég csak egyetlen légi-felvétel arról, hogy beszántják a salátákat a földeken, hogy belenyilalljon az emberbe, hogy minden tönkrement a környéken, nem csak az emberi életek... és persze ott sötétlett az az igazán felkavaró szál is a mai epizódban, amikor is egy pár fős egységet kiküldenek az elnéptelenedett településekre, hogy irtsák ki az életben maradt állatokat. és ezt az alapvetően is megterhelő sztorit azzal fokozták a készítők, hogy egy kölyök szemszögébe helyeztek minket, akinek meg kellett keményítenie a lelkét ahhoz, hogy végre tudja hajtani a feladatát -és mi végigkövetjük ezen a pokoli úton... nagyon hatásosak voltak a tető-szerkezet megtisztítását bemutató jelenetek is, az apró mosolyok, amikor azt hitték a főszereplőink, hogy néhány robot bevetésével elég áldozatot hoznak, de persze a sugárzás mértéke és a legfőbb vezetés mismásolása megint arra az útra terelte őket, amivel a legnehezebb lesz elszámolniuk a végén -emberi életeket kellett kockáztatniuk újra. és karfa-roppantóan feszültre sikerült az a kvázi vágatlan jelenet, ahogy egy kiskatonával együtt mi is kilépünk a tetőre, és lélegzet-visszafojtva nézzük végig, ahogy a sziszifuszi munka rá eső részét elvégzi... néha viszont csak pár képpel, és egy minimális félmondattal is össze tudják törni a szívünket -felesleges mutatni egy halott csecsemőt ahhoz, hogy maga alá gyűrjön az elmondhatatlan fájdalom érzete, elég hozzá a tudat is... (×05.28.)

„i did apply for my american citizenship back in 1992. for five reasons and five reasons only: johnson, jordan, bird, barkley, ewing. the starting lineup for the 1992 u.s. olympic men’s basketball team. the dream team, baby.”

nadja kedves vámpír-anyuka, végre foglalkozik a kis teremtményével, akiről kiderül, hogy a ’hihetetlen család’ vérszívó tagja is lehetne -egy félénk kislány, akit mindenki levegőnek néz, így a szuperképessége persze az, hogy láthatatlanná tud válni... eközben nandor gyönyörűen bukik el az állampolgársági küszöbben... (×05.27.)