soroló

„earn trust. if not, they’re gonna skin you alive.”

még csak a második rész, de máris szügyig járunk a füstölgő hullákban... kicsit azt is érzem, hogy nem igazán hagyják lélegezni az anyagot, folyamatosan kapjuk az infókat, fedik fel a rejteget titkokat, a többi időben meg felpörgünk, motorra pattanva autós-üldözünk vagy csak kiosztunk pár pofont. hiányoznak a csendes pillanatok... valószínűleg a határ és a mexikói rögvalóság tehetnek róla, de máris sokkal magasabb szinten tobzódik az erőszak a sorozatban, mint az anya-sorozat a kezdeteinél. és ez még fokozódni fog, amikor igazán elszabadulnak a kölcsönös megtorlások hullámai -az már most látszik, hogy a kartell-főnököt igazi gecinek akarják ábrázolni, akinek egy percig sem okoz álmatlanságot, ha egy ártatlan gyerekkel kell kegyetlenkednie (mert ez még akkor sem oké, ha a családja miatt nem tud tisztán gondolkozni)... az meg igen gyanús, hogy a főhősünknek sutter-ék szuperhősi tulajdonságot is adtak, mert már másodszor válik fontossá az, hogy jó megfigyelő, hogy egy motoron suhanva is simán megjegyez egy út menti rendszámot... (örülök, hogy chucky-nak sikerült új munkát találnia a testi fogyatékossága ellenére is -ilyen cameo-kat várok továbbra is sutter-éktól, mint régi-rajongó-simogatást...) (##09.12.)

„don’t mess with the cellphone guy.”

nem kell nagy dolgoknak történniük egy évadközi részben, de azért örülnék, ha egy kicsit nagyobbakat lépnénk ezeknél a ’baby-steps’-eknél (mert akkor talán jobban tudnék koncentrálni, és nem tudná olyan könnyen eltéríteni a figyelmemet a hülye macska, ami mindenáron be akarta fészkelni magát a hasam környékére)... mert oké, látjuk a jeleket, hogy a kim/jimmy kapcsolaton megjelentek az első repedések azzal, hogy a szöszi inkább beállna egy újabb óriási cég árnyékába, miközben hősünk továbbra is a közös munkáról álmodozik csendesen... ahogy az sem újdonság, hogy jimmy kitartó ember, és nem csak ahhoz ragaszkodik, hogy egy szép irodában dolgozzon újra ügyvédként egy csillogó logó alatt, hanem a telefon-bizniszt sem tudja elengedni -és csak piszkálja az a tény, hogy legutóbb elverte néhány suhanc punk, úgyhogy a keményebbik arcát is előszedi a statuáláshoz... (viszont egy volt ügyfele elvesztésekor azért mintha a megrendülés látszana rajta, de persze az sem titok, hogy nagy szíve van a fickónak...) mike szálán leginkább a mutatott raktárépület mérete nyűgözött le, meg a gondolat, hogy valakik képesek úgy dolgozni, hogy hónapokra el vannak zárva a külvilágtól... (##09.12.)

„congratulations on allowing us to crawl into the female mind for the final stampede to nirvana. but the people watching this movie, or should i say the men jerkin’ off to this movie, they don’t want to be in a woman’s head, not really. they want to be in their own heads. they want to be watching a couple of dicks that might be their own fill up a woman.”

uhh, egy gyönyörű vágatlan képsorral táncoltunk be a diszkó-korszakba, viszlát 1972, hello 1977! bár leginkább csak a külsőségekben van változás, új hajak, új diéták, és vannak, akiknek jobban megy a soruk, mint amikor legutóbb láttuk őket, de azért olyan nagyon nem nyúltak davis simon-ék a statusquo-hoz... mert mondjuk lehet hogy candy kiélheti a művészi hajlamait a filmjeivel, de azért még odafekszik a kamera elé is; vagy vincent is egy menőbb helyet visz, mint korábban (ez utóbbit a hűséges barátnőjének passzolta át, aki végigjárja a lázadás összes fázisát, most épp a punk-oknál jár, de hé, ’77-ben ki kárhoztatná ezért?)... a változatlanságot leginkább a striciken érzem, akik még mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy tekintélyt sugározzanak magukból, és legszívesebben még mindig az utcán árulnák a nőiket, akiknek persze akkor is és most is kuss-a-neve...kicsit lassabban vettem fel a korszak lucskos és dohányfüstös tempóját, mint szerettem volna, de a végére most is teljesen beszippantott a miliője... (de tényleg, hogy voltak képesek ennyit cigizni ekkoriban? vagy ez csak egy film-és-sorozat-készítői toposz, hogy a hetvenes években mindenkinek ott lógott a szájában a bagó...?) (a nyitó traking-shot-ot már dicsértem, de mindenképp meg akartam említeni az okos párhuzamos vágást is a két szex-jelenet között, csak azért, hogy hangsúlyozzam, hogy mennyire magas szintű volt ma (is) a rendezés.) (##09.10.)

„you want my wedding pussy, don’t you?”

ha sokat kondicionáljuk az agyunkat, akkor a megszokások komoly örömöt tudnak okozni -mivel ez már a kilencedik szezonunk, amit dél-chicago-ban töltünk, így elég meglátnunk a szokásosan kifacsart helyzeteket, elég megéreznünk az agyunkban képződő szag-érzeteket, elég csak pár percet eltöltenünk gallagher-ékkel, hogy nagy vigyorral az arcunkon kielégüljünk... mert valljuk nem sok újdonság volt ebben a kezdésben lip haján kívül, mindenki kapott pár percet, sütögették az ordenáré poénokat, volt szex, volt egy pár cici, és az egész mélyére becsempésztek némi társadalom-kritikát is (ezúttal a fizetési egyenlőtlenség intézményének az orrára koppintottak egy métereset)... és mielőtt azt hinnétek, hogy csak fel akarom öklendezni a ’rég-megkopott-már’ szózatot mantrázók hülyeségeit, szerintem pont hogy pozitív az, hogy megfelelően kiszolgálnak minket hűséges rajongókat az írószobából, és tulajdonképpen ezekkel a dramaturgiai húzásaikkal és poénjaikkal nem csak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy minket nézőket ismernek, hanem arról is, hogy a kisujjukban van az összes karakterük gondolkozásmódja és lelki-világa. ezért harcolt ma deb a fizujáért, ezért lesz küldetés-tudata ian-nek, ezért lelkizik fiona az öccsén, ezért szalad bele egy rossz dugásba lip, és ezért változtatja át házassági terápiává frank a nemi-beteg terápiát... (##09.09.)

„in 9 months and 24 days, i will get my law license back.”

láthatóan mindenkinek kell valami figyelemelterelés -ha nem akarnak úgy kikészülni, mint az inszomniától összetört howard... szóval jimmy nyugtalanságában suhogós melegítőt vesz fel, és személyesen teríti az utca népének (leginkább annak is a legalsó rétegének) az o’csó mobilt, csak az a baj, hogy az arca nagyobb épp’, mint az esze, ezért néhány pofonnal gazdagabban megy haza a szerető barátnője ápoló kezei közé (az első rúgások után azért kiszaladt a számon egy ’jól van jimmy, gratulálok’ mondat hangosan, pedig nem nagyon szoktam a tévémmel kommunikálni, de úgy látszik, felbosszantott, amit láttam)... kim egy fokkal kulturáltabban csinálja a fő munkájának kerülését, és pro-bono ügyekkel, igazi rászorulókat segítve üti el a napjait -rámenősen segítve a kuncsaftjait, ahogy egy hidegvérű ügyvédhez illik... szándékosan nem a kezdéssel kezdtem, hogy érleljem kicsit a nagy meglepit, azaz hogy egy újabb idősíkot hoztak be gilligan-ék -egy olyat, amit már ismerünk egy másik sorozatból, és ezért a régi rajongók nagyon örülhetnek neki... mint ahogy mike tevékenysége is arra irányul, hogy elkészüljön az a föld alatti labor, ahol aztán majd lehet vidáman kergetni a legyeket... (##09.07.)

(the bubble men)

az hogy lehet, hogy az elmúlt években ennyire nem sikerült eltalálnia az hbo-soknak, hogy kik azok az újoncok, akikre érdemes koncentrálniuk, mert bent fognak maradni az 53-as keretben -sajnos hiába a maximális szimpátiánk ma is, az egyértelműen fix pont (baker mayfield) kivételével mindenki repült. és ez kicsit frusztráló, hiányzik a sor végéről az elégedettség érzése... (ja, és javasolnám a tévé-csatornáknak, hogy a közvetítések alá is keverjenek epic zenéket, mert sokkal jobban be tudnának vonzani a meccsek úgy...) (#09.05.)

nem is tudom, mikor néztem utoljára ennyire szívesen a sorozatot, mint idén, ebből látszik, hogy jól sikerült a készítők kiválasztási folyamata, mert együtt tudtam érezni ezzel a maréknyi szimpatikus emberrel (viszont a kiválasztás árny-oldaláról egy kicsit fentebb értekezem)... a körítés színvonalában idén sem történt visszaesés, megvolt minden elem, amiért szeretem ezt a show-t, és még azt sem bántam, hogy igazán nagy drámák nélkül átvészeltük ezt az öt hetet -pedig azért előzetesen lehetett tartani attól, hogy a csapat azt a hátrányos helyzetű képét fogja mutatni az edzőtáborban is, mint az elmúlt két évben az éles meccseken. de szerencsére érződött a kemény munka, és a meccseken még a sikerélmény is emelte a hangulatot. őszintén tudom mondani idénre, hogy hajrá browns, látom az esélyt arra, hogy végre kitörjetek a sereghajtó szerepből. viszont a saints elleni meccset el fogjátok veszíteni, ebből sajnos nem engedhetek...

„la sangre es la sangre.”

mindig érdekes kísérlet egy elismert sorozatnak kvázi-folytatást kreálni egy új alkotás képében, mert lesznek majd ős-rajongók, akik húzzák a szájukat, hogy miért nem pont ugyanazt kapják, mint régen, az új nézők viszont esetleg vonakodhatnak belevágni, mert attól tarthatnak, hogy elvesznek majd az utalás-halmazban. jelentem kedves olvasóim, hogy kurt sutter-ék úgy tűnik, hogy megtalálták a vékony mezsgyét a kerítés mindkét oldalán... mert a nagy testvér árnyékából leginkább a tesztoszteron-szagú maszkulanitást emelték át (az átható benzin- és olaj-szagot, a tekintélyes arc-szőrzeteket, a felelőtlen lövöldözéseket), de maga a történet önálló lábakon áll, az utalások kimerülnek egy-egy karakter felbukkanásában (azért a börtönös flashback-nél kihagyott kettőt a régi rossz szívem), de azért lehet érezni, hogy a régi sorozat kaszásai is ott ülnek a nyeregben nem messze a fő tűztől... tudatosan más utat is akartak, mint amit anno jax-nek szántak (hősünk most egy prospect), de a terhelt múlt és a bűnbe ágyazódás most is adott, ahogy a nagy kérdés is ismerős már: lehet-e jó útra téríteni egy ilyen klubot, amit a korábbi felsővezetés tévútra vitt...? (a brutalitás már a samcrow-ban is jelen volt (pl. hát-tetkó leégetés), viszont az új fx-politikának hála már a káromkodásokat sem kell nélkülöznünk...) a régi sorozat iránti nosztalgikus szeretetet félretéve is tudom azt mondani, hogy gondolkozás nélkül maradok a nyeregben, mert érdekesen vázolta fel ez a pilot a határ két oldalának törékeny viszonyait, jól megcsavartak egy-két karaktert ahhoz, hogy várjam azt, hogy felemelkedjenek vagy elbukjanak... (##09.03.)

(no compromise)

látszik, hogy beléptünk egy új, modern korszakba -eddig élőben kellett előadni a rookie show-n, most viszont előre felvették a paródia alapú vicceskedéseket... elég sok küszködés kísértette ma a csapatot, még a győzelem sem lehetett kielégítő (hálistennek a félelmetesnek tűnő sérülés szerencsés kimenetelű lett is). úgyhogy kellett a zen befejezés, hogy kicsit kimossuk magunkból a negatív hullámokat (igaz, már az elején is volt egy kis chill a gyerekcsinálós soul muzsikával a pályán)... (heh, ötletes rendezői kacsintás volt, ahogy baker a lassításról beszélt, erre kilassították a képet.) (##08.31.)

„new job new phone.”

salamanca-ék nem nagyon tudnak nyugodtan várni -nyugodt éjszakai támadás, erősítéssel? ugyanmár! ők fényes nappal ketten mennek be a konkurens banda-területre egy táskányi kézi-ágyúval! igaz, az akciók többségét nem láttuk, mert nacho szemszögéből követtük az eseményeket, de lehet hogy így még magasabbra sikerült srófolni a feszültséget... nehéz kiigazodni jimmy-n, azt hittem, hogy csak bekamuzza kim-nek a melót, aztán inkább piszkosabb pénzkereseti források után megy, de nem, tényleg ott unatkozik abban a telefon-boltban -igaz, a rész végére meglelte a megoldást, hogy miként hozhatna igazi bevételt a biznisz. vajon legális lesz az út...? kim-et sem mindig értem, most is furcsa volt, hogy beült a piszlicsáré ügyekre -oké, elege van a nagy halakból, de még nem világos, hogy mi a célja... mike-ot érdekes volt látni emberi interakciók közben, ahogy barátkozik az étteremben -hogy aztán ezzel felvezessék az igazi mike-os jelenetet a kibeszélős csoportban, ahol először csak aprókat tikkelt a szeme, amikor a menye beszélt, majd jött a helyi marla singer, aki piócáskodik mások fájdalmán, és élvezet volt hallgatni, ahogy mike a föld alá alázza a fickót... (##08.29.)

(emotions boil the camp)

lehet, hogy ráfért a srácokra a hűsítő eső, a bukkanó a felkészülés során, mert eléggé túlfűtötték magukat a táborban (beszólások, bunyók), úgyhogy szerintem nem véletlen, hogy ennyi büntetéssel bukták el az esélyüket a győzelemre... (maga a mérkőzés is fordítottja volt a múltkorinak, érzetre ott egy lesajnált csapat csillogott, itt meg egy tehetséges banda hagyta kifolyni a kezei közül a lehetőséget)... szolid ütemben érkeznek a sorozatra alapjáraton jellemző elemek, pár barátnő és feleség (valamint a mindig kötelező kirándulás) hozták ma ezeket az ismerős színeket... (##08.26.)

„well, that show was insane. good insane. highbrow, lowbrow, comedy, drama, heartache, violence, at a fucking wedding?”

mert minden fináléba kell egy esküvő -ahogy én is szoktam mondogatni nagy bölcsen... de tudják ezt a glow háza táján is (mind az igazi sorozat írói, mind a sorozat-a-sorozatban kiötlői), és olyan glow-san meg is adják a módját, nagy kavarodással a ringben, vőlegény jön-megy, csajok esnek egymásnak pankrációra átalakított koszorúslány-ruhában, van régi, van új, van meglepetés és van unikornis is, mint minden kislány titkos vágyálmában... de a legfontosabb, hogy feelgood az egész, főleg amikor a srácok is megérkeznek, és egyszerre látványosabb és izgalmasabb lesz az évadzáró nagy bunyó... kicsit rendezzük a karakter-viszonyokat, elcsattannak azok a csókok, amiknek el kell csattanniuk, és vesszük a hátizsákot, hogy jövőre egy megújult környezetbe folytathassuk a szexi harcokat... (kicsit húztam a számat, hogy az alapjáraton mindig pozitív szemléletű bash-nek ilyen komor szálat kellett írni a végére, de az esküvővel az ő életkedvét is visszalendítették a megfelelő helyre...) (##08.26.)

azért az elején jól rám-ijesztettek a csajok... a nyitány borongósnak és rosszkedvűnek tűnt, inkább félre is raktam egy kicsit -de aztán megtaláltam neki azt a helyet a naptáramban, amikor egyébként is a nyolcvanas évek neon-fényében sütkéreztem egy kicsit, és szerencsére maga a sorozat is helyrebillentette az arányait a második résztől. volt idő a pankrációra és a magánéletre egyaránt, jól vezették végig sam-et a morgós medvéből a szívvel teli apa szerepéig, minden csaj megkaphatta a maga pillanatát, miközben elmosódott hátteret biztosított mindennek a sorozat-készítés kulisszája. összességében jól szórakoztam ezen a tíz részen is, mert szerencsére az igazi sorozat sokkal kevésbé guilty, mint az az alkotás, aminek a készítéséről szól...

„-rhonda has a stalker!

-i know! why don’t i have a stalker?”

minden a kapcsolatokról szól... a csajok nagyon egymáshoz nőttek a harcban, úgyhogy most természetes, hogy ragaszkodnak egymáskor akkor is, amikor közel a vég... sam közel került justine-hoz, mégis éretten viselkedik akkor, amikor arról van szó, hogy ki kell költöznie a lánynak tőle (az anyut játszó annabella sciorra ismerős volt, de nem tudtam hova tenni -manapság gyakran járok így, isten áldja az imdb feltalálóját)... nem igazán örülök annak, hogy ruth körül ilyen érzelmi hullámokat keltenek, hogy két bajszos fickó harcával akarják rombolni az idillt... pár szóban hátteret kaptunk rhonda-hoz és az angol múltjához is, a csajokkal töltött időből viszont arthie/yolanda pillanatok voltak a legjobbak -szurkolok nekik, leszbikus kapcsolatokból sosem elég! (##08.26.)

„i love america! democracy, coca-cola, walter disney, mickey rourke. ooga!”

eddig mindig csak a hátteret láttuk, csak átszűrve érzékeltük, hogy milyen show is készül a ring környékén, hát most megkaptuk teljes valójában, főcímtől főcímig, reklámokkal együtt, 4-3-ban felvéve -és ööö... nem vagyok róla meggyőződve, hogy néztem volna egy ilyen show-t a nyolcvanas években (már ha amerikába születek, ’82-nél egy kicsit korábban, persze)... mert oké, a készítők remekül szórakozhattak, amíg összerakták ezt a goofy-ságot az aláröhögős betétekkel, a falig túltolt színjátszással, a bájos esetlenségekkel, de azért félórában kicsit fárasztó volt ez az ’annyira-rossz-hogy-már-jó’ szórakozás... (##08.26.)

„your use of jumping the line in ’how it ate’ and the dysfunctional disorientation factor is masterful.”

sose vidd a ringbe a valós dühödet... mivel láttam pár fotót az évadból, így könnyen ki tudtam találni, hogy mi lesz a fájdalmas fordulat a rész végén, reméljük ez a sokk majd kihúzza debbie-t ebből a fárasztó ön-sajnálatból... na de nézzük, hogy mi volt a cliffhanger előtt az epizódban (btw, annyira azért nem volt ez drámai fordulat, hogy néma végefőcímet kelljen betenni mögé): a zenés montázs most kifejezetten jól működött, ahogy a csajok megkeményítik magukat, és sport-filmekbe illő képeken fejlesztik fel a mozdulataikat egyre jobban... na, csak megtalálták az írók a módját, hogy sam végre jó fejnek tűnjön, és elpárologjon belőle a morcossága egy része -kellett ehhez az egója simogatása (én is szeretnék többet látni a horror-filmjeiből!), kellett ruth, aki megint empatikusan állt hozzá, és kellett egy kis gőz-kiengedés, amit egy szegény szélvédő bánhatott igazán... (##08.25.)

„we may not be a house of numbers, but we are a house of love.”

annyira utálom, hogy a drámák arra kondicionáltak minket éveken át, hogy aggódjunk a karakterekért, mert azt gondolták az írók, hogy azzal tudják fenntartani a figyelmünket, hogy lenyomják őket a mélybe -és nehéz az ember fejéből kiverni ezeket a félelmeket, pedig idén majdnem végig azt bizonyították ryan murphy-ék, hogy igenis lehet pozitívan állni az élethez. ezért a finálé alatt is sokat szorongtam, mert féltettem damon-t, hogy a hülye videoklipp miatt kirúgják vagy megsérül, féltettem angel-t, hogy esetleg a fehér srác agresszív lesz vele, féltettem blanca-t, hogy nem kapja meg, amit megérdemel. de tudjátok mit? ez a félelem fontos, mert azt jelenti, hogy ilyen rövid idő alatt is sikerült nagyon megszeretnem a karaktereket... de úgy látszik, ennek az írószobának nem kell sok idő az építkezéshez, hamar kerítettek egy új házat, akik ellen nagyon könnyű volt szurkolni, elégedettséggel tölthetett el minden perc, amit a megalázásukra szántunk... mert elektra már nem lehetett ellenség, hosszú utat jártunk be vele, mire kicsit jobb emberré vált (például a lelkes verziója kifejezetten cuki!). de hát ez van, ha valaki blanca közelébe kerül... nagyon szeretem azt, ahogy az érzelmi középpontba helyezték mindenki legnagyobb szívű anyukáját, aki egy jótündérként járta körbe a mai részt is, önzetlenül segített és osztotta a kifogyhatatlan szeretetét... nem tudtam, hogy hol fogják elvágni az évad fonalát, de nagyon jólesett végül, hogy egy ilyen magas ponton búcsúztunk ettől a nagyon szerethető társaságtól (és ugye nem kell mondanom, hogy a kihívás alatt az ágyról felpattanva pózoltam én is a tévé előtt!) (##08.25.)

a sorozatok kiválóan alkalmasak arra, hogy bemutassanak olyan szubkultúrákat, amiket egyébként nekünk kívülállóknak nehéz lenne megismerni -mert igenis érdekes belesni mondjuk a motoros-bandák olaj-foltos garázsaiba, vagy akár transzszexuálisok csillogó éjszakai életébe... ryan murphy és szorgos csapata egy újabb történelmi túrára invitált minket, ahol ezúttal a kor tipikus jellemzői nem tolakodnak a karakterek elé (bár bizonyos elemei (aids) fontos történeti kellékek lettek így is). és ezeket a karaktereket úgy alkották meg, hogy hamar ki tudjon alakulni irányukba a kötődésünk -de az egész évadra jellemző volt, hogy érzelmi alapon közelítettek meg minden percet, bevonva minket nézőket is az örömökbe és bánatokba... a ball-ok világával ezen felül behozták azt a színes kavalkádot, amit elvártunk ettől a vibráló szubkultúrától, és ki is egyensúlyozták ezekkel a harsány részekkel a csendesebb karakter-pillanatokat... bár a pilot-nál még azt mondtam, hogy nem tudtam annyira bevonódni, mint szerettem volna, nem kellett sok idő, hogy a szívembe költözzön a sorozat, és ha már befészkelte magát, akkor valószínűleg hosszú időre ott is marad. mert ahol a szeretetet tűzik a (szivárvány-színű) zászló csúcsára, azt csak tisztelni és szeretni lehet.

„when was the last time you got the chance to take a ride in a brand-new pussy?”

tényleg ilyen válogatósak a perverzek? az operált transzszexuálisok páriák lesznek a közösségben...? régóta érlelt drámákat pukkantottak ma ki az írók, emiatt nem is volt olyan felemelő nézni az epizódot -bár egy kis könnyebbséget is próbáltak csempészni a szomorkodások közé, leginkább az abundance házból függetlenedni vágyó csajokkal, akiknek az egója nem tudom, hogy miként fér be a ballroom-ok égbeszökő teteje alá... és pont most könnyen szabadulhatnak ms.elektra karmai alól, mert túlságosan védtelen nő lett azzal, hogy nővé vált, és szomorú látni, ahogy anyagilag is elindul a lejtőn, mert elveszítette a kitartóját... evangelista-éknál sem vidámabb a helyzet, blanca a kemény arcát szedte elő, egy nyomozó keménységével kutat és kérdez ki, komoly töréseket létrehozva a gyermekei között... de tudtuk, hogy papi szegi a szabályokat, úgyhogy várható volt ez, viszont azzal megleptek, hogy ezután pár percre tudták hozni a tökéletes wire érzést a sráccal, igaz nem sokáig tartott az utcai terjesztés, mert azonnal lecsaptak a zsaruk... stan-ből nem volt nehéz kihozni a kispolgárt, csak el kellett vinni egy ball-ra, ahol egy pillanat alatt telítődött a látvány és a hangulat sokkjától, és ennyi elég is volt, hogy hátat fordítson angel-nek -ilyen a mindent legyőző szerelem, mi...? (##08.25.)

„are you a g-string? no! so stay out of my ass.”

kulcs-fontosságúnak érzem, hogy ryan murphy-ék ennyire jól eltalálták az arányokat az ’igazság’ és a túlzások között. pray tell intervention-je például jó példa erre a tételemre, mert amíg valóságosnak hat a veszekedés, a néhány erőteljesen megnyomott mondatvég elemeli kicsit a talajról a jelenetet. vagy mondhatjuk a kórházi szórakoztató eseményt is, ahol a szív megszakad a betegeket látva, de az énekléstől musical-es lesz a hatás (az arcok előtt elúszó kamerától meg egy kis 'glee' vibe-ot is éreztem, bár valószínűleg minden zenés jelenetnél ezt írnám, ha egy ryanmurphy-show-ról van szó)... tetszett ahogy kezelték az elődvárosi feleség szálát, hogy emberi módon tudott beszélni angel-lel, majd határozottan tette meg ezután a következő lépéseit, nem csak sírt egy sarokban (az is érdekes, hogy a megcsalással megkérdőjelezi saját magát is, úgy érzi, hogy most már lehet több is, mint anya és feleség)... jó érezni a show flow-ját, jó ütemben pörgetik az időt, megengedik, hogy megmártózzunk az érzelmekben, hogy egy pillanatra elvesszünk a szomorúságban, aztán visznek tovább határozott lépésekkel... (bár már felvetettem a kamera-mozgást a dal-betéteknél, de mindenképp ki akartam emelni, hogy milyen jól működött ma a rendezés, hogy az arcokra fókuszálva ki tudta emelni az érzelmeket -és mindezt egy első próbálkozó (janet mock) érte el, úgyhogy még nagyobb mozdulattal jár a kalapemelés!) (oh, trace lysette is bekukkantott a show-ba, ami azért nagy öröm, mert a transparent óta nagy szerelmem!) (##08.25.)

„your use of jumping the line in ’how it ate’ and the dysfunctional disorientation factor is masterful.”

sose vidd a ringbe a valós dühödet... mivel láttam pár fotót az évadból, így könnyen ki tudtam találni, hogy mi lesz a fájdalmas fordulat a rész végén, reméljük ez a sokk majd kihúzza debbie-t ebből a fárasztó ön-sajnálatból... na de nézzük, hogy mi volt a cliffhanger előtt az epizódban (btw, annyira azért nem volt ez drámai fordulat, hogy néma végefőcímet kelljen betenni mögé): a zenés montázs most kifejezetten jól működött, ahogy a csajok megkeményítik magukat, és sport-filmekbe illő képeken fejlesztik fel a mozdulataikat egyre jobban... na, csak megtalálták az írók a módját, hogy sam végre jó fejnek tűnjön, és elpárologjon belőle a morcossága egy része -kellett ehhez az egója simogatása (én is szeretnék többet látni a horror-filmjeiből!), kellett ruth, aki megint empatikusan állt hozzá, és kellett egy kis gőz-kiengedés, amit egy szegény szélvédő bánhatott igazán... (##08.25.)

„god hath bestowed upon you a great many gifts. charm, beauty, sensuality. but the thing that you can thank him for is that he made you a woman. perfection. shine, woman. glow, woman. give us permission to celebrate you in all your feminine glory.”

nem mindenki képes nosztalgiával visszanézni a múltba, de egy szomorúbb sorsnál is különbözőképpen fájhatnak bizonyos emlékek... megérthető, hogy blanca nem akart visszamenni a családja körébe, és be is igazolódott a félelme azzal kapcsolatban, hogy ellenségesen fogják fogadni ennyi év után is, de mégis szüksége volt arra, hogy ott legyen, hogy elbúcsúzzon (bár kiszámítható volt, hogy a testvére végül bekopog majd az ajtón egy kicsit enyhítve a családon belüli feszültséget, mégis jól működött az a jelenet is)... szép kontraszt volt a szülő-anyával szemben a fogadott anya, a hidegségre ugyancsak hajlamos ms.elektra, aki iránt akkor is tud blanca emberséget mutatni, ha nem felhőtlen a viszonyuk. és a ball-ok királynője nem csak a testét változtatta meg a kórházban, hanem egy kicsit személyiséget is váltott, jobb anya lett... nem tudom, hogy mit várjak attól, hogy a középosztály-béli háziasszony felkutatta a férje titkos életét, mindenesetre eddig nem volt jellemző a sorozatra, hogy ilyen cliffhangerekkel hagyjanak minket lógva (btw, hülyén érzem magam, hogy nem tudok kate mara-nál elvonatkoztatni attól, hogy tudom, hogy milyen (gazdag) családba született bele, mégis egy szerényebb anyagi háttérrel rendelkező karaktert játszik...) (##08.24.)

„an intellectual sexual predator! you’re so lucky!”

eddig mindig csak felvettük a show-t, és nem igazán foglalkoztunk annak a következményeivel, hogy a produktum adásba is kerül. úgyhogy ideje volt megismerni a rajongókat, akik persze egy kicsit őrültek, egy kicsit perverzek, de legalább hűségesek, mint egy jól nevelt farkaskölyök... kell is ez a kemény-mag, mert persze a nézettség a szimbolikus béka feneke alatt tanyázik, és ez általában nem szokott tetszeni a pénz-embereknek... először csak arra gondoltam, hogy a csatorna-tulaj ruth felé közeledésével csak egy újabb perverziót akartak a részbe illeszteni az íók, aztán kiderült, hogy igazából nagyon komolyan reflektálnak épp' a manapság olyan fontossá vált zaklatási ügyekre -és sajnos azt kell látnunk, hogy harminc év alatt nem igazán haladt előre a közgondolkozás. merthogy van aki szerint ruth-nak bele kellett volna mennie a játékba, a csapat érdekeit kellett volna előtérbe helyeznie egy kis megalázkodással... (bash szála kicsit kilógott, ahogy lógatja az orrát, bár azt nem értettem, hogy miért érzi magát olyan kellemetlenül a melegbárban...) (##08.24.)

„you think i was born a butterfly? i am who i am because i know who i am, and i refuse to ever let anyone ever tell me otherwise.”

ezek a bátor nők önmagukat építették fel, de pont ezért van bennük ennyi bizonytalanság is, mert az általuk elképzelt tökéletességnek akarnak megfelelni. ezért van az, hogy be akarják fejezni a transzformációjukat a nemátalakító műtéttel, ezért teszik kockára az egészségüket azért, hogy a megfelelő helyeken kerekdeden nőiesnek lássa őket minden szempár -és ezekből a bizonytalanságokból adódnak a párkapcsolati problémáik is. mert elég-e az, amit aktuálisan nyújtani tudnak a partnernek, vagy a másik el tudja-e fogadni azt, hogy ők így tökéletlennek látják magukat. ráadásul ott kattog bennük az a veszélyes gondolat is, hogy vajon ki-és-miért vonzódik hozzájuk...? meg kellett szoknom ms.elektra nyersebb (pökhendibb) stílusát, de most már át tudom érezni a lelki felkavarodását, az öregedés és a nővé válás drámai elegyét... bár egy alkohollal megkent hülyeségből indult, át tudtam élni angel-ék veszekedését is, ahol az az érdekesség is kiderült, hogy a srác korábban is össze volt már zavarodva a vonzódását tekintve... a testkép-problémák mellett egyéb testi bajok is fokozták a mai epizód drámai hőfokát, mert most merültünk el igazán először az aids-parában, és ahogy várható volt, a négy teszt közül nem lehetett mindenki negatív, mégis szíven tudott ütni, ahogy egy meleg karakter átélte élete legnagyobb rémálmát, ahogy kimondták rá a végzetes ítéletet: pozitív lett a teszt... (szándékos, hogy a városi látképbe mindig belekomponálják a word trade center tornyait, vagy tényleg mindenhonnan lehetett látni őket?) (##08.23.)

„what’s a mother without a child? just a... person.”

hmm, érdekes szemszögből néztük végig a cím-meccset: végig a két harcoló félre koncentrálva... eddig nem gondoltam bele, hogy mindketten az anyaság problémáival küzdenek, és most jól kijött a kontraszt is (és nem csak azért, mert a két gyermek különböző korban van)... debbie még mindig dühösen reagál a házassága csődjére, de ezt ellensúlyozták némi humorral (impulzív bútor-vásár), tammé-t viszont inkább megsajnáltuk, amiért szégyelli azt, ami a jelenlegi szakmája... és a meccsen is kijött ez, ahogy a látványos (mű)bunyóból dráma lett -hogy aztán megint ruth mentse meg a dramaturgiát... (btw, most először igazán pankrációsnak éreztem az összecsapást, komolyan betanulták a csajok az összes kötelező elemet a szék-töréstől a kötélről való visszapattanásig...) (##08.23.)

„this little fella -he’s called the merry wanderer. he’s not much to look at. he’s pretty easy to find. i got this one at a pawn shop on 4th for 20 bucks. but he has a cousin called bavarian boy, almost identical: same umbrella, same swagger. that one is worth a boatload.”

vince gilligan-éknek már a breaking bad-nél is jó ízléssel tudták összerakni a szöveg nélküli jeleneteket, de azt hiszem a mai nyitánnyal klimaxoltuk ezt a jól működő dramaturgiai húzást -mert a latinóknak nem kellett egy szó sem, hogy látványosan eltakarítsanak maguk után, kőkeményen, aszfaltot szikráztatva, golyót szórva... ugye jól éreztem, hogy ma slippin’ jimmy-t láthattuk, a piti kis bűnözőt, aki még egy kis figuráért is lehajol, ha abból bevételt láthat -persze maga az akció is olyan slippin’-esen sikerült, még ha a lebukás alól sikerült is kibújni... nagyon érdekesen kezelik viszont a gyászt jimmy-nél, mert olyan, mintha teljesen közönyös lenne, biztos vagyok benne, hogy meg lesz ennek még a böjtje (charles síron túli levelét is fahangon olvasta fel, két falat között -bár ez pont így volt hatásos, ahogy a szenvtelen hang mellé néztük kim szenvedő arcát)... (hmmm, feltűnt egy kémia-tanár, aki úgy gondolja, hogy megfelelő anyagot tudna létrehozni -és ismerős arca is van! persze hogy az anyasorozatból jött! minden sorozat-nézőnek elefánt-memóriát kívánok!) (##08.22.)

„all of your christmas dreams will come true.”

annyi szarság ömlik az emberekre a mindennapi életben, hogy igenis kijár néhány percnyi felhőtlen boldogság -még akkor is, ha ez a képernyőn tömény giccsnek is tetszik (a karácsonyfák fényének tükröződésében egyébként is könnyű beleesni a tojáslikőrök édes ragadásába), de az itteni készítő-csapat elérte, hogy félre tudjam tenni a szívkérgem nagyrészét, így hatalmas érzelmes mosollyal tudtam befogadni a felém pattogó szeretet-szikrákat (és ha már a harmadik résszel ilyen érzelmi behatással bírnak rám a karakterek, akkor mi lesz még később?)... lehet, hogy azért is fogadtam könnyen az epizód végét, mert ünnepek ide-vagy-oda, igen komolyan rángatták az írók a karakterek lelkivilágát. most először néztünk be a kórházba aids-betegekhez, bekerült a témák közé a nem-átalakító műtét is, és blanca mamának is fel kellett vállalnia az első komolyabb konfliktusát a házban... angel-ék kapcsolata elég kettős színezetet kapott, mert míg a csendes meghittség szép volt, azért a fehér srác még nem fog elszakadni a feleség szoknyája mellől (btw, azt hittem, hogy james van der beek csak az arcoskodó yuppie-t fogja hozni, nem gondoltam, hogy féltékenységből ekkorát tud harapni)... damon-éknál meg már komolyan aggódom, túl hamar meglett a srácoknak a cuki boldogságuk, az ilyet nem viselik túl jól az írók... (##08.21.)

„this is my lucky jacket, jenny. last time i wore it, scott baio hit on me, and i made out with his cousin.”

ehh, már a nyolcvanas években is létezett egy a mai ’aggódó szülők’-höz hasonló kártékony tömörülés, ami bele akart pofázni a műsorrendbe (ahelyett hogy odafigyeltek volna a tagok arra, hogy mit néz a retardált gyerekük)...? ohh, megleptek azzal, hogy cherry még része a show-nak (mert nem nézem a stáblistát), sőt, mielőtt még visszatérne a csajok közé, kapott egy külön sztorit a színészi kudarcról... hmmm, mindenféle fiziológiai problémák felmerültek ma, a szex-hiányt még értem is, mint jópofa témát, de hogy a kaki-szálat csak egyetlen poén miatt húzták végig a részen, az elég szomorú... grr, debbie mindig visszalép kettőt a szimpatikussági listán, amikor épp’ olyan kedve van, hogy kínozza az egykori legjobb barátnőjét... (##08.21.)