soroló

„she’s the bravest girl on earth.”

pedig az első öt perc után azt hittem, hogy megint kicsi galacsinná fogják összefacsarni a szívemet, amikor matt arról monologizált, hogy mennyire fél a haláltól és az élettől... de valahogy derü is volt a nora-val közös búcsújelenetükben, pedig a nő is egy olyan lépésre készült, amiből valószínűleg nincs visszaút. és aztán el is indul, lecsupaszítva önmagát, egész a fura szerkezetig lépkedett, ahol velünk együtt vett egy nagy levegőt, és... ennyi év után bízhatnék jobban damon lindelof nagy szívében, ismerhetném már, hogy ezen a nagy szívén viseli a karakterei sorsát, hogy megszállottja az igaz szerelemnek... de hagytam, hogy kicsit játsszon velem, és abban a tudatban néztem a korábban már felvillantott öreg nora mindennapjait, hogy valami fantasztikus fordulatot képzeltem mögéjük, egy alternatív univerzumot, egy megváltoztatott világot, ahol minden kicsit máshogy történt, mint ahogy láthattuk. így aztán nagy örömmel fogadtam be az utolsó képsorokat, ahol kiderült, hogy minden igaz volt -és talán abból is minden igaz, amit nora mesélt a kalandjairól... először furcsa készítői döntésnek tűnt, hogy csak szóban hallottunk arról a világról, ahol a két százaléknyi ember éli az életét, de aztán beláttam, hogy jól van ez így, mert több kétely maradhatott bennünk (hogy esetleg nem mond igazat), plusz az egész jelenet erejét rábízhatták carrie coon-ra, aki persze meghálálta ezt a gesztust (azért szorongattak még egyet a szívünkön ezzel a történettel, hisz’ csak bele kell gondolni abba, hogy ott az emberiség 98%-a vált köddé, és máris szédülni kezdesz). de egyébként is, ez carrie epizódja volt, de azért justin theroux is szépen kiegészítette a játékával a karakterdrámát. ó, és innen már könnyen kötök át a rész eszenciájára: mert lindelof-ék legnagyobb bátorsága az volt, hogy nem akartak egy általános kitekintés adni a világra a végén, nem szálazták szét, hogy melyik karakterrel mi történt, nem akartak egy konkrét magyarázattal egyértelműsíteni mindent, hanem lecsupaszították a szerkezetet két karakterre és az ő soha el nem múló kapcsolatukra. és ez így volt jó. mert így mikroszinten kielégítő lett a zárás -főleg az olyan megrögzött romantikusoknak, mint amilyen én is vagyok, akik szentül hiszik, hogy létezik olyan, hogy két ember egymásnak van teremtve, csak le kell küzdeniük minden félelmetes akadályt, hogy tényleg együtt lehessenek... (#06.05.)

szerintem tényleg kevés példa lehet a sorozattörténelemben, amikor egy show-nál három évad ennyire markánsan különbözik egymástól, mégis egy általános hangulat egyben tartja őket. mert idén megint más lett a kép, kicsit vörösebb az ausztrál tájtól, kicsit töredezettebb az epizódonkénti fókuszváltásoktól, egy picit pozitívabb, egy picit baljóslatúbb, de ugyanúgy hétről/hétről meggyötörte a szívünket... az a baj, hogy az elmúlt nyolc hétben már kiírtam magamból mindent, így csak az általánosságok maradtak, úgyhogy inkább maradjunk egy olyan ténynél, ami nálam mindig erős fokmérője egy sorozatnak: idén a leftovers volt az első és egyetlen olyan sorozat eddig, aminél egyszer sem néztem az órámra, minden alkalommal magába szippantott a világa, és nem eresztett -még a finálénál is az utolsó galambos képnél ocsúdtam fel, hogy oh, tényleg eljött a vég... hálás vagyok az hbo-nak, hogy a szolid nézettség ellenére megadták a lehetősséget erre az utolsó nyolc epizódra, hogy tom perrotta és damon lindelof úgy fejezhessék be a történetet, ahogy elképzelték, hogy kikerekíthessék ezt a sokszor megterhelő ám mégis csodás sztorijukat a szerelemről, életről, halálról, hitről. rólunk.

két sorozat elkészítése után lehet egy alkotónál jellegzetes kézjegyekről beszélni, még ha a két show markánsan különbözik is egymástól? mert szerintem elég árulkodó, hogy damon lindelof mind a két mesterművénél egy izgalmas rejtélyes és misztikus felállásból indult ki, hogy aztán ezeket a kérdéseket a felszínen lebegtetve aláásson a karakterei mélyére, mert igazából mindig is a lelki folyamatok érdekelték a legjobban. a nagy különbség a lost-tal szemben, hogy itt a regény-alapot szolgáltató tom perrotta-val együtt az elejétől kezdve tiszta vizet öntöttek a pohárba: ’minket nem érdekelnek a miértek, a lelki folyamatokkal kívánunk csak foglalkozni’. így talán kevesebb lesz a kaszákkal és fáklyákkal rohamozó dühös néző, akik úgy érzik, hogy nem azt kapták, amit vártak. bár azt gondolom, hogy aki kitartott a végéig, az nem is kereste ezeket a válaszokat, csak újra-és-újra meg akart mártózni ebben a sötét, cinikus de mégis felemelő lélek-vájkálásban. de lehet hogy csak magamból indulok ki... mert nekem mind a huszonnyolc rész megterhelő volt, mert időről/időre megtört, komoly érzelmi hullámokat keltett bennem, ugyanakkor ezek olyan erős élményt hagytak maguk után, hogy alig vártam, hogy legközelebb is átélhessem őket. főleg az első évad volt ilyen, mert a guilty remnant segítségével sikerült belőlem elemi gyűlöletet kicsikarni, úgyhogy kicsit szokatlan is volt a második évad új felállása, egy picit hiányoltam is onnan ezt a fajta szíven-ütést, amit az első körben rendre megkaptam -de aztán gyorsan pótolták ezt egy másfajta szíven-ütéssel... ilyenkor örül az ember, hogy abban a korban élhet, amikor progresszív alkotók szabad kezet kapnak egy csatornától, és a végeredmény ilyen lenyűgöző lesz mind az írásban, mind a rendezésben, mind a színészi munkát tekintve (max richer meg a legjobb példaként szolgál arra a tétel-mondatomra, hogy a filmzene a modern kor komolyzenéje)... ha van valami, amit megtanulhattunk a sorozatból, akkor az az, hogy nem szabad gyászolni, tovább kell lépni, de most még nehéz elbúcsúzni minden idők egyik legjobb tévés alkotásától. talán az segítene, ha bejelentenék az alkotók, hogy mi lesz a következő munkájuk, hogy vak hittel követhessem őket tovább az útjukon...

„he was alone, and all was well.”

...és akkor benyúlt a mellkasunkba, és kitépte a szívünket. már megint... élénken él bennem az az interjúrészlet, amikor damon lindelof arról beszélt a lost utolsó évada és fináléja kapcsán, hogy emlékeztetni kellett magukat az írószobában arra, hogy a karakterek mindennél fontosabbak. és úgy tűnik, hogy jól megtanulta az akkori leckét, mert most is mindent a karakterek érzelmi mikroszintjére vezetnek le a szerzőtársaival. de hát hogyan is lehetne megmenteni a világot, ha a hőst sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy elcseszte az élete szerelmével a kapcsolatát...? ha emlékeztetek a tavalyi őrült túlvilági epizódra, ott kevin a ruha kiválasztásával dönthetett a sorsa felől, így lett belőle bérgyilkos (garvey helyett harvey, értjük ám, kacsint-kacsint), most viszont egy másik szerepet is ráerőltettek odaát -a világ ura lehetett egy rövid ideig... és oh, mennyire zseniálisan volt felépítve a sok kis utalásból ez az utazás, ahogy a guilty remnant mentalitása vette át az uralmat a világ felett, ahogy múlt időbe került a házasság, ahogy cipő nélkül álltak ott az elveszett ausztrál kisgyerekek. de. miközben kavarogtunk a kettős szerep okozta zavartól, miközben röhögtünk az ordenáré lindelof humoron (elnöki lőcs, mi?), addig megint kiderült, hogy egyetlen szerv számít igazán az emberi testben: a szív... (oh, mennyire fura volt az első évados főcím-zenét hallani a második évados képek alatt. nem mintha az megszokott lenne, ha egy sorozatban verdi-vel festi alá a képeket...) (#05.29.)

„-i’m not thomas. i’m judas. doubting is easy because doubting costs you nothing. but judas, he was surrounded by people going on and on about how special jesus was. but he betrayed him anyway. because he was sure he believed in something. and he acted on it.

-and then he killed himself.”

na ilyet sem pipáltam még, hogy egy epizód főcímében elspoilerezik a rész végét... de persze a feliratok alatti rap mellett is voltak egyéb súlyos jelek a befejezésre, igazi mestermunka volt ez írói szempontból. is... már akkor mondtam egy wow-ot, amikor megláttam, hogy visszahozták a pilot legelejéről a fiatal anyukát -pedig mennyire logikus, hogy laurie-val egy szobába kellett zárni őket, mert igazából az első évados sokkon kívül nem beszéltünk garvey-ék eltávozott magzatáról, és ennek a borzasztó témának egy másik lelkileg megtört anyával szemben kellett előjönnie. ezután egyből jöhetett az első mélypont, az első kísérlet az öngyilkosságra (stílusosan apocalyptica-s metallica-val aláhúzva a jelenetet). aztán azzal vették ki a szelet a vitorlámból (mert majdnem fontolóra vettem, hogy panaszkodjak azért, hogy ennyire széttörik a karakterek mentén az évadot), hogy úgy koncentráltunk laurie-ra, hogy közben minden fontos szálat befűztünk mellé ausztráliában, és örömmel láttam mindenhol azt a megértő mosolygós pszichológus-arcát (nora laza cinikusságával különlegesen jól működött a kontrasztjuk). és aztán minden előkerült laurie-val kapcsolatban, amitől kerek lett a története, az utolsó beszélgetése kevin-nel (amit lélegzetvisszafojtva tudott csak nézni az ember), az emblematikus öngyújtó, és az az ártatlan telefonhívás a gyermekeitől... oké, értem én, hogy hétről-hétre alá kell merülnünk a lelkünk legmélyére, de muszáj mindig ilyen kurva mélyre húzni minden rész végén...? (#05.22.)

„you believe me, don’t you?”

nekem örök kételkedőként nehéz befogadnom azt, ha valaki határozott vak hittel éli az életét, és a hitbéli meggyőződésében semmi sem ingathatja meg. így matt nekem a kezdetektől egy olyan karakter, akit kellő távolságtartással kezelek, és most sem tudtam közelebb engedni magamhoz, viszont nagyon érdekesnek találtam a szent küldetésének a stációit. mert, uhh, még emésztenem kell ezt az epizódot... mert oké, hogy egy francia tengerész agyában elpattan valami, és elszabadít egy nukleáris töltetet, de miért pucéran követi el a tetteit...? oké, hogy problémás utazásra küldik a három királyokat (és a hitetlen tamás szerepében tetszelgő laurie-t), de hogyan pattant ki lindelof-ék fejéből ez a szodomikus hajóút...? ez az egész oroszlán-kultusz meg a háttérben üzekedő párok tűéles kontrasztban álltak a vallásos főhősünk jellemével, és egy olyan bizarr elegyet alkottak, amit nem nagyon tapasztal meg az ember mozgóképen. és akkor ebbe a fertőbe megérkezett az isten is... baromi hatásos volt, ahogy az apokrif mondatok ellenére matt kétségbeesett vágya a gyógyulásra átkattintotta az agyát, és egy pillanatra hinni kezdet ebben a tébolyult emberben is... aztán a végére eljött az isteni igazságszolgáltatás, matt elengedte a benne lévő frusztrációkat és elfogadta a sorsát, valamint erőteljesen vizualizálták nekünk azt a nietche-i tételt is, miszerint isten halott... (#05.15.)

„two infant twins are born. one of them will grow up to cure cancer, but only if the other one dies now. you don’t have to kill the baby yourself, but you do have to nod to make it happen. do you nod?”

keményen állom én az ütéseket -elviselem, ha megrázó történeteket hallok, jól tudom kezelni, ha szórakoznak az agyammal, de azt nem hagyom, hogy a kedvenc tévés párosomat tönkretegyék... persze eddig is érezhetőek voltak a repedések nora és kevin kapcsolatán, de valahogy mindig jól lefedték ragtapaszokkal ezeket a mikro-sérüléseket, mert (nagyrészben) őszinték voltak egymással, és jól működött az intim életük. de csak gyűltek-és-gyűltek a sebek, amik most kegyetlen módon szakadtak fel ott az ausztrál hotelszobában. és kurvára fájt nekünk is, ahogy elvérzett a szívünk... (és ugye nem kell mondanom, hogy milyen minőségben volt ez átültetve a képernyőre, carrie és justin a lelkük legsötétebb bugyrait rakták ki elénk, miközben a háttérben baljóslatúan lángolt a legújabb testamentum és a plafonról ömlő tűzvédelmi vízcseppek közé könnycseppek keveredtek)... a nagy veszekedés előtt is jól sodort az epizód érzelmi színusz-görbéje, bár talán túlságosan építettek a kételyeinkre nora szálán; kevin-nél meg az volt a legnagyobb bajom, hogy nem mutatták meg egyből a fényképet, így ki lehetett találni, hogy mi is történik vele épp’ -ennek ellenére (köszönhetően a zenei főtémának is) mégis hatott a nagy ráeszmélése... (hétről/hétre ámulok, hogy mennyire zseniálisan használják a zenéket a sorozatban, hogy minden egyes dallamnak jelentősége van, és hogy képesek folyton meglepni a dal-választásaikkal: ma például a pozitív zenei anyag erős kontrasztban állt a sötét lehúzós hangulattal.) (#05.08.)

„it’s just a stupid, silly story. and i believed it because i’ve gotta be crazy, haven’t i?”

sajnos hiányosak a természettudományos ismereteim, így nem tudom, hogy milyen összetevő miatt ilyen vörös a talaj ausztráliában, de mindig meg tudok örülni neki, amikor mozgóképen látom ezt a színt, mert annyira összetéveszthetetlenül ausztrál -mint a kenguru, a bumeráng és az aboriginálok által fújt didgeridoo... a szélfútta tájhoz egy mélyen barázdált arc illett, úgyhogy idősebb kevin-t követtük ma végig a szenvedése stációin, amit más persze szerencsétlenségek sorozatának nevezne, de csak azok, akiket még nem érintett meg isten ujja... a sivatagban bolyongás közben több megvilágosodás is ért minket nézőket, olyan darabok is a helyükre kerültek, amiket évek óta nem tudtunk beilleszteni a nagy egészbe (csak egy példa: hotelben tévét néző garvey sr.). a megpróbáltatások között szépen kirajzolódott az öregember végső célja is: noé módjára szeretne túlélést biztosítani az emberiségnek egy világot elborító árvíz idején... scott glenn már hosszú évtizedek óta hollywood egyik megbízható munkásembere, és most is tündökölt az egész epizódban, főleg azért tisztelem, amit a nagymonológban előadott, mert ott a teljes érzelmi palettán kellett játszania. de nem kell szégyenkeznie lindsay duncan-nek sem, mert a végén ő facsarta ki a szívünket -avagy lindelof-ék találtak még egy kegyetlen sztorit az eltűnéssel kapcsolatban, amivel még nem tettek minket tönkre lelkileg... (#05.01.)

„i’m nora cursed, ask me about my poor, departed children.”

...és én még azt hittem, hogy komolyan veszik a ’komolytalan’ címet... mert az elején úgy tűnt, hogy végre lesz egy rész, ami után nem kell majd a padlóról szedegetnem az összetört szívem darabkáit. idétlen dallal variálták meg a főcímet (sőt, még azzal is játszottak ezek a bohókás írók, hogy a gengszter-nevüket írták ki (the lonely donkey kong and special contagious)), és az első percekben, nora-t követve valami cinikus derű áradt a hangulatból -igen, ezt az ellentmondásos jelzős szerkezetet épp’ most találtam ki, de mivel nora-ra annyira jellemző ez a két tulajdonság, így ráhúztam a hangulatra is... és biztos sokakat kiidegel a hitetlenségével, a sokszor kemény reakcióival, de én nagyon szeretem benne ezeket a tulajdonságokat. azt is tisztelem, hogy törekszik az őszinteségre (igaz ez néha olyan kínos megnyilvánulásokba torkollik, mint mikor az érzelmes kevin-t kineveti). de sajnos tudjuk jól, hogy ez a keménység csak a törékeny felszín, azért odalenn a lelke környékén már nem az a trú gangszta, akinek láttatja magát... de hogyan is lehetne az, amikor egy olyan sokkoló esemény történt vele, amit nem lehet kiheverni hét év alatt sem, mert egy anya sohasem fogja elfelejteni a gyermekeit (legyenek azok sajátok vagy neveltek). és nem is kell, hogy elfelejtse, csak a feldolgozás folyamata nem mindegy... (izé, mi volt ez ’a gépek utálják nora-t’ vonal...?) (#04.24.)

„-i’m not fucking jesus.

-i’m not saying you are, but the beard looks good on you.”

hinni. velünk van az emberiség kezdete óta ez az érzet, megmagyarázni viszont a mai napig nem tudjuk. de a hitnek pont az a lényege, hogy feltétel nélkül elfogadjuk a megmagyarázhatatlant, megingathatatlanul gondoljuk igaznak azt, amiben hiszünk. legyen az egy földöntúli entitás, ami meghatározza azt, hogyan éljünk. legyen az a világvége, aminek az eljövetelében szinte mindenki hisz, csak a dátumon vannak hitviták. de a személyes meggyőződések is a hitből építkeznek, érzelmi alapon félre tudjuk tolni a tudomány józan eszét, és várhatjuk, hogy bekövetkezik a csoda, és a szeretteink visszatérnek a halálból. és mindezek a hitből eredő érzések fel tudnak erősödni, ha egy megmagyarázhatatlan esemény rázza meg az emberiséget... pedig már hét év eltelt attól a bizonyos októberi naptól, de az emberek lelkében még mindig dúlnak a viharok, sőt, még erősödnek is, hiszen a hetes szám ősidők óta mágikus, arról is nagyon sokan meg vannak győződve, hogy hét évente nagy változás áll be az életükben, mert kicserélődnek a sejtjeik. úgyhogy ismét van egy időpont, amiben lehet hinni: már nincs messze a világvége... jaj, kedves damon lindelof, mit teszel már megint velem, miért kell engem minden egyes epizóddal így felkavarni érzelmileg...? még úgy is megterhelő volt az epizód lelkileg, hogy épp’ egy boldog pillanatban kaptuk el az erősen összefonódott családokat -de lehet hogy pont ez a baj, hogy tudom, hogy idővel szét fog hullani ez az idill... érdekes volt nézni az új felállást, ami szép logikusan következett a karakterekből, szívesen csipegettem fel a múltra tett utalásokat (jellemző, hogy ennél a sorozatnál sokkal kevésbé érzem a kihagyott időt, sok kis momentuma él bennem élénken) -és persze engem is épp’ úgy sikerült sokkolni a befejezéssel, mint valószínűleg minden nézőt a föld különböző pontjain... csodás utazás vár ránk a következő hetekben, tudom hogy nehéz lesz, de hiszem, hogy csak nehézségek árán lehet üdvözülni... (#04.17.)

„–i don’t know whats happening.

–me neither.”

esküszöm, remegtem, mikor elindítottam az epizódot, mert rettegtem attól, hogy milyen érzelmi megterhelést fognak rám zúdítani. elfelejtettem, hogy lindelof-nak azért van szíve is -nem is kicsi. de ha még benne bíztam is volna, a guilty remnant-ban nem tehettem... szerencsére végül nem robbantottak, sőt nem is öltek meg senkit, magukat sem (ezek voltak a legnagyobb félelmeim), csak igencsak hatásosan felhívták magukra a figyelmet –tönkre-téve egy édenkertet. de attól még, hogy az ő tevékenységük nem adta meg azt az elborzasztó katarzist, mint a tavalyi fináléban, az még nem jelenti azt, hogy ne borzongtam volna meg az összes érzelmi csúcsponton. azaz jó sok helyen kúszott végig a libabőr. mert lehet, hogy érdeklődve figyeltük év közben, hogy vajon hogyan fog összeállni a mozaik, de a srácok az írószobában nagyon biztos kézzel rakták a darabkákat egymás mellé, így a fináléban hiánytalanul hoztak össze minden szálat, még a korábban jelentéktelennek tűnő apróságoknak is megvolt a helyük (lásd tücsök). úgyhogy nem is tudom, hogy mi volt az a pillanat, amikor leginkább szúrni kezdett a szemem sarkában, mary csodája, a murphy család sokkja, a hazatérésről szóló ének, vagy az utolsó jelenet, ahol minden egyes szereplőnél a levegőbe csaptam, hogy ’ő is itt van, vele sincs baj, huhh’... de szerencsére nem kell választanom, mert az egész adott egy tökéletes élményt. köszönöm. (hetven perc, és egyszer sem jutott eszembe, hogy az órámra nézzek, hogy azzal foglalkozzak, hogy feszít a hólyagom. viszont mikor nora furakodott a bébi után, akkor fel kellett ülnöm, és ledobni magamról a takarót, úgy befeszültem...) ($12.10.)

azt hiszem, nincs bátrabb ember most hollywood-ban damon lindelof-nál. és itt most nem elsősorban arra gondolok, ahogy lepergeti magáról a támadásokat, és azzal bizonyítja a tehetségét, hogy egy tökéletes művet tesz le az asztalra, hanem arra, hogy senkitől sem zavartatva tér le az útról. mert nem értettük az okokat, amikor először jöttek a hírek, hogy mennyi minden fog változni idén a tavalyi hibátlan évad után, de be kell látni, hogy mi nem láthattuk át a folyamatot, ami az ő fejében már megvolt. hogy teljes bizonytalanságban tart minket, ahol minden epizód egy kis ajándék, mert teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik aspektust vesszük elő, hogy milyen fénytörésből gondoljuk újra az egészet. és ahogy fentebb is írtam, minden csodálatosan összeállt a végére, a sok különböző szög és forma egy gyönyörű egység lett. az első pár résznél azért kicsit furán éreztem magam, mert tavaly megszoktam, hogy kemény gyomrosokat kapok a sorozattól, hogy minden héten egy órás érzelmi hullámvasútra visz, és idén egy kicsit másabb volt ebben is, nem mentünk talán annyira mélyre, de az érzelmi bevonódás ugyanúgy nagyon erős lett. és ez a legfontosabb, hogy a szívre ütnek nagyokat, az írás, a rendezés, a zene és a színészi játék mind ezt szolgálják ki. de olyan hihetetlenül erősen, hogy közelébe se’ érhetett egyik sorozat sem idén -nagyontetszett. (az első szájhúzás után még azt is megértettem, hogy miért cserélték le a fantasztikus főcímet, sikerült megszeretni az ideit is, főleg képi szempontból.) (miután mindezt megírtam, jött a hír, hogy az hbo kért egy befejező évadot a sorozathoz. teljes szívből köszönjük!)

„if i’m supposed to be a living reminder, it’s not enough for me to stand outside of their fucking houses staring at them until they start screaming in my face. why do i have to just stand there when i can put my cigarette out in their fucking eye? that’s a reminder.”

gondolatolvasók -pont a play-re nyomás előtt jutott eszembe, hogy idén alig láttuk liv tyler-t, erre most rá építették az egész részt. bár ne tették volna... mármint maga az epizód nagyon is rendben volt, és liv-et is szeretjük már vagy húsz éve -csak nem ebben a nem igazán szerethető szerepben (érdekes volt látni így smink nélkül, hogy mennyire kezd hasonlítani az édesapjára...). mert megan-nek már tavaly is voltak érdekes húzásai, de idén még magasabb szintre emelte az őrületét. továbbfejlesztette a guilty remnant-ot, mert pontosan tudja, hogy nem a némasággal/dohányzással/fehér ruhákkal fognak hatást elérni, esetleg kibaszott táblákkal meg utcasarkokon álldogálással, radikalizmus kell ide. szóval nem volt elég a tavaly évad-végi sokk, idén is számíthatunk valami ilyesmire... mivel jarden-ben is jártunk ma, ezért nem érezte azt az ember, hogy nagyon elszakadtunk volna az évad történeteitől azzal, hogy megint egy új szemszöget néztünk meg, de egyébként is szépen felfűzték megan segítségével az egészet, a tetteit magyarázó flashback-től tommy-n át az évad egyik nagy rejtélyének magyarázatáig. szegény lányok, bárcsak simán eltűntetek volna... ($12.03.)

„do you want to drop me in or do you want to push me in?”

múlt héten panaszkodtam, hogy ott volt elvágva, ahol, hogy nem mentünk le a nyúl üregébe, mert nem mertem feltételezni, hogy vannak olyan őrültek a sorozat készítői, hogy egy egész órát rászánnak erre az utazásra -de megtették, és ezért nem lehetünk elég hálásak. olyan rég volt már, amikor az első percben hátradőltem, és azt mondhattam, hogy ’jól van damon, itt a kezem, fogd meg, és vezess végig az úton, nem fogok kérdezősködni’... mert nem akarom tudni, hogy kevin fejében jártunk vagy a purgatóriumban, nem kerestem a nagy összefüggéseket (maximum jókat mosolyogtam, amikor beszűrődött a valóság ebbe a furcsa univerzumba), egyszerűen csak hagytam magam sodortatni, néha el-elámulva az ötletektől, a mélységétől vagy a színészi jelenléttől. a szívemet dolgoztattam az agyam helyet... (továbbra sem szeretek ilyen részekről írni, mert lehetetlen átadni azt az intenzív élményt, aminek a hatása alatt vagy még, miközben kopogtatod a billentyűzetet...) ($11.27.)

„shut the fuck up!”

ellentmondások egy nehéz napon. mert lehet azt mondani, hogy patti milyen idegesítő azzal, hogy be nem áll a szája, de sokszor igen szórakoztató amit mond. mert kevin-nek el kell döntenie, hogy melyik utat választja, hogy a tudomány emberének hisz (aki történetesen a volt felesége), és elfogadja a tényt, hogy megbomlott az elméje, vagy egy sokkal bizonytalanabb útra lép, és befogadja a mumbojumbo-t a rátapadt lélekről. ez az az út, aminek a végén meg kell halnia... és azt hittem, hogy láthatjuk a túlvilági küzdelmet, ahogy végre megszabadul a hang forrásától, mivel nem néztem az órámra, és nem is feltételeztem, hogy lindelof-ék ilyen kegyetlenek... bár ez most maximálisan justin theroux epizódja volt, azért másnak is jutottak pillanatok, a volt feleségével minden jelenet működött (csak azt nem értettem, hogy amy brennenman arcát miért végig takarásból láttuk csak), és nagyon szerettem jill templomi pillanatait is. ...igazából megint piszok nehéz írni a részről így néhány perccel az átélése után, csak kavarog az emberben ez a sok minden, nem véletlenül dúdolja közben, hogy ’where's my mind’... ($11.19.)

„terrible things happen in this world. and the only comfort we get is that we didn’t cause them.”

kicsit megijedtem, amikor fél szemmel azt láttam a twitter-en, hogy lindelof-ék válaszokat adtak a nagy kérdésre, de aztán egy hatalmas megnyugtató mosollyal vettem tudomásul, hogy csak trollkodásról van szó, mind a bejegyzés kiírója, mind a sorozat írói részéről. pedig még egy tudóst is beküldtek, hogy az átlagnézőnek felcsillanjon a szeme... de örülhetünk, hogy ennyi könnyedséget hagytak nekünk, mert szokás szerint megérkezett utána a légkalapács is, amivel a szívünket verték szét újra. a két anyát helyezték a középpontba, akik nagyon hasonlóak egymáshoz, látszólag nyugodtak, de néha elemi erővel törnek ki -és mind a ketten erősen önhibáztató típusok, akik csak rágják magukat belülről a gyerekeikkel történtek miatt. igazi anyák. és az egész akkor emelkedett magasfokra, amikor lecsupaszítottak mindent (még a zenészeknek is pihenőt adtak), és egymással szembe leültették ezt a két karaktert. emlékezhetünk még arra, hogy milyen volt, amikor nora a munkájából kifolyólag tett fel ehhez nagyon hasonló kérdéseket, de most még inkább reflektált a saját életére a sok fura sablon-kérdés. az viszont nem kérdés, hogy a két színésznő brillírozott a jelenetben. és a végére maradt még egy coda, mert kevin végre betartja a ’mindig-őszinték-vagyunk-egymással’ alapelvet -és ez még sok mindent megváltoztathat. ($11.11.)

„god likes your wife better than mine?”

az évad felénél járunk, úgyhogy lindelof-ék elérkezettnek látták az időt arra, hogy úgy megüssenek minket, ahogy azt az első évadban tették többször is. és ahogy tavaly is az egyik alkalom matt atya epizódjára esett, így most is ezt a pontot választották (úgy tűnik, idén nem csak a hármas meg a hatos rész a karakter-orientált, hanem minden páratlan). mondhatjuk, hogy egy rossz napját kaptuk meg matt-nek, de igazából az előző napjai sem voltak igazán szívderítőek (monotonul ismétlődtek ezek a napok, egyre kevésbé lelkesen várva a csodát). és hát a végén láthattuk, hogy az elkövetkező napjait is az önkéntes pokolban tölti majd. mint tudjátok, nem vagyok a barátja a terhes-szálaknak, de itt jól beépítették a történetbe, és a legjobb benne az, hogy ott motoszkál a kétely az emberben, hogy vajon hogyan is fogant az a gyermek. és mondhatjuk, hogy ez a fordulat volt matt napjának csúcspontja, mert onnan csak sorban érkeztek az isteni csapások, kegyetlenül, az egyszeri nézőnek meg szorult össze a gyomra egyre a megpróbáltatásokat látva. amiért még működött az epizód, az az volt, hogy jobban betekinthettünk a városon kívüli tábor világába, ami egy színes és félelmetes hely, jó táptalaja a további drámai történeteknek. ($11.05.)

„there are no miracles in miracle.”

ami egyszer megtörtént, az miért ne történhetne meg újra? tökéletesen átélhető nora rettegése, hogy újra elveszíthet valakit, akit szeret, a kiakadása, hogy ebben a biztonságosnak hitt városban sincs biztonságban, de örülök, hogy kitartó, és ennyire ragaszkodó (és persze carrie coon még mindig pazarul játssza). tetszett, hogy a szomszéd család minden tagjánál végignéztük, hogy hogyan hatott rájuk a kiscsaj eltűnése, és míg az apa azonnal kikészült, és agresszívvá változott, addig az anyuka higgadt maradt, az ikertestvér meg sokáig tartotta magát, és csak utána tört meg (btw, olyan jó látni jill-t, hogy kötődik emberekhez, és nem eltaszítja őket). persze, ez mind érdekes volt, és alig várjuk, hogy felbolyduljon a város, de úgyis mindenkit kevin foglalkoztat, nem...? az az igazság, hogy ahogy tavaly is folyton kétségek között tartottak aminket a kutyás emberrel, úgy most sem tudjuk, hogy mit higgyünk el head-patti-nek, aki látszólag sokat tud, de túl sok a rejtély, mi meg bizalmatlanok vagyunk... (mennyire egyszerű hatni az emberre, egy kis kórusos templomi ének kell csak, és máris érzi az emelkedettséget. no de hogy hat egy egyszál-gitáros grease feldolgozás...?) ($10.28.)

„if you let me, i will help you come back.”

laurie nincs jól. de jól el tudja játszani. egy darabig... a harmadik epizódhoz érkeztünk, ami megtartotta a tavalyi jó szokást, azaz, hogy egy karakterre fókuszál, ismét nézőpontot váltottunk tehát. eldobtuk a múlt hét végén látott brutális rejtélyt, és valami teljesen másnak eredtünk a nyomába -a mindenki által imádva gyűlölt szektának. érdekes ez, hogy egy vallási kifejezéssel illetjük őket, pedig azon kívül, hogy egy olyan csoportosulásról van szó, ami kiszakítja a benne élőket az eredeti (családi) környezetükből, semmi hasonlóság nincsen egy hagyományos szektával. nincsenek dogmái, nincsenek hit-kérdései, nincsenek magyarázatai. még az sem lehet mondani, hogy mindenki az eltűnések miatt csatlakozik. és hiába játssza el laurie a mélyről feltámadt pszichiátert, nem biztos, hogy segíteni tud azoknak, akiket a fiával kiszabadított közülük. vagy bárkinek. magán sem tud segíteni. mert el lehet fedni mosolyokkal a dühöt és az elkeseredettséget, de ki fog törni. és fájni fog. fáj. (a rendezés megint különleges hangulatot hozott, az elszabadult jazz-dobossal, a zongorás ’where’s my mind’-dal, a hatásosan felépített utolsó jelenettel, amit tavaly már láthattunk, de elmesélve is működött. és ne feledjük a nehezen magyarázható liv tyler jelenlétet sem...) ($10.22.)

„we’re all okay.”

hmm, gondolhattam volna, hogy lesz valami szerkezeti csavar, hogy azért lindelof-ék el akarják mesélni, hogy hogyan jutottak garvey-ék az új otthonukba, de arra még a rész elején sem mertem gondolni, hogy ilyen mélyről ásunk ki dolgokat... azért választottam a fenti idézetet, mert gyanúsan sokszor hangoztatta mindenki az epizódban, hogy jól van, és közben tudjuk, hogy nincsenek jól. oké, vannak pozitív fejlemények, mert úgy tűnik, hogy működik a kapcsolatuk, hogy örömmel kezdenek bele a közös gyereknevelésbe, hogy nincsenek köztük titkok (első elismerő fütty az epizódban, amikor bevallják a legnagyobb őrültségeiket). de ugyanakkor nora retteg attól, hogy ez az idill megtörhet egy újabb eltűnéssel, kevin-t meg tovább zaklatják a démonjai. és ez a két kényszer üldözi el őket arra a furcsa helyre, amit már az évadnyitóból megismerhettünk. és most is, mint múltkor, a városka hangulata működött igazán, most főleg a megérkezésnél éreztem azt, hogy miért szeretem ezt a sorozatot. bár elsőre furcsa látni azt az ipart, ami a hely köré épült, de teljesen logikus a sok óvintézkedés, a látogató-központ. szépen elértünk az előző cliffhanger-ig, megismertük az idáig vezető utat, rátekintettünk más szemszögből is, és csak még zavarosabb lett a kép. és ez így van nagyon jól... ($10.14.)

„we are the 9261. we are spared.”

azt értem, hogy új történetbe kezdünk -de tényleg ilyen messziről kellett kezdeni...? egyébként baromi hatásos volt az ősemberes(?) nyitány, olyan, ahol az ember hátradől, és azt mondja: ’na jó, nézzük, hova vezettek most el engem ezzel’. és ez még csak a kezdete volt a meglepetéseknek, mert egy csomó rejtély is belefért ebbe az egy órába. meg egy új város, egy új hangulattal, egy másfajta hozzáállással az itt lakóktól. akik mind fontos részei lesznek ennek az évadnak. csak a régi karakterek nem nagyon fértek bele a részbe... (direkt figyeltem, harmincnyolc percnek kellett eltelnie, hogy matt fellépjen a templomban a pulpitusra.) tudom, hogy damon lindelof lenyilatkozta, hogy (a) the wire második szezonja lebegett a szeme előtt az írás során, és értem, hogy mit akart ezzel mondani, hogy azt szerette volna ő is, hogy olyan organikusan fejlődik a sorozata, mint az, hogy lehetséges az, hogy két merőben eltérő hangulatú évadot egy egységes sorozatnak fogunk tekinteni a megnézés után -és van esély rá, hogy összejön, bár itt még merészebb a lépés, mint amit david simon-ék meg mertek lépni. kicsit hiányzik a tavalyi hangulat, ami úgy magával tudott ragadni, de rengeteg ígéret volt ebben az első órában, úgyhogy alig várom már, hogy jövő hét legyen. ($10.07.)

„will you make a wish?”

várj, még előbb elszívok egy szál cigit, hogy még egyszer végig-futassam magamban a gondolatokat... mimi leder megadta az alaphangulatot a francia dalra összevágott kör-kapcsolással, aztán jött a ’nothing else matters’ apocalyptica-féle feldolgozása, majd a fehérruhások végrehajtották a nagy tervüket, és amikor összeraktad, hogy mire is készülnek ezek az őrültek, nora már meg is látta a művüket a konyhában, és vele együtt te is összetörtél... annyira sokkolt a jelenet, hogy kevin személyes drámája közvetlenül ez után kevésbé tudott működni, pedig átérzem azt, hogy ő mit veszített el október 14-e óta. de kellett az, hogy visszaérjenek mapleton-ba, hogy igazán a szívemhez kapjak megint. pedig azt hitte az ember, hogy lindelof-ék már nehezen tudják fokozni azt, amit felépítettek az elmúlt részekben, de sikerült nekik, le voltam taglózva, miközben az égő épületeket néztem. ami furcsa, hogy a sorozat egy kis engedményt tesz végül a karaktereinek, reményt rak a küszöbre, egy halvány mosollyal enged minket utunkra. mindenki emberből van, mindenkinek van szíve. néha az íróknak is... (++09.09.)

nagyon vártam, hogy láthassam végre a finálét, de rettegtem is tőle, mert tudtam, hogy akkor kell írnom valamit az évadról is. piszok nehéz. mert ilyen furcsa sorozat még nem nagyon készült. volt már olyan, ahol bedobtak a verembe, és szép lassan váltak láthatóvá a kapaszkodási pontok, és ettől működött az egész. itt viszont csak forgunk odalenn a sötétségben, addig üvöltve, míg már majdnem megsüketülünk. és mégis nagyon élvezzük az egészet. és ez a legnehezebben érthető aspektusa a sorozatnak, hogy nem csak hajlandó vagy hétről-hétre kiállni a gyomrosokat, hanem alig várod, hogy újra átélhesd. és tudom, hogy nem mindenki érezhet így, de van egy szűk réteg, amibe hálistennek én is beletartozom, akiknek megadatik ez a mazochista élmény. és fogalmam sincs, hogy lehetne terjeszteni jobban az igét, mert ha azt mondom, hogy ez a legjobb értelemben vett melodráma magasfoka, azzal csak elfordítom az embereket. lehet, hogy csak max richter zenéjét kéne megmutatni nekik, ha az nem lágyítja meg a szívük, akkor nincs remény. köszönöm mr.lindelof, hogy újra a televízió felé fordult, és ismét valami unikálissal lettünk gazdagabbak. nagyontetszett. (és köszönöm carrie coon és margaret qualley felfedezését, justin theroux újra-felfedezését.)

„it's fuckin’ hot for october.”

lindelof bácsi csak nem bírta ki flashback nélkül... de mennyivel jobb volt így, mintha ezt kaptuk volna pilot-epizódnak, hogy megtöltötte drámaisággal a tudás, hogy mi fog történni később. fájdalmas volt látni a mindennapokat, a kvázi boldogságot -a jövő prizma-fényében megtörve. bár már itt is látszanak a repedések, amiket az esemény csak felerősített. a vége is oda tudott csapni a lelkünknek, pedig pontosan tudtuk, hogy mi fog történni, bár azt nem gondoltam volna, hogy lindelof-ék tudnak még kegyetlenebbek lenni az eddigieknél is... fura volt látni más szögből bizonyos karaktereket, akár olyanokat is, akik már a jelenben nem élnek, megérteni, hogy miért jutottak el bizonyos szituációkba később. (és milyen fura lehetett amy brenneman-nak szöveget tanulni ennyi idő után...) a dohányzást, mint metaforát értem, a szarvas még ad egy kis gondolkodni-valót... (++08.28.)

„purpose. that’s all any of us want now, every single one of us. not answers, not love. just a reason to exist.”

túlfeszíteni a húrt. pattanásig. ma úgy alakultak a történetek, hogy mindenki elment a falig -vagy még tovább is. ebben vannak ártatlanabb dolgok is, mint jill igazság-keresése; van, ami csak egy-két pofonnal jár (a tiszteletes újabb hergelő akciója, és ennek a következménye, a némaság feladása). és van sajnos, ami halállal végződik. az újabb időkiesés már végzetesnek bizonyult, ismét a brutalitáshoz nyúltak az írók (btw, ez volt az első rész, ahol lindelof neve nem szerepelt íróként). hozzátéve, hogy a fehérek fő-nénijének minden szava provokáció volt, aztán mégis egy radikális tetthez kellett nyúlnia, mert másképp nem érhetett célhoz. megismerhettük a szekta fő elveit, így tisztább a kép, de inkább azt mondanám, hogy megértettük, mintsem, hogy megértjük (a.k.a. egyetértünk) a céljaikkal. de ez még mindig nagyobb tudás, mint amit az erdőbe került ingek felett érzünk... (michelle maclaren megint nagyszerűen játszott a fénnyel és a beállításokkal.) (++08.26.)

„context is everything, son.”

a twinpeaks óta tudjuk, hogy az álmok fontosak -csak nehéz őket megérteni (és akkor még nem beszéltünk a hangokról...). azt hiszem, eljutottunk arra a pontra a sorozatban, amikor elkezdik robbantani az agyunkat. vagy legalábbis jól eső feszítést érzünk a sok kérdéstől. '72-es natgeo-szám? születendő gyermek, mint híd? már nem tudjuk, hogy mit nézzünk szimbólumnak -a kutyákat, a fulladást, a különböző szálak egymásra reflektálását (az nem lehet a véletlen számlájára írni, hogy hősünk és (nevelt) fia ennyi ponton (postaláda, kéz-sérülés, telefon-törés) kapcsolódnak)? ...nincs menekvés ebből az állapotból. nekünk sincs. csak egy kis engedményt kapnánk, egy mosolyt, és a következő pillanatban máris szétfeszítik a tüdőnket. talán csak az ötödik randival nyugtatják meg a lelkünket (bár a szex-jelenetben is van valami kényelmetlen (ritmus-váltásokkal játszanak erre), de azért látszik, hogy mimi lader nő, mert egyszerre tud ízléses és szexi jelenetet rendezni). ...most megyek, és hallgatok egy kis egyházi zenét, hátha még jobban összezavarodom... (++08.25.)

„what’s fucking next?! nothing is next! nothing!”

az egyik legérdekesebb kérdése ennek a szörnyű drámának: szabad-e továbblépni? mert az ittmaradottak valami bűntudat-félét is éreznek, rettegnek attól, hogy a múlt lezárása felejtéssel is együtt jár. pedig nem kell így lennie. az egyik legjobb alanyt követtük ennek megértéséhez -norát, aki mindenkit elveszített. látjuk, ahogy kényszeresen ragaszkodik mindenhez az elején, a saját fájdalmához is. aztán érdekes adalék volt a konferencia részvevőinek viselkedése, a gőz-kieresztés, a pótló-bábuk elmagyarázása, a tüntetők, a protestáló összeesküvés hívő. és a végén a zseniális húzás, ahogy egy már megismert karakter hozza el a nagyon várt első lépést a jövő felé, akit így láthatjuk a csodálatos tevékenysége közben végre. és nem csak látszat-érzéseket kapunk, mert teljesen más az a mosoly a végén. a téma maradt komor, mégsem volt annyira lehúzósan depressziós ez az epizód, mint mondjuk az előző, inkább máshogy vonzott be, érdeklődéssel figyeltem, hova vezetik ezt a sokat szenvedett karaktert. és jót volt kicsit kimozdulni a kisvárosból. (++08.06.)

„it’s easier to stay silent than it is to speak truth.”

én nagyon szeretem, amit lindelof csinál, de most a coldopen közben istentelenül szidtam az édesanyját... és a brutális kezdést követte még néhány pofon. örülök, hogy kicsit a dohányzósokkal foglalkoztunk, nekik már mindegy, így kicsit beleshetünk a lelkivilágukba. mert az ember olyan fajta, hogy meg akarja érteni a furcsa dolgokat. és nem a felfogással van a baj, tudom, hogy mit éreznek (illetve mit nem akarnak érezni), csak nehezen rakja bele a megfelelő dobozba az ember a fejében, hogy ehhez ilyen radikális lépéseket kell tenni. (bassza meg 1: nem akartam ezzel poénkodni, de nem tudom megállni: néha jobb, ha nem kell beszélni, mert kurvára nem egyszerű megtalálni a megfelelő szavakat... bassza meg 2: itt ülök a laptop felett, max richter szól, és pocsékul érzem magam. mégis egyre jobban ragaszkodom a sorozathoz. most megint kurvaanyázzam ezért damon-t...?) (hölgyeim is uraim, ez most ilyen bemutató marad az agyam zűrösebb felére, csakazértis ilyen torzóként hagyom hátra ezt az írást...) (++07.31.)

„i would like to stop dealing with the goddamn baby fuckin’ jesus!”

azt hiszem megtaláltuk a legelbaszottabb karácsonyi hangulat ever twist-verseny első helyezettjét... megint csavartunk egyet a formulán, mert most nem egy ember szemszögét kaptuk meg, hanem egy családét (pedig a cigizősöktől tudjuk, hogy nincs többé olyan, hogy család). rendőrapu a tőle megszokott vehemenciával küzdi végig az ünnepeket, erőből akarja megoldani a dolgokat, miközben ésszel legyőzik. a lány továbbra is lázad, de mindig visszalép a határról. a fiú érdekes utakon jár, nála villódznak leginkább a kérdőjelek fényei (jövőlátó faszmutogató? hullazsákok az úton? isteni telefonhívás?). de azért otthon is kapjuk az apró rejtélyeket, hogy egy kicsit táplálják (vagy próbára tegyék?) a hitünket. és én mégsem ezeket akarom mindenáron kiemelni, hanem a válási igényt dekraláló érzelmi csúcspontot. egyébként érzem a szándékosságot abban is, hogy mindig a giccs-vonal jó oldalára esnek a kötéltáncoló jelenetek. (++07.23.)