soroló

(once a raider...)

mivel idén is csak kicsit eltolva tudtam megnézni az epizódokat, így a rész megnézése után frissiben fogadhatott a hír, hogy a raiders kivágta antonio brown-t a hepciáskodásai miatt -úgyhogy elég frusztráló, hogy azért kellett végignéznünk az ab-perceket minden héten, hogy aztán ilyen faramuci vége legyen a csapattal való közös sztorijának. és még azt sem mondanám, hogy szórakoztató volt a show-ban a fickó... bezzeg a keret-szűkítésről meglehetősen szűkösen tudtak csak összeállítást készíteni a vágók, mert (gondolom) jon gruden nem engedte be őket a kamerával a megbeszélésekre -ilyet sem láttam még a sorozat történetében. eleve kevés érzelmi kötődésem volt a játékosokhoz, de így még kevésbé tudtam izgulni azon, hogy a megismert arcok közül ki megy és ki marad... (×09.07.)

kicsit elszaladt mellettem ez az évad, felületesebbnek tűnt, mint az eddigiek, kevésbé hagyták, hogy bevonódjunk a játékosok mindennapjaiba, nem engedtek igazán közel senkihez, így érzelmileg kívülálló is maradtam végig -és sajnos az sem segített, hogy az igazán fun arcok is a képen kívül lebzselhettek. pedig előzetesen azt hittem, hogy egy olyan showman, mint jon gruden, majd elkápráztat minket, de eléggé be volt feszülve a pali. jó lett volna egy pozitív löket a szezon előtt, de ezt most ezt nem kaptam meg a show-tól...

(fucking canada)

az éneklős rookie-avatásnál jöttem rá, hogy alig ismerhettük meg idén az újoncokat, valahogy mélyebb kötődést szoktak kialakítani velük a készítők. persze így is vannak arcok, akik azért felkeltették már a figyelmünket, leginkább azzal, hogy látványos teljesítményt raktak le a pályára... még jó, hogy akad egy kanadai játékos az aktuális keretben, mert így ki lehetett rá hegyezni a külföldi túrát. meg a tökéletlen formájú pályára, ami miatt jon gruden moroghatott egy sort -na jó, az első félidei teljesítményt sem süvegelte meg. de azért a végén mindenkinek volt oka az örömre -és ekkora lettek időzítve a kötelező ab-percek is... (a zenei szerkesztéssel elégedett voltam, vicces volt a ’knock on wood’ remix, és ütött a fő-téma gitáros verziója is a meccs alatt.) (×08.31.)

(too much noise)

értem én, hogy tele van a sajtó antonio brow-nal, mert az újságírók imádják a drámát kavarni, és most épp lehet csámcsogni a sisak-ügyén, és azt is értem, hogy a rajongók és a csapat-tagok között is ekkora népszerűségnek örvend a srác, but oh boy, fárasztóan sokszor vágunk vissza rá újra-és-újra a show-ban (keretes szerkezetként főleg az epizód elejét és végét uralta nyomasztóan)... megkaptuk a szokásos előszezon-meccs összefoglalót is, ami tök jól tudott pumpálni felfelé, ahogy a szép megmozdulásokat, touchdown-okat, elkapásokat, védő-villogásokat láttuk, egy jó formában lévő csapat brillírozott, aztán a végeredményt látva azért feljebb húztam a szemöldököm, mert abból kiderült, hogy csak 7 ponttal nyertek végül az ezüst/feketék -tehát egy csomó olyan dolgot kivágtak a doku-filmesek, amik kellemetlenek voltak a csapat számára... (a most reflektor-fénybe került tight end kölyök szimpatikus volt, főleg úgy, hogy kis-növésűként hasít a pályán, mert védi a becsületünket -mi kicsik tartsunk össze...!) (×08.23.)

„it takes guts to do what these men are doing. stepping out of their comfort zone, and into the shoes of another.”

azért jól rám ijesztettek ryan murphy-ék az elején, ahogy elkezdték halmozni a drámákat a szívünkre, összetört blanca betegségének előretörése, és beleszakadtam abba, amikor angel elveszítette a lába alól a talajt... aztán megkegyelmeztek nekünk az írószobában, és felemeltek minket is a padlóról a karakterekkel együtt -méghozzá a szeretet erejével... csodás volt nézni, ahogy mindenki összefog blanca-ért, hogy újra barátként támogatják egymással pray tell-lel, és angel is újra emelt fővel járhat, köszönhetően élete szerelmének, (egy cuki pitbull kitartásával felvértezett) papi-nak... azaz a kitartásról tanulhattunk így ma is, plusz egy igen szemléletes példát kaptunk a körülöttünk élők elfogadására is: szó szerint kell venni a klasszikus mondást, miszerint úgy ismerheted meg a másikat, ha a cipőjében jársz egy kicsit. csak nem olyan egyszerű ezt kivitelezni, ha annak a bizonyos cipőnek olyan magas sarka van, mint amit a szexi nők hordanak nap-mint-nap... hogy pozitív kicsengéssel búcsúztassuk idén is hőseinket, egy igazi ballroom-jelentettel zártuk be az évad kapuját, ami az egész részhez hasonlóan tele volt szívmelengető pillanatokkal (az ’év anyja’ vándor-díj úgy tűnik, minden évben levesz majd a lábunkról, ráadásul nem felejtkeztünk el a candy-féle karaoke-ról sem). plusz az utolsó képben ott volt az, ami már nagyon érett epizódok óta -blanca evangelista újra megnyitja a házát a rászorulók előtt, új fejezetet nyitva a történetben -és a szívünkben... (×08.21.)

a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján került igazán a reflektor-fénybe az aids, amikor tom hanks eljátszott egy beteg karaktert a philadelphia-ban és amikor meghalt freddie mercury. így most, amikor a sorozat idővonala is elérte ezt a korszakot, az alkotók is hangsúlyosabbá tették ezt a szálat, temetésekre jártunk és az elmúlásról elmélkedtünk, minden beteg főszereplőnk volt fenn és lenn ezen a gyilkos hullámvasúton... a másik kiemelt téma a fejlődés és továbblépés volt, végigkövethettük, ahogy az evangelista ház gyermekei felnőnek, megvalósítják az álmaikat, az anyuktól kapott szeret-csomaggal a hátizsákjukban kilépnek az ajtón, és megvetik a lábukat a nagyvilágban... mert bizony még mindig a sorozat legnagyobb erénye a szíve, hogy merik az alkotók érzelmesen bemutatni ezt az összetartó közösséget, és úgy tudják fenntartani és növelni a kötődésünket a karakterekhez, hogy közben nem mossák el az esendőségeiket sem. és persze fáj, ha néha összekapnak, de tudjuk, hogy úgysem bírják sokáig a mosoly-szünetet, ahhoz túlságosan is szeretik egymást. és mi is őket...

(better fucking execution)

nagy ugrást tettünk meg az előző rész végi fanyalgástól, sokkal jobban klappolt minden a vágószobában és a pályán is -igaz, ez utóbbin még van mit javítani... jon gruden is bevette az energia-fokozóit, üvöltött és lelkesített, ezt a fajta karaktert vártam tőle a kezdetektől. jót tett az epizódnak, hogy szinte csak a sporttal foglalkoztunk, nem volt idő a kitérőkre, és jót tett (a csapatnak is) a rams érkezése. mert a barátságos hangnem ellenére azért összefeszültek a srácok, és a kezdeti döcögés után azért kiegyenlített lett az erőviszony. bár ahhoz, hogy ezt érezzük, kellett egy kis metallica rásegítésnek -de hé, a bay area-ban vagyunk, persze hogy egy kis trash-sel kell felütni az edzést... a másik, amiért jobban működhetett ez az epizód, hogy sikerült kiszemezgetni a szimpatikus újoncokat, akiket majd sajnálhatunk, ha nem érik el a végső roster-helyeket a fináléban... (×08.19.)

„i feel like i’m being fucked by satan himself in the seventh circle.”

hmm, jól áll a sorozatnak a nyár, hogy hősnőink alig-ruhában csillognak a verejtéktől a képernyőn, mert fülledt és szexi lesz minden jelenet ettől... ráadásul megengedték nekik az írók, hogy kicsit lazítsanak egyet, amolyan csajosan, gondosan kiválasztott fürdő-rucikban feküdjenek a tengerpart homokjában idillikusan, kiszakadva a megszokott közeg megszokott problémáiból. és igazából csak egyszer kellett konfrontálódniuk, de elektra néhány alázása bőven elég volt, hogy a fehér transzofób hülye-picsa messzire eltakarodjon... blanca aranyos volt, ahogy megélte a baywatch-ba illő románcát a fekete hasselhoff-fal, semmi szélsőséges amplitúdójú elsöprés nem volt itt, csak csendes romantikázás a holdfényes partszakaszon... szeretem, amikor ennyire összetartóak a csajok, amikor még elektra is kevesebbet morog az átlagosnál, amikor tényleg azt érzed, hogy ez a maréknyi ember nem csak egy sors-közösség, hanem egy szoros kötelékkel összefűzött, szerető család... (többször felmerült ma a szag, ami elektra lakását körbelengi, gondolom majd a fináléban foglalkozunk még ezek után a hullával...) (×08.15.)

(welcome to the wine county)

így augusztus elején már rendszeresen dúdolgatom a sorozat magával ragadó fő-témáját, már érzem, hogy kezdek bemelegedni, közeleg az új futball-szezon. ezért eléggé sokkoló volt, hogy ezúttal nem hagyták kibontakozni a zenét a főcímben az alkotók, mert úgy gondolták, hogy felütik egy régi raiders szöveggel, és az menő lesz... az már a korábbi évadokban is bebizonyosodott, hogy akkor működik igazán a sorozat, ha sikerül megtalálnia a vágóknak a legszimpatikusabb arcokat, és sajnos úgy tűnik, hogy az idei raiders-ben nincsenek ilyenek, vagy nagyon jól bujkálnak az hbo stábja elől... pedig bíztam chucky-ban (john gruden vezető-edzőben), hogy a tévé-kommentátoros vibrálását hozza majd ide is, de meglepően visszafogott itt a fickó, görcsösen akar profinak tűnni a kamera előtt... a játékosoknál úgy tűnik, hogy a megfelelően nagy arc megléte volt a kiválasztási szempont a front office-nál, antonio brown is magasan hordja az orrát, de van egy végtelenül idegesítő rookie, akit láthatóan már most picsánrúgna az összes csapattársa -és mi nézők is... lagymatag volt ez a kezdés, az az igazság, remélem a következő hetekben sikerül majd jobban belehúzniuk, mind az edzéseken, mind a vágószobában... (×08.10.)

„i’m a black gay man who’s dying of hiv. i’m just trying to figure out how to live when everybody in the world wants me dead.”

mi a fene történt ezzel az epizóddal? nyugisan kezdtük, egy kis csendes intimitással (szóval a ricky+pray tell tényleg egy thing), aztán jöhettek a meghatódás könnycseppjei, ahogy damon anyja és kitartó tanára kölcsönös tiszteletet mutattak egymás iránt -aztán bumm, mindenki egymás torkának esett, és széthullott az evangelista család... nagyon furának tűnt angel, ahogy belekötött damon-ba, de mondjuk azt, hogy a tudatmódosítók beszéltek belőle, de ezután eléggé soknak érződött, ahogy dobáltak az írók az egyik drámából a másikba minket, kicsit talán már túlságosan is intenzív volt megélni a sok konfliktust, veszekedést, vádaskodást, a kiábrándult arcokat és az ideges cigi-slukkokat... de érteni vélem, hogy mi vezette a készítő, steve canals kezét, el akarta érni, hogy blanca egyedül maradjon a lakásban, plusz saját lábra akarta állítani az ifjakat, egy új korszakot nyitva ezzel hőseink életében. csak kicsit furcsa, hogy ezt két résszel az évad vége előtt lépte meg... (imádom, hogy mj rodriguez olyan rendíthetetlen csajszi, hogy bevállalja azokat a feszülős pólókat, amiken simán átlátszanak a mellbimbói is.) (×08.09.)

„-i fuckin’ hate this town.

-if i could, i’d burn it to the fucking ground.”

pont a fináléra kellett megtörni az eddigi szerkezetet...? oké, most is erősen facsarodtak egymásba a különböző idősíkok, de rue nem mesélte el nekünk ezúttal már senki szomorú történetét... viszont sam levinson úgy érezte, hogy az évadzáró bál színes forgataga egyben sok lenne, ezért felszabdalta a táncolós, csajos-kibeszélős, szerelmetes és féltékenykedős tini-drámás eseményeket némi magyarázkodó múltban turkálással. csak hogy értsük, hogy nate miért markolja egy ismeretlen szőke csaj seggét (és hogy lássuk, hogy komoly gondok vannak a sráccal (is) mentálisan), valamint az is értelmet nyert, hogy cassie miért nem táncolt a bálon -de azért néha azt éreztem, hogy túlságosan ficánkol a vágó-olló, hirtelen ugrottunk át a jelen és a múlt különböző hangulataiba... apropó, tánc, talán ma egy fokkal túl volt tolva azon jelenetek aránya, amik erősen támaszkodtak az alájuk kevert dalokra, bár kétségtelen, hogy többségében tényleg jól húzták alá az érzelmeket -és mi jogon fújnék arra, aki tökéletesen elhelyez egy arcade fire számot a soundtrack-jén... arra viszont semmiképp sem számítottam, hogy a legtöbbször a valóság talaján álldogáló sorozat egy elemelt musical-betéttel fogja lezárni az évadot, hatásvadász módon lökve vissza rue-t az eredeti útjára -de hé, én is le lettem vadászva, so, fuck it, shut up and dance... (×08.09.)

lehet hüledezni, hogy ’jaj-ezek-a-mai-fiatalok’, és a fejeket is nyugodtan el lehet fordítani, nem tudomásul véve a problémákat, vagy igenis szembe lehet nézni a szülői félelmekkel, a tinédzsereket nyomasztó mindennapokkal -stílusos formában is... nem gondoltam a pilot megnézése előtt, hogy ennyire működni fog nálam ez az első évad, de lelkesen vártam hétről/hétre, hogy lelkileg kimerítsen, bele tudtam tenni az érzelmeimet a karakterek irányába (a szimpátiámat és utálatomat egyaránt), és 37 évesen is át tudtam érezni az ürességet, a bipolaritást, a zavarodottságot, a depressziót, az eufóriát... és ebben a készítő sam levinson jó partner volt, mert telerakta a sorozatát post-modern ötletekkel, narrációkkal, időrendi kavarásokkal, kikacsintós poénokkal -és rengeteget terhet pakolt át a hangulat létrehozásából a vizuális csapatra, akik ezt meg is hálálták, rév marci vezetésével csodálatos képeket álmodtak nekünk a képernyőre minden egyes epizód során... szóval ne tessék félni az extremitástól, a bátor szókimondástól, a tabu-döntögetéstől, először csak fél szemmel kell rákukkantani, van annyira erős élmény, hogy a végén már úgyis teljes odaadással fogja nézni mindenki. az újoncokban egyébként is erős év egyik emlékezetes darabja lesz ez az évad nálam az év végi összegzésben...

„bitch, i may be your elder, but i ain’t your daddy.”

semmi sem tart örökké, a hammertime is lezúzta a vouge-ot a billboard lista éléről, és bizony eljön az életünkben az a pillanat, amikor el kell gondolkoznunk az utódlás kérdésén is... persze a kilencvenes évek hajnalán az aids-el sújtott meleg közösségben nem a szó szerinti gyereknevelésben látták a jövőt, de azért akadtak olyanok, akik át akarták adni a tudásukat a következő generációnak, motiválni akarták őket, hogy ne legyenek semmirekellők... természetesen az anya-tigris blanca vezeti ezt a mozgalmat a sorozatban, és tök jó érzés nézni, ahogy prey tell-lel felkarolják és feltüzelik az ifjakat... a másik mai főszállal már voltak gondjaim, mert egyértelműen látszott messziről, hogy veszélybe akarják sodorni angel-t, talán azt is meg akarták mutatni az író-szobából, hogy milyen veszélyekkel jár, ha valaki túl hirtelen emelkedik fel (az új ’barátai’ biztos, hogy rosszba viszik bele) -és örülök, hogy egy kisebb dorgálással megúszta az elhajlást. plusz papi-val is felléptek a következő szintre, lehet nekik őszintén szurkolni, hogy el ne csesszék ezt a kapcsolatot... (addig legyeskedtek ryan murphy-ék jennie livingston körül, míg elvállalt egy epizód-rendezést a sorozatból? ő készítette ugyanis a leghíresebb dokumentum-filmet a ball-kultúráról a 80-as/kilencvenes évek fordulóján.) (×08.03.)

„if i am bipolar i sure as shit prefer mania over depression.”

azt hiszem úgy lehet bemutatni a depressziót a leghitelesebben mozgóképen, ha a nézőt is agyon-nyomasztjuk... és sam levinson nem sok könnyebbséget hagyunk nekünk a mai epizódra, bár rue mániás korszakain lehetett mosolyogni, de csak kicsiket, leginkább a bennük levő pop-kultúrális főhajtások miatt. ugyanis a felpörgős korszakaiban hősnőnk neo-noir-ba ment át, megidézve a magánkopós filmek nagy klasszikusait a folytonos dohányzással, ugyanakkor magához ölelte az olcsóbb változatokat is a kilencvenes évekből, amikor még morgan freeman játszotta a nyomozót minden filmben... rue lenti periódusa végtelenül viszont végtelenül lehúzó volt, még a vese-fájdalmát is sziszegve érezhetjük át, azokat a napokat, amikor szó szerint nem mozdult ki a szobából... de valahogy mindenki levert volt a mai részben, folyton zokogtak a lányok az összeveszések után vagy a pasik miatt... és ez még akkor is működött, ha mondjuk az egyetemista srác pont olyan önző módon reagálta le a barátnője sokkoló állapotát, ahogy azt elvárnád egy ilyen korú kölyöktől... egyébként a mai flash cass-nek jutott, egy jó adag daddy-issue-t kapott a nyakába az epizód nyitányában... jules önmagán sem igazodik ki, így mi hogy is tehetnénk? át akarja törni a feminizmus határát, de nem igazán akar átlépni rajta, játszik a férfiakkal, de a nőkhöz is vonzódik, még a stroboszkópos drog-mámorában sem tisztázódik le benne, hogy mi is az igazi vágya (btw, baromi hatásos jelenet volt, köszönjük szépen)... (×08.03.)

„we can’t win without making some sacrifices.”

le kell győzni a fire nation-t, mert sanyargatják, az embereket -de milyen áron? most találkozhattunk egy ifjú robin hood-dal, akit annyira megkeserítettek az életének drámái, hogy az ártatlan életeket is feláldozhatónak tartja a jónak tartott ügy érdekében... (tök jól nézett ki ma a fákon ugrálós harc, nem is lepődtem meg az epizód végén, amikor a rendezői kreditnél dave filoni nevét láttam...) (×07.27.)

„this virus is attacking my cells 24 hours a day. every day of the year. that is not... reversible!”

kicsit sajnálom a murphy/falchuk párost amiatt, hogy most már örökre meg fogják kapni, hogy ’átment glee-be a sorozatuk’, ha a karaktereik dalra fakadnak bármelyik munkájukban -bár azért ma erősen megdolgoztak azokért a ’glee!’ kiáltásokért, hisz’ telepakolták dalokkal az epizódot... fel-felbukkan idén már a sorozatban az aids kíméletlensége, de ma különösen a középpontba került prey tell állapota miatt, igaz, kicsit elemeltük a riasztó mindennapokat hallucinációkkal és álmokkal, kicsit a szürreális irányába tolva el a hangulatot (azért nem olyan könnyen engedik el az írók candy-t, de az ilyen túlvilági kísértésekre alkalmas is lesz)... jó látni, hogy milyen összetartás van a közösségben, hogy mindenki megjelent a pénzgyűjtő koncerten, és egységesen sorakoztak fel blanca mögött is, amikor kiderült, hogy csak egy dal erejéig akarták nekünk nézőknek (is) szimpatikussá tenni patty lupone karakterét... mostanában sok mű szólt az öngyilkosságokról, így nagyszerű érzés látni egy sorozatot, ahol az a tanulság, hogy az életet kell választani, és sosem szabad feladni, még akkor sem, ha rettegsz attól a bizonytalanságtól, amivel a betegséged jár. (×07.25.)

„-you sober?

-yeah.

-and how’s that?

-you know, it’s weird. i’ve been fucked up so long that it kind of feels like a new drug. the highs are high. but the lows are low.”

rájöttem, hogy mi az egyetlen dolog, ami hiányzik számomra a sorozatból: egy egészséges kapcsolat, ami ellenpontozná a rengeteg problémás és elcseszett kapcsolatot... ma különösen érződött ennek a hiánya, ahogy bemásztunk a zűrök közé, és sorra mártóztunk meg a drámában... annak azért örülök, hogy rue tartja magát, annak ellenére, hogy nem tud mit kezdeni jules távolságtartásával (ráadásul magát hibáztatja, mert ilyen természet); kat valamiért még mindig azt hiszi, hogy neki kurvaként kell viselkednie, pedig lehetne egy normális faszija is; de szegény cassie járt a legrosszabbul, megaláztatás és rossz szex üldözi mindenhol, ahová csak beteszi a lábát, ráadásul még a szemébe is mondják, hogy a férfiak mindig is csak egy szexuális tárgyat fognak látni benne... az alkotók jól elérték a céljukat, jól felbaszták az agyamat azzal, hogy nate látszólagos győzelmet aratott (a maga pszichopata, manipuláló módján), kifejezetten igénylem most már az elbukását... (a cold open flashback most kevésbé működött, talán azért, mert tipikusabb volt a többiekénél -egy sportember, akinek az egóját az apja befolyásolja.) (×07.22.)

„teach the world who you are.”

respekt, amiért a sorozat legátélhetőbb romantikus kapcsolata két fekete férfi között zajlik -zajlott... damon kicsit a háttérben volt eddig az évad során, de most teljes erőbedobással kiléphetett a reflektor-fénybe -egy erősen pop-érzékeny epizódban... mondták annak-idején ryan murphy-ék, hogy a ’vouge’ című madonna-slágernek fontos szerepe lesz a sorozatban, de azt nem gondoltam, hogy központi szerepbe is lép azáltal, hogy a ennyire figyelem középpontjába helyezte a ball-kultúrát a megjelenése után. és ha belegondol az ember, egy komoly ráhatással bíró művésznek, mint amilyen madonna is, felelőssége kell hogy legyen egy ilyen típusú kultúr-misszió (persze csak akkor, ha ezeket a hatásokat úgy tudja beépíteni magába, hogy az hiteles marad, és madonna pont az a típus, aki jól tudja abszorbálni az ihlető forrásait)... jól működő dramaturgai húzás volt, ahogy párhuzamba állították a készítők a két ház mentalitás-béli különbségeit, blanca önzetlenségét és elektra önzőségét. féltettem a táncos-fiúkat, de szerencsére a wintour-ház fenyegetését nem lehetett komolyan venni, és ricky-nek sem lett baja a szakítással járó ribillió közben... (mindig vicces látni, amikor re-kreálnak tévé-műsorokat a múltból -főleg ha közben még rá is ébresztenek, hogy milyen borzalmakat néztek anno a tévében az emberek...) (×07.20.)

„life is not a nicholas sparks novel.”

továbbra is nagyon tetszik a show posztmodernsége, hogy nem csak a karakter-bemutató nyitányokban használják jól a narrációt, hanem az epizódokon belül is van mozgástér kikukkantani, ha valamit távlatokban is meg akarnak mutatni az írók (a mai flash megint erős tükre volt a jelenkor embereinek egy nagy csoportjának, akik nem akarnak igazán semmit az élettől, csak úgy léteznek a semmiben, esetleg a külsejükkel foglalkoznak annyira, hogy ne olvadjanak bele a környezetükbe)... jó látni, hogy igenis lehetnek következményei a súlyos tetteknek, igencsak nagy ribillió lett a múltkori fojtogatásból, bár vannak kétségeim afelől, hogy a srácot bármennyire is elítélik majd a törvény által -de legalább nem lett a szőnyeg alá söpörve az ügy... nagyon félek attól, hogy össze fogják törni az írók rue-t, mert tök jó látni, hogy most ennyire rendben van lelkileg, hogy a bimbózó románc kapaszkodót ad neki az életben, hogy végre tényleg azt érezheti, hogy létezik a boldogságot azon túl is, hogy eszméletlenül nyáladzol egy koszos kanapén -mert sajos jules-on látszik, hogy ő másképp gondol erre a kapcsolatra (és mi van rue másik barátnőjével? mint ha ott is pattognának a vonzódás szikrái)... (jennifer morrison mióta rendez? színésznői szerepében is szimpatizáltam vele eddig, de úgy látszik, van tehetsége a kamera túloldalán is.) (×07.19.)

„we prefer to think of ourselves as high risk traders.”

a hősöknek nem csak világmegmentésben, de a barátságban is ki kell állniuk a próbákat -meg kell tanulniuk nem féltékenynek lenni egymásra... aang avatárként persze-hogy ügyesebb az elemek hajlítgatásában, mint bárki más... a tanulságon túl némi egészséges kergetőzés volt még az epizódban egy csapat kalózzal, izé, műkincs-kereskedővel... (appa-t jól eldugták az epizód közepén az írók, úgyhogy egyértelmű volt, hogy a végén a megfelelő időben fog visszaszállni a többiekért...) (×07.13.)

„i got heart. i got talent. i’m a star, just like madonna.”

oh, pedig az elején arra gondoltam, hogy milyen mókás lenne egy epizód, ami csupán kötetlen ball jelenetekből áll, koherens sztori nélkül -de nem véletlenül tért vissza ryan murphy erre az epizódra írói és rendezői minőségben is: személyesen akarta összetörni a szívünket... mivel az epizód végén statisztikával is igazolták, hogy milyen magas a száma a meggyilkolt transzszexuálisoknak amerikában, így természetes dolog, hogy foglalkozunk ezzel a szomorú ténnyel is a sorozatban -az érdekes az, hogy majdnem egy teljes epizódot a gyászra szántunk... és azért kellett ennyi idő, mert az eddigi rögvalósághoz ragaszkodó szerkezetbe egy nagy adag elemeltséget tettek murphy-ék. viszont akármennyire is elhasznált filmes klisé, hogy az elhunyt szelleme még mond pár szót a gyászolóknak, nagyrészben működött itt is a formula (bár a szívszaggató zongorás témájának és a hosszának köszönhetően a végére már nemigen maradtak könnyeink)... arra használták leginkább a halott tanácsait, hogy továbbléptessék a többieket, hogy azok belássanak valamilyen hibát a múltjukból. a legmeghatóbb pillanat az anyával érkezett el, aki a gyermeke ravatalán jutott el az elfogadásig. és persze a vége is nagyon működött, ahogy zenével és mosollyal a száján búcsúzott a nagyszájú komikánk... (×07.12.)

„i could ride the carousel for hours!”

nagyon adják ezek a rész eleji flash-ek, és nem csak azért, mert többet tudhatunk meg egy-egy karakterről, hanem a nyomasztó drámai hangulatuk miatt is -most már nem kell több magyarázat ahhoz, hogy jules miért él az apjával... a hangulatot erősen meghatározta ma (is) a zene, kicsit monotonon zakatolt végig, klasszikusabb kísérő-zenének tűnt, főleg a vurstlis jelenetekben -és komolyan hozzájárult a hang ahhoz, hogy kellően fokozza bennünk fel a feszültséget. mert hiába a neon-fények, az egészségtelen ételek és az óriás-kerekek, mindenkire rájárt a rúd érzelmileg -kapcsolatok inogtak meg, bad tripet hoztak a drogok, és komolyan fennállt a veszély, hogy valaki megsérüljön. én jules féltettem a leginkább, mert továbbra is naivan és felelőtlenül viselkedik, de szerencsére még az igazi drámát elkerültünk -mondjuk legalább most megijedt a szép szöszi is a következményektől... rue-nak nem a kapcsolatával volt baja (túlparázta azt a múltkori szájrapuszit), hanem amiatt kell majd rágnia magát, hogy rossz példát mutatott eddig a húgának... a sokszor ribancként viselkedő csajokat nem tudom sajnálni, amiért kellemetlen helyzetekbe keveredtek, még akkor sem, hogy jogosan kapták fel a vizet a bunkó pasijaik miatt... (×07.08.)

„you know the song ’fly like an eagle’ performed by seal on the ’space jam’ soundtrack? if i’m barry, i fly like an eagle...”

barry összetört lelkileg, képtelen folytatni az életét, abbahagyja a gyilkolást, tényleg, tutira, frankón -most már nemsokára, csak még egy utolsó kilengés... érdekes volt az epizód szerkezete, az első felében átalakítottuk a statusquo egy részét (fuches maradt, a csecsenek nem, na jó, hank-et képtelenség lett volna kiírni, annyira kis szerethető fazon), aztán ugrottunk a nagy boldogságba -aminél várható volt, hogy dráma lesz a vége. mert ha a színpadon van egy puska, annak el kell sülnie, és a nyomozónénink a sok bénázás ellenére nem rossz a szakmájában, rá kellett jönnie barry titkára... (szép kontrasztba lehet állítani a csecsenek megölését (a groteszk módon spriccelő vérrel), és az utolsó gyilkosságot, amiből csak egy villanást láttunk a befüggönyözött ablakon keresztül...) (×07.04.)

bill hader, mint bérgyilkos? elég furcsa ötletnek hangzott ez elsőre, hogy felkeltse a figyelmemet. de aztán valahogy tavaly nem jutott rá idő, mindig csak tologattam magam előtt a pilot-ot (egy egész mappányi másik pilottal együtt). de aztán a sok dicséret csak baszkurált annyira, hogy végül rányomjak a play-re -és az elején még csak hümmögtem, nem volt annyira vicces, mint szerettem volna, bill hader-t is szokni kellett ebben a faarc-szerepben, de aztán szépen összecsiszolódtunk, mivel hétről-hétre meggyőzött a minőségével, és végül egy szórakoztató és néha szívbemarkoló dramedy állt össze az évad végére a szemem előtt, sokszor abszurd poénokkal és erős színészi jelenléttel operálva (sarah goldberg és anthony carrigan nagy felfedezések).

„whatever you did tonight to get to that place, that’s your new process, okay? all you have to do is do that every time.”

már az epizód eleje meggyőzött a fordított nézőponttal, azaz hogy először a bolíviakat láttuk, aztán még a csecsenekre is kivágtunk, mire láttuk volna, hogy barry életben van-e (meg is kellett néznem, hogy ki írta a részt -áh, elizabeth sarnoff, aki már a lost idején is nagy kedvencem volt!)... de a balul elsült akciónak ilyen komoly következményei lettek, és azon túl, hogy a csecsenekkel viccelődtünk kicsit, igenis komolyan vette az epizód is. és ezt tetézte a komollyá váló shakespeare előadás és barry tehetetlen frusztrációja is, hogy az eddigi legerősebb epizódot köszönthessük a sorozatban. jó előjel ez a finálé előtt. (×07.04.)

„you stuck your tail between your legs, and you slunk off like a beaten man. that’s listening”

ahogy haladunk az évad végefelé, úgy sűrűsödnek be az események, úgy kell lovagolnunk az egyre vadabb érzelmi hullámokon... mert bizony nem csak az van, hogy röhögünk mondjuk a tengerészgyalogos arc túlzásain (a jacuzzi rendeléstől a laza pornó-nézésig), de ugyanakkor ott a dráma is a színpadon (az ’i love you’ mondogatásnál szakadt a szívem), sőt, volt némi akció is -ami aztán drámába torkollott... (egy kicsit morcos vagyok a cliffhanger-re, mert nem tudom, hogy mikor lesz időm megnézni a következő részt...) (×07.02.)

„real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart, and the whole world goes dark, and nothing else matters but the person standing in front of you.”

trenddé válik, hogy minden rész elején rue bemutat nekünk mélyebben egy szereplőt? mert ha igen, akkor tetszik ez a technika -főleg ha aztán az adott szereplő kiemelést is kap az epizódra. mint most, ahol kat testiségével elég sokat foglalkoztunk, azzal, miként éli meg a duciságot egy tini, hogy miként találja meg önmagát a virtuális közösségi térben (először csak kicsiben, erotikus fan-fictiont írva, aztán kanyarodva csak rá a soft-pornóra majd a kispöcsű férfiakkal való csetelésre). eközben persze a való életben a korosztálya lenézi és gúnyolja, csak mert nem illik bele az elvtárt sémába a súly-feleslegével... szeretem a sorozat játékosságát, hogy simán belefér egy homoerotikus anime-betét, vagy az, hogy rue megállítja a sztorit, hogy kitanítsa a lurkókat a dick-pick-ek mibenlétéről... mert mindent átjár a szexualitás, sextingek röpködnek (csatolmányként pucér képekkel), de szerelmek is szövődnek, csak nem mindig a megfelelő irányba... hősnőnk ezúttal egész jól volt, csak apróbb kísértésekbe esett bele a múltkori durva adag után -azonban most, hogy összetört a szíve, már látom előre, hogy újból a búfelejtő delíriumot fogja hajszolni keményen (zendaya kifejezetten erőset alakít a show-ban, össze tud törni érte az ember szíve.) (×07.01.)

„i just feel like you’ve got some toxic masculinity issues you need to work out, and until then, we just shouldn’t interact so much or like at all.”

fárasztó már, hogy az amerikai filmekben mindig shakespeare-ről tanulnak a gyerekek az iskolában, de egy a színjátszást a középpontjába állító sorozatnak talán megbocsátható, ha az avoni hattyú egyik klasszikusához nyúlnak benne -bár az írók rosszul is kijöhettek volna abból, ha túl didaktikusnak érződnek a skót darabból vett idézetek, de szerencsére hatásosra sikerült, ahogy barry magára vette az értelmezést... igaz, ezután mégis elment a leszámolós akcióra, mert ő már csak ilyen lelkiismeretes srác... (×06.30.)

„you are my dream, and one day, you gonna realize that i’m your man.”

sosem gondoltam volna, hogy egyszer románcot fogok látni az evangelista házon belül, de egy percig sem sajnálnám, ha a srácok szorosabbra vonnák a viszonyukat -de sajnos ez még most nem teljesülhet be, nem kétirányú utca ez a szerelem, hiszen angel épp’ egy nagy áttörés küszöbén van, így előrébb való neki, hogy minden lepukkant áruházban is kinn van a csábos reklám-fotója (bár volt egy kis elutasítás az epizód elején, de nagyon örültem, hogy pozitívba fordult ez a divatszakmás szál, és hogy angel nem csak azzal tud sikert elérni a sorozatban, hogy besöpör minden díjat a táncteremben -btw, azért volt ilyen rövid ez az epizód, mert egy kivételével az összes ball-jelenet a vágószoba padlóján végezte?)... azt sem gondoltam volna, hogy a főbb házak anyái ilyen szoros együttműködésre képesek a sok civakodás után, de ők is tudják, hogy rajtuk, a társadalomból kitaszítottakon senki sem fog segíteni, így kénytelenek egy bizarr kalandra indulni elektrával, aki nagyon nem akar börtönbe kerülni egy kuncsaftja hülyesége miatt (extraként megint kaptunk egy sztorit arról, hogy a fehér (férfi)embereknek milyen előnyeik vannak a sokszorosan hátrányos helyzetű színes transzszexuálisokkal szemben.) (×06.27.)