soroló

„i had to open my brain to the possibilities.”

láttuk már a víz, a tűz (és visszaemlékezésekben) a levegő népét is -már csak a föld-varázslók maradtak. látványos akciózás zajlott ma végig, klasszikus poénkodással tűzdelve (mint amikor egy nyugodt pillanatot mutatnak, és te nézőként tudod, hogy pillanatokon belül elszabadul a káosz). aztán három próbán kellett bizonyítania aang-nak, hogy a fizikai erején és a képességén túl azért az eszét is tudja használni, ha kell (a király rejtélyére én hamar rájöttem -elég volt csak a fogsorára nézni)... (×01.28.)

„you’ve a fine braw lad. i counted his fingers and toes myself.”

egyfelől meg tudtak ma lepni az írók, másrészről viszont most is a jól kikövezett utat választották... már persze el is felejtettem claire szellemes kalandját az évad elejéről, de ők most ezt az indián-kaland egyik kulcsává tették, érdekes kitérő volt a jövőből jött őslakos története, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni a népe pusztulását. de nem ez volt igazán meglepő számomra ott az erdőben (vagy az indiánok bizalmatlansága), hanem az, hogy gondolkozás nélkül elhittem, hogy már megint arra megy ki a játék, hogy elválasszák fraiser-éket egymástól. persze, mert bear mccreary-vel is pendíttették az érzelmes húrokat a nagy búcsúzkodás alatt... annak viszont jobban örültem volna, ha a magányos lovas nem érkezik meg a birtokra, könnyedén befogadta volna a lelkem, hogy roger ezúttal nem bír el a teherrel, és feladja -de az is lehet, hogy a sok veszekedés kiölte belőlem a lelkesedést a bree/roger kapcsolat iránt, és el tudtam volna képzelni a szép vörösnek valami új irányt... idénre nem jutott igazán nagy cliffhanger, érezhetően egyszerre tervezték meg az írók ezt a két évet -bár attól nem félek, hogy ne tartogatnának egy nagy zsáknyi lelki borzalmakat hőseink számára... (×01.27.)

új évad, új kontinens, új lehetőségek -egy régi regénnyel, és annak a szokásos adaptációs problémáival... voltak szép és működő jelentek idén is, de messze voltak attól, hogy igazán felvillanyozzanak vagy meghassanak, a kulcs-drámát meg egészen rosszul sikerült kijátszani, ami nemhogy össze törte volna a szívemet, de egész komolyan felbosszantott... és értem én, hogy a progresszió előírja, hogy az új generációval is komolyabban foglalkozni kell, de végig szomorúan számláltam a perceket, amiket nem claire-rel (és jamie-vel) töltöttünk (bár a veterán vöröst is azért eléggé kiforgatták idénre, hogy kevésbé legyen jó vele együtt lenni)... szóval amerika a lehetőségek hazája, de én nem éreztem azt idén, hogy minden lehetőséget kihasználnának az alkotók (nem akarok ujjal mutogatni, de ron moore háttérbe vonulása (és projekt-halmozása) nem lehet a problémák egyik gyökere?)...

„you’ll have a tamietti hat trick.”

annak idején, amikor rettegtem attól, hogy a földbe döngölik a kedvenc gallagher-jeimet még nem gondoltam, hogy kiölik belőlem a túl-tolt drámával az érzéseim egy jó részét -legalábbis fiona esetében már cseppet sem tud úgy meghatni az újabb(-és-újabb) földre-zuhanása, mint egykor. persze ettől még rossz nézni, ahogy képtelen kezelni a dühét, ahogy (már megint) koppan a betonon (és emmy rossum most is kifacsarja a helyzetből a maximumot, de teljesen érthető, hogy új kihívásokra vágyott ezek után)... lip-nél még jobban viselem a csaj-problémáit, pedig vele is túlestünk már pár szarságon nő-fronton is, de valahogy most működött ez a konszolidáltság, hogy nem csaptunk át ribillióba, csak megbeszélték tammy-val, hogy oké, akkor mostantól komolyra fordítják a dolgot... carl-éknál kifejezetten pozitívan jöttek ki abból, hogy a nő hordja a (khaki-színű) nadrágot a családban, lehetne ez a militáns kapcsolat hosszabb távú is ezúttal... oh, azt hittétek, hogy a múltheti trump-pofon nagyot csattant? hát most bevittek egy gyomrost is a szimbolikus mini-fal-építéssel és az illegális munkásokkal való kergetőzéssel... frank meg persze frank, aki szívesen iszik a születendő gyermekei egészségére -igaz a számukról megvan a maga véleménye... (valamiért szívesen nézem, hogy katey sagal a gyerekekkel bohóckodik, bár valószínűleg őt mindenhol szívesen nézném.) (×01.27.)

„girls are better at fixing pants than guys and guys are better at hunting and fighting and stuff like that. it’s just the natural order of things.”

ma könnyű volt kilátni a tanítási szándékot a sztori alól, de nincs azzal baj, ha a lurkók fejébe akarják verni, hogy lehet ám a kliséken túl is gondolkozni, hogy az avíttas fiú/lány szerepeken is túl lehet lépni... de láthattuk azt is, hogy aang-ban is a túlbuzog az önbizalom, őt is piszkálja az a fura érzés, amikor bizonyítási vágy felülkerekedik a józanészen. és persze még nagyon sokat kell tanulnia a felelősségről is... (×01.26.)

„like an idiot, i pursued her through time and space, determined to prove to myself and the universe that i did love this woman, just like all those great love stories written by all those great idiots.”

persze kell a vérfrissítés minden sorozatba, de azért a gerincet nem kéne ennyire elbújtatni az erdőben, nem? hiányzik claire és jamie... pedig nem teljesítettek ma rosszul a fiatalok, bree makacssága kifizetődött, erős jellemmel felvértezve nézett szembe az élő mumusával; fergus mutathatott egy kis férfiasságot a nagy börtön-akciónál (annyi tervezés után azért nem mondanám okosnak a nagy tettet, bementek fegyverrel és kihozták murtaugh-t -jut eszembe, ha kívülre szórtak lőport, akkor miért belülről robbant az épület? vagy a túloldalról átrobbant...?) -de leginkább annak örültem, ahogy marsali lelkileg támogatta a férjét; roger kapta talán a legnagyobb figyelmet ma, egy kicsit megismerhettük általa az indián (mohawk) kultúrát, átélhettük vele a szerelem folyton égető gyötrelmeit, és a drámai befejezés is neki jutott végül (a kilassított képek és bear mccreary dallamai kéz-a-kézben jártak, hogy igazán hatásos legyen a dráma)... (köszönjük, nem kell utalgatás arra, hogy bonnet túlélte a nagy kiszabadítást, szerintem kellően kihasználták már az írók az alávalóságát mostanra, lépjünk túl rajta, légyszi...) (×01.25.)

„when the avatar dies he’s reincarnated into the next nation in the cycle.”

a fiatal nézőkre is gondolva, nagyon finoman adagolják a mitológia drámai elemeit -de ha a teljes dramaturgiát nézzük, akkor is kisebb adagokban kapjuk meg az információkat, mintha mi nézők együtt ébredtünk volna aang-gal... az teljesen rendben van, hogy a gonosz oldalt sem hanyagoljuk, a két szál mai vágása viszont fura volt -legalábbis én biztos nem váltottam volna át a tűz-népségre, miközben aang az égben lebegett feldúlva... (füleltem, füleltem, de tényleg jól hallottam jason isaac hangját...) (×01.25.)

„how could i fight for a christ god? some stranger. no. i was filed with the spirit of odin, thor and frey. they were familiar spirits. in my heart, i called for them, and they answered me. so once more, once more, i embrace the true gods.”

egy emberöltővel ezelőtt történt, hogy ragnar és lagetha arról álmodoztak, hogy letelepednek egy gazdagon termő földön -ennyi év után többezer viking jutalma lehet ez a kiváltság. bár a kérdés ott motoszkál az emberben még mindig -a harcias portyázó népek képesek-e hátrahagyni a kultúrájukat és letelepedni? az biztos, hogy a szellemi világuktól nehezen szabadulnak -láthatjuk ubbe-nél is, hogy hiába a szenteltvíz meg az ezüst csecsebecsék, azért, ha a szükség úgy hozza, még mindig a régi istenekhez fohászkodik. és bizony most szüksége is volt az isteni beavatkozásra, mert kemény dolgot vállalt múltkor a párbajjal (nyers és brutális volt a küzdelem, amit szépen emeltek fel azzal, amikor megszólalt a helvegen a wardruna-tól)... de a vallás egyébként is kulcs-szerepet játszott ma, magnus-ban is a régi keresztény beidegződések dolgoznak még, de még floki sem menekülhet a kereszt szimbólumától még a végzet kapujában sem... és ne feledjük, hogy egy önjelölt isten ellen gyűlik egyre nagyobb sereg, közel lehet az a pillanat, amikor ivar bálványát végleg ledöntik kattegat főteréről... (szegény judith-ot nem kímélte a betegsége, egészen puritán módon búcsúzott máris a sorozatból.) (×01.24.)

„we’re all here in this new world not because it’s new. these lands are as old as any. it’s only new, because there is hope, and hope is at the very heart of love.”

olyan sok helyen jártunk már a sorozat eddigi név éve alatt, hogy jól át tudjuk érezni, hogy a különböző helyszínek milyen hangulat-váltásokat hoznak magukkal -a skót felföld hegyei és dombjai, a párizsi előkelőség, a karibi fülledtség, most pedig a végtelen erdőségek zöldje a legfőbb elem... megörült a szívem, amikor rájöttem, hogy a mai epizód lélek-magvát brianna adja, egészen pontosan a most alakuló kapcsolata lord john-nal, akinek a nyugodt kedvessége jó ellenpontja lesz a lány tüzességének. főleg mert már itt a kapcsolatuk elején sincsenek titkaik egymás előtt, hálistennek nem abból akarnak az írók drámát facsarni, hogy az általuk megfelelőnek tartott időpontban dobják be mondjuk a homoszexualitás témáját... sajnos ez a kapcsolat azzal jár együtt, hogy nem kaphat nagyobb szeletet a történetben egy ex-hobbit (láttam billy boyd nevét a főcímben, de elsőre nem akartam elhinni, hogy tényleg ő érkezik a show-ba)... azért kitekintettünk egy kicsit az erdőbe is, hogy jamie lelkét ápoljuk, mint ahogy fergus-ra is ráfért egy megerősítő (verbális) hátba-veregetés -mert ugye ez még az a korszak, amikor egy végtag elvesztése komoly hátrányokkal járt. (jók ezek az apró történelmi utalások egyébként, a nagynéni házában is rendre felbukkan némi szalon-rasszizmus...) (×01.24.)

„you have to bang on your wedding night. like how, if you break a mirror, your grandmother’s ghost sees you masturbate.”

eddig azon izgultunk, hogy összejön-e a két főszereplőnk, most viszont már azon aggódhatunk, hogy milyen lesz a közös életük -főleg azért, mert jimmy-nek kell lennie a felnőttnek a családban... gretchen ma is bizonyította, hogy ott lakik a gyermek benne, aki retteg attól, hogy az anyja mit fog szólni az esküvőhöz, de a pénzügyeit is képtelen kezelni, a munkahelyi kötelességeiről már nem is beszélve... (szomorú leszek, ha arra fut majd ki edgar szála, hogy megalázzák őt a munkahelyén.) (×01.24.)

„what exactly is a phase connector, anyway?”

dupla adag filler? az év második epizódja is kicsit mismásolásnak érződött azzal, hogy kaz hajkurászott egy drága alkatrészt (és közben persze magához híven bénázott is egy sort) -hogy aztán az utolsó pillanatban a nagy ellenséghez kössék a kütyüt. és nekem ez most így ebéd mellé is kevés volt, szeretném azt gondolni, hogy az írószobában nem hiszik azt, hogy csupán az ilyen apróbb kikacsintásokkal jóllakathatnak minket rajongókat... (×01.22.)

„yeager’s garage rule number seven is ’no pets’.”

hjaj, szusszantunk egyet az évad közepén, így azt hittem, hogy újult erővel készülünk majd az első rend ellen, erre, hát... izé... szóval kaptuk ezt a filler részt egy cukimukinak beállított ebihallal meg egy idegesítő neeku-val. de hé, kaz legalább látványosan repkedhetett az ászokkal... (×01.22.)

„edgar, please, just save yourself the mental exertion you can clearly ill afford. we’re not having a wedding. moreover, if you truly knew us, you would understand the heterodox, iconoclastic nature of a spontaneous elopement perfectly captures the renegade tale of our amorous union.”

tipikus sitcom húzás, amikor körbejárnak egy problémát, és végül a karakterek belátják, hogy pont ellenkezőleg kell dönteniük, mint ahogy az epizód elején tették volna... az ilyen dramaturgiai húzások azért épültek bele az írók nagy könyvébe, mert tényleg működnek, és egyébként is jól fel lehet cicomázni az alapokat -például azzal, hogy mindenki önmagát hozza, jimmy önti magából a szó-salátákat, gretchen intim kapcsolatba kerül egy japán wc-vel, lindsey passzív/agresszív módon próbálja ráerőltetni az igazát mindenkire, edgar meg a maga suta módján használja az eszét... (×01.21.)

„i cannot allow you to suffer like i have suffered throughout my life. how could i do that to you, hmm? what kind of a father could do that to a son? to any son?”

a technikai kivitelezést tekintve nem lehetett könnyű dolga helen shaver rendezőnőnek, mert át kellett hidalnia egy sor nehézséget (mondjuk hogy megvédjék a kamerát az ipari mennyiségű gőztől, vagy hogy elhitessék velünk, hogy emberek égnek hamuvá a szemünk előtt), de ennek ellenére maradt a rendezésében egy adag játékosság is -mert többször is várnunk kellett néhány vágásra, hogy megbizonyosodjunk bizonyos dolgokról (gondolhatok itt arra, ahogy a fagyos kihívás láttatja, ahogy fokozatosan tágul a kép, hogy felfedje a teljes pucérságot, vagy mondjuk olaf király is lassan bontakozik ki a gőz-párából a maga buddha-i méreteivel, de még lagetha arc-sebei sem szembetűnőek elsőre)... ma úgy sikerült elkapni engem az igazi viking hangulattal, hogy közben a súlyosabbnál súlyosabb jelenetekkel is éberen tartottak -mert bizony ránk zúdult most egy módszeres népirtás, gyerek-gyilkosság, egy megkapó visszaemlékezős lázálom, némi kínzás, szülés és egyéb szívfájdítás, és színészileg is jó kihívást kaptak egyes főszereplők (mondjuk floki kifakadása eléggé szíven ütött, ahogy lagetha visszatérése is működött). és ehhez nem is kellett nagy csata vagy valami igazán komoly összefeszülés, úgyhogy ezúttal emelem sisakom michael hirst előtt. (×01.20.)

„well, these movies, they aren’t perfect, but they’re not trying to be. no, they’re messy and complicated because life is messy and complicated.”

így utólag belegondolva nem jártam rosszul azzal, hogy a kilencvenes években szocializálódtam -például rengeteg rossz filmet kölcsönözhettem ki a közeli tékából... nem is találhattak volna emblematikusabb figurát az írószobában, ha a korszakot akarták jellemezni, mint a meg nem értett videotékást, aki mintha egy nick hornby regényből lépett volna ki -maximális popkultúrális tudás, minimális szociális érzék... de hogy jön mindez ehhez a sorozathoz? én is vártam, hogy miként kapcsolják majd gretchen-hez és jimmy-hez ez a kitérőt, bár azt lehetett érezni, hogy okkal hasonló az analógia az ő se-veled-se-nélküled-lelki-társ kapcsolatukhoz... szokatlan volt így a kezdés a ’speed’ kazettákkal a háttérben, de mégis működött ez a kifordított nosztalgia-tripp... (jaj tényleg, jézusom, mit gondoltunk a kilencvenes években a virtuális valóságról...) (×01.20.)

„frank, would you fertilize my eggs?”

nem is shameless lenne, ha nem szúrnának egyet oda a bohóc-kormányzatnak, és annak az egyik legvitatottabb intézkedésének, a menekült családok szétszakításának -a maguk vitriolos módján, persze... nem is a shameless lenne, ha nem áztatnák a megzuhant fioná-t alkoholba, aki így frank-kel osztozik egy üveg pián, és az utolsó normalitását is el fogja veszíteni, ha ilyen buldózer-módszerrel vezeti tovább az éttermet... nem is a shameless lenne, ha carl nem vinné bele a rosszba a militáns barátnőjét, de ez a szál jól elég működött, mert aranyos együtt a két kölyök... nem is a shameless lenne, ha nem valami stiklivel akarnák megoldani a problémáikat gallagher-ék, debbie is bevetett mindent, hogy fi hülyesége miatt ne kapcsolják ki a közműveket a házban, frank meg a saját fia spermáját is felhasználta, hogy boldoggá tegye az újdonsült szív-szerelmét... amilyen elánnal behozták lip mellé a szöszit tavaly, most annyira meglepő, hogy ilyen jól viseli a gallagher-hülyeségeket, a koszt, az igénytelenséget, a patkányokat a falban -de mivel a shameless-ről van szó, nem adott sok időt ennek a boldog idillnek... (hah, kicseleztelek titeket a végére!) (×01.20.)

„lower your head, old man. the ax is coming.”

nocsak, ez az epizód most egész jól működött nálam -illetve, inkább mondjuk azt, hogy voltak jelenetei, amik megragadták a képzeletem vagy a lelkem, mert összhatásban azért még mindig kopottnak érzem kicsit a sorozatot... de ma tetszett például a nagy beszélgetés alfréd és az anyja között, még ha elcsépelt közhelynek is tartom azt, ha egy karakter dühében asztalokat borogat... izland végre a drámaiságával sötétlett ki a szálak közül, megrendítő volt a kitaszított család árulása és bosszúszomjas tombolása... ivar megint a népét hergelte, ehhez most plusz vizualizációkat is bevetett, remegő fáklyafénnyel vonta be a besúgásra buzdító szavait (és vajon utalásként lógtak a náci szimbolikára emlékeztető zászlók a plafonról?)... björn búval-bélelt képét már jó ideje unom, úgyhogy jó volt őt egy új lelkiállapotban látni -gyengéden, védtelenül, szerelmesen. (szegény harald király, mindig hoppon marad, ha nőkről van szó...) (ja, és michael hirst magának szólt ki, amikor beleírta a forgatókönyvbe, hogy hvitsek csak egyhelyben toporog, és nincs szerepe a történetben...?) no, még három rész van az évadból, vajon mikor érnek ide a most beígért dán hordák...? (×01.10.)

„i was violated, you self-righteous bastard... by someone else!”

még ha le is veszem azt a jelenetet, amikor jamie csak ki akarta provokálni a lányánál, hogy az feldühödjön, hogy ezzel bizonyítsa a saját igazát, akkor is azt éreztem, hogy furán viselkedik hősünk az egész epizód alatt -pedig pont nála kéne nagy dolognak lennie az erőszaknak, de úgy látszik, hogy a tizennyolcadik századot nehéz kiirtani abból, aki abba a korba született bele... viszont brianna jól demonstrálta a modern nőt, akinek joga van dühösnek lenni, akit nem kárhoztatnak azért, ha fájdalmában kioszt néhány pofont (apropó modernség, nagyon aranyos volt az a jelenet, ahol a két jövő-szökevény sorolta, hogy mik azok a dolgok, amik nagyon hiányoznak nekik ebből az elmaradottabb korból)... értem én, hogy roger seggfej tud lenni, de azért talán eleget szenvedett már a srác az írószoba keze által az elmúlt hetekben nem? vagy csak én érzem túlzásnak nála ezt a ’kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek’ hozzáállást, az egyre növekvő sebesülés-készletét? de nem csak testileg, mentálisan is megviselték az események, jól itt is hagytak minket kétségek között a végén, hogy megtörik-e szerencsétlen, vagy mégis az igaz szerelmet választja-e... a boldog családi képek ma szívmelengetőek voltak a kis faházban, de talán nem baj, ha útrakelünk hőseinkkel a vad amerikai tájakra -bár attól függ, hogy mennyi csapdát tartogatnak nekik az írók ezen az úton... (×01.08.)

„we can’t fight firebenders with fun!”

azért jó, hogy ez tulajdonképpen a pilot második fele, mert írhatok olyanról, ami előzőleg kimaradt -mondjuk hogy nem véletlen, hogy s fenti idézetet választottam, mert bár az egy rosszalló reflektálás a mókázásra, mégis reprezentálja a sorozatból áradó szerethető könnyedséget, a szívmelengető életigenlést... elkezdtek kikristályosodni bizonyos dolgok -például, hogy a tűz népét megfelelően félelmetesnek tudják ábrázolni (kamera-szögekkel, zenével), de egy jó gonosz sosem árt, ha bent van a tarsolyban... az is tetszett, hogy a víznépség-béli srác (sokka, ugye?) hiába kiakasztó az akadékoskodásaival, azért a nézők mellé tudták őt állítani hamar azzal, hogy a bátorsága (azaz a szíve) a helyén van, amikor arra van szükség. (×01.05.)

„if you wanna be a bender, you have to let go of fear.”

szerintem aki a sorozat-bizniszben mozog egy ideje, az már hallott erről a legendás sorozatról, én is a radarom környékén tartom már egy ideje, de szerencsére nem repült el sehová, megvárta, amíg igazán kedvet kapok hozzá... persze meg is riadhattam volna, hogy a kora tizenéves korosztályt célozták be az alkotók itt a kezdeteknél, de most eléggé le vagyok amortizálva ahhoz agyilag, hogy jól vegyem a gyerekesebb poénokat is... egy ilyen univerzumot építgető sztorinál elengedhetetlen volt, hogy a mitológiával kezdjük az első fejezetet, még akkor is, ha az abszolút klasszikus felállású a négy alap-elem használatával -bár már most érezhető, hogy jócskán mélyíteni akarják még ezt az írószobában... ahogy ezekhez az alapokhoz jó mintául szolgáltak a távol-keleti alkotások, úgy a vizuális megjelenítésben is jó mély ihletett merítettek abból a kultúrából, a mozgás megjelenítéstől a lüke képi gag-ekig. és persze a zene is ezt a keleties érzetet erősíti bennünk... szóval én meglepően jól szórakoztam ezen a kezdő húsz percen, a sorozat maximálisan kiállta a pilot-próbámat: miközben ezt írom, már csorog is le az egész évad a merevlemezemre... (jó látni dave filoni nevét egy nem-starwars alapú mű stáblistáján is -igaz azt tudtam, hogy lucas ebből a stábból lopta el magának a nagy kalapost a clone wars kedvéért, de azt eddig nem realizáltam, hogy már a pilot képi világáért is filoni volt a felelős.) (×01.05.)

„i cannot live without hope.”

elfújta a wessex-i szél a csata tüzeinek utolsó füstpamacsait is, ideje felkészülni a következő összecsapásra... illetve azért még most végignéztünk a tájon a küzdelem nyomait kutatva -mert björn nehezen nyugszik bele, hogy az anyjának nyoma veszett, ubbe-ék boldogok, mert megkapták azokat a zsíros földeket, amiket még ragnar-nak ígértek az angolok, és harald finehair sem lógathatta az orrát a vereség miatt, azonnal férfierőt kellett mutatnia, hogy megmaradjon a tisztelete... érdekes lesz, hogy akár ki is cserélődhet a két viking sereg, mert egymás megtámadását tervezik épp’ york-ban és kattegat-ban is, várhatjuk majd, hogy kit élednek gyorsabban (mondjuk ivar nem siet, túlságosan lefoglalja az istenkedés meg a leendő apaság)... emlékszünk még arra, hogy alfred beteges volt gyermekkorában is, ezért alakulhatott ki az anyjában az a nagyfokú óvási vágy, ami ma igen drámai következményekben csúcsosodott ki -ugyanis brutális módon döntött a gyermekei között... (pedig elfért volna még egy kis intrika a sorozatban...) (floki-ék visszatértek, hogy egész végig egy problémán rágódjanak...) (én elhiszem, hogy björn jóképű meg híres meg ilyenek, de ne kapjon már meg minden nőt első szóra -bocs, írígység kikapcs...) (×01.03.)

„this is the dna of the most dangerous creature in the universe.”

örülök neki, hogy nem szoktam a sorozatok marketingjével foglalkozni, mert mint hallom, a bbc csúnyán ellőtte a bemutató előtt a meglepetést -ugyanis a tizenhármas érájában most először tért vissza egy klasszikus gonosz. én most nem tudom kikerülni, hogy ne írjam le a nagy csavart, úgyhogy hess innen, ha szeretnél te is egy kicsit a levegőbe öklözni a rész megnézése közben! de először is beszéljünk arról, hogy furcsa érzés volt ennyi év után nem karácsony környékén nézni a különkiadást, és igazából nagy dramaturgiai jelentősége nem volt annak, hogy ezúttal újévkor játszódott a sztori, inkább a szimbólum volt a fontos, mert az új kezdetet reprezentálta. egy régi gonosszal karöltve... és megkapunk mindent, amit várunk ettől a fajtól, a világ leigázására való kísérletet, a leghíresebb mondatukat, a hatvanas évek óta velünk lévő kinézetet. meg egy kis új ötletet, mert az sosem baj, ha a régi lényekről is tanulunk új dolgokat... és mindez egy igazi who-s rohangálós, jó tempójú epizódba ágyazták, ami azért nem nélkülözött egy erős chibnall-izmust sem -teljessé tette ugyanis ryan-ék családi drámáját egy eddig kimaradó kulcs-szereplővel, csakhogy érzelmileg megint jól helyre-tegye ezt a részt is... (bár már évad közben is merengtem arról, hogy az új zene mennyire megváltoztatja a jelenetek tónusát, de most különösen kiemelkedtek a gitáros/elektronikus témák, így még feltűnőbb volt, hogy mennyivel másabb a zene, mint eddig.) (×01.02.)

„i’m responsible for my own happiness?”

sokáig komoly ellenérzéseim voltak az antropomorf állatábrázolások irányába, és igazából nem tudom miért, hisz’ én is a disney-filmeken nőttem fel, mint mindenki más. szerencsére mostanában sikerült átbillennem ezen a problémámon, köszönhetően mondjuk john blacksad-nek és usagi yojimbo-nak, úgyhogy már könnyebben vághattam bele egy beszélő ló kalandjaiba. régóta terveztem már ezt, sok jót hallottam már a sorozatról -de az is feltűnt, hogy ezek a hozsannák csak később érkeztek, sokan írják azt, hogy az elején túl kell lendülni, mert nem meggyőző. hát tényleg nem... talán arány-gondok vannak (nem olyan vicces, mint szeretnénk, nem olyan mély, mint amilyennek az alkotók gondolják), talán csak a főszereplő ló(fasz) méretű egoizmusát nehéz megszokni. de szerencsére azt érezni, hogy lehet belőle még az a maró, fájdalmas szatíra, ami megérdemli a kalapemeléseket. (és persze ne felejtkezzünk el a pedigrés hang-csapatról sem, igaz előtudás nélkül lehet hogy eddig csak allison brie-t ismertem volna fel közülük elsőre. meg persze batman-t, izé, will arnett-et.) (×01.01.)

„limb or lass, mr.mackenzie?”

(belenéz a szíve mélyére) nem, még nem múlt el a múlt heti érzés, még mindig utálom az ottani erőszakolós jelenetet. ráadásul ezt még most tetézték az írószobában azzal, hogy először is nagy titkot csináltak belőle, ami brianna-t belülről rágja, aztán meg egy (nekem legtöbbször szem-tikkelést okozó) terhes-vonalat faragtak belőle... és bizony még akkor is nehezen bocsátok, ha az erőszak következményeképp azért szép érzelmes jelenet is kijutott nekünk (szenvedő) nézőknek (köszönhetően a korábban jól felépített anya/lánya kapcsolatnak)... de még igazán a mai nagy pillanatok fénye sem tudta teljesen elűzni az árnyakat -mert hálistennek volt azért fény is, nem kellett várni az évad végéig a nagy találkozásokra, és annak is örültem, hogy az érzelmes ölelkezéseket azért kicsit oldották azzal, hogy jamie-re vizelés közben tört rá a kedves lánya... azt is előre lehetett tudni, hogy hiába rejtegeti a gyűrűt bree, az anyja idővel meg fogja találni, és összerakja a sötét képet, azt meg már az előző rész eleje óta nyilvánvaló (szerintem mindenkinek), hogy a folyton kétségbeesett tekintetű szolgálólány bajt hoz a szerelmesek fejére... (a címadó méhek lakhelyénél nem is a kissé didaktikus párbeszéd működött igazán, hanem a szemünk előtt formálódó apa/lánya kapcsolat (valamint sam heughan erőteljes játéka.)) (##12.30.)

„come back tomorrow and i will tell you and your christian friends what you must pay.”

jól elfáradhatott a dobosok keze a mai zenei anyag felvétele közben, mert nem pihenhettek egy pillanatra sem. de ezzel az apró trükkel minket nézőket is felpörgettek már az elejétől kezdve a nagy eseményre... sokféle csatát láthattunk már a show-ban, ez a mai a hangulatával tűnt ki a többi közül, a tüzes háttér szemkápráztató hátteret szolgáltatott, alfréd király monológjánál meg úgy fokozták a drámai hatást, hogy végig csak közeliket láthattunk a véres arcáról és a könnybe forduló szeméről (kicsit bizonytalanságban tartva minket, hogy talán ő is megsérülhetett a csata őrült forgatagában). maga az összecsapás már a megszokott ’zaklatott’ módon volt felvéve és vágva, még az átláthatóság határának a jó oldalán maradva -kellő mennyiségben adagolva a sarat és a vért... talán a felkavaró álom-jelenet előre-vetítette a drámai halált, de azért némiképp meglepő is volt az, hogy most kellett búcsúznunk ettől a személytől... most floki-ék megpróbáltatásai teljesen kimaradtak, így kattegat vette át annak a szálnak a szerepét, azaz függelékként lógtak a wessex-i perceken azok a jelenetek, amik nem igazán adtak hozzá semmi újat az eddigiekhez, maximum csak azt konstatálhattuk, hogy az egyszerű emberek mennyire magukévá tették az ivar-vallást... (##12.27.)

„i’ve been wondering for a while what color your hair is down here.”

kezdjük az idézettel, mert még érlelni akarom magamban a gőzt, hogy később ki tudjon robbanni -szóval miért mindig a vörös-hajúaknál vetődik fel, hogy vajon alul is egyezik-e a testszőrzetük szíve a fejükön lévővel...? na szóval, miért is húztam fel magam ma? mert borzasztóan kezelték brianna szálát... először is, oké, nagy találkozás, de egyből egy összezördüléssel elvették az öröm élét, ami után végig azon paráztam, hogy a szolgálólány mikor küld a szerelmesek után egy regimentnyi verőlegényt, így az intim pillanatokat sem tudtam felhőtlenül élvezni (annak ellenére, hogy sikeresen lekönyörögtem a szép színésznőről a ruhát -szó szerint, skandáltam a monitor felé, hogy ’cicit! cicit ide!’). de nem kellett ide külső beavatkozás, hogy egy pillanat alatt összeomoljon az idill, mivel roger nem csak szerelmes, hanem egy méretes seggfej is, aki talán az ultra-konzervatív gondolkozásmódjának megfelelő korba került végre... oké, láttunk már ilyen ál-drámákat a sorozatban, ezen még túl is lépnék, de minek kellett szegény lányt még egy erőszakba is belekényszeríteni? mert fel kell zaklatni a nézőket? mert meg kell tanítani a karakternek, hogy itt a tizennyolcadik század vadvidékén bármilyen borzalom megtörténhet? vagy csak az írószobában perverz módon vonzódnak az ilyen fordulatokhoz? ehh, fuck... (ja igen, fraiser-ek is az epizódban voltak, kicsit hősködtek, no meg megismerkedtek george washington-nal is.) (##12.24.)