soroló

„i think eisenhower’s penis is a slam dunk wherever you put it.”

mindenki titkon remélte, hogy midge első turnéja hatalmas siker lesz, de persze abban mi lenne a kihívás -gondolták az írószobában... úgyhogy kaptunk egy kisiklott vonatot, és nekünk végig kellett néznünk a baleset összes borzasztó részletét... de a legjobb az egészben az volt, hogy hősnőnk a felé áradó árvíz ellenére a felszínen tudott maradni, és akkor is tudott vicceseket mondani, amikor sírni támadt volna kedve a budoárja, a mosdatlansága, a kialvatlansága vagy a motel-szobája gusztustalansága miatt -mert ezeket a mini-drámákat mindig nagyszerűen bele tudta építeni a mondandójába... suzie-val megedzette őket ez a trip, ha ilyen összezördüléseket kibír a kapcsolatuk, akkor át fognak vészelni mindent... és (talán) az sem bántam, hogy a viharfelhőkkel sikeresen megküzdő csajok csak a legvégső elkeseredésükben kértek segítséget egy férfitól -leginkább azért nem, mert joel végre igazi férfinak mutatta magát... (öhm, egy strokes szám szól egy ötvenes években játszódó sorozat vége-főcíme alatt? ráadásul egész jól passzol is oda...?) (##12.19.)

„trust me, i know how to handle drunk, handsy guys. there’s no part of this body that hasn’t been groped or poked or pinched or patted.”

annyira imádom, hogy midge mindenkiből a legjobbat hozza ki -kivéve a saját családját... először azt gondoltam, hogy az írógárda a sznobságon akar kacagni egyet, ahogy a felhőben járó művészet-pártolókat mutatták sorban, de hősnőnk lelke már ebben a közegben is szépen előjött, ahogy megtalálta a kiállító-terem legszerényebb művészét. de a legelszálltabb (és legiszákosabb) arcból is kihozta a legjobb énjét -és igazából csak annyit kell tennie ehhez, hogy odafigyel másokra (rufus sewell úgy tűnik, hogy mindenféle figurára tökéletesen alkalmas, most is nagyszerű volt ebben a kis vendégszerepben)... eltelt egy év, újra éheznek a zsidó családok a yom kippur miatt, és én egy kicsit bánkódok, hogy most jött el az ideje annak, hogy midge bevallja a teljes családnak a nagy titkát, mert az éhségtől nem tudott senki igazán megfelelően reagálni rá, klasszikus kabarés fogásokkal folyton megzavarták a nagy bejelentést... (ühüm, joel maisel mindennap más nővel randizhat, de a felesége csak ne találkozgasson senkivel, mi...?) (hű, suzy családja sem egyszerű eset...) (##12.19.)

„we should always remember ragnar lothbrok, even even if we did not know him, even if we only heard his name. and do you know why? because we are all sons of ragnar lothbrok! all of us.”

kicsit úgy érzi az ember, hogy michael hirst csak azért hoz be új karaktereket, hogy azok felkavarják ragnar fiainak gondolatait -itt van például a régóta bujkáló magnus, aki björn fejébe mászik bele, hogy bosszúálló gondolatokat ültessen el benne; de ivar sem járt jobban, a leendő ’gyermeke’ anyja az istentudatát szítja fel, ami egy bizarr ceremóniához (és ember-áldozathoz) vezet végül (komolyan húzni kell az agyunkat azzal, hogy nem látjuk, hogy ki vár a kivégzésére a csuklya alatt?)... meglepő módon alfred király mellett nincs olyan, aki rossz tanácsokat sugdosna a fülébe, sőt, egyre kompetensebbnek tűnik, ahogy kiáll a zúgolódó nemesei elé, és próbálja a maga akarata alá gyűrni őket. bezzeg a testvérét már rég behálózták a rossz tanácsokat adó hatalom-mániások (nehéz megítélnem aethelred-et egyébként, mert mondjuk úgy finoman, hogy nem sikerült túl erősre a casting-ja)... nem nagyon értem, hogy mire a nagy paláver a vikingek között a keresztelkedéssel kapcsolatban -ők nem tudják, hogy ragnar is alávetette magát a szertartásnak...? (ebben a formában még mindig nem látom értelmét floki-ékat a sorozatban tartani, mert ezzel a pár pillanattal nem tudnak hozzáadni sokat a nagy egészhez.) (##12.13.)

„lay low and don’t tell anyone until i decide the time is right. i. me. your father.”

abe weissman-t talán még sosem érte ekkora csalódás az életben -áh, tudjuk jól, hogy milyen kényes az öreg prof, mást sem él át, csak folyamatos csalódások sorozatát... persze a maga abe-es módján volt végigvezetve a megingó bizalma a két gyermekében, azaz számunkra szórakoztató formában morogta végig az epizódot, amiből csak az általam az idézetbe kiemelt rész volt igazán bántó, mert felsejlett előttem a saját apám képe, aki hasonló módon próbálta kontrollálni a családját... de a többi perc jópofa volt a hivatali csavarral, a bújtatott szexizmussal (’olyan progresszív vagyok, hogy majdnem vettem be a csapatba egy nőt is!’), és remélhetőleg a végére belátta, hogy nincs értelme hidegháborút vívnia a következő generációval... ahogy (huh, homlok-törlés) végre joel maisel is belátta, hogy nincs többé mentőöve midge irányába, új hajóra kell szállni. főleg, hogy a kedves ex-felesége nagyon aranyosan sodródik a cuki-doki irányába -de ezek olyan kis mamlaszok, hogy csak galamb-léptekben tudnak egymás irányába közeledni (úh, összeért a ruhába bújtatott lábuk a takaró alatt!)... suzie volt ma is a vicces pont, ahogy betagozódott a tábor igazi alkalmazottai közé, és nem csak az esti csacsogásból vette ki a részét, de még a farát is ott rázta a közös tánc alatt... (##12.13.)

„i am envious of the time you spent with jamie.”

bár a jegyzeteimben nem találom a nyomát, de így is tisztán emlékszem, hogy nem lelkesedtem nagyon tavaly jamie apaságért -csak egy plusz drámai elemnek tűnt, amivel kitöltik azt az időt, amíg claire vissza nem tér. úgyhogy ma már a previously-nál húztam a számat, amikor megláttam, hogy ez a szál visszatér kísérteni engem... nem segített az ifjú william új casting-ja sem abban, hogy lelkesedni tudjak, mert a kölyöknek senki sem szólt, hogy nem mutat jól a tévében az ilyen mértékű száj-biggyesztés... de a személyisége is túl sok vonást hordoz az előkelő neveléséből, sokat kellett dolgozniuk az írószobában, hogy egy kicsit is szimpatikussá tegyék. viszont a nevelő-apja, a lord már sokkal érdekesebbnek tűnt a szememben -főleg azzal, hogy felvállalta a melegségét, és a vágyait jól ki is beszélte claire-rel... csöndesebb epizód volt ez, ami jamie apaságára koncentrált, és csak egy maréknyi cseroki zavarta meg a nyugalmát... viszont miután william úrfiék lóra pattantak, meglepődve láttam, hogy még majd’ tíz perc van az epizódból -és itt jött számomra a fénypont. pedig annyiszor láttuk már a fraiser-ék között pattogó szikrákat, ahogy a szeretet és a testi vonzalom egymásba karolnak a kapcsolatukban -de annyira hitelesen van még mindig ábrázolva ez, hogy nem tudok vele betelni sohasem... (##12.12.)

„i think there are a lot of people who would help if they knew what was at stake.”

mindig emelkedik az érdeklődési fok, ha poe dameron bekukkant egy-egy epizódba, és nem csak azért, mert ilyenkor szignifikánsan növekszik a robbanások és légi-csaták száma, hanem mert hangsúlyosabb a nagy játékosok konfliktusa is ekkor. ráadásul most még leia tábornok is aggódhatott egy sort az első rend tettein (nagyon okosan beúszott a zenei témája, amikor megláttuk őt háttal állni a kamerának, hogy biztos, hogy sajduljon a szívünk)... sok új információval igazából ma sem gazdagodtunk (phasma-ék fegyverkeznek, minő meglepetés), de jobban működött ez a rész, mint az elmúlt hetekben vetítettek. (##12.12.)

„boy, i have got to stop saying the word ’sex’. i actually have never said ’sex’ this much before. i don’t think iv’ve ever said the word ’sex’ in front of my father...”

nagyon szépen fel voltak építve az események és a következmények ebben az epizódban. oké, kellett egy ürügy, hogy midge visszatérjen a városba, és hát a professzornak is ki kellett húznia magát a karibi parti alól, hogy a megfelelő helyen legyen a végjátékra, de ezek csak írói húzások a megfelelő dramaturgia eléréséhez... a lényeg, hogy midge útrakelt a sztoikus dokival, kicsit produkálta neki magát a kocsiban, majd jött az egy hullámhosszra kerülés a színház előtt. aztán még a díszleteket is ügyes újrahasznosították azzal, hogy a lány a kedvenc helyeire vitte a dokit. aki persze ennek örülhetett, hiszen jól szórakozhatott minden percben -és hát itt is szóbakerült midge nagy titka, csakhogy mindenképp rögzüljön belénk a nagy lelepleződéskor, hogy hősnőnknek mennyire kényelmetlen az új foglalkozása... tetszett egyébként ahogy midge reagált a kínos szituációra, hogy csak egy pillanatra fagyott le, aztán inkább felgyorsította a beszédét -és így is elmondta a pikánsabb mondatait, csak mindig szabadkozott utánuk egy kicsit... a nyári táborba hazautazás lehetett volna szívet-tépő, de az a rohadt piros wc-pumpa suzie kezében jól oldotta a feszültséget... (#12.11.)

„look what you can do! you build. but he made you destroyers. that’s no god, i’m sorry.”

annyira félbemaradt az évad elején a ’timsó’ elleni harc, hogy várható volt, hogy még visszatér -ha máskor nem, hát a fináléban, bár nem igazán gondoltam végig, hogy miként fogja bedugni az ajtón a csúnya fejét... egy scifi-epizód keretében, természetesen, ami az idei (a.k.a. chibnall-) metódus szerint lassan építkezett -ehhez kellett egy amnéziás karakter is, aki csak fokozatosan adagolta az információkat, és egy furcsa épület, amit végig kellett járni, csapatokra oszolva, hogy megoldódjon minden rejtély, és megmeneküljön a világ és a drága kis földünk... az epizód végére sikerült annyira feltornázni a feszültséget és az izgalom-faktort, hogy kellően tapadjak a monitorra, de azt a katarzis-élményt nem tudtuk megközelíteni, amit sok-sok who-finálé kiváltott már belőlem az évek során... viszont emberileg most is nagyon rendben volt az epizód, és nem meglepő módon megint graham (nagypapi) vitte a prímet a dilemmájával -azt hiszem itt az évad végén még egyszer elmondhatom azt a morbid mondatot, hogy örülök, hogy a nyitányt egyből egy halállal kezdtük, mert az alaposan lefektette az évad érzelmi alapjait... (##12.10.)

a doctor who nem való azoknak, akik nem bírják a változást... tudtuk előre, hogy az új seprű sok újdonságot fog hozni a sorozat életébe, kísérletet tesz majd egy új irány kijelölésére, ami vagy működik majd, vagy nem... és chris chibnall tényleg nem akarta másolni az elődeit, amit én csak azért sajnálok, mert bizonyos epikus vonásokat átvehetett volna tőlük, azt a pillanatot hiányoltam az évadból, amikor teljesen magával ragad a timey-wimey őrületével, és közben még a lelkemet is kifacsarja a fékevesztett tempója mellett... viszont! az érzelmekről most sem felejtkeztek el az írószobában, és így azok az epizódok működtek a legjobban nálam idén (is), amiket ezeket az alapokra építették, amikor megdolgozták a kicsi törékeny lelkemet (nem tudom, hogy szándékos volt-e az, hogy ezek az érzelmekben gazdag epizódok szinte kivétel nélkül a múltba kalauzoltak bennünket, vagy csak a töris részeknél jött meg igazán az ihlet)... leginkább egy alapozó évadnak gondolnám ezt a kört, mindenki próbálgatta benne a szárnyait, és most hogy egy kicsit marad a statusquo, lehet majd továbbfejleszteni ezt a módosított formát. a tehetség szerintem megvan hozzá -plusz egy aduász: jodie whittaker, aki briliánsan elkapta a doktor esszenciáját.

„and this year, the winner of the mrs.steiner swimsuit pageant is...”

uh, nekem antiszociálisként azonnali halál lenne egy ilyen nyári tábor, amibe a new york-i zsidó családok előszeretettel jártak ebben az időszakban, mert nagyon nehezen viselném ezt az erőltetett jópofaságot, ami együtt jár a hegyi levegővel meg a hűs paradicsomlével... persze a sorozat átitatja a maga kedves naiv bájával az egész miliőt (olyan mintha a pleasantville idealizált ötvenes évek városkáját áthúznád vidékre) -ugyanakkor azt sem titkolja, hogy ezeknek a látszólag kedves embereknek legfőbb szórakozása egymás kibeszélése, a szaftos skandallumokon való csámcsogás (amik közül persze midge-ék különélése a legkiemeltebb beszéd-téma)...úgyhogy nagyon tudtam együtt rezonálni a zachari levi által játszott sztoikus doktorral, aki próbálja kivonni magát ebből az egész cukormázas idillizmusból, kellemes melankóliát hozva a fénylő tűzijátékok alá... jó ötletnek tartom, hogy ilyen kiruccanásokkal törik meg az évad ívét, hogy midge-et megnézhettük abban a közegben is, amiben felnőtt -csak azt sajnálom, hogy nem ugrott fel a színpadra produkálni magát, mert már nagyon szeretném azt, hogy a szülők megtudják, hogy milyen tehetséges a kislányuk... (a professzor úr annyira beharangozta a kora reggeli rutinjához tartozó ruhakollekciót, hogy valami durvábbra számítottam, mint amit viselt végül...) (##12.08.)

„drawing a man’s genitals is not easy.”

hmm, míg maisel-ék szemérmetlen paródiába mentek át (lásd mondjuk a megállás nélküli csacsogásukat a bankban), addig weissman-ékat bár körülveszi egy nagy adag humor (óh, azok a rosszullétek a rajzórán, hehe), addig közben komoly dolgokról is beszélnek a felszín alatt (a nők szerepéről a korban, az egyetemen, a művész-világban)... midge eközben teljes kapacitással éli a mindennapjait, a munkahelyén és a színpadon egyaránt -de ő már csak ilyen, túl tud ragyogni minden szituációt. mint mondjuk mikor egy barátnőjének kell segíteni megpuhítani a szigorú egyházi embereket. viszont nem is mindig tudja, hogy hol van a csillogása határa, ezért most is beleszaladt egy olyan szituációba, ami nekünk nézőknek is baromi kellemetlen volt (bár én edzett vagyok a kellemetlen humorral kapcsolatban, de én is szerettem volna, hogy fogja már be végre hősnőnk). úgy látszik most jön el az a pont, amikor vissza kell őt rántani a földre. pedig lenne még hely szárnyalni, tudna még előre lépni az áruházban és a klubokban is, de ezek a pofonok megtanítják ügyesebben lépni, erre jók ezek... (oké, hogy az amazon egy szabadelvű hely, de tavaly is ennyi ’fuck’ volt a sorozatban? ja, meg az akkori cici-villantást most egy kukival kellett kompenzálnunk...) (##12.08.)

„comedy is fueled by oppression, by the lack of power, by sadness and disappointment, by abandonment and humiliation. now, who the hell does that describe more than women?”

na látjátok, ezzel a joel-lel már tudok szimpatizálni, aki eltökélt, és határozottan oda tud csapni, ha mondjuk a családi megélhetése forog kockán (szép hosszú snittekben intézkedett a varrodában) -igaz, még most is vannak túl-lövései, de midge egész jól leszerelte az agresszív expanzióját... végtelenül szívmelengető az idealizált párizsi kép, ahol még az öreg prof is el tudja magát engedni, képes lelkesedni, szűkös ágyban aludni és bedobni egy abszintot egy csapat filozófussal, ha úgy hozza az este. no és ne feledjük a giccsesség legvégső határát sem: ’what a wonderful world’-re táncolni a szajna-parton, miközben szelíden esik ránk a kivilágított notre dame fénye... és nagyon örültem, hogy a párizsban begyűjtött tűzből sikerült haza is vinni egy nagy adag parazsat... midge eközben tovább küszködik azzal a szereppel, hogy háziasszonyból lépett elő a színpadi fénybe, hogy nem bírja még feldolgozni, hogy az ismerősei és szerettei is látni fogják az új szakmájában. és persze folyamatosan támadás alatt áll azért, mert nőnek mert születni -és olyan csodásan fel volt építve az elmés visszavágása az összes hímsoviniszta baromnak, akik viccesnek hiszik magukat, hogy a néző nem tehetett mást, mint hangosan tapsolt örömében a kanapéján ülve... (##12.07.)

„-why do you watch these pagans?

-i am curious to see a woman fighting equally with a man.”

achilles-ín, mint gyenge pont? ugyanmár, a férfiak testén jóval feljebb kell keresni azt a szervet, ami tönkreteszi az életüket...na jó, nem akarok kivételt tenni, mert nem csak a férfiak gyengék, ha észveszejtő vonzalomról van szó, de a nők is, származzanak bármilyen előkelő famíliából is, meg-megremeg az az úrinői térd is, ha állatias férfierőt érez maga körül... de azért tényleg azt éreztem, hogy michael hirst inkább a férfiak vesztét akarta ma bemutatni, mikor arra fókuszált, hogy az ivar-féle elvetemülten eltökélt vademberek is naiv bárányokká változnak, ha megcsapja őket a szerelem szele. de a harci püspökünk is csak akkor keménykedik, ha a hatalma forog veszélyben, egyébként szívesen lop perceket a titkos légyottjaira (nem akarok nagy ügyet csinálni az öregítés problémáiból, de most nagyon szemet szúrtak katheryn winnick feszes combjai -talán hitelesebb lenne néhány ráncot is a bőrére varázsolni az ősz parókán túl, nem?)... sok bizodalmam van a wessex-i udvarban, mert nagy a bizalmatlanság, bármikor hátba-támadhatják akár a királyt is -na nem mintha kattegat-ban nem feszülve pattanásig a helyzet... (##12.06.)

„one minute you’re in new york, and the next you’re here in gay paree.”

erős a gyanúm, hogy a teljes stáb klasszikus musical-ek nézésével töltötte a szabad idejét a két évad között, felszippantva belőlük az összes csodás hangulatot, hogy aztán ezt az esszenciát teljes tüdő-kapacitással fújják bele ebbe a nyitányba... és nem arról van szó, hogy midge-ék dalra fakadtak volna úton/útfélen, de a zenés betétek tökéletesen imitálták azt a miliőt, mint ahogy a párizsi szomorkodás is jöhetett volna egy francia dalos filmből... ja igen, mert kimozdultunk a new york-i szűk közegből, és csodásan passzolt a bohém világ az eddigi kép mellé -még az is csak egy kissé volt csak zavaró, hogy mrs.maisel-nek tolmácsra volt szüksége, hogy mindenkit meg tudjon nevettetni egy füstös kis lebujban (óh, azok a féktelen fhranciák, árad az (erős) cigaretta füstje mindenütt, és még a férfiakon is tökéletesen áll a rúzs)... a tónus a kiruccanás ellenére maradt a régi, elképesztően gyors tempóban beszél mindenki, a szülők még mindig baromi élvezetes karikatúrák, rendre szürreális jelentekkel van tarkítva a színes sztori-szövet (kedves rablók, akik hazainvitálnak?) -ugyanakkor a végére azért egy csipetnyi drámát is odacsöppentettek, ami kellően fagyasztja a nagyon mosolygós hangulatot. és én azt remélem ettől a könnyes búcsútól, hogy új fejezet kezdődik majd ezek után midge (magán)életében, mert én személy szerint örülnék, ha itt le tudná zárni (végre) a házasságát... (##12.05.)

„there’s not a lot of people our age around here. but we’re friends, right? and i'm gonna crush you at that flight sim.”

látszik, hogy az az írószoba taktikája, hogy minden epizódba egy-egy karaktert tesznek a reflektor-fénybe, hogy jobban megismerjük őket, nem akarják a nézőket túl sok mindennel bombázni egyszerre -ma torra doza került sorra, egy gazdag lány, akinek mindene megvan, mégis többre vágyik: igazi nagy kalandokra... sokat bujkáltunk ma folyosókon, valamint a szeméttárolás egy továbbfejlesztett módszerét is megnézhettük... (##12.05.)

„uncle, ye ken this old coot?”

ezer éve mondom már, hogy az emberiség bűnét az az ősember követte el, aki kijelölt magának egy területet, amire azt mondta, hogy az az övé, és aztán azt harciasan védeni kezdte -most is pont ebből alakult ki a konfliktus, hogy egy bevándorolt ember azt mondta az őseik földjét taposó indiánoknak, hogy menjenek el, mert einstand volt... aztán persze kellett a fickó őrült elméje (valamint a más kultúrák iránt érzett bizalmatlansága) is, hogy eszkalálódjanak az események -pedig könnyen lehet, hogy a nagy felelősség-keresésbe saját magára kellett volna mutogatnia, mert el tudom képzelni, hogy ő maga vitte haza a betegséget (a játék-babával), ami tönkretette aztán a családját... lehetett tudni, hogy lesz valami baj, mert ebben az írószobában nem bírják ki, hogy claire nyugodtan élje a vidéki asszonyok életét pár napig egyedül az erdőben -nem, nekik egy remegő hangú hősnő kell, aki puskával alszik félelmében és skalpot kap ajándékba... azt hiszem, hogy ez a sorozat a reunion-ok királya, most is tökéletesen játszották ki a nagy találkozást, ahogy jamie arcán megjelent a felismerés, az csodás volt -kellenek is az ilyen felemelő pillanatok, ha már mindig rettegnem kell, hogy milyen borzalom történik a következő pillanatban fraiser-ékkel... (tényleg! mi volt az az incselkedés az ötvös felesége részéről? ugye nem valami hülye magánéleti kavaráson törik a fejüket az írószobában...?) (##12.04.)

„-hey, doc, do you think it’s safe?

-i doubt it. it’s a juddering dimensional portal in a mirror in a norwegian bedroom.”

így öregedő fejjel, számtalan mozgóképes alkotás befogadása után már jól tudom, hogy mi hat rám igazán -mert lehet itt játszani a horror-elemekkel, kacérkodhat a történet scifis beütéssel, ha a jól gerjesztett érzelmek hullámai nem csapnak mellkason, akkor mit sem ér a többi hókuszpókusz... és az epizód első felében tényleg úgy tűnt, hogy a bőrünk alá akarnak mászni egy kis paráztatással, de aztán szép organikusan fejlődött tovább a sztori valami teljesen mássá. már itt is mondhatjuk, hogy hatni akartak ránk az alkotók, mert ha egy hátrányos helyzetű (jelen esetben vak) embert látunk, akkor azt szeretnénk jobban óvni a világ veszélyeitől (és akkor még nem tudhattam, hogy milyen okosan építik majd a kapcsolatát ryan-nel). aztán átértünk a veszélyekkel teli kalandos úton a túlvilágra, és szintén nem az a scifis jibberish számított, amit a doktor magyarázatként elénk szórt, hanem a szívfacsaró drámai aspektusa, az év eleje óta velünk cipelt gyász kivetülése. és erre még rátettek egy lapáttal a zene-használattal és egy klasszikus doktor-nagybeszéd segítségével, hogy a végén érzelmileg teljesen átmosva kelljek fel a monitor elől. (##12.03.)

„family is everything. you should know that.”

hmmm, egészen megkapó képekkel térhettünk vissza a viking-korba, kattegat-ról sem láthattunk ilyen szép totál-képet eddig, de jó érzés volt körbenézni lagetha-ék búvóhelye körül is... átvezető epizód volt ez a (fél)finálé nagy csatája után, ahol felmértük az erőviszonyokat, és eltöltöttünk egy kis időt a helyezkedések nagymesterével, rollo-val... legendásan homályba tudnak veszni az emlékeim, úgyhogy most félve kérdezem, hogy a björn múltjába való belepiszkálás felvetődött már korábban is vagy friss változtatás...? annyiból mindegy a dolog, hogy a mai napra kellő feszültséget tudott hozni a részbe a fortyogó björn, és mellette rollo és lagetha drámája is működött, a hosszú távú hatásai meg majd kiderülnek később (ha lesznek)... bár volt olyan időszak, amikor halkan kérdezgettem, hogy mi szükség angolhont a sorozatban tartani, mikor már nem is tapossák a földjét vikingek, de most michael hirst kihúzta a kételyeim alól a talajt, mert hőseinket visszavezette wessex királyságába -ahol viszont ezúttal nem ők lesznek a fenyegetés, hanem a dán vikingek és a katolikus egyház főméltóságai... az írásom elején azt mondtam, hogy átvezető epizód volt ez, de azt is mondhatom, hogy jó segítséget nyújtott felvenni a fonalat, újra belehelyezkedni a testvér-harc közepébe, megmártózni a szokásos viking hangulatba... (szépen szüretelik a casting-osok az északi szőke nőket a sorozathoz -ivar-nak is beújítottak egyet...) (##11.29.)

„tskili yona.”

a vadvilágban kempingezés és letelepedés természetes veszélyekkel jár együtt -mert sem a természet, sem az őslakosság nem adja szívesen a földjét... bár szerencsére nem a ’gonosz helyiek’ kártyát játsszák ki, mert a cserokik alapvetően békés népnek vannak ábrázolva -bizalmatlan szúrós szemekkel... persze azért akadnak indián klisék, amik bekerültek a nagy egészbe (mondjuk a sámán asszony és az ő furcsa jóslatai), és azért az epizód nagyrészében feszültség-keltésre használták őket, de végülis ez egy sorozat, úgyhogy lesz még idő gazdagítani őket újabb-és-újabb rétegekkel (apropó, feszültség: okosan behozták a forgatókönyvbe a fegyvert töltését, hogy nem sokkal később már idegesen kelljen tördelnünk a kezünket, hogy hősünknek lesz-e ideje újra működésbe hozni a fegyverét)... ha már jóslatok, elég gonoszul foreshadow-ingoltak nekünk ma, először az indián néni álmával (’nem te tehetsz majd a haláláról’), majd azzal, hogy kaptunk egy valószínűsíthető végpontot fraiser-ék életéhez... a ’70-es évek sztorijánál még mindig kicsit dohogtam, hogy nem képesek összehozni a szerelmeseket, viszont tetszett, ahogy apró fintorokkal éreztették a zavart, miközben telefonon beszéltek egymással. és nagyon remélem, hogy hamarosan az következik az, amire én már régóta vágyom: egy családi reunion a múltban... (##11.28.)

„kill the witches, defeat satan.”

alan cumming mint boszorkányüldöző i.jakab (aki láthatóan kacérkodik a férfi-szerelemmel)? na az ilyenekért bírom a whoniverse-t! azért már kevésbé, hogy a töris epizódjaikat rendre bepiszkítják idegen lényekkel... pedig előtte a tizenhetedik század jó példákkal szolgált a mai nézőknek -mert láthattuk, hogy a félelemmel telt lelkeket milyen könnyű vezetni, főleg ha még a vallás útmutatót is nyújt a félelmek legyőzésére... és a különböző bajok miatt könnyű másokat okolni -főleg, ha azok a női nemhez tartoznak... valahogy természetesnek vettük idén a doktor nemváltását, ahogy maga a doktor sem csinált ügyet belőle, most először érte hátrány amiatt, hogy bizonyos férfiak szemében alsóbbrendűnek tűnik... (jut eszembe: az első lenéző mondatokat kiejtő király meglepően összetett személyiség lett a végére (vendégszereplő létére), fejtegették a sötét múltját, a furcsa szenvedélyeit, ugyanakkor volt valami humoros is alan cumming szándékosan túljátszott figurájában...) az erdős táj, a megszállt holtak és a gyakran használt szokatlan kamera-szögek mind hoztak egy egészséges para-faktort az epizódba, amiből aztán kicsit kizökkentettek az utolsó scifis percek. pedig nem kellenek ide alien-ek, az emberi butaság sokkal veszélyesebb gonosznak tűnik mindig... (##11.27.)

„i have people who depend on me. and if i don’t win this race, they’re gonna die.”

fokozatosan tárjuk fel yaeger drámai múltját, most ehhez kaptunk egy testvéri ellentétet és egy látványos és izgalmas verseny-szituációt. és ezzel el is ment a hétre kiutalt 22 perc... (##11.27.)

„we’ll be playing a dangerous game of chess on a three-dimensional board.”

két zenés montázs is volt az epizódban -mondhatjuk, hogy ezek miatt ez lett a leg-samcrow-sabb epizód ebben az első évadban (hát így visszagondolva még motorozós vágóképek sem voltak igazán). pedig azt hittem, hogy sutter bácsi a végére tartogatja a tejszínhabot, de csak egy kis hajtógáz jött csak ki a flakonból... ugyanis belengették nekünk az epizód felében, hogy érkezik az eredeti reaper crew tárgyalni és partizni egyet (még egy apró jax namedropping is akadt) -erre bemotorozott két tag, akik közül csak az egyikük volt ismerős arc... (az egy másik kérdés, hogy mennyire örülök annak, hogy ennek az arcnak még fontos szerepet szánnak a későbbiekben, mert elég légből-kapottnak érzem ezt a húzást.) ahogy várható volt, a reyes tesók küldetése hozta a legtöbb feszültséget az epizódba -bár én azt hittem, hogy a hűtőkamrában a papának lesz annyi hidegvére, hogy megoldja a fiai helyett a problémát, de aztán a srácoknak kellett vállalni a lélekölő feladatot. kíváncsi leszek, hogy ez mennyire hat majd a lelkükre, mert most még inkább csak a sokk látszott csak rajtuk -és én akkor fogok igazán rákattanni a sorozatra, ha kellően rágjuk majd ezeket a lelki folyamatokat... (##11.25.)

tisztelem kurt sutter-éket azért, mert testvér-sorozat címén nem ugyanazt adják el nekünk még egyszer -és nem (csak) arra gondolok, hogy egy másik motoros banda van a fókuszban, vagy hogy délebbre került a cselekmény... mert felvarrós bőrmellények ide, klubházas bütykölések oda, ez bizony egy kartelles történet, amibe többé/kevésbé be van vonva egy motoros klub is... először úgy is tűnt, hogy túl van bonyolítva a viszonyrendszer, de aztán jól mozgatták előre az eseményeket, tisztult a kép -és sokat köszönhetnek sutter-ék a határnak, hogy mindkét oldalt be tudják mutatni. mert számomra a mexikói jelenetek miatt lett érdekes a show, az ottani lázadók lopták az mvp címet (élükön a csodás adelita-val). de ezt azért is tudták megtenni, mert maguk a klubtagok kevéssé tudtak izgalomba hozni, vagy mondjuk inkább azt, hogy nem kapták meg a lehetőséget, hogy kötődjünk hozzájuk... és ez az igazi vonzalom hiánya okozta a hektikus nézésemet is, nem mindig volt kedvem visszatérni a poros határmenti kisvárosba... viszont a potenciált érzem, főleg azután lendült meg a sorozat, hogy elkezdték az igazi kavarást a hatóságokkal -ha erre megyünk tovább jövőre, akkor könnyebben nyomok majd én is a play-re...

„you cannot double-cross the u.s. government. we’re not escobar. we don’t own a country.”

az epizód nézésének vége-felé villant be, hogy mennyire megváltozott a felállás a kezdetek óta, hogy milyen nehéz rámondani bárkire is, hogy ő a sorozat fő-gonosza -mert szép organikusan módosul az, hogy mit gondoljunk a karakterekről... mert gallindo jr-ról könnyű volt feltételezni, hogy ő lesz a nagy nemezis (a magánélete és a biznisze miatt is, ráadásul kíméletlennek is tűnt), most viszont egy ügyes húzással kimozdították ebből a pozícióból -ugyanis addig lavírozott, amíg a lázadók oldalán találta magát. de akkor így az államügyészi hivatal tölti be a főgonoszi űrt...? (két negatív karaktertől ráadásul búcsúztunk is ma, mert gallindo pontosan tudta, hogy mivel erősítheti meg adelita szövetségét -ha tálcán nyújtja át azokat, akik a családja lemészárlásáért felelősek)... a hosszabb játékidőt ma beszélgetésekkel töltöttük fel, főleg az elején, amikor angel megtudta az öccse titkait, és nem csak alkoholba és verekedésbe fojtotta a bánatát, hanem ki is kellett beszélnie a sértettségét... (animal alert: próbáljuk kiszedni a szimbolikát a ’csörgőkígyó megeszi a patkányt’ képből...) (tipikus tesztoszteron-túltengés az, amikor problémát okoz az, hogy egy nő is részt vesz egy megbeszélésen -hát ha még kettő is...) (##11.25.)

„i don’t want to bring your husband down, señora. i want to build him up, empower him.”

mi tisztességes állampolgárok naivan azt hisszük, hogy a rendvédelmi szervek csupán azért dolgoznak, hogy betartassák a törvényt -pedig láthattuk már eleget hollywood (torz?) tükrén át, hogy a saját hatalmi érdekeik mentén cselekszenek sokszor, túllépve a törvényes kereteken. és mr.potter most úgy csavarja a szabályrendszereket, hogy a néző sem háborodik fel az amorális tettein, inkább szórakozik -de egyébként az összeesküvés-hívő énünk készségesen elhiszi mondjuk a cia-ról, hogy támogatnak bizonyos kartelleket, hogy olyan mederben haladjon a szervezett bűnözés, amibe ők akarják terelni azt... a nagy akció gallindo-ék ellen további löketet adott a feszültségnek, mert nem lehetett tudni, hogy ezekiel mennyire lesz veszélyben ezek után... az anya-ölést nem vettük talán annyira komolyan, mint kellene, két cigi után már coco is tudott poénkodni a helyzeten. de baszki, nem lehetnek ilyen átlátszóak sutter-ék, a hátsó-lámpa kitörésének pillanatában tudtam, hogy mi lesz az epizód befejezése... (oké, állat-fétis, és oké, hogy a patkány az árulás szimbóluma, de ha ennyire az orrunk elé rakják a szőrös dögöket, az már didaktikusnak hat...) (ha sutter nem is rendez az évadban, azért a jó barátját, peter weller-t meghívta a kamera mögé.) (##11.24.)

„we were both shepherds.”

(◄◄) a birkás befejezésre emlékeztem, arra viszont nem, hogy a srácok egy szép összefoglalót adtak a teljes sorozathoz -musical formában... az is dereng, hogy anno nagyon hirtelennek érződött a lezárás, most már tudom, hogy belefáradt az alkotói csapat a megterhelő melóba, ami a színvonal megtartásához elengedhetetlen volt, és megértem, hogy miért lyukadtunk ki végül a világ túlfelén ilyen radikálisan... (kétértelműségből jutott mára is egy adag, mel adta elő a házassága válságát bret-nek és jemaine-nek úgy, mintha ők lennének a nagy változást elszenvedő gyermekek...) (##11.24.)

nem sok mindent változtattak a srácok a második körre, ugyanazzal a bájos esetlenséggel bolyongtak new york utcáin, mint korábban -talán csak abban éreztem egyenetlenséget, hogy nem minden epizódba kerültek igazán bugyi-eldobós klasszikus dalok...

biztos, hogy a humor formájának az egyik alappillére, hogy hol születik meg, és könnyű megfigyelni, hogy a nagyobb szárazföldi területektől elkülönülő szigeteken egy különleges, alternatív verzió jön létre. az angol humort már nagyon régóta megkülönböztetjük a többi vicces formátumtól, de ezzel a sorozattal a kiwi humort is feltehettük a vicc-térképre... nem tudom, hogy azért mert az elmúlt nyolc évben bret és jemaine csak a dalaikkal volt jelen az életemben, vagy azért, mert alapvetően ők ketten zenészek, de az biztos, hogy a zenés részeket élveztem legjobban ennél az újranézésnél. de szerintem nem is az volt a cél, hogy sztori-szinten akarják elérni, hogy a földön fetrengjünk a röhögéstől, bár azért a sok kifordított helyzet-komikummal próbálkoztak derekasan. és még mindig jól tud esni az esetlen indie-s bája, főleg mert a csóróság a zenekar egyik kulcs-jellemzője is... nem bántam meg az ismétlést, szívesen költöttem el az ebédeimet az elmúlt hetekben új-záland negyedik legfontosabb duójával (és díszes vendégszereplő-csapatával).

„one goldfish, please.”

(◄◄) jönnek/mennek a csajok a srácok körül, de úgy igazán még mindig nem sikerült megtanulni csajozni... értettem egyébként a csattanó lényegét (azaz hogy mindenkinek máshol van a határ a freaky-ségben), de ez a rész most kevésbé akart működni nálam... (##11.24.)