soroló

„the colossus is a ship!”

többször is emlékeztettek rá minket, hogy kaz mennyire kötődik a szülőbolygójához, a hosnian prime-hoz, így rettegve várhattuk, hogy az első rend beindítja a csillagpusztítót, mert várható volt, hogy a karakterrel együtt összetörik a szívünk -és egy ifjúsági sorozathoz képest nagyon éretten kezelték ezt a mellbevágó drámát. egyébként is magas szintre emelték ezt a dupla finálét, konstans volt az összecsapás a rohamosztagosokkal, mind az állomáson, mind a vízben, mind a levegőben, és mindenki visszatért, akinek fontosabb szerepe volt az évad során, újra repültek az ászok, lőttek párat a kalózok is... az idővonalat tekintve igencsak izgalmas a sorozat jövője, de az is felszabadítóan hathat az írókra, hogy mostantól nincsenek egy helyszínhez kötve. és a baljós előjelek ellenére tam drámájából is kijöhetnek pozitívan végül -mármint érdekes látni egy pozitív karaktert, aki önként választja a rossz oldalt (függetlenül attól, hogy mennyire tartjuk naivnak magát a karaktert)... (×03.17.)

a dave filoni vezette animációs részleg úgy tűnik, hogy ragaszkodik a bevált formulához -megint a gyerekeket akarják megfogni elsőre, sőt, talán az eddigi sorozataik közül ez kezdett leginkább ’gyerekesen’, leginkább a humor szintjét vitték le oda, ahová mi veterán nézők már nehezebben tudjuk követni. de aki kitartott, az szerintem úgy érezheti most itt az évad végén, hogy megérte a türelem... mert nem csak a hasra-esős humorral kellett megbarátkozni, hanem azzal is, hogy igencsak komótosan építkeztek az évad elején, egy félreeső bolygón töltöttük az időnket, mellék-küldetésekkel bíbelődve. nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt a béke utolsó napjait választani kezdésnek, de valószínűleg behatárolta az alkotókat az, hogy alkalmazkodniuk kellett a kilencedik részhez, vagy legalábbis ahhoz a tényhez, hogy nem tudhatjuk, hogy a trilógia zárás mikor és miként fog játszódni... szóval igazi starwars fanatikusoknak ez a sorozat is kerekebbé teszi az összképet, a szép animáció tisztelőinek és a gyerekkel rendelkező rajongóknak meg szinte kötelezően ajánlott.

„woodstock is beautiful.”

kicsit tartottam attól, hogy a démonok premier plánba kerülésével túl sokat fog sötétedni a sorozat tónusa, mert elfelejtettem, hogy a legends írószobájában képesek őrülten fun módon tálalni a legkomolyabb komolyságokat is. meg az is elsuhant mellettem, hogy nem csak démonokról szólt a baljós előrejelzés tavaly év végén, hanem mindenféle mágikus lényről -például egy cukin vérengző egyszarvúról, ami hallucinogén csillámgélt spiccel magából... igen, a legends még mindig a régi, lazán tolják a biciklit a falig, teljes erőből... az írókat ezúttal a hatvanas évek szelleme szállta meg, egy kis beatle-mánia után vigyorogva hempergőztek meg a make love, not war szellemiségében, tökéletesen elkapva a woodstock-érzést (lásd a boldog hippiket, a fellépő ikonokat és a ’white rabbit’ című jefferson airplane dalt, ami a pszichedélia esszenciája)... de azért ne felejtsük, hogy a sorozatra nem csak a röhögős idétlenkedés jellemző, hanem az is, hogy komoly hangsúlyt fektetnek az érzelmekre is, amik miatt igazán hozzánk tudott nőni a show, és ezért most akarjuk, hogy működjön a hosszútávú kapcsolat a szöszik között, szeretnénk hogy ray megtalálja a boldogságát, szurkolunk nate-nek, hogy rendbe-rakja a családi kapcsolatát, és megszakad a szívünk zari-ért, amiért szétfeszíti őt a tudat, hogy nem tehet semmit azért, hogy ne hulljon szét a családja... abból is látszik, hogy mennyire a szívemhez nőt a sorozat, hogy máris felkavartam a cw-s vetítési rendet, csak hogy minél hamarabb láthassam ezt a szezon-kezdést. (×03.17.)

„that’s the rule. half your age, plus seven."

pamela adlon nem kímél minket, egyetlen epizódban ránk dobál minden jóságot, és mi könnyedén elolvadunk ettől a húsz perctől (is). aranyos mosolygásokkal reagálunk az idősebb korosztály humorára, élvezzük az adok-kapok-ot a nagy családi banzájon, ahol persze egy idő után kínosságba csúszunk át, majd a dráma is bekúszik az ablakon. és közben van hely érinteni a nemi egyenlőtlenséget is, valamint egy majom is ott ugrál a háttérben. mármint szó szerint, egy majom, nadrágban, szőlőszemeket majszolva... (×03.16.)

„do you know what it feels like not being able to protect your family?”

nem is tudom, hogy mit vártam a börtönös felállástól -de biztos, hogy az egyik opcióm ez volt, a ’minden börtön-klisé-valaha’, ahol oliver-be próbálnak mindennap belekötni a dühös elítéltek, ahol az őrök gondosan félrenéznek, ha a rabok bántják egymást, ahol az embernek mindig a háta mögé is kell néznie a zuhanyzóban... és persze oké, hogy örültünk annak, hogy egy csapat régi ismerős is ott pihenget ugyanabban a blokkban, ahol hősünk is (hello michael jai white! hello vinnie jones!), és igazából az is átjött, ahogy oliver aggódik a szeretteiért, de azért túl sok meglepetést nem okozott ez a történet-szál... a régi arrow-csapat eléggé sokfelé van fizikailag és mentálisan is, többen is előreléptek a munkahelyi ranglétrán, viszont egy újabb íjásznak kellett felbukkannia, hogy kicsit összébb rántsa őket (plusz emeljük ki, hogy felicity badass-ebb lett a szőke tincseivel és a piszkavasával)... a flashback-ek ideiglenes pihentetése után most visszatért a kiegészítő mellékszál, egy kellemes csavarral feldobva a kifakított képeket (btw, tudom, hogy a sorozat imidzséhez hozzátartozik, hogy tárgyak közelíjével vágnak át a rendezők az újabb helyszínekre, de itt már túlzottan fura volt a sok közeli zoom...) (×03.14.)

„this was a hate crime, no doubt about it.”

alex danvers utálja a változásokat, pedig (ahogy egy sorozatban illik), folyton változik körülötte minden, a szereplők és a szituációk egyaránt. ő is például (új hajjal) főnökként rúgja már szét a seggeket... kara-val elsőre úgy tűnik, hogy minden oké, aztán persze elkezdenek rá omlani a problémák, hogy elhalványuljon az állandó optimizmusa, az a hamis képe, hogy a földön mindenki kedves és szeretettel-teljes lett hirtelen... azért sem lenne ez egy valós kép, mivel láthatóan az évadot analógiaként akarják használni az írók a mai amerikára, ahol egyfelől nagy előrelépések történtek a különböző emberek elfogadásában, ugyanakkor ott az a masszív csoport is, aki senki más nem tud elviselni, csak azt aki pontosan ugyanannyira fehér és felsőbbrendűnek gondolja magát, mint amilyenek ők maguk -persze a sorozatban a különbözőséget elsősorban az űrlények jelentik, de mindenki érti, hogy ők itt az a kisebbség, akikre lehet mutogatni, és rávetíteni az összes frusztrációt... sam witwer még csak a hangját adta az új gonoszhoz, de már ez is nagy fegyvertény, mert ő pont ebben a legjobb, rhona mitra viszont már az arcával is hozzájárult a gonoszkodáshoz -aki viszont az újoncok közül a legszimpatikusabb volt, az a catco-s kis-kara hasonmás, nia nal (azaz a kvázi újonc nicole maines). és remélem, hogy az ő szerepeltetése azt is jelenti, hogy végre újra több időt fogunk tölteni a szerkesztőségben... (jaj, és majdnem kihagytam tiya sircar-t, akiért a starwars-os szívem már évek óta dobog!) (×03.13.)

„we have a kid who defied the laws of physics to hang out with her parents. i mean, that’s pretty schway.”

ott lopakodott nora, allen-ék nagyra nőtt gyermeke már az előző évadban is, de most töltötte csak be igazán a képernyőt, feldobva kicsit a show-t -bár nekem túl... hogy is mondjam, bohókás volt, igen, talán ez a jó szó rá. persze hozott magával egy adag drámát is, amin lehet rágódni, meg persze egy rakás utalást a jövőre nézve... egyébként egész szórakoztató kezdést pakoltak össze az írószobában idénre, volt kis bohóckodás barry ruháival (az új álltartó nélküli verzió elég szokatlan), volt egy elviselhető running joke cisco másnaposságával, és nem csak nora-val rúgtuk be az átívelős szálakat, de már egyértelmű, hogy killer frost-ot sem feledtük el idénre, sőt, már az évad-gonosz is letette a névjegyét az asztalra... és könyörgöm, be ne avassátok ralph-ot a nagy rejtélyekbe, hadd jöjjön csak rá mindenre magától, az úgy sokkal szórakoztatóbb... (a képregény mély-nerd-ök ma is élvezkedhettek, leginkább azzal, hogy behozták a flash-gyűrűt a sorozatba...) (×03.12.)

„you should get the fuck out. you deserve it. you should go as far away as you can.”

azért azt gondoltam, hogy nem fogják megölni fioná-t az írók, mert az egy olyan komor tónus-váltást jelentene a későbbiekben, amit nem bírna el a sorozat (még akkor sem, ha john wells írt már ki karaktert korábban is a sorozataiból úgy, hogy az ember szívesen őrzi a szívében a pillanatot -lásd green doki búcsúját a vészhelyzetből) -úgyhogy szerintem a lehető legjobb döntést hozták azzal, hogy fi vesz egy nagy levegőt, és kiszabadul végre a gallagher-házból. és szerettem ezt a szolid búcsúzkodását, hogy nem lett valami shameless-es őrültség a dologból, csendes és visszafogott volt, leöntve egy nagy adag testvéri szeretettel. még a frank-kel való utolsó mondatok is ültek, ahogy az öreg alkesz majdnem megköszöni a lányának, hogy felnevelte a kisebbeket, de azért frank-nél is van egy határ, amit nem tud átlépni... a többieknél is abba az irányba mozdultunk, hogy kicsit rendbe-rakjuk a dolgaikat, bár ezeket ma még néhány veszekedés és erős színészi jelenlét előzte meg. és basszameg, én elnéznék jövőre végre egy évadot, ahol a gallagher-ek többsége stabil párkapcsolatban él, akár egy csecsemővel is a karján, akár úgy, hogy egy erős női kéz vezeti a helyes irányba. mert igazán megmutathatnák, hogy a gallagher név nem egyenlő a lúzersággal, mint ahogy ők magukat látják is sokszor... (×03.10.)

aki idén olvasta a bejegyzéseimet, annak nem újdonság, hogy mennyire megkeserítette a szám ízét az a mód, ahogy az írók fionával bántak (akiknek meg ez az első, amit olvasnak tőlem: hello! ti meg mi a faszt kerestek itt?). mert én jobban szerettem volna, ha a szezon elején látott magabiztos fiona dönt úgy, hogy hátrahagyja az eddigi életét, és nem roncsolják őt szét annyira, hogy a végén csak ellebegett egy szebb élet reményében. persze, gallagher-es volt ez a bukás-történet, csak sajnos egy percig sem tudott megfelelően hatni rám, és ez azért nagy szó, mert kilenc éve szívem csücske a csaj, tehát össze kellett volna törnie lelkemet a pokoljárásának... egyébként nagy bajom nem volt az évad szálaival, lip problémás magánéletét éreztem magamhoz talán a legközelebb, de a többiek is okék voltak. látjátok? talán a legnagyobb baj az volt idén, hogy már nem igazán tudtak lázba hozni semmivel... (eddig is ilyen erős volt a politikai kommentár vetület? vagy csak a választásos mizéria miatt érzem azt, hogy felerősödött a sorozatban ez a vonal? vagy csak a trump-féle hülyeségeket könnyebb box-zsáknak használni, mint az obamá-sakat...?)

„who knows what our lives will be? we can make these big declarations, but it doesn’t mean anything. or worse, we think it means something, so we force ourselves to be this, even though that’s not who we are anymore.”

nem bírtam ki, hogy ne toljam el vasárnapig az utolsó sunday funday epizódot, mert... izé... így tűnt helyénvalónak... volt már egy csomó meredek hülyeség az elmúlt években ezeken az ereszd-el-a-hajam hétvégéken, ma viszont csodásan vegyítették a komolyságot az elszállt hülyeséggel. ez utóbbi azért volt jó, mert tudtuk, hogy a horrorba hajló drámát vissza fogják csinálni valahogy, az előbbi meg persze mindig jó, legyen szó a hármas-bébicsinálás kibeszéléséről, vagy arról a tényről, hogy gretchen és jimmy hiába szeretik egymás, tulajdonképpen semmiben nem egyezik a véleményük. és ugye ez nem egy erős alap egy házassághoz... (×03.10.)

„optimism is for assholes and earthers. and belters, we know what’s up. we know the game’s rigged.”

valahogy úgy illett, hogy itt a dupla fináléban fény gyújtsunk néhány rejtély felett, úgyhogy az első perceket julie mao-val töltöttük, és megnéztük az ő szemszögéből is azokat az eseményeket, amiket már felvillantottak nekünk a pilot elején is, egészen addig a drámai pontig, ahol az előző epizód végén találhattuk őt... a nagy rejtélyeskedés miatt eddig nem igazán volt gonosza a sorozatnak, most viszont, ahogy bővült a tudásunk, már egyértelmű, hogy kik ellen kell szurkolnunk -természetesen a földiek keverik a málnaszörpöt, a béke zászlaját magasra tartó politikusok, a gazdag gyárosok és az öv-bélieket probléma nélkül használó tudós-emberek... bár ez nem egy olyan finálé volt, ami nagyobb léptékűvé dagasztaná a scifi-k epikus hatású elemeit (azaz nem bölcsész nyelven: odabaszna egy áll-leejtős űrhajós akcióival), de működött az is, hogy szűk terekbe préselték a feszültséget -és abból volt dögivel, köszönhetően az ember-kísérletnek, a kétségbeesett menekülésnek, és annak a halálközeli élménynek, aminek miller és holden lettek kitéve... azt hittem, hogy valami szilárdabb lezárás jut ide az első kör végére, de inkább a hagyományos tévés módszert alkalmazták a készítők, és minden sztoriszálat félbevágtak egy jól irányzott mozdulattal, hogy minél hamarabb vissza akarjunk térni a naprendszer ezen szegletébe... (×03.08.)

végre egy értő kézzel ápolgatott scifi, amiben újra el tudok merülni -ez volt az első gondolatom a sorozat nyitányát látva. azonnal meg tudtak fogni a hangulattal, a kinézettel, az átgondoltnak tűnő világépítéssel. plusz a legfontosabb központi elemmel, a rejtélyekkel, amik igazán vittek előre, még akkor is, amikor kicsit azt éreztem középtájon, hogy megrekedtünk, hogy a lassabb építkezés, mint egy gravitációs csizma, akadályozza az előrejutásunkat. az évad második felére a scifi-nek inkább a horroros/thrilleres szárnyára kezdtünk átcsúszni, de még csak annyira, hogy ne kezdjem húzni emiatt a számat... a karakterek közepesen váltak érdekessé számomra, igazán csak miller lazasága az, ami meg tud fogni, talán ezért is éreztem nehezebbnek a közepét, amikor az írók a karakterekkel próbáltak jobban bíbelődni... az összhatás mindenképp pozitív, akarok is továbbmenni a rocinanté-vel, de az sem zavar, ha most a zűrösebb időrendem miatt esetleg veszek a két évad között egy kis levegőt...

„now you’re following this girl out to the ass-crack of the solar system, huh?”

megérte várni ennyi részen át, kielégítő volt, ahogy összeértek a szálak egy koszos kis űr-sziklán, egy lelakott motelban. összetevőként kellett ehhez miller nyomozó hatásos belépője is, de a komolyabb hangulati váltás is, ahogy a lift-zenés lobby bohósága lövöldözős akcióba váltott. utolsó jelenetként meg visszatértünk arra a paráztatós terepre, ami beterítette az epizód nagyrészét... mert igazi scifi horror uralkodott az elhagyatott hajón, baljós árnyak kúsztak mindenfelé a képernyőről, furcsaságokkal színezve a szemünk sarkának éleit... még mindig a rejtély-faktort érzem a legerősebbnek a széria elemei közül, most is fel tudtak csigázni, hogy mi az a furcsa anyag a hajóban, és hogy persze ez hogy fog összefüggni a nagy egésszel, a kipusztított kutató-állomással és a háború hátsó szándékával... de nyugi, mindenre meg lesz a megoldás végül, miller kalap-rejtélyét is felgöngyölítettük ma... (érdekes dolog, hogy minden scifi író, aki továbbképzeli a jövőbe a jelenlegi életünket, az gondolja, hogy a keresztény vallások fenn fognak maradni, mindegy, hogy háromszáz vagy ezer év telik-e el ezután...) (×03.08.)

„you’re a lucky widower. look at this room and all these awesome memories. most people can’t string two good years together. you got a whole lifetime.”

heh, mindig kitörő lelkesedéssel fogadom, amikor valaki be meri mutatni a filmkészítés hátulütőit, a nem megfelelő körülményeket, a testileg megterhelő felvételeket, a seggfej rendezőket és asszisztenseket (btw, cuki-színésznő gyűlés volt ma az epizódban janina gavankar-ral és marsha thomason-nal -a maszkos figurára meg azt hittem elsőre a hangja alapján, hogy ted danson, de valószínűleg a maszk-specialista doug jones bújt a műanyag-rétegek alá)... az epizód második felében egy ismerősebb közeg bemutatása következett, igaz, seggfejek az iskolában is akadnak bőven, főleg, ha a szülőket is beengedik a kapun... (×03.08.)

„ubiquitous and mendacious and polyglottal. like a couple of donkey balls.”

no, úgy tűnik, hogy az eros környéke fontos helyszín lesz a továbbiakban, arrafelé mutatnak most a vonalak -csakhogy még kellett egy rész, hogy odáig jussunk... miller nyomozó tombolt és szomorkodott ma végig, mire kapott egy fülest, hogy merre kell tovább indulnia. annyira megviselte az, hogy kidobták a rendfenntartói kötelékből, hogy még a kalapját is hátrahagyta... eközben az álcázott marsi szuperhajón feszültséget generáltak nekünk a fokozott biztonsági ellenőrzéssel (a múltkori sziklavadász robbanásig feszített akciójának köszönhetően van ez a szigor, szóval ezért kellett rászánni az időt akkor). plusz a múltkor emlegetett kém is ott kavarja már a hajón a kavarni-valót... igaz, nélküle is könnyen egymás nyakának ugranának a túlélők, főleg hogy mr.holden pacifista hajlamokat mutat azóta, hogy hullanak körülötte az emberek -akármilyen hajóra is száll... átvitten a földi perceket is holden-re szántuk, a múltjában kutakodtunk kicsit, bár nem tudom, hogy mennyiben mutatkozik meg a cselekedeteiben az, hogy nyolc szülő között nőtt fel egy isten háta mögötti farmon (oké, a cervantes rajongást megmagyarázták)... (×03.07.)

„you either some kind of genius, mr.holden, or you the luckiest dipshit in the solar system.”

biztos, hogy vannak olyanok, akiknek a fülükön jön ki, hogy ilyen komótosan pakolják az írók a köveket, hogy rendre olyan karakterekkel töltünk hosszú perceket az űrben, akikkel eddig még sosem találkoztunk, hogy hat rész után, egy szomorkás félmondatból kell megtudnunk valami kulcsfontosságú motivációs hátteret, de szerintem jó játék figyelni az alkotókat, ahogy emelgetik a szemünk előtt a kirakós darabkáit... és igenis fontosak azok a kis elemek is, amiktől jobban megértjük a naprendszer működését, vagy csak jobban belelátunk az emberi természetbe. mert mindegy, hogy melyik bolygóról érkeznek a rendfenntartó erők, azok szeretnek packázni a kisemberekkel... néhány keménykedés és agyrohasztó feles után a kiscsapatunk újabb küldetésre indult az átfazonírozott űrhajóval, haladnak előre az újabb rejtély-csomó felé, így belefért az is, hogy most fújtak egyet... a nyomozónk meg végigjárta a legnyomozósabb utat, amit a minden zsaru-centrikus filmben felhasználtak már valaha, azaz egy kellemetlen adag megruházás után érkezett el számára a releváció, amit aztán pont egy olyannak sikerült elmondani, aki a másik oldalnak rúgja a labdát... (×03.05.)

„we’re the only survivors from the canterbury and the donnager. we look like terrorists.”

átmeneti epizód volt ez, ahol fizikailag sem haladtunk előre, csak kijelöltük a következő irányt, és sztori-szinten sem történtek földrengető előrelépések... a nyomozónk kicsit megrekedt az eddigi tudásánál, bár akad egy újabb gyanús űrhajó-nyom, amin elindulhat, és azért az eltűnt lány magánéletét is kezdi feltérképezni (plusz ne feledjük, hogy a kvázi-terroristák vezetőssége is szövetségesként tekint rá)... a túlélők kicsit összeszedték magukat, és arra is jutott idejük a kilométereket szelve, hogy értékeljék a marsiak felkészültségét a hajón... némi háttértörténet is belefért ma a múltkor látott néger karakterhez, ahol elgondolkozhattunk megint a terjeszkedés negatív hatásain (lásd a sugárzásba belebetegedett gyerekeket), és realizálhattuk azt is, hogy az ensz sem lesz az a nebáncsvirág a jövőben, mint amilyennek most ismerjük a szervezetet... (igazából üres a fejem és görcsölnek a lábaim, ilyenkor töltöm így ki fölösleges karakterekkel a helyet...) (×03.04.)

„kaz, if there’s one thing i believe you can do, it’s sink this station.”

eleget láttuk már a kétbalkezes kaz-t, aki belecseperedik a kém-szerepbe, most jöhetett az agyafúrt kaz, aki bedobja az őrült ötleteit, aki komolyan kockáztat, csak hogy megállítsa az első rendet. remélhetőleg szép íve lesz majd hősünknek, ami akkor fordul majd drámaivá, amikor megtudja, hogy a szülőbolygója is áldozatul esett a gonosz gépezetének. és ettől a ponttól már csak órákra/percekre lehetünk... a nagy rohangálás és platform-süllyesztés során elszaladt ez a húsz perc, az első rend és a film-idővonal közelsége nagyon komoly minőség-javulást jelentett a sorozatnak. (×03.04.)

„wrecking things is what earthers do best.”

szóval háromszáz év múlva a mormon lesz az egyik legfontosabb világvallás, mi? joseph smith víziója elpusztíthatatlan... ma megmutathatták a készítők, hogy milyen az, amikor elszabadulnak az űrben, amikor kicsit feljebb tekerik az űrhajók számát, akik véres közelharcba bocsátkoznak egymással, és jól is működött a vészvillogókkal és (némi vákuum által kiszippantott) vérrel telített feszültség, azt bántam csak egy kicsit közben, hogy túl gyorsra voltak vágva a kinti jelenetek, így nem mindig lehetett jól kivenni, hogy mi is történik az összecsapás során. bár ez esetben lehet hogy ez annyiban volt szándékos, hogy újabb rejtélyt generáltak az újonnan feltűnt technológiákkal. mert sosem lehet elég rejtélyt felhalmozni egy sorozatban... a nyomozónk is nyughatatlanul próbálja a kezében tartani a megtalált szálakat, de még akkor is folyton csak kérdéseket tud gyűjteni, ha a fél epizódot a hullaházban tölti... de kellenek nekünk nézőknek ezek a kérdések, és persze kellenek a kellemetlen epizód-elvágások is, hogy dinamikusan ösztönözzenek a továbbhaladásra... (egyszerű lélek az ember, hiába tudja, hogy mely karakterek maradnak hosszútávon, akkor is megemelkedik a pulzusa értük is egy olyan jelenetnél, ahol árad a zene, és kilassítva menekülnek a hősök a golyózáporban. mert alap-gombokat nyomogatnak rajtunk ezekkel a trükkökkel, és mi önkéntelenül is reagálunk...) (×03.03.)

„earth and mars have been stepping on the necks of the belters out here for over 100 years and i didn’t want to be the boot.”

azért jó a három helyszín, mert jól elkülöníthetőek így azok a különbségek, ahogy ugyanarra a dologra reagálnak az ott élők -jelen esetben a videóüzenetre, ami csak kijutott a világűrbe az előző epizód végén... az egyébként is lázongó hangulatban lévő külső övben még tovább tüzelte az embereket az a hír, hogy a marsiak az agresszorok, komoly erőszakhullámot gerjesztve az állomáson, aminek mindenki áldozatul eshet, aki nem ott született; a földön bezzeg hamis illúziókba ringatják magukat, legalábbis a politikai elit úgy gondolja, hogy a szokásos taktikai manőverekkel megállítható a háború... a marsiakkal most először találkozhattunk személyesen a show-ban, és igencsak manipulatív népségnek tűnnek, akik képesek egymásnak ugrasztani a túlélőket is, csak a megfelelő kérdéseket kell feltenniük, hogy elültessék a kételyek magvait (jól voltak felvéve a kihallgatós jelenetek a sok arc-közelivel érték el a feszültség-keltés megfelelő szintjét... ja, és ügyes írói megoldásnak érzem, hogy sok apróságot megtudhattunk a karakterekről, ahogy bedobtak egy-egy infót a múltjukról...) (×03.03.)

„sex used to be pro forma in fast food. jizz and hair nets went together like mustard and mayo.”

hát nekem feltűnt liam hiánya az elmúlt hetekben, csak mondjuk én nézőként jobban figyelek a családra, mint ők önmagukra... végre elégedett voltam fiona-val, aki csendessé és visszafogottá vált a mélypont elérése után, végre senkivel sem veszekszik, minden szabályt betart -persze szomorú ránézni, de nekem nagyon sok volt, amikor kilengett az inga nála a másik irányba... és oh, mennyire csodálatos volt a beszélgetése lip-pel, és ugyanígy nagyon lehetett szeretni azt is, amikor debbie és carl végre egy platformra kerültek, együtt szorongathatták az összetört szíveiket... de egyébként elég jól működött a mai epizód, bőven voltak benne szolid és szomorkás részek (még a terhes-szálat is meg tudták fűszerezni egy nagy kupac drámával), ugyanakkor a humoros vonalak sem voltak kizökkentőek. még akkor sem, amikor frank-re járt rá a rúd az elmúlt évek trükközései miatt, mert már nem tudunk szánalmat érezni iránta, inkább mi is kiröhögjük, mint az orvosok a komoly bajai közepette is... (szegény kevin is kapja az ívet az íróktól, a nyolc másodpercnyi gyönyör után egy újabb keresztet kellett a vállára vennie -ezúttal szó szerint...) (×03.03.)

„stay away from da awkwa!”

olvashattuk a pilot elején, hogy milyen értékes ebben a közegben a levegő és a víz, és most jó szemléltető példákat is kaphattunk ezekre az állításokra -igaz, kicsit kifacsart példákat... mert ugye a túlélő-hajón nem kell fizetni a levegőért, viszont az emberek életét veszélyezteti, ha elfogy, és hát kellő feszültséget is tud generálni ez a szituáció -jó volt az egész scifis körítés a megsérült külső eszközzel, a megsérült zsilip-ajtóval és a megsérült oxigén-palackkal... a marsiak rejtélyes agresszív akciója kihatással lesz a kolóniákra is, ugyanis a megsemmisült hajón szállított jégből szándékoztak vizet csinálni... érdekes nézni, hogy a különböző osztályoknak mit jelent ez az éltető folyadék, hogy a gazdag osztály úri hóbortokra pazarolja el (mert a szemük szereti a földön megszokott zöld környezetet), az alvilág illegális pénzkereseti forrást lát benne, az átlagemberek meg könnyen megsínylik, ha hirtelen kifogy a kiporciózott adag... (nem szívesen vonok párhuzamokat a battlestar galactica-val, amiről tudvalevő, hogy máig a sorozatos dobogóm egyik dédelgetett ékköve, de ott is pont a második epizódban foglalkoztak a víz problémájával. csak úgy mondom...) (×03.02.)

„air is good, don’t you think?”

hogyan is kell kezdődnie egy nagyívű scifi-nek? kellenek a magyarázó feliratok az elején, hogy gyorsan elhelyezzenek minket a korban és a szituációban, aztán be kell mutatni a különböző helyszíneket, szállhatunk ide-oda a tengernyi karakter között, és közben, ahogy egy jó pilot-hoz illik, még a fő konfliktusokat is fel kell vázolni... nincs is könnyű dolga egy ilyen kezdésnek, mert kényszerűen infó-heavy-nek kell lennie, ugyanakkor könnyű helyzetbe hozhatják magukat az alkotók, ha megfelelően festik a miliőt, mert az űrhajós-scifi-re éhes nerd-öket magukkal ránthatják a látottak... és engem most könnyedén megvettek az állomásokon és hajókon át suhanó kamerákkal, a viseltesnek tűnő környezettel, a cyberpunk-os lepukkantsággal, az űrjárművek zajaival... a karakter-kezdemények között is vannak ígéretesek, főleg a neo-noir-os nyomozó keltette fel a figyelmem, viszont az igazi drámát eddig az űr-speditőrök hozták el nekünk... igazság szerint a kezdetektől a radaromon van a show, csak vártam, hogy hátha eljutok a regényekig előbb -hát eddig bírtam igazi hard-scifi sorozat nélkül, és ez tűnt a legjobb opciónak, az olvasási vágy meg megint sírhat a sarokban... (jonathan banks-nek vajon mennyi idejébe került leforgatnia azt az egyetlen jelenetét? vagy épp csak arra járt és beugrott a szerepbe...?) (×03.02.)

„-i could be married to téa leoni!

-you were in line with her at jamba juice! one time!

-we shared a moment! she said, ’cool jacket’. who knows where it could have gone. but instead, i ended up with a blackhearted witch who wants nothing to do with me!”

hmm, érdekes ellentmondásokkal volt tele a mai részt, a paródiaként funkcionáló mellékszereplő csapatunkat ezúttal komolyan (is) vettük, a túlzásokat lágy zongora-futamokba csomagoltuk, az őszinte pillanatokat a végén humorba mártottuk. és a sok őszinte szó után most először éreztem igazán közel magamhoz becca-t és vernon-t. ez volt a hattyúdaluk a sorozatban? (×03.02.)

„best bed in the worst room!”

nagyon tetszik sam-ben, hogy ilyen felvilágosult anya, aki hagy elég mozgásteret a gyermekeinek, nem csinál nagy ügyet semmiből, és felülemelkedik a saját fáradtságán is, ha valamelyik csemetéjének szüksége lenne rá -és remélem ez most nem csak ilyen zen állapot, amiből üvöltve fog kikelni a későbbiekben... jó kis indie-hangulatot hozott ez a kezdés, például fekete/fehér képekkel szórta tele chicago-t pamela adlon. de ez még csak a bemelegítő volt, egy kitérős/utazós rész, és minden bizonnyal visszatér majd a szokásos meder, bár a dinamika változni fog egy picit (azzal, hogy max távol lesz a csapattól). (×03.01.

„the first order defending the colossus, i can’t risk an accident with undisciplined, non-military pilots in the air.”

már nincs mit takargatnia az első rend-nek, nyugodtan kimutathatják, hogy mekkora büdös nagy diktatúrát is szeretnének ők, ahol a robot-besúgók azonnal csődítik a fegyveres erőket, ha valaki olyat mer kiejteni a száján, ami sérti a rendet, sőt, azonnal el is tüntetik az ilyen szájaló renitenseket... és még így is vannak vonakodók, akik szerint rendben van az, hogy egy katonai alakulat felügyeli az élet minden területét... (gyanús volt, hogy a kocsmáros asszonyság maz katana-ra utal, de azért kellett nekem egy megerősítés -sajnos bolygó-ismeretből sosem kaptam kitűnőt...) (×02.28.)

„there is something inside of me. something evil.”

ehh, most megint harcolhatok majd egy sort a félrevezetett emberekkel, akik szerint a ’dc mindig sötétebb, mint a marvel’ -tudjátok, ők azok, akik igazából nincsenek otthon a képregény-világban, fogalmuk sincs arról, hogy mennyire nyomasztó tud lenni egy daredevil kötet olvasása, vagy hogy milyen könnyű szívvel lehet átlebegni egy super sons sztorin. igen, mind a két kiadónál ezernyi hangulat bújik meg a füzetekben, úgyhogy végtelenül unom már, hogy van egy hangoskodó réteg, akik szerint egy dc adaptáció csak ’dark and gritty’ lehet... úgyhogy ők most kedélyesen beleélvezhettek a nadrágjukba (ha már a filmeket elvették tőlük), mert egyből a nyitányban megadták a titánoknak is a tónust, kivonták a színeket a képekből, erőszakba (és fuck-olásba) borították a srácokat. és akkor ebben a borongós detroit-i környezetben higgyük majd el, hogy van egy zöld srác, aki fel tudja venni mindenféle állat alakját...? érdekes páros ült le megírni a script-et, mert akiva goldsman-ről nekem mindig a batman és robin fog eszembe jutni, geoff johns-ról meg tudjuk, hogy a kisujjában van az egész dc univerzum -és lehet hogy pont ezért volt olyan kettős érzetem az epizód nézése közben. mert ahogy láttátok, oldalakat tudok végigmorogni a túlzottan durcás hangvételért, ugyanakkor meg karakter-szinten működött ez a nyitány, mert illett a miliőhöz a srácok útkeresése, az önmagukban való bizonytalanság. mert van, aki nem akar olyan lenni, mint a mentora; van, aki a belső viharaival küszködik; és van, aki a tudatát és az emlékeit keresi. egy csapat identitás-válságban lévő tini. illetve csak lesznek csapat, mert ez bizony még csak nulladik rész volt, még nagyon az ismerkedős fázisban vagyunk. ha tovább-lépünk -mert még nem döntöttem el, hogy ebben a formában kell-e ez nekem, a rejtély-faktor eléggé vonzóvá tette, a karakterek is érdekesek, csak a körítés iránti ellenérzéseimet kéne lehántanom magamról... (×02.27.)

„somehow, this system’s sun has disappeared.”

úgy tűnik, hogy azzal mindig jól járunk, ha poe bekukkant a sorozatba, és elviszi kaz-t egy küldetésre -mert mindig egy erősebb hangulat köszönt be a világűrben. ahogy most is komolyodott az összkép, miközben láthattuk, hogy milyen pusztítással jár az, ha az első rend kísérletezni kezd a játékaival... sajnos már valószínűleg nem sok ilyen közös kaland lesz, ugyanis elértük a force awakens idővonalát, így bb-8-től is búcsúznunk kellett egy aranyos jelenetben, hiszen neki mostantól poe (és ray) mellett van a helye. (ha még egyszer ráesik valami kaz fejére, akkor most már egy csapat éhes rathtar-t fogok az írók küldeni, kutya unalmas már ez a running gag, és már elsőre sem volt vicces...) (×02.27.)