soroló

„i’m the bad guy.”

először is respekt azért, hogy az epizód plusz idejét az érzelmi alapokra fordították a készítők, hogy beleshettünk a drámai szakítások és kibékülések hétköznapiságaiba; másodszor: respekt, hogy nem lett egyértelmű a vég, mert az élet is ritkán nyújtja nekünk a filmekből ismert kielégüléseket, néha nincs a kezünkben elég bizonyíték ahhoz, hogy határozottan ki merjük rakni a pontot; és harmadszor is jár a respekt, mert bár paródiának indult a sorozat, azért a végére keményen megsorozták a lelkiismeretünket a mondanivalóval az előítéletekről, a kategorizálásokról és az iskolai ’kaszt-rendszer’-ről... ja, és ne feledjük el azt sem, hogy nem úgy ábrázolták a nyomozós dokuk készítését, amitől most minden av club-os fellelkesült volna, hogy rohanjon a nyakába venni a kameráját, mert az itteni srácok is komoly lelki traumákat szenvedtek el, mire a végére értek a folyamatnak. mert nem csak jó móka kotorászni mások titkai között, hanem komoly felelősség is. (##09.17.)

a pilot-epizódos írásom végén azon lamentáltam, hogy miként lehet egy egy-lövetűnek tűnő ötletet 8 epizódra elhúzni -most már tudom, hogy bár voltak szándékos kitérők és nem várt fordulatok, azért leginkább a karakterekkel tartották fenn a figyelmünket. hogy nem csak a kézi-kamerás és mobilos felvételek miatt tűntek igazinak, hanem mert emberi vonásaik lettek, gyarlónak voltak ábrázolva, és ezt meg is szenvedték... mert bizony a sorozat korántsem olyan vicces, mint amire számítottam, de ez cseppet sem baj, mert bár a true crime trope-okkal való játszadozások tényleg szórakoztatóak voltak (sosem felejtem már el azt a handjob grafikát), de emellett komolyan vették a rejtélyt is, amivel kellően izgatták az intellektusunkat, és közben alattomosan beköltöztették a srácokat is a szívünkbe...

„everyone has something to hide. people withhold information. people exaggerate. people lie. and when it’s impossible to trust anyone you just have to go back to the facts, and draw your own conclusion.”

el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor összekötjük a vonalakat, és megvádolunk valakit -rosszul... mert azt már a nyomozós-sorozatokból is tudjuk, hogy az idő előtt reflektorfénybe került gyanúsítottak ritkán a tényleges elkövetők, úgyhogy itt is meg kellett történnie annak, hogy lukra futnak a srácok... (miért van az, hogy a sport körül mindig rajzanak a kanos pasik -akik persze aztán megkapják a legdögösebb milf-eket is...?) (##09.17.)

„i think that’s why we were suspended, for flying too close to the sun.”

mindig el kell jönnie a mélypontnak, ahonnan úgy tűnik, hogy lehetetlen a visszatérés, homályba veszik a siker, és már csak a csoda segíthet, hogy kimássz a gödörből -ezt az utat ma szépen végigjártuk, a visszalépéseket a többszörös kitiltással, a komolyabb iskolai szabálytalanságok feltárásával, a reggeli burrrito-val és dylan magányával, majd az anyai keménységgel és az újabb fordulattal. most már, hogy láttuk beborulni az eget, már fel kell oszlania a ködnek, és rá kell sütnie a napnak a megoldásra... (##09.17.)

„this is the holy grail, the murder weapon.”

elég meta lett ez az epizód azzal, hogy láthattuk, hogy milyen hatása van (a srácok által forgatott) sorozat youtube-ra kerülésének a közösségre, hogy áradnak a kommentek, az őrültebbnél-őrültebb teóriák, és a szeretetből küldött punci-rajzok... és a közösségi háló segíti az újabb fontos bizonyíték feltárását is -és baromi jó, ahogy a srácok feltúrják az összes vertikálisan felvett party-videót, hogy ki tudjanak mazsolázni belőlük bármilyen fontos pillanatot -és meg is lesz az eredmény, egy kicsit megint sikerült előrébb lökni az ügyet. ügyes. (##09.17.)

„never post an ugly video of a chick on instagram, no matter how fucking dumb she looks. not worth it, dude.”

ki mondta, hogy egy paródia alapfelállású sorozatnak feltétlenül viccesnek kell lennie? persze, szórakoztató, ahogy játszanak a klisékkel a srácok, de azért néha hagyják azt is (nagyon helyesen), hogy komolyabbaknak érezzük a téteket -például most kiderült, hogy az iskolai kicsapásnál súlyosabb következményei is lehetnek a farkaknak; plusz akár barátságokat is kikezdhet a túlzottan hajszolt őszinteség... (már az előző résznél akartam mondani, hogy kifejezetten örültem, hogy ismeretlen arcokat választottak a szereposztás során, mert így hitelesebb a realizmus látszata, és ezért is tudnak kizökkenteni a máshol már látott színészek egy kicsit ebből az illúzióból...) (##09.16.)

„she’s like that guy from game of thrones. like, who’s that... like, the bald guy that has no dick. she’s just, like... you know, she’s playing the game.”

ideje volt jobban leásni a tanári kar mélyére is, mert a mutatott külső náluk is gyakran takarhat egy másik személyiséget. mint mondjuk a nevetséges töri-tanár, aki atom-lazának akar látszani, de annyira, hogy az erőlködéstől csokis lesz a nadrágja. de ott a mindig empatikus diák-kedvenc tanárnő is, akinek perszehogy csontvázak esnek ki a szekrényéből... de bátor hőseink nem félnek a kellemetlen leleplezésektől, és minden kis infó-morzsának utánajárnak, hogy felfedjék a nagy igazságot... (##09.16.)

„kiefer sutherland’s, like, a super-rich actor. you know, why would he be prank-calling some old guy?”

igazi klasszikus nyomozási technikákat láthattunk ma, először is megkérdőjeleztük a szemtanú hitelességét azzal, hogy a korábbi valóság-hajlító mondatainak ástunk utána, kergettük a valós tényeket, amiket az iskolai ’nyomozó-bizottság’-nak nem volt kedve végignyálazni, és a készítői lelkesedésből eredően alaposan megvizsgáltunk mindent szöget (akár szó szerint is), hogy lássuk, hogy mennyire nehéz bizonyítani bármit is (például egy tó parton megejtett kósza kézimunkát)... (##09.16.)

„i’ll never understand what’s so amusing about penises.”

egy tűpontos paródiához elég szükségszerű ismerni a feldolgozott ihlető közeget -és én szerencsére láttam már ilyen true crime bűneseteket feldolgozó műveket ahhoz, hogy értékelni tudjam ezt a kisstílű, av-klubbos verziót. mert a készítők tök jól elkapták, hogy milyen trope-októl húzódik majd széles vigyor az arcunkra (modjuk az interjúktól kezdve a számítógépes rekonstruálásokon át a spooky háttérzenéig). és az az igazság, hogy a kukifestős rejtélyt is úgy sikerült felépíteni, hogy érdekelje a nézőket, hogy ki volt a tényleges elkövető -hogy ezt el lehet-e húzni 8 félórás epizódra, azt még nem tudom, de örömmel fogadnám, ha tartalmasan lenne megtöltve az egész évad... (a közösségi médiás bevágásoktól és az állóképpel felvett telefonos felvételektől olyan mainak érződik a közeg...) (#09.15.)

„his body blew up into like a thousand beams of light which went right into me.”

az írók nehezen engedik el a nácikat, itt van például ez a kiegészítő rajzfilm-szösszenet, ami ugyanúgy a borzasztó elnyomás alatt küzdködő earth-x-hez kapcsolódik, mint az idei crossover, és nem csak az ott megismert új hős, ray költözött át a rajzolt platformra, de a főszereplőink gonosz-verziói is (bár csak melissa benoist volt olyan jófej, hogy a hangját adta a projekthez, mint overgirl)... először azt hittem, hogy anime-hangulat fogja uralni a rajzfilmet, és csak nagyívű verekedésekből fog állni az egész széria, de aztán a harmadik résztől új fókuszt kapott a sztori azzal, hogy a mi földünkre helyeződött át a hangsúly, ahol egy tulajdonképpeni eredet-történettel kellett szembenéznünk, egy hős első szárnyalásával... és sok újdonságot már nehéz hozni ebben a zsánerben, a célnak leginkább annak kell lennie az alkotók részéről, hogy maga a karakter kellően érdekes legyen, és itt ezzel nem érzem, hogy gond lenne (és nem csak azért figyelemreméltó a srác, mert amerikai rajzfilmekben ritkán látni komolyan vett meleg karaktert, hisz’ tök természetesen kezelik a nemi preferenciáját). (##06.10.)

„no trust, no team.”

most komolyan megint szét kellett robbantani a csapatot? és megint a titkolózások meg a bizalom-hiány miatt? toxic egy hely ez az arrow-cave, ehh... elég idegesítő tud lenni, ahogy egymás torkának ugranak a hősök úgy, hogy közben tudod, hogy feleslegesen vádaskodnak (és kémkednek egymás után), mert nem is az tett megkérdőjelezhető dolgot, akire az eredeti mag gondolt (’aki gyanús, nem gyanús’, ahogy ezt a klasszikusokból is ismerjük)... és nem menti fel a csapatot ez alól az sem, hogy pont ez a széthúzás volt a gonoszok terve, akik láthatóan szövetségbe léptek egymással, hogy legyőzzék oliver-éket... hát nem ez az arrow legszebb arca, abban biztos vagyok... (viszont szép ellentétben állt az epizód eleje ezzel a durcás hisztivel, mert émelyítően kedvesen mutatták be a lagzit, amit a srácok csaptak a hirtelen felindulásból elkövetett házasság után, tele romantikával, kedves szavakkal, apróbb kínos megmozdulásokkal...) (no, gonosz-laurel-rel is akarnak kezdeni valamit a sikoltozáson kívül, gondolom ezért jött fel az apa-hiánya most.) (##06.09.)

„beebo hungry.”

mély gyászba is zuhanhatott volna az epizód a crossoverben történtek után, de sokkal intelligensebben emlékeztek meg a készítők az elhunytról -visszahozták a fiatalkori verzióját... méghozzá egy egészen őrült alapötletű epizódba, ahol a vikingek egy beszélő plüssállatot imádnak, miközben meghódítják amerikát... jól kihasználták az északiak hiszékenységét, és nem csak egy kék műszőrös manóval, hanem odin-nal is, aki damien darkh képében szórta villámait... persze a csapat az újabb hajmeresztő kaland ellenére azért gyászol, főleg jax, aki még a back to the future levéltrükkjét is megpróbálta bevetni, hogy megmentse a barátját. a többieknek meg ott van snart, aki nagyon viccesen pszichológust játszik, elemez és próbál segíteni -akár még mick-nek is az alkohol-problémájával kapcsolatban (’az alkohol maximum csak akkor probléma, ha elfogyott’)... ami még nagyon tetszett, hogy a sok hajtépés után most már civilizált módon kommunikál sara és az irodai néni (ava), az egyik elfogadja a másiknak a szabálykövetést, a másik hajlandó egy kicsit lázadni is az egyikért -szép kapcsolat-építés zajlik a szemünk előtt. (tök jó hajakat csináltak a vikingeknek a fodrászok, hőseink viszont mókásan néztek ki kérlelhetetlen északi harcosokként...) (##06.09.)

„your brain may be smarter than mine, but your body is still human.”

már két hete is emlegettem a párhuzamokat a flash és a supergirl között, de most is (így egymásra gördítve a két részt) szembetűnő volt, hogy mennyire szimultán zajlanak a két földön a két hős életében az események (plusz a karácsony is ott volt, mint összekötő kapocs) -szóval ahogy kara először nézett szembe az évad-gonoszával, úgy barry is most először csapott össze fizikailag a thinker-rel -még ha aztán ehhez nem is a testi erejét (vagy a sebességét), hanem az eszét kellett használnia... eközben a b-szál azért sikerült szórakoztatóra, mert katee sackhoff ripacskodása miatt képtelen vagyok vigyorgás nélkül végignézni az adott jeleneteket, imádom ezt a nőszemélyt... nem véletlen, hogy két gonosz fenyegetett két karaktert, mert láthatóan fontosabb, vezetői szerepet akarnak adni iris-nak, és most egy erős tesztet kapott azzal, hogy el kellett döntenie, hogy kinek a megmentését helyezi előtérbe... mellékesen digby is megint emberesedett egy sort, aminek én mindig tudok örülni, mert hosszabb távon falra másznék a vele kimondatott humortól... (csak én érzem úgy, hogy ez a bejegyzés olyan, mintha random egymás után pörgettem volna mondatokat...?) (##06.07.)

„the lost gods must fall for a new god to rise.”

eleve nehéz találnom magamban egy szemernyi kis karácsonyi hangulatot is ilyenkor nyáron, de ez a piszok grincs még így is mindig belerondít az ünnepi epizódokba... mert most, hogy a hőseink legyőzték a gonosz nácikat, máris rá kellett fordulni a félévad-fináléra, ami viszont az évadgonosz első tündöklését hozta magával. meg egy rakás mitológiai hátteret is (riszpekt, hogy nem felejtkeztek el a korábban bemutatott prédikátorról sem)... és megadták a módját az előkészítésnek, emlegették az ördögi gonoszt, aki elnyomást hoz a világokra, beleégették a billogát a város különböző pontjaira, majd jöhetett az első személyes konfrontáció, és az időszakos gonosz-győzelem... és bármennyire is epikus, ahogy két kriptoni lény összecsap a háztetők felett, a furcsa akció-rendezés kidobott a jelenetből, nem is tudom, furcsa szögeben állt a kamera, ritmustalan volt a vágás, nem tetszett (és skandalum, hogy odette szép arcát egy maszkkal akarják eltakarni mostantól)... a mon-el körüli szerelmi dráma továbbra sem hevíti fel a szívem, viszont a háttértörténete még mindig érdekes, mert megint felvezetnek vele egy rakás új képregényes karaktert. (##06.07.)

„i hate nazis.”

ha alternatív történelem van szó, az íróknál mindig a nácik nyernek, de valahol megértem, hogy ehhez a toposzhoz nyúlnak, mert egyértelmű, hogy ki a gonosz, jól lehet vizualizálni a szimbólum-rendszerüket, egy ismert borzasztó világ, aminek a következő eljövetelét nem kívánja a nézők egyetlen porcikája sem... persze ha ezt az alter-törit kombináljuk a párhuzamos világok elméletével, azzal csak még többet nyerhetünk, mert náci gonosszá lehet tenni a hősöket -a színészeknek is jót tesz, ha átléphetnek egy új szerepkörbe (melissa benoist finom mozgás-különbségekkel tök jól érezteti, hogy ő most overgirl, stephen amell viszont megmarad a szokásos faarcánál az új führer esetében is)... és persze nézőként jól lehet játszani a ’vajon még ki bukkan fel új szerepben’ bingón, és vannak igazi meglepetések is számunkra, egy-egy csavar kedvéért komolyan alámerültünk az univerzum mély-mitológiájába (tommy merlyn deep cut volt, a kedves és barátságos snart-ot viszont még szoknom kell)... a crossoverek egyik nagy előnye, hogy bátran lehet olyan párosokat és csapatokat kikeverni, akik korábban nem (nagyon) találkoztak még, pedig működik az interakciójuk egymással -és most nem csak a szexuális vonzódásra gondolok (btw, meleg párokat minden sorozatba!)... örültem, hogy ezúttal egy egészként kezelték ezt a négy részt, nem volt érezhető, hogy éppen milyen címen fut az adott negyven perc, és meglepő módon az anya-sorozatokból hurcolt lelki- és magánéleti-problémákra sem mindig az elvárható helyen született megoldás, hanem ott, ahol a dramaturgia megkívánta... és olyan történésekről beszélünk, amik komoly következmények voltak, vagy komoly kihatással lesznek a későbbiekre, úgyhogy a makacs (nem)nézőknek komoly fejfájást okozhattak az írók a filmes gondolkozással... mert persze beszélhetünk itt a nácik püfföléséről, de ezt a két órát a szeretetbe vetett hitt vitte előre -és mondhatjátok, hogy ez émelyítően cukrozottan nyálasan hangzik, pedig működött a magánélet nagyrésze. igen, az esküvő is, igen a szakítás(ok) utáni fájdalom is. és igen, beleszakadt a szívünk abba, hogy egy színész úgy döntött, hogy belefáradt a szerepbe, és inkább továbblépne. és azért törtünk meg, mert annyi időt invesztáltunk már a karakterekbe és a szeretetre épülő kapcsolataikba... no de mit kapott a szemünk? egyfelől látható volt, hogy a rendezők jobban elengedhették magukat, több volt a kamera-mozgás az átlagosnál, a cgi megütött egy okés tévés szintet, és a közelharci bunyókban volt egy pár, ami igazán látványosra sikerült. azzal viszont nem tudtam mit kezdeni, amikor ész nélkül szórták egymásra a lövedékeket, komolyabb következmények nélkül (viszont küldenék egy buksi-simit a badass nőkért, akik akár képességek nélkül, magassarkúban, feltépett ruhában is nekiesnek az ellenségnek, ha úgy hozta a sors)... szóval: ha az összképet nézzük, eddig ez a nagy dc-tévés esemény működött a legjobban, egy percig sem fáradtam le a majd’ háromórás maraton alatt -csak azt nem értem, hogy miért nem finálénak rakják be ezeket az évről-évre visszatérővé tett csúcspontokat...? (##06.04.)

„the time of vigilantes is coming to an end because how can you idolize someone hiding in the shadows, who won’t show his face, who refuses to own up to his shortcomings and culpability? that’s not a hero. that’s a coward.”

marc guggenheim-ék csak nem tesznek le arról, hogy oliver queen-t a vádlottak padjára ültessék -de hát mit várna az ember egy olyan írószobától, amit egy ex-ügyvéd vezet...? értem én, hogy a hálaadás a megbocsátás és megbékélés időszaka, de kicsit soknak éreztem a mai összeveszés/kibékülés hintázásokat, még akkor is, ha jogosak voltak azok a dolgok, amiket egymás fejéhez vágtak (mondjuk oliver érthetően pipa azért, mert diggle nem árulta el az összetett betegségét)... azért a drámázások közepette jutott hely egy kis akciónak is, mert gonosz-laurel látványosan szeret bevonulni a képernyőre, és a hacker-főnöke tervéhez is sokszor jól jön a verekedős káosz. btw, kezdem kicsit egysíkúnak érezni michael emmerson hangsúlyozását (ha azt mondanák, hogy a figurája a person of interest-ből lépett át, én elhinném), ugyanakkor a nagy konfrontálódós jelenetben megint tudta bizonyítani, hogy miért borulunk le annyi éve már a lábai elé... (##06.02.)

„ah, vietnam. crappy war. bitchin’ music.”

ahogy arra az epizódban is felhívják a figyelmünket, nem lehet véletlen, hogy a legendák ennyi rokonba (vagy önmagukba) futnak bele az időutazások során, biztos lesz valami magyarázat, valami okos átívelés... de persze ezeket a találkozásokat karakter-építésre használják elsősorban az írók, mondjuk hogy alátámasszák mick morgós természetét és tüzes mentalitását. bár az apját játszó színész próbálkozik derekasan, azért morgásban nem veheti fel a versenyt a nagy előddel... kicsit sajnáltam, hogy a tipikus vietnam-soundtrack-et nem tudtak használni a sorozathoz anyagi okokból, de ha ez volt az ára, hogy gorilla grodd jól nézzen ki, akkor ki tudok békülni ezzel a hangulati csorbulással... mert bizony képesek voltak johnson elnök mellé még egy óriási emberszabásút is betenni a dzsungelbe, ráadásul (félig) nemes céllal -békét teremteni egy értelmetlen öldöklésben... persze grodd-nak nem az erőszakkal van igazán baja, hanem az emberi kegyetlenséggel, saját magát könnyen el tudja képzelni elnyomóként... (a múltkori flash-es wells-tanácsnál stein proffesszor eggyel messzebb ment azzal, hogy a történelem legnagyobb koponyáit gyűjtötte be a hajóra egy közös brainstorming-ra, hehe...) (##06.02.)

„you may be the fastest man alive, allen. i’m the fastest mind.”

látszik a nagy átfedés az alkotói műhelyben, mert egymás után nézve a supergirl és a flash eheti epizódját, szembetűnőek voltak a hasonló vonások -mindkét sorozatban a hetedik részre jött el a pillanat, hogy az addig csepegtetett évad-gonosszal behatóbban foglalkozzanak, a különbség talán csak annyi volt, hogy central city-ben nem csak beszéltek a thinker múltjáról, hanem meg is mutatták a (tipikus) szétszórt professzor őrültté válását (a flashback-váltásokhoz kölcsönkérve az arrow-ból a megfelelő hangeffektet)... ami még jól párhuzamosítható a két epizódban, az az nézői idegek számára kifejlesztett felesleges drámázás magas koncentrátuma volt, bár valahol megértem, hogy miért használják ezeket, mert különben nem lehetne kinyújtani heti negyven percekre a sztorikat -csak amíg supergirl-éknél marginálisan volt jelen a nagy titkolózás, addig itt túlságosan előtérbe került a ’senki sem hisz a főhősnek’ tematika, amitől bevallom, nekem erősen tikkel a szemem... viszont annak örülök, hogy most nem húzzuk el az évad végéig, hogy ki is valójában a fő ellenség, dramaturgiailag jót fog tenni, hogy a srácok is tudják, hogy ki-és-mi ellen kell küzdeniük... (ha az elmék harca lesz az évad, akkor barry máris elvérzett, mert nem jutott eszébe, hogy esetleg álarcban törjön be a prof-ék házába...) (##06.02.)

„the truth never hurts as much as secrets.”

sorsszerűnek érzem, hogy pont egy olyan epizóddal térhetek vissza az univerzumba a kényszerpihenőmről, aminek a visszatérések állnak a középpontjában (karonfogva a felismerésekkel és elfogadásokkal)... ambivalensnek érzem mon-el visszatérését, mert így kidobtuk az ablakon kara drámáját az évad elejéről, ráadásul azzal az írói attitűddel hozták vissza közénk, ami sohasem állt közel hozzám: titkolózzunk egy sort, amivel frusztrálhatjuk a nézőket (majd a végén még csavarjunk egyet a szíveken azzal, hogy egy (némi felesleges drámázásra esélyt adó) szerelmi sokszög hálójába gabalyodunk)... de az a szerencse, hogy maga a háttérsztori kellően érdekes az időutazással, így nem bánom, hogy találtak helyet a srácnak a sztoriban... egy elég hatásos út után felfedték sam teljes életét is nekünk, ahol talán nem is a nagy (kriptoni) felfedezés volt a legműködőbb elem, hanem a múltban gyökerező dráma és a szép anyuka én-keresésének lépcsőfokai (odette annable is megtett mindent azért, hogy átérezzük a fájdalmait)... úgy érzem, hogy próbálnak sok mindenre gondolni az írószobában (pl. mon-el ólom-érzékenysége, de arra is van magyarázat, hogy sam életében miért nem korábban történtek változások), és ezért tisztelem őket, máskor viszont könnyen szórok átkokat rájuk, amiért a ’közhelyek nagy könyvét’ túlságosan is a kezük ügyében tartják... (##06.02.)

„the ghost is a superior ship to the falcon.”

kár, hogy írásban nem lehet visszaadni, hogy miért szerettem bele a fenti idézetbe -lehet hogy mellékelnem kéne a videót, ahogy han (nagy pofavágások közepette) kimondja ezt a számára kínzással felérő mondatot... továbbra is azt tetszik a legjobban ezekben a szösszenetekben, ahogy összefűzik a különböző érákat, és mondjuk han és leia találkozik hera-val (és persze chopper r2-val), vagy mondjuk sabine és jyn is átélnek egy kis közös kalandot... leginkább az akció-elemek kerültek előtérbe ebben a nyolc epizódban, lövések, menekülések, robbanások és fénykard-penge-suhogások kísérték így a reggelimet... (és persze szeretjük a ghost-ot is, de azért a falcon marad örökké a szívünk közepén!) (##05.18-19.)

„all of this anger and resentment... it’s time to bring it to an end, son.”

olvastam olyan elméletet, hogy az aktuális supergirl-ben azért szerepeltek csak alig-alig a fő csajok, mert a nagy crossover-t forgatták éppen -nekem ezek után az is gyanússá vált, hogy oliver queen ilyen mellék-vágányon volt ma a saját sorozatában... uhh, nem nagyon fűlött a fogam ehhez az epizódhoz most, slade családja sajnos hidegen hagy (akármilyen rossznak is van ábrázolva az apa/fiú kapcsolat, akárhány gyermeke bukkan még fel a semmiből), és ugye azt már fejtegettem, hogy mennyire fárasztónak tartom, amikor a csapattagok titkolóznak egymás elől, amikor nyílt beszélgetésekkel sokkal hamarabb le lehetne rendezni a konfliktusokat -de végülis mondhatjuk pozitívumnak, hogy elindultunk végre előre john szálán, mondjuk én azért vártam volna, hogy valaki kioszt neki pár pofont (mondjuk a jó erőben lévő felesége), és nem bocsátja meg mindenki neki a hülyeségét azonnal... (elértünk arra a pontra, hogy flash-a-flash-ban jeleneteket kapunk, és ez majdnem olyan rosszul hangzik, mint az iskolában belénk-vert álom-az-álom-ban szín...) (##05.05.)

„paris stole helen from menelaus. and the war began...”

a főiskolán tanított minket kertész istván professzor, akinek ’a hódító róma’ című könyve így kezdődik: "a nők miatt történt minden." most ennek az epizódnak a fényében újra-gondolhatom az éltes történészek által belém-diktált nézeteket: a férfiak a nők nélkül is erőszakos vadállatok, de egy gyönyörű nő közelségétől aztán tényleg eszüket vesztik... bár az 1937-es hollywood-ot látogattuk meg most, de azért a mai álomgyári viszonyok is megkapták a magukét az íróktól (damian darkh szerint nehéz gonoszabbnak lenni egy film-producernél), és erőteljes girl-power-rel mutatták be, hogy igenis tud változni a férfiközpontú világunk... szívesen hajtok fejet az alkotók felé, amiért fellapozták a korszak megfelelő irodalmát, és hedy lamarr-t emelték ki ebből a hőskorból, aki nem csak szép, de okos nő is volt (még egy külön vonalat is lehetett építeni a találmányaira, amik kihatottak a waverider-re is)... szórakoztató mellékszálként egy klasszikust dobtak be nekünk egy testcserével, és azt kell mondanom, hogy bár victor garber nagyszerű színész, azért ezt a kört most franz drameh nyerte, aki tökéletesen levette az idősebb társa modoros hangsúlyozását... (egy dolgot nem értettem csak az epizódban: ha minden férfiember helena lábai előtt hever, akkor a nőkhöz is vonzódó sarah-ra miért nem volt hatással...?) (##05.05.)

„it doesn’t belong in someone’s collection. it belongs to the sioux people, my people.”

kicsit meghasonlottam ezzel a résszel, mert bár halványan tudtam értékelni a túltolt humorát, azért még éreztem, hogy mennyire baromira (egész a falig) túltolják... és tudom, higgyétek el, tudom, hogy hosszú ideje azon panaszkodom, hogy túl komolyan veszi magát a show, de valamilyen misztikus oknál fogva az sem működik hosszútávon, ha vicces verziókban játszatják el tom cavanagh-val a különböző wells-eket (most épp egy szexuálisan túlfűtött, egy cyborg és egy grammar-náci példányt kaptunk), és a nyújtózós poénoktól is besokall egy idő után az ember... de. mr.nyúlánka leckéje jól sikerült, mert végre emberi vonásokat is mutatott (azon túl, hogy csak szexuális tárgyként látja a nőket), és nagyon szükség volt arra, hogy túlnyúljunk (pun intended) végre a vele kapcsolatos poénokon, ha hosszabb távon a sorozatban akarják az írók tartani... meglepő módon a heti-metánál is megvettem a komolyabb hátteret, valahogy kulturálisan tudok kötődni az indiánokhoz, és az őket ért elképzelhetetlen veszteségekhez... és jé, az évad-gonoszunk a szokásos két perc helyett ma már négyet töltött a képernyőn. haladunk... (##05.04.)

„i’d rather be human than risk losing you.”

a különcnek tartott idegen lány, a rossz társaságban lenézően viselkedő testvér, a kiközösített ázsiai nerd, a bully-szerepben tetszelgő quarterback -tényleg ennyire klisések lennének az amerikai középiskolák? vagy csak az írószobákban gondolják úgy, hogy így élnek a tinik? vagy az írószobákban is tudják, hogy hazugság ez az egész, csak képtelenek értelmesebb tini-drámát kiadni a kezükből? azt a kérdést meg már fel sem teszem, hogy mi szükség volt egy ilyen tinis flashback epizódra a sorozatban... de mindegy, ezt kaptuk, ezzel kell dolgoznom, úgyhogy nyugodtan kifejthetem, hogy elég nehezen rágtam át magam ezen a kliséhalmon... onnantól kezdve egy fokkal magasabb érdeklődést mutattam, amikor a lányok belekezdtek a nyomozásba, de aztán mivel hamar rájöttem a gyilkos kilétére, így azért ez-irányból sem érezhettem kielégülést... egyfelől jó ötlet volt, hogy nem melissa-ékat próbálták meg eladni 17 évesnek, mert nevetséges lett volna a végeredmény, de a színész-csere sem lehetett tökéletes opció, mert bár a lányok ’oké-k’ voltak, azért kibillentett a beleélésből az, hogy nem tökéletes a hasonlóság az igazi szereplőkkel (főleg a kara-t játszó ifjú tehetség kék kontaktlencséje zavart. meg a hangja. meg hogy nem tudja reprodukálni azt a csodás melissa-féle mosolyt...). (##05.04.)

„humble and brave, you are. a sign of maturity, this is."

egy igazi star wars rajongó minden kis mozaik-darabkának örül, amivel (akár csak pillanatokra is) elrepülhet a már kényelmesen belakott messzi-messzi galaxis-ába... és jól tudnak esni az ilyen két perces falatok is, mint amiből ez a web-re szánt széria is áll -főleg ha kedves odafigyeléssel készítik el őket, és szeretettel adják... nem titkolták a lucasfilm-nél, hogy a saga erős női karakterei előtt akarnak fejet hajtani, és tényleg szívet melengető egy kupacban látni ezeket a kompetens nőket, ahogy kivágják magukat a veszély-helyzetekből, erősen állnak a saját lábukon, mert saját jogon hősök ők, nem csupán háttér-dekorációk... örülök annak is, hogy különböző korszakokból és megjelenési felületekből csipegetnek, egyenrangúvá téve így a filmeket és animációs sorozatokat, az eredeti trilógiát az előzmény-filmeket és a disney-korszakot. és ha jobban megpiszkálunk néhány mini-epizódot, még azt is felfedezhetjük, hogy apróbb homályban maradt foltokat fényesítenek ki (lásd ray és bb-8 sivatagi kalandjait vagy leia ruháját az endor holdján)... az animáció szándékosan egyszerűsített, de azért a karakterek felismerhetőek, és belengi egy kis retro-cartoonnetwork hangulat a megvalósítást. a hangokra viszont senkinek sem lehet panasza, sokan visszatérnek a régi szerepükben, és rengeteget dob az élvezeti faktoron, hogy bátran használják a johnwilliams-i dallamokat... szerettem volna valami illendőt a mai starwars-napra, és azért esett erre a választásom, mert a rövidsége miatt belefért a napirendembe, de nem gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom ezeket a kedves kis kalandokat. (##05.04.)

„where is my son?”

szegény stephen amell, hiába edzi magát a végletekig, ezekben a hetekben nincs szükség az izom-mozgató képességeire... oké, legalább slade-nek volt egy erősebb megmozdulása, amit komolyabb kaszkadőr-attrakció és izgalmasabb operatőri munka kísért (kevés vágással, sok lassítással), de azért túl akciódúsnak nem mondanám a mai epizódot... emlékszem a képregényekből, hogy deathstroke-nak meglehetősen problémás a családi háttere, és ebből most leszivárgott a sorozatba is valami -gondolom elsősorban azért, hogy oliver azt érezhesse, hogy ő még mindig jobb helyzetben van gyerek-ügyben, mint a morgós hangú frenemy-je... (hogy mindezt megerősítsék, visszatért a jó-öreg flashback hang is, múlt-béli képek kíséretében persze, ahol azt láthattuk, hogy slade-nek már két szemmel is problémát okozott az apa/fia-kapcsolat és a munkája összeegyeztetése)... talán egy fokkal érdekesebb dolgok zajlanak star city-ben mint az elképzelt kelet-európai országban, mert visszatért tavalyról a nem túl sokáig erőltetett vigilante, aki két dolog miatt is érdekesebb lett most -mert jól köthető dinah-hoz és mert őt is megcsapta a feketeanyag-hullám annakidején -úgyhogy reméljük, hogy drámára és akcióra is számíthatunk vele kapcsolatban. meg persze arra, hogy a rendőrség tehetetlenségét piszkálgassuk kissé. (##04.28.)