„no more.”
a jó finálék ismérve, hogy fel tudják fokozni az addigi élményt még magasabb szintre -ha ez igaz, akkor ez egy kifejezetten jó finálé volt. érzelmi szinten mindenképp elértük a maximumot, főleg azzal, hogy itt jutott hely a sheriff drámájának kifejtésére, és természetesen a jelen eseményeivel párhuzamosan vágva ezt el tudták érni, hogy beleszakadjon egy kicsit a kérges szívem. és persze a horror is most pörgött fel igazán, és ez is hatásos volt, még ha dramaturgiából adódóan túlzásba is vitték a lámpa-villódzásokat. viszont az odaáti városkép egészen parádés lett ezzel a színvilággal, bevilágítással, rothadással, szálldosó izékkel... ahogy megjósoltam az előző írásomban, a rész elején látszólag a gonoszok kerekedtek felül, de ezen hamar túlléptünk, hogy jöhessen a szörnyvadászat. tetszett, hogy mindenkinek volt lehetőssége összecsapni a döggel, a végére hagyva a kissrácokat -és azt hiszem, hogy epic lett volna, ha a bátorsággal töltött csúzli adja meg a végső döfést, de talán okosabb volt így, hogy eleven lett a kulcs. főleg, hogy előtte már elolvadtunk a mike-féle cuki szerelem-bevalláson vele kapcsolatban, így még inkább tudott fájni a hősiessége... a lezárásban az a jó, hogy eljutottunk az első kör végére, azaz egy nyugvóponton lehet félrerakni a tízoldalú dobókockákat, de azért érezhető, hogy olyan széles ez a világ, hogy van még mit elmesélni belőle... ($$07.31.)
amit a pilot-nál leírtam, az mind igaznak bizonyult, végig sikerült magas szinten tartani a nyolcvanas évek klasszikusainak megidézését, de szerencsére út közben kiderült, hogy nem csupán arról van szó, hogy az alkotók csak külsőleg díszítették volna fel a nosztalgia-vonatuknak, hanem gondosan ügyeltek a belbecsre is (mert minden szerepjátékos tudja, hogy egy kalandot csak alaposan kidolgozott karakterekkel lehet csak elkezdeni...). mert a jól kitalált karaktereken keresztül meséltek a gyermeki lelkesedésről, a mindig összezáró barátságról, a kisvárosi látszat-boldogságban élő családokról. (bár óhatatlan, hogy az ember távolabb érezzen magától egy-két karaktert, de nagy érdem, hogy mindenkinél pozitív irányba tudtak elmozdulni a kezdeti nem-szeretésemtől...) ...magamat viszont nem nagyon értem, mert hiába a tökéletes gyermekkori illúzió, a megigéző szinti-dallamok, a különböző stílusok mixelése, valahogy nem érzem azt az euforikus lelkesedést, amit internet-szerte látok az elmúlt napokban. félek, hogy ez annak a jele, hogy megöregedtem... persze nagy baj nincs, így is remekül szórakoztam, és még egy-két libabőr is átfutott a hátamon, és fogom is ajánlgatni embereknek -csak olyan jó lett volna teljes gyermeki lelkesedéssel belevetnem magam. na sebaj, majd legközelebb -ugye kedves netflix...?
