soroló

(once a raider...)

mivel idén is csak kicsit eltolva tudtam megnézni az epizódokat, így a rész megnézése után frissiben fogadhatott a hír, hogy a raiders kivágta antonio brown-t a hepciáskodásai miatt -úgyhogy elég frusztráló, hogy azért kellett végignéznünk az ab-perceket minden héten, hogy aztán ilyen faramuci vége legyen a csapattal való közös sztorijának. és még azt sem mondanám, hogy szórakoztató volt a show-ban a fickó... bezzeg a keret-szűkítésről meglehetősen szűkösen tudtak csak összeállítást készíteni a vágók, mert (gondolom) jon gruden nem engedte be őket a kamerával a megbeszélésekre -ilyet sem láttam még a sorozat történetében. eleve kevés érzelmi kötődésem volt a játékosokhoz, de így még kevésbé tudtam izgulni azon, hogy a megismert arcok közül ki megy és ki marad... (×09.07.)

kicsit elszaladt mellettem ez az évad, felületesebbnek tűnt, mint az eddigiek, kevésbé hagyták, hogy bevonódjunk a játékosok mindennapjaiba, nem engedtek igazán közel senkihez, így érzelmileg kívülálló is maradtam végig -és sajnos az sem segített, hogy az igazán fun arcok is a képen kívül lebzselhettek. pedig előzetesen azt hittem, hogy egy olyan showman, mint jon gruden, majd elkápráztat minket, de eléggé be volt feszülve a pali. jó lett volna egy pozitív löket a szezon előtt, de ezt most ezt nem kaptam meg a show-tól...

„i sang my song. connected our worlds. now i will open the door to this temple so our kind can pass through, find a voice of their own.”

nem érzik az írók, hogy elértéktelenítik a halált, ha folyton visszavonják...? ma is csak kétszer gyászoltuk may-t, de még mindig nem tudtuk elengedni. coulson-nál mondjuk biztos voltam, hogy találnak valami módot rá, hogy a nagy fináléig velünk maradhasson... évadzáróhoz méltó pörgést kaptunk, több helyszínen is életveszélyben voltak hőseink, még azt sem nagyon bántam, hogy zombikat is bevetettek az izgalomért, mert kellően elviccelték a kliséket. még deke is szórakoztatott, ahogy kiderült a nagy titka, és ahogy magán-kommandóban nyomta a mexikói romok között... a gonoszok nagy terve persze pillanatokra volt a sikertől, de igazából a lovasság egy karddal elrendezte a problémák nagyrészét... fárasztó, amikor egy karaktert túl sokat forgatnak ide-oda, ál-coulson-nál is számtalanszor eljátszották a bizalmunkat, hittünk neki, még reménykedtünk, de aztán mégsem tették őt jó emberré, izé, űrlénnyé... a jövő? a múlt! nem nagyon értem, hogy az utolsó nagy utazásunk miért oda vezet, ahova, de lehet spiritusz egy újabb felállásban akár... (×08.29.)

ha egy befogadó élből elutasít valamit, akkor egy alkotó előtt egy lehetetlen feladat tornyosul, mert szinte kizárt, hogy mondjuk egy sorozatnál úgy futtasson ki egy évadot, hogy a néző elégedetten álljon fel a végén... borzasztóan nem esett jól, hogy az írók nem bírták elengedni coulson-t, így olyan handycap-el indult az évad nálam, amit nem tudott ledolgozni a végéig -még akkor sem, ha elfogadható magyarázatot adtak végül a visszatérésre... kicsit szétesőnek is éreztem ezt a tizenhárom részt, mintha egy hosszabb útkeresés után akadtak volna rá a készítők a megfelelő fókuszra... az sem véletlen, hogy néhány epizód után félreraktam pihentetni, főleg mert sokkal erősebb sorozatok árnyéka vetült rá akkor, de az sem véletlen, hogy utána meg egyhuzamban toltam lefele a maradék kilenc epizódot, és nem csak kötelességből, hanem mert épp’ abban a pillanatban jól esett nézni... ha akarnak, még mindig be tudnak húzni kis-whedon-ék, erre a baromi élvezetes fitzsimmons-epizód volt idén a legjobb példa. titkon reménykedem, hogy a jövőre esedékes befejezésig még több ilyen emlékezetes részben lehet még részünk.

„it takes guts to do what these men are doing. stepping out of their comfort zone, and into the shoes of another.”

azért jól rám ijesztettek ryan murphy-ék az elején, ahogy elkezdték halmozni a drámákat a szívünkre, összetört blanca betegségének előretörése, és beleszakadtam abba, amikor angel elveszítette a lába alól a talajt... aztán megkegyelmeztek nekünk az írószobában, és felemeltek minket is a padlóról a karakterekkel együtt -méghozzá a szeretet erejével... csodás volt nézni, ahogy mindenki összefog blanca-ért, hogy újra barátként támogatják egymással pray tell-lel, és angel is újra emelt fővel járhat, köszönhetően élete szerelmének, (egy cuki pitbull kitartásával felvértezett) papi-nak... azaz a kitartásról tanulhattunk így ma is, plusz egy igen szemléletes példát kaptunk a körülöttünk élők elfogadására is: szó szerint kell venni a klasszikus mondást, miszerint úgy ismerheted meg a másikat, ha a cipőjében jársz egy kicsit. csak nem olyan egyszerű ezt kivitelezni, ha annak a bizonyos cipőnek olyan magas sarka van, mint amit a szexi nők hordanak nap-mint-nap... hogy pozitív kicsengéssel búcsúztassuk idén is hőseinket, egy igazi ballroom-jelentettel zártuk be az évad kapuját, ami az egész részhez hasonlóan tele volt szívmelengető pillanatokkal (az ’év anyja’ vándor-díj úgy tűnik, minden évben levesz majd a lábunkról, ráadásul nem felejtkeztünk el a candy-féle karaoke-ról sem). plusz az utolsó képben ott volt az, ami már nagyon érett epizódok óta -blanca evangelista újra megnyitja a házát a rászorulók előtt, új fejezetet nyitva a történetben -és a szívünkben... (×08.21.)

a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján került igazán a reflektor-fénybe az aids, amikor tom hanks eljátszott egy beteg karaktert a philadelphia-ban és amikor meghalt freddie mercury. így most, amikor a sorozat idővonala is elérte ezt a korszakot, az alkotók is hangsúlyosabbá tették ezt a szálat, temetésekre jártunk és az elmúlásról elmélkedtünk, minden beteg főszereplőnk volt fenn és lenn ezen a gyilkos hullámvasúton... a másik kiemelt téma a fejlődés és továbblépés volt, végigkövethettük, ahogy az evangelista ház gyermekei felnőnek, megvalósítják az álmaikat, az anyuktól kapott szeret-csomaggal a hátizsákjukban kilépnek az ajtón, és megvetik a lábukat a nagyvilágban... mert bizony még mindig a sorozat legnagyobb erénye a szíve, hogy merik az alkotók érzelmesen bemutatni ezt az összetartó közösséget, és úgy tudják fenntartani és növelni a kötődésünket a karakterekhez, hogy közben nem mossák el az esendőségeiket sem. és persze fáj, ha néha összekapnak, de tudjuk, hogy úgysem bírják sokáig a mosoly-szünetet, ahhoz túlságosan is szeretik egymást. és mi is őket...

„tonight, you will be visited by three more ghosts! listen to them.”

megkapod az ajándékaidat, meghatódsz tőlük, pont azt kaptad, amire vágytál így az év végén, de ott van a sor végén egy csúnya meglepetés is, ami miatt csak értetlenül nézel ki a fejedből -ezzel most miért kellett elrontani a hangulatot...? a jövő sötét szelleme letörte a hangulatom, mert nem tetszik az az ötlet, hogy széttörjék jövőre a csapat-egységet, amikor idén ilyen szépen egymásra találtak a csajok -lásd az előtte lévő fél órát, ahol bohóckodtak kicsit a karácsonyi énekkel (ötletesen feldobva pankrációval például a halál szimbólumát), és elérzékenyült a szív, amikor kiderült az ajándék-osztás alatt, hogy milyen jól kiismerték egymást a csajok az együtt töltött idő alatt... (bash-sel nem voltam kibékülve idén, mert eléggé seggfej-irányba tolták el a karakterét, de most működött az összeomlása -az már egy másik kérdés, hogy belekódolták a tragédiát a házasságába...) (×08.17.)

a sorozatoknál elkerülhetetlen a fókusz-váltás, és nézői hozzáállás kérdése, hogy mennyire tud valaki az alkotókkal menni az új ösvényeken. a glow-hoz vonzó tényező kezdetben a pankráció volt, csakhogy már végignéztük, ahogy az esetlen kezdő csajok profikká váltak az elmúlt években, így idén nem csak a helyszín-váltás, a vegas-i csillogás hozott új hangulati elemeket a show-ba, de az is, hogy az epizódok többségében hanyagoltuk a bunyókat, és inkább a lányok lelki-világát boncolgattuk, kapcsolati hálót építgettünk, néha kicsit elkomorodva fűztük össze a sors-közösségüket... nálam működött ez a szappanosított formula is, szívesen töltöttem a kaszinóba az időt a csajokkal, és nem igazán hiányoltam a ringet az évadból... a fókusz-váltás azzal is járt, hogy bizonyos karakterek kevésbé kerültek a rivalda-fénybe, mint eddig, sam-et például eléggé eltüntették az utolsó részekre... voltak olyan momentumok, amiket kifejezetten szerettem nézni, például azt, hogy debbie és ruth félrerakták az összes nézeteltérésüket, és igaz barátnőként viselkedtek egész évben... ahogy a fenti epizód-kritikámban is láthatjátok, kicsit aggódom a jövő miatt, de eddig még mindig jól járták az alkotók a kötél-táncukat a dráma és a vígjáték felett, úgyhogy bízom bennük annyira, hogy várjam a folytatást is...

„-i fuckin’ hate this town.

-if i could, i’d burn it to the fucking ground.”

pont a fináléra kellett megtörni az eddigi szerkezetet...? oké, most is erősen facsarodtak egymásba a különböző idősíkok, de rue nem mesélte el nekünk ezúttal már senki szomorú történetét... viszont sam levinson úgy érezte, hogy az évadzáró bál színes forgataga egyben sok lenne, ezért felszabdalta a táncolós, csajos-kibeszélős, szerelmetes és féltékenykedős tini-drámás eseményeket némi magyarázkodó múltban turkálással. csak hogy értsük, hogy nate miért markolja egy ismeretlen szőke csaj seggét (és hogy lássuk, hogy komoly gondok vannak a sráccal (is) mentálisan), valamint az is értelmet nyert, hogy cassie miért nem táncolt a bálon -de azért néha azt éreztem, hogy túlságosan ficánkol a vágó-olló, hirtelen ugrottunk át a jelen és a múlt különböző hangulataiba... apropó, tánc, talán ma egy fokkal túl volt tolva azon jelenetek aránya, amik erősen támaszkodtak az alájuk kevert dalokra, bár kétségtelen, hogy többségében tényleg jól húzták alá az érzelmeket -és mi jogon fújnék arra, aki tökéletesen elhelyez egy arcade fire számot a soundtrack-jén... arra viszont semmiképp sem számítottam, hogy a legtöbbször a valóság talaján álldogáló sorozat egy elemelt musical-betéttel fogja lezárni az évadot, hatásvadász módon lökve vissza rue-t az eredeti útjára -de hé, én is le lettem vadászva, so, fuck it, shut up and dance... (×08.09.)

lehet hüledezni, hogy ’jaj-ezek-a-mai-fiatalok’, és a fejeket is nyugodtan el lehet fordítani, nem tudomásul véve a problémákat, vagy igenis szembe lehet nézni a szülői félelmekkel, a tinédzsereket nyomasztó mindennapokkal -stílusos formában is... nem gondoltam a pilot megnézése előtt, hogy ennyire működni fog nálam ez az első évad, de lelkesen vártam hétről/hétre, hogy lelkileg kimerítsen, bele tudtam tenni az érzelmeimet a karakterek irányába (a szimpátiámat és utálatomat egyaránt), és 37 évesen is át tudtam érezni az ürességet, a bipolaritást, a zavarodottságot, a depressziót, az eufóriát... és ebben a készítő sam levinson jó partner volt, mert telerakta a sorozatát post-modern ötletekkel, narrációkkal, időrendi kavarásokkal, kikacsintós poénokkal -és rengeteget terhet pakolt át a hangulat létrehozásából a vizuális csapatra, akik ezt meg is hálálták, rév marci vezetésével csodálatos képeket álmodtak nekünk a képernyőre minden egyes epizód során... szóval ne tessék félni az extremitástól, a bátor szókimondástól, a tabu-döntögetéstől, először csak fél szemmel kell rákukkantani, van annyira erős élmény, hogy a végén már úgyis teljes odaadással fogja nézni mindenki. az újoncokban egyébként is erős év egyik emlékezetes darabja lesz ez az évad nálam az év végi összegzésben...

„when life hurts you, because it will, remember the hurt. the hurt is good.”

már a cím is predesztinálta a nagy végső csatát a plázában (és alatta, a titkos orosz bázison), úgyhogy elsőre furcsa is volt, hogy a nagy egyesülés után máris szétszedték a hős-csapatot, de aztán jött a szörny, ment a küldetés, a pulzusunk meg az egekbe tört... hogy elkerüljék az ismétlés vádjait, inkább elvették eleven-től a képességeit, hogy ne ő legyen megint a hawkins-i messiás, így a többiek is keményen teljesíthették a hős-kvótát, meglepő módon két önfeláldozást is kaptunk a végére, egyet a karakter megváltásaként, a másikat meg azért, hogy összetörjék mindenki szívünket/lelkünket (bár én már korábban gyanút fogtam -mindig el tudja átkozni egy karakter sorsát, ha valami pozitívat tervez a jövőjében)... hatásos és látványos fináléval zártuk ezt a szakaszt, megfelelve ezzel a finálék minimál-követelményének, hogy aztán egy szomorkás befejezéssel bontsuk meg az eddigi statusquo-t -de nézzük pozitívan! ugye milyen jó lesz majd átérezni a srácok örömét, amikor a következő évadban újra összekovácsolódik a most szétszéledt banda...? (duffer-ék most sem bírták ki a trollkodást, a legnagyobb feszültség közepére illesztettek be egy elnyújtott poént -egy nosztalgikus dal formájában...) (×07.06.)

olyan gyorsan felnőnek... tetszik a sorozat organikus fejlődése, ahogy a tónus megváltozott azáltal, hogy kinőttek a srácok gyerekkorból, és hormonoktól fűtött tinikké váltak. szerintem jót tett az évadnak a könnyedebb hangvétel, hogy az igazán vicces pillanatokat váltogatták az alkotók a meglehetősen gusztustalan body-horror elemekkel. és persze most is mindent áthatott a nyolcvanas évek hangulata -és ezúttal nem csak a neon-színekben vagy a soundtrack-ben nyilvánult ez meg, de a duffer tesóknak volt pofájuk előszedni a hidegháborús rosszfiúkat is a spájzból, és jól is el is játszadoztak a gonosz-orosz kliséjével (plusz ugye ne felejtsük a terminator hommage-t sem)... de kimászhat bármilyen szörny az upside/down-ból, elbújhatnak a ruszkik egy pláza alatt, a sorozat lelke továbbra is karakterek közti interakció, és itt most nem csak a tinikre jellemző hullámzó párkapcsolatokkal dobták fel a viszony-rendszert, de megbontották az eddigi egységeket, és új, jól működő csapatokat alakítottak ki. és ahogy az majd’ minden epizód-írásomnál előjött, gondosan ügyeltek arra, hogy minden akcióra jusson egy szerethető karakter-pillanat, egy csendesebb beszélgetés, egy intim lélek-vájkálás, mert ezektől tudunk még inkább kötődni a srácokhoz/lányokhoz. a régiek hozták a szokásos formájukat, úgyhogy egy újoncot emelnék ki most: maya hawke egy csoda, ethan és uma tökéletes bestof mix-e... az első évad behúzott a nosztalgiájával és a jól kitalált természetfeletti világával, a második mélyítette a mitológiát és még közelebb hozta a karaktereket hozzánk (nehéz ma már belegondolni, hogy az elején még utáltuk steve-et, aztán mára az egyik titkos kedvencünkké változott) -a harmadik évad már nem adott hozzá igazán sokat a történet nagy egészéhez (leginkább az oroszokat), de baromi szórakoztató formában tálalta az újabb csavarjait, és tovább mélyítette a kötődésünket ehhez a furcsa kompániához... (a marketingesek a stratégiájuk elején eléggé az új plázára építkeztek, és ez egy jogos döntés volt részükről, mert eléggé önálló karaktert kapott a sorozat szövetében az épület -nem mellesleg nagy kalapemelés a díszleteseknek, hogy ilyen minőségben felépítették ezt a jelentős méretű hátteret.)

„you know the song ’fly like an eagle’ performed by seal on the ’space jam’ soundtrack? if i’m barry, i fly like an eagle...”

barry összetört lelkileg, képtelen folytatni az életét, abbahagyja a gyilkolást, tényleg, tutira, frankón -most már nemsokára, csak még egy utolsó kilengés... érdekes volt az epizód szerkezete, az első felében átalakítottuk a statusquo egy részét (fuches maradt, a csecsenek nem, na jó, hank-et képtelenség lett volna kiírni, annyira kis szerethető fazon), aztán ugrottunk a nagy boldogságba -aminél várható volt, hogy dráma lesz a vége. mert ha a színpadon van egy puska, annak el kell sülnie, és a nyomozónénink a sok bénázás ellenére nem rossz a szakmájában, rá kellett jönnie barry titkára... (szép kontrasztba lehet állítani a csecsenek megölését (a groteszk módon spriccelő vérrel), és az utolsó gyilkosságot, amiből csak egy villanást láttunk a befüggönyözött ablakon keresztül...) (×07.04.)

bill hader, mint bérgyilkos? elég furcsa ötletnek hangzott ez elsőre, hogy felkeltse a figyelmemet. de aztán valahogy tavaly nem jutott rá idő, mindig csak tologattam magam előtt a pilot-ot (egy egész mappányi másik pilottal együtt). de aztán a sok dicséret csak baszkurált annyira, hogy végül rányomjak a play-re -és az elején még csak hümmögtem, nem volt annyira vicces, mint szerettem volna, bill hader-t is szokni kellett ebben a faarc-szerepben, de aztán szépen összecsiszolódtunk, mivel hétről-hétre meggyőzött a minőségével, és végül egy szórakoztató és néha szívbemarkoló dramedy állt össze az évad végére a szemem előtt, sokszor abszurd poénokkal és erős színészi jelenléttel operálva (sarah goldberg és anthony carrigan nagy felfedezések).

„you’re not paying for me. i’m not for sale.”

az aranyos kibékülés után azért rám hozta a frászt a készítő -baromira nem kívántam, hogy behozza a drámát az évad végére egy pszichopata kuncsafttal. de szerencsére viszonylag hamar és kevés vérveszteséggel lehoztuk a parás jeleneteket -gondolom a hipotetikus második évad alapjait akarta ezzel lerakni az alkotó... (×06.30.)

furcsa egy trend ez mostanság, hogy már negyedórás sorozatrészekben mesélnek az alkotók -kvázi film-hosszúságban, ha összeadjuk a perceket. de ennek a sorozatnak tulajdonképpen jól állt ez a tömör rövidség, az apróbb csattanókra felépített dramaturgia -és kicsit ezzel még alá is lehetett húzni a különcségét... mint a bdsm-et főtémájául választó széria persze elég kinky volt alapvetően is (vigyázz, lepisilés és ujjazás a porondon!), de szerencsére sosem mentek el túl alpáriba, az nem illett volna a mi kimért úrnőnkhöz... az egy-poénos szinopszist (miszerint a meleg srác asszisztense lesz egy dominának) is sikerült jól felbővíteni, személyiséget kaptak hőseink, akikkel végig tudtunk szimpatizálni az épülésük során. és ugye velem együtt mindenki mélyen és elkötelezetten beleszeretett zoe levin szépségébe (és szem-forgatásába)...?

„warriors have only two paths: get killed or get better.”

eléggé nyomasztó lett a zárás azzal, hogy most nézhettük végig, hogy milyen egy lélektelen munka-spirálba ragadt kuli-munkás élete -méghozzá hősünk szemén keresztül... és elképesztőek a körülmények, érzeni véled az emberek bűzét, a mindennapi fájdalmaikat, és akarod, hogy ah sahm minél hamarabb kikerüljön ebből a spirálból. de ő egy makacs ember... további borongásra adott lehetőséget lee közrendőr kómája is, plusz a főnöke is elég gyászos helyzetben van ugye... a külön-utasság után végül az ír vonalat is megfelelően csatlakoztatták bele a főszálba -egy bunyóval, hogy máshogy... mert hősünknek hiába fáj még mindig a nagy verekedés (testileg és lelkileg egyaránt), azt nem bírja nézni, hogyha a népét terrorizálják... mr.leary lesz a jövő nagy gonosza, azonban most még egész érdekesen árnyalni kezdték azzal, hogy a négerek felé megengedőnek mutatkozott a kocsmában -azaz nem is igazi rasszista mocsadék ő, inkább csak egy túlságokba eső nacionalista... bár ah sahm az utolsó képsorokon újra felhúzta a fekete öltönyt a vörös díszzsebkendővel, azért kellően megbolygatták az írószobában a statusquo-t ahhoz, hogy várakozásokkal tekintsük a jövő felé (pl. nagyon érdekel, hogy milyen lesz majd a polgármesterné, ha még jobban meg kell keményítenie a lelkét üzletasszonyként.) (×06.08.)

manapság már a történelmi sorozatoknál is elvárás, hogy legyen valami csavar az alap-felállásban, valami ’hook’, ami fel lehet kelteni a nézők figyelmét a sűrű sorozat-tenger hullámai közt. mondjuk vegyük a késő vadnyugatot, de a poros kisvárosok helyett költözzünk egy metropoliszba, a banditákat váltsák fel az utcai bandák, és dobjunk az egészre egy kulturálist csavart a kínai közösséggel... persze ezek az új elemek még nem garantálják, hogy egyedi lesz a végeredmény, de mindenképp érdekesebbé teszik a történet esetleges sablonjait és típus-karaktereit... összességében szórakoztató lett ez a kezdő évad, kicsit felszínes és maximálisan maszkulin, kellően becsomagolták egy jó adag drámákba a tökös verekedős-jelenetek... nem tagadva meg a cinemax-os vetítését, az erőszak mellett az erotikát is a csúcsra járatták az évad elején, aztán azért visszább lett fogva a csupasz bőrfelületek aránya -miután már meg lettek fogva a töküknél fogva nézők... nem vagyok arról meggyőződve, hogy bruce lee pontosan ezt a korhatáros szórakozást álmodta meg a hetvenes években, amikor jegyzetelni kezdte a sorozat alapjait, de szerintem eléggé büszke lenne erre a végeredményre, ha láthatná.

„so, nandor has 200,000 descendants. still far fewer than, uh, genghis khan.”

tartogattak még meglepetést taika-ék a fináléra is, nagy történelmi távlatokból bújtak ki a frenetikus csavarok -kiderült, hogy laszlo mindig is nemezise volt nadja titkos szeretőjének, gregor-nak, és guillermo is megérthette végre, hogy miért megy neki olyan könnyen a vámpír-ölés... néha meglepően emberi érzelmeket tudnak mutatni ezek az ősöreg vérszívók, legyen szó a család-tagok iránti izgalomról vagy a mardosó féltékenységről... (×05.30.)

ahogy a vámpírok sem igazán változnak az örökké tartó életük folyamán, úgy a róluk készült dokumentum-sorozatról is elmondható, hogy ugyanazt nyújtotta a fináléban, mint az első epizód során -mind a tíz rész pompásan szórakoztató kis vér-csepp volt, ahol mindig megleptek minket az alkotók valami istentelen ötlettel, amivel új-és-új szituációba dobták ezeket az ősi lényeket és guillermo-t... bár nagyon hasonló a végeredmény a film-változathoz, a karakterek miatt egyedi hangot kapott mégis ez az adaptáció (ha már hangok, jól sikerült eltalálni az akcentusokat is, itt csengenek a fülemben a jellegzetesen kiejtett szavak)... örömmel tölt el a tudat, hogy jövőre kaphatok még további ízelítőt ebből a gyászos társaságból...

„there’s nothing in the world more powerful than a good story. nothing can stop it. no enemy can defeat it.”

...hmm, szóval azért nem pusztulhatott el az előző részben a vastrón, mert azt sárkánytűzben kovácsolták, így csak egy sárkány tud ártani neki... a harangszó utáni drámai történések drámai kezdést predesztináltak a finálé kezdetére, és meg is kaptuk, ahogy a ’győztesek’ döbbenten nézik a hamuval belepett romokat. de tyrion-nak ennyi nem volt elég, neki bizonyosság kellett ahhoz, hogy végleg összetörjön a szíve -és az övével együtt a miénk is... de mindenki bizonyosságra vágyik, jon arra, hogy dany lelkében a tettei ellenére is megtalálja még a jót, dany pedig arra, hogy benne bízzon mindenki, hogy kemény kézzel képes lesz egy új világot felépíteni az előző romjain... egy kicsit sajnáltam, hogy nem jutott idő a tetteinek bemutatására, szükségem lett volna arra, hogy jobban érezzük a jelleme despota vonásait. de ez a sorozat nem az, ami azt adja, amit szeretnél, mint ahogy arra is vágytunk már hosszú évek óta, hogy dany ott álljon a vastrón mellett, de nagyon nem így képzeltük el a körülményeket. és sokakkal ellentétben még mindig azt mondom, hogy ez a kiszámíthatatlanság jó dolog... mint ahogy az új uralkodó megválasztásánál is húztak egy merészet az alkotók -és azért trükkös ez a döntés, mert könnyen meg lehet indokolni, hogy miért logikus, mégsem volt egyértelmű választás (és a többiek ellen ugyanígy fel lehet sorakoztatni érveket és ellenérveket, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy bármelyik nemes úr/hölgy megfelelőbb választás lett volna)... ha már martin papa egyik múzsája mindig is tolkien volt írás közben, így megbocsátható a sorozat-változatnak is a hosszan kitartott, gyűrűkurás befejezés, ahol mindenki megkapta a megfelelő búcsúját, csendesen útnak-eresztettük a karaktereket, becsuktuk a nagy saga utolsó kötetét. szép kört írtunk le végül, hisz’ pontosan abban a fal melletti erdőben ért minket az utolsó kép, ahol az egész sorozat elkezdődött... abszolút kielégítő volt ez a zárás, bár nem facsart ki úgy érzelmileg, ahogy szerettem volna, de szerencsére csalódást sem okozott. (örültem, hogy ma a legtöbb színészi terhet peter dinklage vállára helyezték, mert ismét csillogtathatta azt, amiért annyira megszerettük az elmúlt nyolc év során.) (örültem, hogy az epizód második felébe azért a könnyedebb hangulat is be tudott lopózni mondjuk edmure tully szokásos bénázásaival, vagy egy kis meta-poénkodással (westeros még nem érett meg a demokráciára) vagy az újra-alakult kistanáccsal. apropó! nem csak a stark-ok nagy diadala volt ez a finálé, de a kisembereké is, tyrion-nal olyanok osztoznak az asztalon, mint bronn, ser davos, sam és ser brienne, akik nem azok a tipikus nemesek, akik a királyi udvarban szoktak lebzselni...) (×05.20.)

most hogy a sok évtizedig periférián lévő geek kultúra mainstream-mé vált, most érezni igazán, hogy az emberek kétféleképpen fogadnak be egy kulturális terméket. vannak akik racionálisan szeretnek végiggondolni mindent, biztos logikai lábakat akarnak a történeteknek, és megpróbálják kikövetkeztetni a szálak kifutását, a rejtélyek feloldását. ők azok, akik hangosan csalódnak mostanában a nagy népszerűségnek örvendő produkciók környékén (legyen az marvel, dc, starwars vagy a trónok harca), mert nem az elvárásaiknak megfelelően kanyarítják az írók a történeteket, nem illik bele a film/sorozat az általuk megalkotott dobozba. velük szemben vannak azok az empirikus alkatok, akik érzelmileg akarják megélni ezeket a popkultúrális mega-eseményeket, akik befogadóbban állnak a végeredményhez, és elégedettebben is állnak fel a végén. mert úgy érzik, hogy nem mindig fontosak a logikai bakugrások, ráadásul nem is akarják kisajátítani a történeket, érzelmileg akarnak végigmenni az úton. én már tudom egy ideje, hogy szerencsére az utóbbi kategóriába tartozom, de gondolom, hogy a hosszas felvezetőből is sejtettétek, hogy ide akarok kilyukadni... és nem arról van szó, hogy ne lennék tudatában annak, hogy sietős volt az évad tempója, hogy bizonyos helyeken ne szerettem volna én is, hogy tovább nyújtsák a karakter-pillanatokat, de könnyen el tudtam fogadni az összes epizódot, kíváncsian ültem le eléjük hétfő hajnalban, és mindig jól behúzott magába, felhőtlenül szórakoztam. ’kikapcsolt aggyal’, mondhatjátok ti kritikus szemléletűek -és nem is tagadom, hogy a bennem gyakran felbuzgó gyermeki lelkesedés elsöpörte az összes kritikus élt, de a sok megkeseredett fröcsögést látva nem bánom, hogy a mai napig ott bújik bennem ez a naiv és elfogult kisfiúcska, aki nyitott szívvel azt mondja minden alkotónak: meséljetek még!

elég élénken él bennem, hogy 2011 tavaszán három pilot-ot is bemutattak, amik intrikálós/kardozós premisszával kecsegtettek, de csak a trónok harca volt az egyetlen közülük, ami elsőre megragadta a figyelmemet -és aztán nem is engedett el nyolc éven át (a másik kettőről: a camelot-ot egy rész után üvöltve dobtam félre, a borgias-zal pedig egy kis szusszanás után újra próbálkoztam, és végül megszerettem azt az istentelen családot is)... a westeros-i (és essos-i) míves história könnyen megadta magát, mert merész volt, mégis realista, és láthatóan nagy gonddal készítették el, figyelve az audiovizuális élményre, és a megfelelő hangulati elemek megragadására. az első évad utolsó két részét már rokonoknál néztem meg, ugyanis nyárra leköltöztem a balatonra dolgozni. aztán finálé után pár nappal már újra is néztem az évadot, ezúttal szinkronosan az unokaöcsém kedvéért, és ezzel párhuzamosan megrendeltem a könyveket is. úgyhogy csak egy múló nyár kellett, hogy egészen mélyen beleszeressek george rr martin világába -pedig akkoriban nem faltam mindennap a fantasy irodalmat, sőt, eléggé eltávolodtam a műfajtól, annak ellenére, hogy tizenévesen nagyon szerettem... a második évad már mást élményt nyújtott így, hogy alaposabb ismereteim voltak az alapanyag kapcsán, de ugyanúgy szerettem nagyon minden pillanatát, maximum csak kevesebb meglepetést tudott okozni. és rá is szolgált a sorozat erre a masszív szeretetre, kevés olyan hosszú történetet tudok mondani, amiknek minden egyes pillanata leköt, a thrones volt az egyik nagy tévés kivétel. de ez nem csoda, hisz’ annyi mindent lehetett szeretni benne, a legendássá vált kiszámíthatatlanságát, az ’asztakurva!’ pillanatait, az ezernyi szálra szétfutó történetét, a csendes karakter-építéseit, a folyton csillogó színészi játékot, a zenei finomságait, azt, hogy magasról hugyozott a prüdériára, vagy azt, hogy minden egyes elköltött dollár látszott a képernyőn az egzotikus helyszínek és gondosan épített díszletek mellett/alatt (nem véletlen, hogy ennél a sorozatnál váltottam először nagyobb felbontásra, és imádtam, hogy milyen jól mutat a tévémen)... rengeteg élményt kaptam ezalatt a nyolc év alatt -és sokan mások is így voltak ehhez, egészen szürreális érzés belegondolni abba, hogy egy ilyen típusú sorozat felérhetett a csúcsok csúcsára, egy sárkányokkal és óriásokkal kacérkodó fantasy, ami nem takargatja az emberek hibáit (vagy az intim testrészeiket) sem (az már egy más kérdés, hogy a túl nagyra hízott, sokfelől érkezett rajongó-sereg milyen toxikussá vált a sorozat végére)... szóval köszönöm ezt a nagy kalandot, mind martin papának, mind a sorozat alkotóinak, köszönöm, hogy újra megszerettették velem a műfajt, köszönöm, hogy bebizonyították a világnak, hogy el lehet mosni a tévézés és a mozizás határait, és olyan minőséget hozni az otthonaikba, ami alól kevesen vonhatták ki magukat... most még nem érzem, hogy az őrségünk végleg véget ért, túl friss még az élmény, amit fel kell dolgozni, de rövidesen eljön majd az idő, amikor valamivel be kell töltenem a westeros alakú űrt a szívembe -mondjuk egy újra-nézéssel...

„you got anything else to say to me right now? anything? that you might be forgetting? today? on this day?”

drámaivá fokozódott a viszony frenkie-vel -illetve, ha abból a szempontból nézzük, hogy sam elveszítette felette az anyai kontrollt, akkor mindenképp fájdalmas, ha viszont figyelembe vesszük, hogy mennyire önálló tud lenni a makacs lány, hogy nem veszik el attól, hogy kiröppen a kotlós mellől, már nem is olyan lehangoló az összkép... majdnem végig szólt a zene a mai részben, és a csúcspontot is szépen koronázta az acapella florence + the machine dal... van egy kis megnyugvás a végén, mert a szeretet bőven ott lakik a házban (és a legjobb barátokban), de egy születésnap mindig elgondolkodtatja az embert, hogy hogyan is tovább az életében... (×05.17.)

lehetett egy kicsit tartani attól, hogy milyen lesz ez az évad louie ck vigyázó kezei nélkül (tudjátok, azokat tartja mostanság a nadrágjában), de pamela adlon okosan maga köré gyűjtötte a barátait, és lenyúlt a lelke mélyére, hogy egy igazán őszinte és érzelmes tizenkét részt adjon át nekünk. érezhetően a saját korosztálya problémái foglalkoztatják szerzőként, a változó kor, a gyerekek kirepülése, a lelki bizbaszok. plusz tök érdekes volt látni, ahogy a filmforgatásokba is betekintést engedett a saját szemén át... minden héten sokat tudott adni a sorozat idén is, kirobbanthatatlan helye lesz a kedvenceimet felsoroló az év végi listámon.

„do husbands and wives need to be friends?”

nem kell mindenre megoldás, nem kell mindent megjavítani, ha el tudjuk fogadni a helyzetet a maga tökéletlenségében. és nekem megnyugtató lezárás ez, nincs szükség könnyes nyakba-borulásokra vagy a házasság giccses megújítására. simán csak érdekes volt hallgatni, ahogy ez a két ember elismeri, hogy nincs racionális magyarázat arra, hogy miért maradtak együtt ennyi éven át, igazából még a hagyományos szerelem sem alakult ki kettejük között, mégis egy olyan viszonyt sikerült felépíteni az évek során, amit vétek lenne eldobni... (×05.15.)

jól ráéreztem a pilot során, hogy milyen lesz a sorozat -mint egy jól működő kamara-darab, ahol a szellemes párbeszédekbe kapaszkodva hullámzunk végig két ember összetett kapcsolatán keresztül. csendes, intim és szerethető, pont mint egy nick hornby kötet...

„being vice president is like being declawed, defanged, neutered, ball-gagged, and sealed in an abandoned coal mine under two miles of human shit! it is a fate worse than death.”

érdekesen hullámzott az epizód azzal, ahogy változtak az erőviszonyok a jelölt-állító gyűlésen, és azzal is, ahogy egy cseppnyi melankóliát és drámát engedtek be a poénok közé... selina képtelen volt elengedni a hatalmat, és ennek érdekében bárki politikai ágyába hajlandó volt befeküdni, és ami nekünk nézőknek még jobb, hogy az igazi finisben, a kétségbeesett végjátékban kiengedhette magából az állatot... mindig furcsa érzés egy ilyen komédia-sorozattól, ha összeszorítja a szívet, de a selina/gary kapcsolat konklúziójával sikerült ezt is elérni... és látjátok, végül igazam lett, nem csak a törtető gonosztevők érhetnek oda a csúcsra, de a tiszta jóságból font lélekkel rendelkezők is. nem jó érzés egy ilyen pozitív üzenettel zárni egy cinikus show-t...? (×05.13.)

ahogy azt már többször is felvetettem, tisztelt bíróság, az idei évad nagy újítása az volt, hogy komolyan ráfeküdtek az aktualitások hajszolására -de ez volt az egyetlen módja, hogy felvegyék a versenyt a trump adminisztráció őrületével... idén talán kevesebbet nevettem hangosan, mint korábban, de ezt betudhatom annak is, hogy a legtöbb részt ebéd közben néztem a munkahelyemen, mert selina-ék egyébként a szokásos módon dolgoztatták a rekeszizmainkat, miközben letarolták amerikát a választási ígéreteikkel és kampány-túlzásokkal, plusz a cuki little richard-dal, ugye... néha nem örültem, hogy szétszedték frakciókra a csapatot, de aztán mindenki megtalálta a helyét a nagy bolondozások közepette, mert próbáltak egyensúlyozni az alkotók azzal, hogy mindenkire szántak még egy kis időt, hogy megnevettessen minket most utoljára...

a világban mindenhol jelenlévő politikai sárdobálás nevetségesnek tetszik kívülállóként, a hatalom-hajszolás csak halvány mosolyt tud csalni az arcokra -de mindez akkor még hatványozottabban vicces, ha ezeket a tetteket kispályások követik el, ha egy csapat hozzá-nem-értőre helyeződik a fókusz, akik tudatlanul verik le az összes morális akadályt, akik mindig a legkellemetlenebb szituációkba kormányozzák magukat... ha visszagondolok az elmúlt évekre azügyben, hogy melyik sorozat váltotta ki belőlem a legtöbb nevetést, biztos, hogy a veep dobogós helyezést ér el, tele volt szituációs poénokkal, amik előtt leborult a rekeszizmom, miközben okosan csavargattatták a karaktereket és a kínos szituációkat. és rengeteg minden velem marad örökre azokból, amiket átéltem ezzel a lökött bagázzsal, selina buldózer-stílusa, gary simulékonysága, jonah abnormális gondolkozásmódja, mike értetlenkedései, satöbbi, satöbbi... higgyék el, kedves polgárok, ezek a politikusok megérnek minden időt, amit csak rájuk tudnak szánni, meghálálják a beléjük fektetett bizalmat! (a politikából elsősorban a kirakat-embereket látjuk a való világban, pedig a háttér-munkások épp olyan fontosak -és szórakoztatóak, ahogy erre a sorozat rávilágított.)

„love is awful! it’s painful. it’s frightening. makes you doubt yourself, judge yourself. distance yourself from the other people in your life. make you selfish. makes you creepy! makes you obsessed with your hair. makes you cruel! makes you say and do things you never thought you would do!”

phoebe waller-bridge sem bírt ellenállni a legalapvetőbb sorozat-készítői húzásnak: hogy egy esküvőre húzza fel az évada fináléját... de végülis érthető, mert az ilyen családi események tömve vannak érzelmekkel, és most szükségünk volt egy helyre, hogy a karaktereinkben tomboló érzelmek kiömölhessenek valahova. ilyenkor az ember könnyebben kimondja a nagy szavakat, tesz lépéseket egy boldogabb élet reményében... hogy valakinek még tovább kell keresnie a boldogságot? az élet igazságtalannak tűnik sokszor, pedig lehet hogy csak később adja át a jutalmunkat... (×04.20.)

nézőként nem szabad sürgetnünk a szerzői sorozatok készítőit, még ha kínzónak hosszúnak is érződik egy-egy alkotásnál a hosszabb szünet -bizony ki kell várni, amíg megjön az írói ihlet, főleg ha az író úgy érzi, hogy komoly lelki változásokon esett át az elmúlt időszakban... mert érezhetően phoebe waller-bridge egy érettebb második évadot akart kiadni a kezei közül, ahol az általa alakított hősnő is kicsit komolyabban áll az élethez, és bár még mindig nem lépett túl a gyász különböző fázisain, a felületes kapcsolatoknál már többre vágyik. és a legnagyobb drámája az, hogy megtalálja a tökéletes párt magának, akinek csak egyetlen végzetes hibája van: hogy nem lehet az övé... talán kevésbé volt élvezetes ez a kör, mint az első (de lehet hogy csak a folyton visszatérő drámai kórusmű dobott ki mindig a vigyorgós hangulatból), viszont nem félt mélyebbre menni, akár megrendítő módon kapargatni az élet alapvető kérdéseit is, és ezt nagyon tudom értékelni. (bár phoebe elköszönt tőlünk a végén, még nincs erőm megszakítani vele minden kapcsolatot azzal, hogy megírom a sorozat mementóját -meg egyébként is, azt nyilatkozta, hogy ötven évesen lehet hogy folytatja még a show-t, úgyhogy én még reménykedem...)

„the very last dick”

aaaaaanyira elcsépelt lett volna, ha hőseink közül valamelyik megint lelép a nagy döntés előtt, mert számtalanszor láttuk már őket berezelni és kereket oldani, ugyanakkor hiteltelen lett volna egy habos/babos esküvő is, mert az nagyon nem jimmy&gretchen lett volna -de azt hiszem stephen falk megtalálta a tökéletes középutat számukra, miközben kicsit elolvasztotta a szívünket a végére... nem volt rossz a tippem az évad közepénél azzal kapcsolatban, hogy a nyilvánvalónak tűnő flashforward-oknál lesz valami csavar, lett is, és nagyon tetszett, ahogy a magyarázatot is egy csavarral illesztették be az írók a finálé eseményeibe, még pont egészséges mértékben zavarva össze egy pillanatra a nézőket... edgar miatt egy jó adag komorság ült a hangulatra, de azért a többi kiegészítő emberrel egész jól kompenzáltak egész odáig, amíg el nem tört a mécses mindenkinél. de hé, esküvőkön szabad sírni, nem...? (stephen falk rendezőként is erősen tartotta a gyeplőt, tetszett, ahogy a medencés udvaron suhintotta a kameráját.) (×04.04.)

csak annyit szerettem volna kapni az utolsó évadtól, hogy lássuk kicsit gretchen-t és jimmy-t egy viszonylag stabil kapcsolatban működni, és ez a vágyam teljesült is, mert bár voltak kisebb amplitúdójú probléma-görbék (véletlen szopás, gretchen tánca a betegsége körül), azért jól elvolt ez a két lökött most együtt... az évad szerkezetével sem volt bajom, hogy minden az esküvős finálé felé mutatott (még a dramaturgia megbolondításra behozott flashfoward is)... igazság szerint szívesen töltöttem együtt az időmet még egyszer utoljára ezzel a csapat lükével, akik addig vergődnek a magánéleti béklyóikban, míg boldogan meg nem halnak...

mint egy igazi párkapcsolat, olyan volt a viszonyom ezzel a sorozattal -az elején elvakított a nagy szerelem, hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a hajmeresztő kalandokba, aztán mikor csillapodtak a nagy érzelmek, akkor megmutatta a kevésbé szép arcát is, amit nem viseltem túl jól, majd megbékéltünk egymással, és finoman duruzsoló szeretetben töltöttük az utolsó éveinket... cinikus egyedülállóként is szükségem van arra, hogy párkapcsolatokról szóló történeteket nézzek, bár nagy segítség tud lenni, ha a történet szereplői hozzám hasonló cinikusok, akik hevesen utasítják el a hagyományos kapcsolati értékeket, ezzel kockáztatva azt is, hogy kiégetnek mindent maguk körül... nagyon szerethető volt a két főszereplő körüli őrült kompánia is, akik az extrém (vagy akár ordenáré) poénokkal egyensúlyozták a fel-felbukkanó komorságot... évek óta nézem ezt a magánéleti karambolt, és jól el is voltam vele, de csak most a végén jöttem rá, hogy kötődtem hozzá annyira, hogy hiányozni is fog -pedig már a főcímben is nyíltan kimondta a kezdetektől: ’i’m gona leave you anyway’...

„he was an occultist. his assignment was to perform a certain black magic ritual, whispered about among the koryaks. it was meant to summon unholy creatures who could fight beside the red army.”

először is szeretnék fejet hajtani a magyar srácok és lányok előtt a kemény munkájukért, mert csodásan nézett ki ennek a kisfilmnek az összes képkockája, sütött a fagyos orosz hangulat végig, a karakterek animációja természetesnek hatott, a végső összecsapás pedig epikusra sikerült. az egyetlen bajom csak az volt most, hogy a sok leblende egy kicsit szétszabdalta a dramaturgiát, igazán megnézném ennek a komoly csatának a teljes változatát is -főleg mert eléggé gyengém a valós történelmi háttérbe kevert fantasztikum... (×04.01.)

boldog ifjúkoromban sokat lapozgattam a valahonnan guberált, kissé megkopott galaktika magazinjaimat, el-elidőzve egy-egy furcsa történetnél. most ezt az élményt élhettem át újra mozgóképes formában, egy nagy maréknyi fantasztikus történetet nyújtottak át nekünk a lelkes készítők, hogy kedvünkre csemegézzünk, és én nagyon szívesen vetettem bele magam egy-egy új kalandba, tíz-tizenöt percenként új irányba fordulva. bár néha annyira jól sikerült elkapni a hangulatot vagy a karaktereket, hogy szívesen időztem volna még tovább is ezekkel a sztorikkal... izgalmas, merész és addiktív, minden felnőtt olvasómnak bátran ajánlanál, hogy tegyen egy próbát, mit veszíthet, néhány percet az életéből...? remélhetőleg a fincher/miller páros jól rákapott a formátum ízére, és további finomságokkal fognak ellátni minket a közeljövőben. és most megyek, és olvasok egy kis scifit, mert ihletet kaptam...

„the colossus is a ship!”

többször is emlékeztettek rá minket, hogy kaz mennyire kötődik a szülőbolygójához, a hosnian prime-hoz, így rettegve várhattuk, hogy az első rend beindítja a csillagpusztítót, mert várható volt, hogy a karakterrel együtt összetörik a szívünk -és egy ifjúsági sorozathoz képest nagyon éretten kezelték ezt a mellbevágó drámát. egyébként is magas szintre emelték ezt a dupla finálét, konstans volt az összecsapás a rohamosztagosokkal, mind az állomáson, mind a vízben, mind a levegőben, és mindenki visszatért, akinek fontosabb szerepe volt az évad során, újra repültek az ászok, lőttek párat a kalózok is... az idővonalat tekintve igencsak izgalmas a sorozat jövője, de az is felszabadítóan hathat az írókra, hogy mostantól nincsenek egy helyszínhez kötve. és a baljós előjelek ellenére tam drámájából is kijöhetnek pozitívan végül -mármint érdekes látni egy pozitív karaktert, aki önként választja a rossz oldalt (függetlenül attól, hogy mennyire tartjuk naivnak magát a karaktert)... (×03.17.)

a dave filoni vezette animációs részleg úgy tűnik, hogy ragaszkodik a bevált formulához -megint a gyerekeket akarják megfogni elsőre, sőt, talán az eddigi sorozataik közül ez kezdett leginkább ’gyerekesen’, leginkább a humor szintjét vitték le oda, ahová mi veterán nézők már nehezebben tudjuk követni. de aki kitartott, az szerintem úgy érezheti most itt az évad végén, hogy megérte a türelem... mert nem csak a hasra-esős humorral kellett megbarátkozni, hanem azzal is, hogy igencsak komótosan építkeztek az évad elején, egy félreeső bolygón töltöttük az időnket, mellék-küldetésekkel bíbelődve. nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt a béke utolsó napjait választani kezdésnek, de valószínűleg behatárolta az alkotókat az, hogy alkalmazkodniuk kellett a kilencedik részhez, vagy legalábbis ahhoz a tényhez, hogy nem tudhatjuk, hogy a trilógia zárás mikor és miként fog játszódni... szóval igazi starwars fanatikusoknak ez a sorozat is kerekebbé teszi az összképet, a szép animáció tisztelőinek és a gyerekkel rendelkező rajongóknak meg szinte kötelezően ajánlott.

„you should get the fuck out. you deserve it. you should go as far away as you can.”

azért azt gondoltam, hogy nem fogják megölni fioná-t az írók, mert az egy olyan komor tónus-váltást jelentene a későbbiekben, amit nem bírna el a sorozat (még akkor sem, ha john wells írt már ki karaktert korábban is a sorozataiból úgy, hogy az ember szívesen őrzi a szívében a pillanatot -lásd green doki búcsúját a vészhelyzetből) -úgyhogy szerintem a lehető legjobb döntést hozták azzal, hogy fi vesz egy nagy levegőt, és kiszabadul végre a gallagher-házból. és szerettem ezt a szolid búcsúzkodását, hogy nem lett valami shameless-es őrültség a dologból, csendes és visszafogott volt, leöntve egy nagy adag testvéri szeretettel. még a frank-kel való utolsó mondatok is ültek, ahogy az öreg alkesz majdnem megköszöni a lányának, hogy felnevelte a kisebbeket, de azért frank-nél is van egy határ, amit nem tud átlépni... a többieknél is abba az irányba mozdultunk, hogy kicsit rendbe-rakjuk a dolgaikat, bár ezeket ma még néhány veszekedés és erős színészi jelenlét előzte meg. és basszameg, én elnéznék jövőre végre egy évadot, ahol a gallagher-ek többsége stabil párkapcsolatban él, akár egy csecsemővel is a karján, akár úgy, hogy egy erős női kéz vezeti a helyes irányba. mert igazán megmutathatnák, hogy a gallagher név nem egyenlő a lúzersággal, mint ahogy ők magukat látják is sokszor... (×03.10.)

aki idén olvasta a bejegyzéseimet, annak nem újdonság, hogy mennyire megkeserítette a szám ízét az a mód, ahogy az írók fionával bántak (akiknek meg ez az első, amit olvasnak tőlem: hello! ti meg mi a faszt kerestek itt?). mert én jobban szerettem volna, ha a szezon elején látott magabiztos fiona dönt úgy, hogy hátrahagyja az eddigi életét, és nem roncsolják őt szét annyira, hogy a végén csak ellebegett egy szebb élet reményében. persze, gallagher-es volt ez a bukás-történet, csak sajnos egy percig sem tudott megfelelően hatni rám, és ez azért nagy szó, mert kilenc éve szívem csücske a csaj, tehát össze kellett volna törnie lelkemet a pokoljárásának... egyébként nagy bajom nem volt az évad szálaival, lip problémás magánéletét éreztem magamhoz talán a legközelebb, de a többiek is okék voltak. látjátok? talán a legnagyobb baj az volt idén, hogy már nem igazán tudtak lázba hozni semmivel... (eddig is ilyen erős volt a politikai kommentár vetület? vagy csak a választásos mizéria miatt érzem azt, hogy felerősödött a sorozatban ez a vonal? vagy csak a trump-féle hülyeségeket könnyebb box-zsáknak használni, mint az obamá-sakat...?)

„optimism is for assholes and earthers. and belters, we know what’s up. we know the game’s rigged.”

valahogy úgy illett, hogy itt a dupla fináléban fény gyújtsunk néhány rejtély felett, úgyhogy az első perceket julie mao-val töltöttük, és megnéztük az ő szemszögéből is azokat az eseményeket, amiket már felvillantottak nekünk a pilot elején is, egészen addig a drámai pontig, ahol az előző epizód végén találhattuk őt... a nagy rejtélyeskedés miatt eddig nem igazán volt gonosza a sorozatnak, most viszont, ahogy bővült a tudásunk, már egyértelmű, hogy kik ellen kell szurkolnunk -természetesen a földiek keverik a málnaszörpöt, a béke zászlaját magasra tartó politikusok, a gazdag gyárosok és az öv-bélieket probléma nélkül használó tudós-emberek... bár ez nem egy olyan finálé volt, ami nagyobb léptékűvé dagasztaná a scifi-k epikus hatású elemeit (azaz nem bölcsész nyelven: odabaszna egy áll-leejtős űrhajós akcióival), de működött az is, hogy szűk terekbe préselték a feszültséget -és abból volt dögivel, köszönhetően az ember-kísérletnek, a kétségbeesett menekülésnek, és annak a halálközeli élménynek, aminek miller és holden lettek kitéve... azt hittem, hogy valami szilárdabb lezárás jut ide az első kör végére, de inkább a hagyományos tévés módszert alkalmazták a készítők, és minden sztoriszálat félbevágtak egy jól irányzott mozdulattal, hogy minél hamarabb vissza akarjunk térni a naprendszer ezen szegletébe... (×03.08.)

végre egy értő kézzel ápolgatott scifi, amiben újra el tudok merülni -ez volt az első gondolatom a sorozat nyitányát látva. azonnal meg tudtak fogni a hangulattal, a kinézettel, az átgondoltnak tűnő világépítéssel. plusz a legfontosabb központi elemmel, a rejtélyekkel, amik igazán vittek előre, még akkor is, amikor kicsit azt éreztem középtájon, hogy megrekedtünk, hogy a lassabb építkezés, mint egy gravitációs csizma, akadályozza az előrejutásunkat. az évad második felére a scifi-nek inkább a horroros/thrilleres szárnyára kezdtünk átcsúszni, de még csak annyira, hogy ne kezdjem húzni emiatt a számat... a karakterek közepesen váltak érdekessé számomra, igazán csak miller lazasága az, ami meg tud fogni, talán ezért is éreztem nehezebbnek a közepét, amikor az írók a karakterekkel próbáltak jobban bíbelődni... az összhatás mindenképp pozitív, akarok is továbbmenni a rocinanté-vel, de az sem zavar, ha most a zűrösebb időrendem miatt esetleg veszek a két évad között egy kis levegőt...

„just like a greek myth, you went down to the underworld, and slayed the three-headed monster, and saved persephone.”

kár, hogy képtelenség lett volna végig bírni a nyitány tempóját, heroikus zene-áradatát, remegő kamera-kezelését és a költségvetését, pedig mókás lett volna egy epizód, amiben végig egy szinten marad a finálé-érzet... de kellett egy kicsit szusszanni az összecsapások között, rendezni a sorokat, és szomorkásan megkezdeni a búcsúzást... a második körben már nem volt nagy falat legyőzni reign-t, ráadásul én kifejezetten nem szerettem az idő-visszaforgatós ötletet, mert semmit nem adott hozzá a nagy egészhez -nem, még feszültséget sem, mert egyértelmű volt, hogy nem fognak három fontos szereplőt egyszerre megölni... viszont legalább ahhoz volt tökük az írószobában, hogy alaposan felborítsák az asztalt a végére, kara körül kábé mindenkinek megváltozott a státusza, és új szerepben próbálhatja ki magát a jövőben -mármint azok, akik fel is fognak tűnni jövőre, és nem ez volt a tényleges búcsújuk... (annyira most nem kívánta a szervezetem a plusz cliffhanger-t, és annak ellenére ráncolom a homlokom, hogy a red son című képregényt eléggé szerettem, amikor olvastam.) (azért az fura, hogy winn kapta a legérzelmesebb búcsút, mon-el meg a legantiklimatikusabbat...) (×02.19.)

erősek voltunk, hősiesen megküzdöttünk vele, és túléltük... mármint arra gondolok persze, hogy több mint fél év után sikerült legyűrnöm a maradék részeket, és elértem ide, a fináléhoz... és nem arról van szó, hogy olyan rossz lett volna az évad, de sokkal kevésbé volt fun nézni, szét is esett a narratívája félúton, és korántsem sikerült annyira bevonzani a kirptoni végítéletes szállal, mint kellett volna. magánéletileg is eléggé döcögtünk, mon-el csak lógott a levegőben végig -mégis azt kell mondanom, hogy olyankor volt a legerősebb az évad, amikor a scifi maszlagot félretéve az érzelmekre helyezték át a hangsúlyt..

„where once more, brother will fight against brother. and the world will be wrecked. midgard will be wrenched by wars for three winters. fathers will slaughter sons. brothers will be drenched in one another’s blood. mothers will desert their menfolk and seduce their own sons.”

na kedves nézők, ilyen a sorozat, amikor koncentrált, jól fókuszált, nem csapong, nem terjeng, csak a lényegre hagyatkozik -jó mi...? és nem csak arról van szó, hogy az ostrom izgalmai magukkal sodortak, de jól működött az is, ahogy egymással vállvetve harcoltak a karakterek, ugyanakkor eléggé björn epizódja is volt ez, folyton visszatértünk az elszántságára -az meg csodásan hatásos volt, ahogy rekedten, kétségbeesve kérlelte a gyerekkori pajtásait, hogy legyenek kímélettel a fal túloldaláról (szerencsére nem fulladt unalomba a hosszabb játékidőt kitevő harci rész sem, mert elég jól át lehetett látni a harc káoszát -mondjuk kegyesek is voltak velünk az alkotók, hiszen jól befestették a küzdő felek arcát, hogy tisztán láthassuk, hogy épp ki van a képen)... a halál végül csak egy fontosabb szereplőért érkezett el, de ennek ellenére érzelmileg is rendben volt ez a finálé -persze az is segített, hogy szívből lehetett szurkolni ivar ellen... (apró trükk, hogy a szereplők a ragnarök meséjével szórakoztatják magukat a tábortűz körül, de hangulatilag nagyon működött az a pár perc.) ahogy illik, lezártunk egy korszakot az évad végére, új távlatok nyíltak, mégis baljósan tekintünk a jövőbe... (×01.31.)

nem könnyű szavakat találnom ehhez az évad-összegzőhöz, mert egyrészről még tavalyelőtt kezdődött a vetítése ennek a húsz résznek, és így nem könnyű összevadászni az emlékeket, másrészről végig úgy hullámzott a minőség és vele együtt a nézési kedvem, mint ahogy az északi tenger szokott, télvíz idején... lehet hogy a húsz epizódra nyújtás tette, vagy csak michael hirst írta magát lehetetlen helyzetbe azzal a hatalmi vákuummal, amit az előző körben teremtett a sorozatban, de nehezen találta az évad a fókuszát, sokat csapongtunk, gyorsan vágtunk helyszínről/helyszínre, a karakterek következetlenül forogtak különböző irányokba, és néha azt érezte a csalódott néző, hogy nem nagyon akarnak semerre sem haladni a sztori-szálak... ugyanakkor a hangulati erényei sosem vesztek el, és a felívelő szakaszaiban jól magával is tudott rántani -például az utolsó négy-öt részt már kifejezetten vártam hétről-hétre, kiemelt pontjai lettek az amúgy kicsit szegényes jelenlegi sorozat-kínálatomnak... úgyhogy én örülnék, ha erre hajóznánk tovább a nagy finálé felé közeledve is, és titkon remélem, hogy a history channel nem akarja elhúzni még két évig a befejező évadot...

„you’ve a fine braw lad. i counted his fingers and toes myself.”

egyfelől meg tudtak ma lepni az írók, másrészről viszont most is a jól kikövezett utat választották... már persze el is felejtettem claire szellemes kalandját az évad elejéről, de ők most ezt az indián-kaland egyik kulcsává tették, érdekes kitérő volt a jövőből jött őslakos története, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni a népe pusztulását. de nem ez volt igazán meglepő számomra ott az erdőben (vagy az indiánok bizalmatlansága), hanem az, hogy gondolkozás nélkül elhittem, hogy már megint arra megy ki a játék, hogy elválasszák fraiser-éket egymástól. persze, mert bear mccreary-vel is pendíttették az érzelmes húrokat a nagy búcsúzkodás alatt... annak viszont jobban örültem volna, ha a magányos lovas nem érkezik meg a birtokra, könnyedén befogadta volna a lelkem, hogy roger ezúttal nem bír el a teherrel, és feladja -de az is lehet, hogy a sok veszekedés kiölte belőlem a lelkesedést a bree/roger kapcsolat iránt, és el tudtam volna képzelni a szép vörösnek valami új irányt... idénre nem jutott igazán nagy cliffhanger, érezhetően egyszerre tervezték meg az írók ezt a két évet -bár attól nem félek, hogy ne tartogatnának egy nagy zsáknyi lelki borzalmakat hőseink számára... (×01.27.)

új évad, új kontinens, új lehetőségek -egy régi regénnyel, és annak a szokásos adaptációs problémáival... voltak szép és működő jelentek idén is, de messze voltak attól, hogy igazán felvillanyozzanak vagy meghassanak, a kulcs-drámát meg egészen rosszul sikerült kijátszani, ami nemhogy össze törte volna a szívemet, de egész komolyan felbosszantott... és értem én, hogy a progresszió előírja, hogy az új generációval is komolyabban foglalkozni kell, de végig szomorúan számláltam a perceket, amiket nem claire-rel (és jamie-vel) töltöttünk (bár a veterán vöröst is azért eléggé kiforgatták idénre, hogy kevésbé legyen jó vele együtt lenni)... szóval amerika a lehetőségek hazája, de én nem éreztem azt idén, hogy minden lehetőséget kihasználnának az alkotók (nem akarok ujjal mutogatni, de ron moore háttérbe vonulása (és projekt-halmozása) nem lehet a problémák egyik gyökere?)...

„in life, sometimes you got to eat a whole lot of shit.”

ejj-ejj, belengetni itt az elején, hogy valami drámai fog történni később -stresszesen nem szórakoznak ám olyan jól a nézők, mint kellene nekik... de lehet hogy csak az volt a baj, hogy palladino-éknak nehezen megy a finálé-írás, tavaly sem voltam elégedett a hangulattal, és most is visszavettek a vibrálásból... pedig voltak itt pozitív dolgok, bár azok inkább a jövőbe mutattak, a jelenben midge kicsit megfáradt a szakmája visszásságaitól (nem lehet női dolgokról beszélni a színpadon? a szülésről sem? menjen már a picsába az összes soviniszta dinoszaurusz!), később viszont rájött arra is, hogy ezért a nehéz kenyérkeresetért mennyi mindent kell feladnia (még lenny bruce is szomorkás hangulatban lógatta az orrát ma végig, és ebből a negatív hullámból jócskán ragasztott át a kedves kolléganőjére is)... ráadásul joel is visszakanyarodott a régi önmagához, és végig-seggfejkedte az egész epizódot... ezek után tényleg azon fogok gondolkozni, hogy miért nem akarnak nekünk vibráló és felvillanyozó finálékat adni, amit kis üvegbe zárhatnánk, hogy a következő premierig őrizgessük a szívünkben... (nagyon furának tűnt az a szülőszobai megoldás, hogy az újszülött egy fiókban feküdt, amiben át lehetett húzni a túlsó helyiségből...) (hüh, de fura volt midge szőkén a flashback-jelenetben...) (##12.20.)

nagyon szeretem midge maisel-t, ahogy vibrál és sugároz, de úgy tűnik, hogy nálam az évadok fokmérője joel maisel marad... mert tavaly ő volt a szememben a kerékkötő, aki miatt nem tudtam felhőtlenül élvezni a sorozatot, idén viszont sokkal jobbnak éreztem azt a helyet, amit találtak neki az évad dramaturgiájában, így már nem is nagyon tudnék belekötni ebbe a tíz epizódba... és nem csak joel-t pozicionálták át egy kicsit, de más fény eshetett weissman-ékra is (főleg az első epizódokban)... az is jót tett az évadnak, hogy kimozdultunk new york-ból, mert az új helyszínek változatos hangulati elemekkel egészítették ki a polgári lakások és a füstös kis lebujok miliőjét... az nem volt kérdés, hogy midge továbbra is a szívem közepén fog csücsülni (rachel brosnahan-nal egyetemben), elkísérném a világ végére is, csak hogy egy kis időt tölthessek vele, hogy felpezsdítsen, hogy megnevettessen.

„look what you can do! you build. but he made you destroyers. that’s no god, i’m sorry.”

annyira félbemaradt az évad elején a ’timsó’ elleni harc, hogy várható volt, hogy még visszatér -ha máskor nem, hát a fináléban, bár nem igazán gondoltam végig, hogy miként fogja bedugni az ajtón a csúnya fejét... egy scifi-epizód keretében, természetesen, ami az idei (a.k.a. chibnall-) metódus szerint lassan építkezett -ehhez kellett egy amnéziás karakter is, aki csak fokozatosan adagolta az információkat, és egy furcsa épület, amit végig kellett járni, csapatokra oszolva, hogy megoldódjon minden rejtély, és megmeneküljön a világ és a drága kis földünk... az epizód végére sikerült annyira feltornázni a feszültséget és az izgalom-faktort, hogy kellően tapadjak a monitorra, de azt a katarzis-élményt nem tudtuk megközelíteni, amit sok-sok who-finálé kiváltott már belőlem az évek során... viszont emberileg most is nagyon rendben volt az epizód, és nem meglepő módon megint graham (nagypapi) vitte a prímet a dilemmájával -azt hiszem itt az évad végén még egyszer elmondhatom azt a morbid mondatot, hogy örülök, hogy a nyitányt egyből egy halállal kezdtük, mert az alaposan lefektette az évad érzelmi alapjait... (##12.10.)

a doctor who nem való azoknak, akik nem bírják a változást... tudtuk előre, hogy az új seprű sok újdonságot fog hozni a sorozat életébe, kísérletet tesz majd egy új irány kijelölésére, ami vagy működik majd, vagy nem... és chris chibnall tényleg nem akarta másolni az elődeit, amit én csak azért sajnálok, mert bizonyos epikus vonásokat átvehetett volna tőlük, azt a pillanatot hiányoltam az évadból, amikor teljesen magával ragad a timey-wimey őrületével, és közben még a lelkemet is kifacsarja a fékevesztett tempója mellett... viszont! az érzelmekről most sem felejtkeztek el az írószobában, és így azok az epizódok működtek a legjobban nálam idén (is), amiket ezeket az alapokra építették, amikor megdolgozták a kicsi törékeny lelkemet (nem tudom, hogy szándékos volt-e az, hogy ezek az érzelmekben gazdag epizódok szinte kivétel nélkül a múltba kalauzoltak bennünket, vagy csak a töris részeknél jött meg igazán az ihlet)... leginkább egy alapozó évadnak gondolnám ezt a kört, mindenki próbálgatta benne a szárnyait, és most hogy egy kicsit marad a statusquo, lehet majd továbbfejleszteni ezt a módosított formát. a tehetség szerintem megvan hozzá -plusz egy aduász: jodie whittaker, aki briliánsan elkapta a doktor esszenciáját.