soroló

„when life hurts you, because it will, remember the hurt. the hurt is good.”

már a cím is predesztinálta a nagy végső csatát a plázában (és alatta, a titkos orosz bázison), úgyhogy elsőre furcsa is volt, hogy a nagy egyesülés után máris szétszedték a hős-csapatot, de aztán jött a szörny, ment a küldetés, a pulzusunk meg az egekbe tört... hogy elkerüljék az ismétlés vádjait, inkább elvették eleven-től a képességeit, hogy ne ő legyen megint a hawkins-i messiás, így a többiek is keményen teljesíthették a hős-kvótát, meglepő módon két önfeláldozást is kaptunk a végére, egyet a karakter megváltásaként, a másikat meg azért, hogy összetörjék mindenki szívünket/lelkünket (bár én már korábban gyanút fogtam -mindig el tudja átkozni egy karakter sorsát, ha valami pozitívat tervez a jövőjében)... hatásos és látványos fináléval zártuk ezt a szakaszt, megfelelve ezzel a finálék minimál-követelményének, hogy aztán egy szomorkás befejezéssel bontsuk meg az eddigi statusquo-t -de nézzük pozitívan! ugye milyen jó lesz majd átérezni a srácok örömét, amikor a következő évadban újra összekovácsolódik a most szétszéledt banda...? (duffer-ék most sem bírták ki a trollkodást, a legnagyobb feszültség közepére illesztettek be egy elnyújtott poént -egy nosztalgikus dal formájában...) (×07.06.)

olyan gyorsan felnőnek... tetszik a sorozat organikus fejlődése, ahogy a tónus megváltozott azáltal, hogy kinőttek a srácok gyerekkorból, és hormonoktól fűtött tinikké váltak. szerintem jót tett az évadnak a könnyedebb hangvétel, hogy az igazán vicces pillanatokat váltogatták az alkotók a meglehetősen gusztustalan body-horror elemekkel. és persze most is mindent áthatott a nyolcvanas évek hangulata -és ezúttal nem csak a neon-színekben vagy a soundtrack-ben nyilvánult ez meg, de a duffer tesóknak volt pofájuk előszedni a hidegháborús rosszfiúkat is a spájzból, és jól is el is játszadoztak a gonosz-orosz kliséjével (plusz ugye ne felejtsük a terminator hommage-t sem)... de kimászhat bármilyen szörny az upside/down-ból, elbújhatnak a ruszkik egy pláza alatt, a sorozat lelke továbbra is karakterek közti interakció, és itt most nem csak a tinikre jellemző hullámzó párkapcsolatokkal dobták fel a viszony-rendszert, de megbontották az eddigi egységeket, és új, jól működő csapatokat alakítottak ki. és ahogy az majd’ minden epizód-írásomnál előjött, gondosan ügyeltek arra, hogy minden akcióra jusson egy szerethető karakter-pillanat, egy csendesebb beszélgetés, egy intim lélek-vájkálás, mert ezektől tudunk még inkább kötődni a srácokhoz/lányokhoz. a régiek hozták a szokásos formájukat, úgyhogy egy újoncot emelnék ki most: maya hawke egy csoda, ethan és uma tökéletes bestof mix-e... az első évad behúzott a nosztalgiájával és a jól kitalált természetfeletti világával, a második mélyítette a mitológiát és még közelebb hozta a karaktereket hozzánk (nehéz ma már belegondolni, hogy az elején még utáltuk steve-et, aztán mára az egyik titkos kedvencünkké változott) -a harmadik évad már nem adott hozzá igazán sokat a történet nagy egészéhez (leginkább az oroszokat), de baromi szórakoztató formában tálalta az újabb csavarjait, és tovább mélyítette a kötődésünket ehhez a furcsa kompániához... (a marketingesek a stratégiájuk elején eléggé az új plázára építkeztek, és ez egy jogos döntés volt részükről, mert eléggé önálló karaktert kapott a sorozat szövetében az épület -nem mellesleg nagy kalapemelés a díszleteseknek, hogy ilyen minőségben felépítették ezt a jelentős méretű hátteret.)

„why is it called ’back to the future’?”

látom magam előtt duffer-ék remegő kis arcát, amikor rájöttek, hogy már 1985-ben járnak a sztorijukkal, így végre ellőhetik az összes ’vissza a jövőbe’ utalásukat, amiket eddig magukban kellett tartaniuk -bár pukkadtak volna meg a sok visszatartás miatt, mert most a bosszújukat rajtunk, nézőkön töltik ki... vagy csak én érzem úgy, hogy mindent tönkretesznek, kiszívják a gondosan pumpált jókedvet a sorozatból így az évad végére...? szóval megkedveltetnek velünk egy orosz tudóst, aki csak annyit tud angolul, hogy ’looney toones’, adnak neki pár boldog pillanatot, aztán bumm, ki is írják a sorozatból. vagy ott van például az a hitegetés, amivel az évad eleje óta etetnek minket, hogy steve végre megtalálta a tökéletes párt magának -bumm, ebből a kapcsolatból sosem lesz esküvő és boldogság. de még a cliffhangert is úgy építették fel, hogy egy pozitív hősködés után legyen rossz el-nek, hogy nézőként már megint azt érezzük, hogy a szánk elől húzták el a nyálcsorgató nyalókát... (a film-szakma a ’sárkány közbelép’ óta vissza-visszatér a tükörtermekbe, hogy cool akció-jeleneteket forgasson ott. és általában működik is a feszültség-keltés illúziója ezekben a pillanatokban.) (×07.06.)

„i’m gonna die in a secret russian base with steve ’the hair’ harrington.”

bár az évad elején úgy tűnt, hogy csak a nyár miatt érezni egy kis könnyebbséget a hangvételben, de most már azt egyértelmű, hogy az évszaktól függetlenül is erősen tartja magát az írószobában ez a tónust -ráadásul még a drámaibb részeket is erősen kikönnyítik nekünk. hopper seriff továbbra is hisztérikus, ugyanakkor az esze is a helyén van, így abból is adódnak mókás helyzetek, ha nem az öklével közelít egy problémához... aggódnunk kéne steve-ékért, mert szorult helyzetbe kerülnek az orosz pincében, de itt is valahogy nem tudom azt a torok-szorító fenyegettséget érezni -és nem csak attól a pillanattól kezdve szórakoztatóak a srácok, amikor a mengele típusú ruszki doki beadja a vigyorgó-szert a nekik, hanem már előtte is. btw, szeretem, hogy mindig van idő a csendes kapcsolatépítésekre is -akár egy titkos labor piszkos padlóján fekve... egy kis elvontság is bekúszott a küszöb alatt azzal, hogy eleven behatolt billy elméjébe -és persze nem érhette senkit meglepetésként, hogy komoly daddy-issue-ja van a srácnak, és a túlvilági dög is erre a frusztrációjára építkezik... (még szerencse, hogy nem szoktam horrorokat nézni, így még nem fáradtam bele a műfaj toposzaiba, a villogó fényű folyosókba, a főhősök fölé magasodó, nedvedző szörnyekbe, és az utolsó pillanatban érkező felmentő seregbe...) (×07.06.)

„ill-annoy.”

nem csak cuki spielberg-filmek voltak ám a nyolcvanas években, amikre a korosztályunk szívesen emlékezhet -ott voltak azok a buta maszkulin férfi-filmek is, amikhez tökéletesen passzolt schwarzenegger 50 szavas szókincse és stallone részlegesen lebénult arca... na pont ezt a típust sikerült megidézni itt a sorozatban egy terminátor-orosszal, aki csúnyán néz, miközben úgy lépked előre, hogy döng a lába alatt a föld. és persze keresőmódban van, hogy joyce-éknak legyen félnivalója... bár egyébként is paráztattak minket, elég creepy volt a kórházi rész az erőszakos újságírókkal, már át-átdugtuk a lábujjunkat a horror birodalmába idén is... volt még egy zsáner, ami jól megidéződött -vagy ha nem is külön zsáner, de a jamesbond életérzés sütött a gondosan felépített földalatti bunker minden pórusából, ahogy a kölykök osontak előre a végeláthatatlan folyosókon, majd egy elágazás után a tudósokkal és katonákkal megtömött részeken... azért jó, hogy már harmadszor történnek ezek az események hawkins-ban, mert így már senkinek sem kell magyarázkodni, nincsenek hitetlenek, mindenki bólint, ’persze, természetfeletti gonosz, hogyan győzzük le...?’ (×07.06.)

„commence operation child endangerment.”

annyi éve nézem már, hogy karakterek a szellőzőkben csúsznak/másznak, hogy lassan már elhiszem, hogy ez az egyetlen megoldás, amit az írók ki tudnak találni, ha egy épületben titokban el kell jutni egyik pontból a másikba... oké, itt feldobták az egészet a keménykedő kicsilány poénjával, de már tényleg kezdek belefáradni ebbe a trope-ba... az eddigi nyomozós szálak tettekbe csaptak át -mert a többiek nem tudnak arról, hogy nancy-éknek is milyen jól sült el, hogy aktívabbak voltak múltkor (tényleg! még nem is írtam a szándékosan túltolt maszkulin bunkóságról, ami az újság szerkesztőségében zajlott eddig -szegény jake busey-t megint leszerződtették egy olyan szerepre, ahol mosolyogva kell suttyót játszania)... de muszáj volt mindenkit aktivizálni, hopper seriff is lerázta magáról az agyrázkódás-gyanút, és beverte a simliskedő polgármester orrát -érezhető, hogy itt a mi világunkban érhetnek majd magasra az összeesküvés szálai... a srácok meg végre összedugták a fejüket, hogy utánajárjanak a billy-féle rejtélynek, és wow, egy igazán érzelem-dús epikus csatába torkollott a konfrontáció... (hmmm, azért jonathan jól odavágta a barátnője fejéhez, hogy egy elkényeztetett úrilány csupán...) (×07.06.)

„i don’t know what an evil russian looks like.”

ha valaki elég kitartóan kutat és nyomoz, az valószínűleg tényleg fog valamit találni -az oroszok már a plázában vannak, és már elég egyértelműek a jelek, hogy idén testrablósat játszva akarja az upside/down uralkodója a mi világunkat meghódítani... komoly írói fegyvertény, ha egy sok-szereplős történetnél sikerül megtalálni azokat a párosokat (triókat), akik a legjobban működnek együtt, és szerintem most komoly telitalálatot sikerült elérni a csaj-osztaggal (max+el), valamint a romantikus nézeteik ütköztetésében erős steve/dustin dream-team-mel... jól sikerült használni el képességét is ezúttal, hogy először csak kicsiben ment a játék (pasi-megfigyelés), csak aztán nőttek meg a tétek... még mindig szeretem, hogy a nyomozások mellé ilyen passzentosan sikerül odailleszteni az intimebb pillanatokat, will drámáját a kirekesztés érzésével, a gondtalan gyermekkor és a problémás tínédzserség ütköztetésével, de hopper seriff is akkor a legszimpatikusabb, amikor a lelke mélyére ás -még ha a suttyó nevelő-apaként is elég szórakoztató... (nem szoktam kötekedni a kontinuitás miatt, de furcsa volt, hogy nyilvánvalóan reggel kezdtük az epizódot, aztán pikkpakk máris sötétben játszódtak a jelenetek, és a sztori szinte sehol nem indokolta, hogy ennyit kellett volna ugrania az időnek. persze a viharfelhők alatt mindig sötétebb van, tudom ezt én is...) (×07.06.)

„there’s more to life than stupid boys, you know.”

örülök neki, hogy nem rontanak a duffer tesók ajtóstul a házba, hanem finoman adagolják a baljós jeleket azzal kapcsolatban, hogy az upside/down fura ura a földre készül -persze én örülnék, ha kevésbé gusztustalan jeleket festenének a képernyőre, de szegények nem tehetnek róla, hogy ’a dolog’ volt a jelük az óvodában, aztán meg úgy maradtak... jól sikerült elkapni a pláza-életérzést, és meglett férfi létemre jól szórakoztam azon, hogy eleven és max csajos napot tartottak (avagy egy kicsit belecsúsztak a madonna-féle ’anyagias lány’ életérzésbe), és így azt sem bánom, hogy máris vége a smárolós mézesheteknek a kölykök között... szépen ráállítottak különböző csapatokat a rejtélyek nyomozására, nancy-ék patkány-lesre mentek, joyce a fizika tudományában merült el, dustin-ék meg nyelvészeti vitákat folytattak (úgy tűnik, hogy jól működő adalék lesz az idei évadhoz a maya hawke által játszott, felvágott nyelvű okos-lány)... a serif érzelmi hullámzását is mókás követni, bár az ő szálán leginkább az foglalkoztatott, hogy jól látom-e, hogy cary elwes játssza a polgármestert, mert nagyon megváltozott az arca az évek alatt -aztán bedobott egy csak rá jellemző mosolyt, és elégedetten mosolyodtam el én is: még mindig jó a szemem a színészekhez... (×07.05.)

„-they’re spending entirely too much time together. you agree with me about that, right?

-well, i mean, they’re just kissing, right?

-yeah, but it is constant.”

a hidegháború tetőpontján járunk, persze hogy az oroszok is próbálkoznak egy portál-nyitással, csakhogy évekkel le vannak maradva a nagy vetélytársaik mögött, jó orosz szokás szerint... eddig legtöbbször borongott a sorozat, mindig őszi időszakban követtük a srácok kalandjait, ahogy megküzdenek a külső-és-belső démonjaikkal, úgyhogy kifejezetten üdítő volt látni most a nyári set-up-ot, hogy jól áll a sorozatnak a könnyedség, a szertelen bohóckodás, a kamaszosan felbuzgó hormon-túltengés... sosem árt szusszanni egy kicsit, mielőtt megérkeznek a szokásos sötét fellegek, és miért ne tegyük ezt a medence-parton, ahol dögös milf-ek legeltetik a szemüket a fiatal fiúk kockás hasán, de akár a szobák hűvösében is elbújhatunk a nyolcvanas évek nyálas slágerei alá, hogy heves csókokkal hevítsük fel a helyiség levegőjét... persze eltúlozták a dolgokat a duffer tesók, főleg a seriff apai problémáival, és kicsit hiteltelennek éreztem, hogy az addig sárm-királynak beállított steve így bénázik a csajokkal -lehet hogy a fagyis-pult lefagyasztja a vonzerejét... (hmm, társadalmi üzenet is megfért a romantika és a szétpukkanó patkányok közé -azt kezdtük kapargatni, hogy a plázák mennyire megváltoztatták a vásárlási szokásainkat, a városok szociális hálóját...) (különpontot osztanék ki azért, mert nem felejtettük el bob-ot, a környék egyik legnagyobb hősét. rip, duci átlagember!) (×07.04.)

„let’s kill the son of a bitch.”

ezért kellett összeboronálni a csapatot, hogy most megint szétszedjék őket...? oké, azért panaszkodom csak halkan, mert így a három küldetés feszültsége felerősíthette egymást, ami miatt igazán tűkön ülhettünk az igazi grande finale végéig, mikor is eleven lúdbőröztető módon zárta le az idei főszálat (de a többieknél is működtek a jelenetek, will az ördögűzés emblematikus beállításait hozta, steve-ék meg bátor hősiességgel hajszolták magukat életveszélybe). ugyanakkor szerettem, hogy a nagy feszült rohanás közben is volt idő megállni egy kicsit a karakterekkel foglalkozni, kellett mondjuk a lelkünknek az, hogy el és hopper seriff rendezzék a dolgaikat az autóban... örültem annak is, hogy korábbról visszatérő elemekkel éreztették az évad egységességét -mert pl. eleven a külön-túrája miatt tudott erőt meríteni a végső küzdelemhez, de dustin zsebéből is előpattant egy szelet nugát, amikor a járatból való kijutás volt a tét... miután elült a porfelhő, és elsimítottuk a démonok okozta hullámokat, jöhetett még a nagyon aranyosra sikerült évad-lecsengetés, ahol újra emlékeztettek minket arra, hogy a srácok elértek abba a korba, amikor már a hormonok menthetetlenül átveszik az uralmat a testük felett... (#11.01.)

nem lehet egyszerű feladat egy író(csapat)nak organikusan fejleszteni egy történetet, de mivel meghálálja a végeredmény az ilyen próbálkozásokat, ezért szerintem érdemes kockáztatni. és szerintem a duffer testvérek jó úton jártak idén, hogy nem egy durrbele-csinnadratta-bimmbumm évadot prezentáltak nekünk, hanem csak következetesen lépdeltek előre, megfontoltan -organikusan... mert meg kellett rágni a tavalyi események következményeit, új dinamikával frissítették fel a kapcsolati hálót, és közelebb hozták a túlvilági gonoszt (minden szinten, mert fizikailag is terjedt a kór a földeken és a föld alatt, és lelkileg is megterhelő volt, hogy will-be beköltözött az árnyékvilág). persze ezek a változások jártak apróbb hátrányokkal is, például a csapat-dinamika nem csak frissebb lett, de meg is sínylette azt, hogy eleven majdnem végig külön volt választva a fő csapattól, és ezáltal mike is hátrébb szorult a rangsorban, nem tudott igazi vezetővé fejlődni... a tavaly oly’ jól működő nyolcvanas-évek hangulat most is áradt az összes képkockából, persze itt is lehetett játszani az utalásokkal és az arányokkal, az e.t. mellé jöhetett mondjuk a dolog és az aliens is példaképnek... reméljük minden évadban ilyen szépen lépdelünk majd előre a felnőtté válás rögös útján.

„we can’t stop those demo-dogs on our own.”

egy ismerősöm azt mondta, hogy azért nem akarja elkezdeni a sorozat második évadát, mert már az első is félelmetes volt a számára -én eddig a pontig biztatni akartam, hogy nem érzem olyan paráztatósnak a folytatást, most viszont megérkezett a gore erre a szezonra is, úgyhogy azt hiszem annak a kedves lánynak le kell mondania a sorozat élvezetéről... mondjuk én sem örülök annyira, hogy a horror-trope-ok eluralkodtak a részben, főleg hogy a fordulatok többségét ki lehetett találni előre (ez a hátránya annak, ha klisékhez nyúlsz) -a sátán kutyái jöhettek volna raptorként a jurassic park-ból is, mert pont ugyanúgy viselkedtek, a hősies nép fia megvárta a megfelelő pillanatot, hogy elhalálozhasson (abban a pillanatban lehetett tudni, hogy nem éri meg a stáblistát, amint kiejtette a száján a korszak emblematikus ’basic’ szavát) -és persze a végkifejletnél is tudtuk jól, hogy ki fog ott állni az ajtóban a sötét sminkjével és hátranyalt hajával... ami viszont igazán meggyőzőre sikerült, az will ’kihallgatása’ volt, mert érzelmileg tökéletesen magával tudott ragadni, ahogy a szerettei hatni akartak a gonosszal egy testen osztozó srácra (és ebben az érzelmi bevonódásban a színészek és a sok arc-közelik is segítettek) (de a clash-es, morzés összevágás rész is jópofa volt)... no. mindenki egy helyen végre, jöhet az évad-végi haddelhadd! (#11.01.)

„society left them behind, hurt them, discarded them.”

hallom a neten, hogy magyarázkodniuk kellett a készítőknek a rész miatt -mondom biztos az volt a bajuk az embereknek, hogy egy rablásba is bevonták eleven-t az új(hullámos) barátai, vagy hogy hidegvérrel kínzott meg egy embert (igaz, megölni nem volt képes) -erre kiderült, hogy csak azért vinnyogtak páran, hogy ’hogy mertek olyan részt írni a sorozathoz, ami nem foglalkozik a főszállal’... de miért lenne baj, hogy egy kicsit kitekintünk egy kvázi filler epizódban a nagyvilágba, hogy megismerhetünk mást is, aki eleven-hez hasonlóan nevelkedett a különleges képességű gyerekek között (még akkor se jogos a hiszti, ha egy feszültséggel teli ponton vágtuk el a fő vonalat)? eleve hősnőnk eléggé külön-utakon jár idén, szerintem cseppet sem lógott ki a szálából ez a chicago-i kaland sem... talán akkor lett volna még erősebb az epizód, ha még jobban aláhúzzák a reagen-korszak kitaszítottjainak drámáját, és nem csak egy méretes tarajjal hozzák be a punk-kultúrát a sorozatba -sebaj, lehet erre építeni egy egész spin-off-ot... (#11.01.)

„use the shampoo and conditioner, and when your hair’s damp... it’s not wet, okay? when it’s damp, you do four puffs of the farrah fawcett spray.”

steve, a bölcs végzős, aki megosztja az élettapasztalatait az ifjakkal. steve, a bátor, aki gondolkozás nélkül kimegy a (kizárólag horror-filmek számára kifejlesztett talajszinten kúszó) ködbe, és szembenéz bármilyen túlvilági döggel. steve az a karakter, akit nehéz volt igazán kedvelni, mert csak nancy kötelező kelléke volt csodás hajjal, ám most egész jól sikerült az átpozicionálása... arrébb is kellett tolni a srácot, mert kellett a hely nancy mellett jonathan-nak, amiben persze semmi újdonság nincs, szépen építgetik a kapcsolatukat már az eleje óta. mint ahogy megteszik ezt max és lucas között is, csak a tizenkét éves szinten (és persze apránként csepegtetik a kislány nem túl vidám sorsát is)... elég tevékeny epizód volt, mégha a kórházban sokáig tétlenségre is voltak ítélve a karakterek -nem tudván, hogy mit lehetne kezdeni a will-ben lakó gonosszal. bezzeg az a dög tudta, hogy miképp kell a fiút használni arra, hogy újabb csapást mérjen az emberiségre. ehh, ezek sem láttak még elég (horror-)filmet, hogy felismerjék az ilyen csapdákat... (#11.01.)

„we’re actually inside of will’s map.”

mi a félelmetesebb? ha tudjuk, hogy van egy másik világ a mi világunkon túl -vagy ha az a másik világ áttüremkedik a mi világunkba...? az upside/down gyökerei behálózzák már az egész környéket, ahogy azt a fejtörős jelenetből megtudhattuk (sean astin bob-ját új szerepben is kamatoztatják), eközben vizuálisan is láthatjuk, hogy milyen nagy a baj, ahogy együtt majrézunk a seriffel odalenn (btw, látszik, hogy a netflix szélesre tudja nyitni a pénztárcája száját, mert baromi jól néznek ki a trükkök, még dart, a gusztustalan háziállatka sem lóg ki, pedig rajta aztán pláne volt mit animálni)... a szörny(ek) gyenge pontja már megvan, most már csak a megoldás kell a legyőzésükhöz, persze úgy, hogy will is túlélje a folyamatot... eközben kétféleképpen is foglalkoztunk azzal, hogy milyen nehéz meggyőzni az átlagembereket arról, hogy milyen természetfeletti (vagy alatti) dolgok zajlanak a kisvárosban -mert sajnos nem elég őszintén elmondani a történteket, az embereknek bizonyítékok kellenek... és mindeközben eleven teljesen külön úton jár, a saját gyökereit keresi, és egy szép drámai jelenettel koronázza meg az epizódot. (meg kellett néznem, hogy andrew stanton a john carter-en kívül rendezett-e élőszereplős dolgot, és nem, úgyhogy őszintén csodálkozhatok a filmográfiáján, ahol a wall-e-t meg a némó-t a starngerthings követi...) (#10.30.)

„they’re growing and spreading... killing.”

azért az mindenképpen dicsérendő, hogy kihajtják a gyerek-színészeikből a maximumot az alkotók -eleve már a duffer tesók bíznak bennük, és komolyabb játékot igénylő történetszálakat írnak nekik, de a rendezők is meg tudják találni a megfelelő instrukciókat. persze, millie bobby brown-ról már tavaly kiderült, hogy fiatal kora ellenére nagy figyelmet érdemel, és idén csatlakozik hozzá noah schnapp is, akinek will-ként a legnehezebb lelki utazást kell végrehajtania... továbbra is nagyon örülök annak, hogy kicsit másképp közelítenek a titkok többségéhez, mint amit a klisésebb alkotásoktól megszoktunk, így will nem magában őrlődik csupán, hanem az anyja és a seriff is segítő kezet tud neki nyújtani (btw, winona ryder-nek sokkal jobban áll ez az erős és harcias anya-szerep, mint a tavalyi kétségbeesett szülő portréja)... az már egy más kérdés, hogy dustin épp’ úgy rejtegeti a gyorsan növekvő dögjét, ahogy az unalmasan kiszámítható alkotásokban szokás... nancy-éknél nem hiába hoztam fel újra-és-újra azt, hogy csak a szerelmi háromszög miatt nem szeretném, hogy a show-ban maradjanak, mert reménykedtem abban, hogy az írószobában is hasonlóan éreznek -és íme, itt az új arcuk jonathan-nal, aktív szereplőkké váltak, akik harcba indultak a gonosz tudósok seregei ellen... (#10.29.)

„friends don’t lie!”

kissscrác talál valami különleges lényt, amit a szívébe fogad, otthon rejteget, beviszi a suliba, hogy megmutassa a barátainak meg a biosz-tanárnak, aztán a lény eltűnik, és jönnek a bonyodalmak -azt hiszem ifjúkorom óta számtalan ilyen sztorit láthattam már (az e.t.-től a faculty-ig), és a dustin-féle vonal is jól hozta a kellő hangulatot a toposzok közé -de igazán akkor lesz érdekes ez a szál, amikor komolyabban az upside/down-hoz kötik... ugyanez igaz a fertőzött növényekre is... de mindenhová el lehet helyezni a megfelelő jeleket, tetszett, hogy a vhs technika is képes rögzíteni valamennyit a túlvilágból -mégha csak a maga szemcsés módján is... folytatódtak az eleven-flashback-ek, és szerencsére bőven foglalkoztunk a lány lelki megpróbáltatásaival is, hogy aztán izgulhassunk érte kinn a nagyvilágban -bár az nem volt kérdés, hogy az írók még túl korainak fogják érezni az újra-találkozást... másnapos nancy tovább bonyolítja a magánéletét, de fura módon nem zavar, hogy a tinirománcnak is helye van a show-ban, és nem csak olyan esetlen módon, ahogy a tizen-egy/két éves fiúk elképzelik a szerelmet... (#10.29.)

„she’s ruining the best night of the year.”

oh, azt hittem, hogy bevállalják, hogy az egész epizódot eleven-nek adják, de sajnos túl rövid az évad ahhoz, hogy ennyi időt rászánjunk arra, hogy miképp lehet újra köztünk a furcsa kislány -szerencsére így is jutott hely a flashback-eknek, plusz a jelenben is foglalkoztunk azzal, hogy egyszerre áldás és átok a seriff védelmét élvezni, mert bár gondoskodó fickó ő, azért a munkájából kifolyólag be tud férkőzni a magány is a kapcsolatba... és van munka az őrsön bőven, folytatódott a rothadó tökök rejtélye, hogy kicsiben is foglalkozzunk az upside/down térnyerésével, ne csak az óriás szörny tekintetében... persze a lelki vetület is fontos, azaz hogy will és mike véd-és-dacszövetséget kötöttek, és ennek a mély barátságnak azért örülök, mert a másik két srácot továbbra is csak comic relief-nek használják... de megvan mindenkinek a maga szerepe, az idősebb tinik most szánt-szándékkal viselkedtek nagyon tinisen, és egész meggyőző volt, ahogy natalia dyer előadta az alkoholtól fűtött monológját, és ha már muszáj magánélettel bíbelődni, akkor jól jön majd egy kis dráma a szerelemben... (steve tomcruise jelmezét (a.k.a. napszemüveg és fekete felső) felismertem, azt viszont csak később olvastam, hogy nancy fehér ruháját is a ’kockázatos üzlet’ című film ihlette.) (#10.28.)

„girls don’t play video games.”

hogy mi változott egy év alatt? a fiúk már nem ad&d-vel játszanak, hanem játékterembe járnak püfölni a gombokat és tekergetni a joystick-okat, ms.byers felcsípte a meglehetősen unalmas ember benyomását keltő sean astin-t, a mozikban olyan sikerfilmeket játszanak, mint a terminator meg a ghostbusters -és persze nem múlt el a hatása az upside/down-ban tett utazásnak... örülök annak, hogy will nem tartja magában a ptsd fájdalmait, nem titkolózik arról, hogy időnként látja az odaáti világ csúnya arcát (valamint az elképzelhetetlen gonoszt, ami az első homályos képek alapján akár egy lovecraft-i csápos szörnyeteg is lehet). plusz az ilyenkor kötelező meg nem értettség, kirekesztés-érzés is megvan, még szerencse, hogy ilyen erős a kötelék a bátyjával, aki lelket tud önteni belé. a srácok is kicsit tartják a távolságot will-től, de azért jól lefoglalja őket a mindennapi tevékenységük (kivéve mike-ot, akinek a gondolatai rendre eleven körül forognak)... bőven szánunk időt az eggyel nagyobb generációra is, és azért remélem, hogy van szándékuk kezdeni is valamit nancy-ékkel a kötelező tini-kliséken túl -oké, azért a szép nővérkének is megvan a maga ptsd-je barb miatt... eltelt egy év, de érzetre semmit sem változott a sorozat hangulata, a régi csapatot jó volt újra látni, az új arcok érdekesnek tűnnek, és elég volt néhány percnyi rejtélyt is a nagy egészbe csepegtetni, hogy kellő mértékig fel legyünk csigázva az új évadra. (#10.27.)

„no more.”

a jó finálék ismérve, hogy fel tudják fokozni az addigi élményt még magasabb szintre -ha ez igaz, akkor ez egy kifejezetten jó finálé volt. érzelmi szinten mindenképp elértük a maximumot, főleg azzal, hogy itt jutott hely a sheriff drámájának kifejtésére, és természetesen a jelen eseményeivel párhuzamosan vágva ezt el tudták érni, hogy beleszakadjon egy kicsit a kérges szívem. és persze a horror is most pörgött fel igazán, és ez is hatásos volt, még ha dramaturgiából adódóan túlzásba is vitték a lámpa-villódzásokat. viszont az odaáti városkép egészen parádés lett ezzel a színvilággal, bevilágítással, rothadással, szálldosó izékkel... ahogy megjósoltam az előző írásomban, a rész elején látszólag a gonoszok kerekedtek felül, de ezen hamar túlléptünk, hogy jöhessen a szörnyvadászat. tetszett, hogy mindenkinek volt lehetőssége összecsapni a döggel, a végére hagyva a kissrácokat -és azt hiszem, hogy epic lett volna, ha a bátorsággal töltött csúzli adja meg a végső döfést, de talán okosabb volt így, hogy eleven lett a kulcs. főleg, hogy előtte már elolvadtunk a mike-féle cuki szerelem-bevalláson vele kapcsolatban, így még inkább tudott fájni a hősiessége... a lezárásban az a jó, hogy eljutottunk az első kör végére, azaz egy nyugvóponton lehet félrerakni a tízoldalú dobókockákat, de azért érezhető, hogy olyan széles ez a világ, hogy van még mit elmesélni belőle... ($$07.31.)

amit a pilot-nál leírtam, az mind igaznak bizonyult, végig sikerült magas szinten tartani a nyolcvanas évek klasszikusainak megidézését, de szerencsére út közben kiderült, hogy nem csupán arról van szó, hogy az alkotók csak külsőleg díszítették volna fel a nosztalgia-vonatuknak, hanem gondosan ügyeltek a belbecsre is (mert minden szerepjátékos tudja, hogy egy kalandot csak alaposan kidolgozott karakterekkel lehet csak elkezdeni...). mert a jól kitalált karaktereken keresztül meséltek a gyermeki lelkesedésről, a mindig összezáró barátságról, a kisvárosi látszat-boldogságban élő családokról. (bár óhatatlan, hogy az ember távolabb érezzen magától egy-két karaktert, de nagy érdem, hogy mindenkinél pozitív irányba tudtak elmozdulni a kezdeti nem-szeretésemtől...) ...magamat viszont nem nagyon értem, mert hiába a tökéletes gyermekkori illúzió, a megigéző szinti-dallamok, a különböző stílusok mixelése, valahogy nem érzem azt az euforikus lelkesedést, amit internet-szerte látok az elmúlt napokban. félek, hogy ez annak a jele, hogy megöregedtem... persze nagy baj nincs, így is remekül szórakoztam, és még egy-két libabőr is átfutott a hátamon, és fogom is ajánlgatni embereknek -csak olyan jó lett volna teljes gyermeki lelkesedéssel belevetnem magam. na sebaj, majd legközelebb -ugye kedves netflix...?

„do you know anything about sensory deprivation tanks?”

hagyományosan most érnénk abba a szakaszba, amikor látszólag felülkerekednek a gonoszok, és mi meg tövig rágjuk a körmünk a megnyugtató fináléig, de itt egy picit más utat választottak az írók, ez a kétségbeeséses szakasz az utolsó epizód elejére csúszott, most viszont inkább tartották bennünk a lelket, összeterelték az összes nagy titok tudóját, hogy közösen kiötöljenek egy tervet... és tök jól meg volt valósítva, ahogy a három különböző csapat találkozott, majd nekiálltak a nagy műnek, a házilag készített átviteli folyadéknak... és ezzel el is pörgött fél óra az alig negyven perces epizódból -de hátravolt még a drámai finálé. mert egy egyszerű filmes trükk, egy sötétben bóklászó kislány, és máris elindul egy apró hideglelős érzés a gerinced tájékán... ifjú koruk ellenére a készítők láthatóan értik a dolgukat, amit azzal is bizonyítanak, hogy a nagy kád létrehozása közben van idő az aranyos karakter-pillanatokra is, például ahol a testvérek kibeszélhetik a szerelem összetett mivoltát... ($$07.30.)

„-she’s special. born with abilities.

-abilities?

-you read any stephen king?”

amikor ilyen általánosítható cím van, biztos lehet benne az egyszeri néző, hogy fel fog merülni a kérdés, hogy kire is vonatkozik a ’szörny’ elnevezés, hogy konkrétan arra a rossz-arcú izére, ami a vérszagra mászik elő a túlvilági odújából, vagy átvitt értelemben használják, valamelyik emberi karakterre... és persze eleven egyből magára is venné ezt a nem túl dicső titulust, már csak azért is, mert a flashback-ekből lassan összerakhatjuk, hogy szerepe volt abban, hogy a lény rászabadult a világunkra. de persze nem szörny ő, csak egy riadt kislány, egy lsd-s kísérlet mellékterméke... ha már valakire rá kell mutatnunk, hogy ő a szörny, az biztos a fehérhajú tudósok vezetője lesz... és be kell vallanom ennyivel a vége előtt, hogy aki az én szememben kicsit szörny, az a folyton akadékoskodó és kötekedő lucas, akit egyre nehezebben viselek a gyerek-csapatból... szépfiú steve-nél (még?) nem ez a helyzet, mert ott valahol megérti az ember a sértett önérzetét, de azért most jó volt nézni, ahogy elkenik a száját... amennyire izé volt az elején a serdülő tinik kezelése, most olyan ügyesen építgetik az igazi romantikus kapcsolatot -egy vadász-boltban, medve-csapdát vásárolva... ($$07.30.)

„the vale of shadows is a dimension that is a dark reflection or echo of our world. it is a place of decay and death.”

oh, tök bírom ezeket az amerikai science teacher-eket, mert mindenféle tudományhoz értenek -igaz, én is tátott szájjal hallgattam az értekezését a párhuzamos univerzumokról meg a tér/idő kontinuum áttöréséről. jópofa lesz, ha ilyen tudományos alapokkal támogatják meg a fantasztikum építményét, ha minden váladékozó szörny-falra jut egy mágneses elmélet... az is tetszik, hogy nem húzzák az időt, tudják, hogy az évad rövidsége miatt nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, így jó tempóban fedik fel egymásnak a karakterek a titkaikat, és indulnak közösen a rejtélyek megoldására. de nem csak a kaland- és/vagy horror-érzet adódik ezekből a szituációkból, de a karakter-dráma is, mert mindenkinél felsejlenek a háttérből a rossz családi körülmények és a nem túl szívderítő múlt. egyébként nem véletlen, hogy számtalan tanulmány készült már arról, hogy ezeknek a kisvárosokban játszódó történeteknek miért mindig csonka- vagy diszfunkcionális-család áll a középpontjában -mert valószínűleg rengeteg valóságalapja volt (és van is) ezeknek az elemeknek... ($$07.29.)

„the kid is dead. end of story.”

a hit az egyik legérdekesebb aspektusa az életünknek... mert egy olyan érzelem-vezérelt dolog, ami felül tud írni minden észérvet, logikus magyarázatot, befolyásolhatja a döntéseinket, az életünket... az a baj az ilyen természetfelettivel dolgozó alkotásoknál, hogy olyan nézők fognak leülni elé, akik el tudják fogadni a normálistól eltérő magyarázatokat, azaz abban hisznek, hogy ezek a furcsa dolgok tényleg megtörténhetnek, így hiába próbálják elültetni bennünk a kétely magvait, nem tudják létrehozni azt a feszültséget, ami a hívők és a csak a realitást látó emberek között feszül (vagy ahogy a lost-ban tökéletesen megfogalmazták ezt: ’man of science vs man of faith’)... igaz, hogy tudták előre az írók is, hogy egy pillanatig sem fogunk meginogni abbéli hitünkben, hogy most valami különleges történik ebben a kisvárosban, úgyhogy a rész végére fel is fedik a hazugság minden rétegét. most már csak az kell, hogy minden szkeptikust meggyőzük a rémisztő igazságról... egyébként ma is jól balanszíroztak a hangulatok között, a laboros kísérlet pure horror-jára szép válasz volt az eleven-t csinosító jelenet maximális cukiság-faktora... ($$07.28.)

„-do you think eleven was born with her powers, like the x-men, or do you think she acquired them, like green lantern?

-she’s not a superhero. she’s a weirdo.

-why does that matter? the x-men are weirdos.”

no, ha ilyen jól keverik a horrort a tini-románc mellé, mint a nyitó-jelenetben, akkor át fogok tudni lendülni a problémáimon -sőt, ma már addig jutottam, hogy legyenek még inkább alfa-hímebbek az alfa-hímek, hadd utáljam meg őket kellőképpen! ez lehet hogy azért van, mert ma tudtak igazán behúzni hangulatilag, talán így manifesztálódott az, hogy beleélem magam a történetbe... de inkább az a megoldás, hogy jobban kenték szét az arányokat, mint eddig, így több idő jutott a felnőttekre is (a zsaruk tényleg nyomozó-munkát végeznek!), és nagy örömömre eleven is eleget volt a képernyőn (és ugye őt arra is használják, hogy elborzasszanak minket a laboros flashback-jeivel). a rendezés is valahogy dinamikusabb volt, talán többször mozdult meg a kamera, mint eddig -igaz, hogy a forgatókönyv is segítette a látvány-csapat dolgát, mert sok színes égővel nagyon fel lehet dobni a hangulatot... úgy tűnik, vége a beszoktatásnak, legközelebb már drámaibb vizekre evezünk... ($$07.25.)

„the last person to go missing here was in the summer of ’23. the last suicide was the fall of ’61.”

nem gondoltam volna, hogy lehet újabb réteget adni az ezerszer hallott ’should i stay...’-nek, de itt most sikerült ez... mindent görgettünk tovább a pilot-ból, a sztorit és a hangulatot is, sokat koncentráltunk az ifjabb szereplőkre, ami a felső tagozatosoknál még oké (aranyos volt például a főszereplő kissrác lelkesedése, hogy megismertesse a rejtélyes lánnyal a saját világát), de sajnos a középiskolások majd’ belefulladnak a klisé-medencébe... úgyhogy mondhatjuk, hogy jókor jött a horror-faktor feldúsulása, mert így legalább nem a hormonoktól fognak sikoltozni szerencsétlenek... de egyébként elégedett vagyok a misztikum adagolásával, csak apró jeleket, bevillanó képeket kapunk, és nem is kell ennél több itt az elején. a többi para meg szépen bemászik majd a gerincvelőnkbe a zenén keresztül... (nem túl látványosan, de azért sikerült elhelyezni a falra egy ’jaws’ plakátot, hogy el ne felejtsük, hogy ki a legnagyobb példakép...) ($$07.22.)

„this is hawkins, okay? you wanna know the worst thing that’s ever happened here in the four years i’ve been working here? do you wanna know the worst thing? it was when an owl attacked eleanor gillespie’s head because it thought that her hair was a nest.”

csak annyit kellett olvasnom a sorozatról, hogy olyan, mintha stephen king írt volna egy gyerek-szereplős x-aktákat a nyolcvanas években, amit aztán spielberg rendezett meg, és tudtam, hogy nagyon hamar fel fogok pattanni a rajongói hajóra... tök jó dolognak tartom, hogy mostanában egyre többször kell arról értekeznem, hogy a generációm abba a korba ért, hogy komolyan vegyék őket, mint film/sorozat-készítőket, és ők élnek is ezzel a lehetőséggel, legtöbbször úgy, hogy a gyermekkorukhoz nyúlnak vissza ihlető forrásnak (lásd még: midnight special). és az a jó, hogy nem érzi üres rablásnak az ember ezeket az alkotásokat, mert szépen összeállnak a kölcsönvett elemek egy magasabb szintű egésszé. vagy csak simán jó nézni újra azt, hogy egy nyugis kisvárosban valami rejtélyes dolog történik, ahogy a fehér-kerítéses házak között veszély leselkedik az ott lakó gyerekekre, akik persze aztán dacolnak ezekkel a veszélyekkel, bátorságukkal példát mutatnak az ifjú nézőknek. de az eggyel idősebb generáció is megtalálhatja benne a neki való john hughes-i romantikát. mi vénemberek meg csak vigyorgunk ezerrel a gyerekkori kliséinken, a jól elrejtett horror-faktoron, a carpenter-i szinti-muzsikán, a fantasy- és comic-utalásokon. és nyugodtan élvezhetjük a gátlástalan nosztalgiát -mint mikor előkerül a fiók mélyéről a kedvenc autóskártyánk egyik megsárgul lapja... ($$07.19.)