soroló

„optimism is for assholes and earthers. and belters, we know what’s up. we know the game’s rigged.”

valahogy úgy illett, hogy itt a dupla fináléban fény gyújtsunk néhány rejtély felett, úgyhogy az első perceket julie mao-val töltöttük, és megnéztük az ő szemszögéből is azokat az eseményeket, amiket már felvillantottak nekünk a pilot elején is, egészen addig a drámai pontig, ahol az előző epizód végén találhattuk őt... a nagy rejtélyeskedés miatt eddig nem igazán volt gonosza a sorozatnak, most viszont, ahogy bővült a tudásunk, már egyértelmű, hogy kik ellen kell szurkolnunk -természetesen a földiek keverik a málnaszörpöt, a béke zászlaját magasra tartó politikusok, a gazdag gyárosok és az öv-bélieket probléma nélkül használó tudós-emberek... bár ez nem egy olyan finálé volt, ami nagyobb léptékűvé dagasztaná a scifi-k epikus hatású elemeit (azaz nem bölcsész nyelven: odabaszna egy áll-leejtős űrhajós akcióival), de működött az is, hogy szűk terekbe préselték a feszültséget -és abból volt dögivel, köszönhetően az ember-kísérletnek, a kétségbeesett menekülésnek, és annak a halálközeli élménynek, aminek miller és holden lettek kitéve... azt hittem, hogy valami szilárdabb lezárás jut ide az első kör végére, de inkább a hagyományos tévés módszert alkalmazták a készítők, és minden sztoriszálat félbevágtak egy jól irányzott mozdulattal, hogy minél hamarabb vissza akarjunk térni a naprendszer ezen szegletébe... (×03.08.)

végre egy értő kézzel ápolgatott scifi, amiben újra el tudok merülni -ez volt az első gondolatom a sorozat nyitányát látva. azonnal meg tudtak fogni a hangulattal, a kinézettel, az átgondoltnak tűnő világépítéssel. plusz a legfontosabb központi elemmel, a rejtélyekkel, amik igazán vittek előre, még akkor is, amikor kicsit azt éreztem középtájon, hogy megrekedtünk, hogy a lassabb építkezés, mint egy gravitációs csizma, akadályozza az előrejutásunkat. az évad második felére a scifi-nek inkább a horroros/thrilleres szárnyára kezdtünk átcsúszni, de még csak annyira, hogy ne kezdjem húzni emiatt a számat... a karakterek közepesen váltak érdekessé számomra, igazán csak miller lazasága az, ami meg tud fogni, talán ezért is éreztem nehezebbnek a közepét, amikor az írók a karakterekkel próbáltak jobban bíbelődni... az összhatás mindenképp pozitív, akarok is továbbmenni a rocinanté-vel, de az sem zavar, ha most a zűrösebb időrendem miatt esetleg veszek a két évad között egy kis levegőt...

„now you’re following this girl out to the ass-crack of the solar system, huh?”

megérte várni ennyi részen át, kielégítő volt, ahogy összeértek a szálak egy koszos kis űr-sziklán, egy lelakott motelban. összetevőként kellett ehhez miller nyomozó hatásos belépője is, de a komolyabb hangulati váltás is, ahogy a lift-zenés lobby bohósága lövöldözős akcióba váltott. utolsó jelenetként meg visszatértünk arra a paráztatós terepre, ami beterítette az epizód nagyrészét... mert igazi scifi horror uralkodott az elhagyatott hajón, baljós árnyak kúsztak mindenfelé a képernyőről, furcsaságokkal színezve a szemünk sarkának éleit... még mindig a rejtély-faktort érzem a legerősebbnek a széria elemei közül, most is fel tudtak csigázni, hogy mi az a furcsa anyag a hajóban, és hogy persze ez hogy fog összefüggni a nagy egésszel, a kipusztított kutató-állomással és a háború hátsó szándékával... de nyugi, mindenre meg lesz a megoldás végül, miller kalap-rejtélyét is felgöngyölítettük ma... (érdekes dolog, hogy minden scifi író, aki továbbképzeli a jövőbe a jelenlegi életünket, az gondolja, hogy a keresztény vallások fenn fognak maradni, mindegy, hogy háromszáz vagy ezer év telik-e el ezután...) (×03.08.)

„ubiquitous and mendacious and polyglottal. like a couple of donkey balls.”

no, úgy tűnik, hogy az eros környéke fontos helyszín lesz a továbbiakban, arrafelé mutatnak most a vonalak -csakhogy még kellett egy rész, hogy odáig jussunk... miller nyomozó tombolt és szomorkodott ma végig, mire kapott egy fülest, hogy merre kell tovább indulnia. annyira megviselte az, hogy kidobták a rendfenntartói kötelékből, hogy még a kalapját is hátrahagyta... eközben az álcázott marsi szuperhajón feszültséget generáltak nekünk a fokozott biztonsági ellenőrzéssel (a múltkori sziklavadász robbanásig feszített akciójának köszönhetően van ez a szigor, szóval ezért kellett rászánni az időt akkor). plusz a múltkor emlegetett kém is ott kavarja már a hajón a kavarni-valót... igaz, nélküle is könnyen egymás nyakának ugranának a túlélők, főleg hogy mr.holden pacifista hajlamokat mutat azóta, hogy hullanak körülötte az emberek -akármilyen hajóra is száll... átvitten a földi perceket is holden-re szántuk, a múltjában kutakodtunk kicsit, bár nem tudom, hogy mennyiben mutatkozik meg a cselekedeteiben az, hogy nyolc szülő között nőtt fel egy isten háta mögötti farmon (oké, a cervantes rajongást megmagyarázták)... (×03.07.)

„you either some kind of genius, mr.holden, or you the luckiest dipshit in the solar system.”

biztos, hogy vannak olyanok, akiknek a fülükön jön ki, hogy ilyen komótosan pakolják az írók a köveket, hogy rendre olyan karakterekkel töltünk hosszú perceket az űrben, akikkel eddig még sosem találkoztunk, hogy hat rész után, egy szomorkás félmondatból kell megtudnunk valami kulcsfontosságú motivációs hátteret, de szerintem jó játék figyelni az alkotókat, ahogy emelgetik a szemünk előtt a kirakós darabkáit... és igenis fontosak azok a kis elemek is, amiktől jobban megértjük a naprendszer működését, vagy csak jobban belelátunk az emberi természetbe. mert mindegy, hogy melyik bolygóról érkeznek a rendfenntartó erők, azok szeretnek packázni a kisemberekkel... néhány keménykedés és agyrohasztó feles után a kiscsapatunk újabb küldetésre indult az átfazonírozott űrhajóval, haladnak előre az újabb rejtély-csomó felé, így belefért az is, hogy most fújtak egyet... a nyomozónk meg végigjárta a legnyomozósabb utat, amit a minden zsaru-centrikus filmben felhasználtak már valaha, azaz egy kellemetlen adag megruházás után érkezett el számára a releváció, amit aztán pont egy olyannak sikerült elmondani, aki a másik oldalnak rúgja a labdát... (×03.05.)

„we’re the only survivors from the canterbury and the donnager. we look like terrorists.”

átmeneti epizód volt ez, ahol fizikailag sem haladtunk előre, csak kijelöltük a következő irányt, és sztori-szinten sem történtek földrengető előrelépések... a nyomozónk kicsit megrekedt az eddigi tudásánál, bár akad egy újabb gyanús űrhajó-nyom, amin elindulhat, és azért az eltűnt lány magánéletét is kezdi feltérképezni (plusz ne feledjük, hogy a kvázi-terroristák vezetőssége is szövetségesként tekint rá)... a túlélők kicsit összeszedték magukat, és arra is jutott idejük a kilométereket szelve, hogy értékeljék a marsiak felkészültségét a hajón... némi háttértörténet is belefért ma a múltkor látott néger karakterhez, ahol elgondolkozhattunk megint a terjeszkedés negatív hatásain (lásd a sugárzásba belebetegedett gyerekeket), és realizálhattuk azt is, hogy az ensz sem lesz az a nebáncsvirág a jövőben, mint amilyennek most ismerjük a szervezetet... (igazából üres a fejem és görcsölnek a lábaim, ilyenkor töltöm így ki fölösleges karakterekkel a helyet...) (×03.04.)

„those who believe in god don’t believe anything.”

hosszú utat jártunk be xiii. piusszal, míg végül ez a mindenkit elidegenítő, maró szavakat köpködő ember megbékélt, kedvesebb, megértőbb, kompromisszum-képesebb lett. aki már képes a szeretetről is prédikálni. (de azért a gyerekekkel még mindig nem tud bánni...) és könnyű volt visszanézni erre az útra, mert szándékosan visszatértek elemek régről (mondjuk a pánik-gomb az asztal alján, vagy az, hogy ki kell állni a hívők elé beszélni), sőt, a beszéd alatti utolsó percekben visszatekintettünk a fontosabb arcokra egy-egy pillanatra -mondjuk eljuttattuk őket egy megnyugtató nyugvópontra (másokra viszont azért tekintettünk rá, hogy megkapták-e a megérdemelt büntetésüket)... igazából úgy tűnt, hogy lenny-t most már csak egy dologgal lehet kihozni ebből a lenyugodott állapotból -a szüleivel (még az sem riasztotta meg, amikor egy látomásban felbukkant a lakókörletében az összes elődje, még kérdéseket is tett fel szent péternek)... az évad lezárása is azért fogadható el könnyen, mert úgy érzi az ember, hogy bevégeztetett őszentsége útja, az egykori árva befogadta a lelkébe a világ összes mosolyát, így tovább léphetett egy új éteri síkra... (egy kicsit azért sajnálom, hogy tudtam róla, hogy sorrentino már készíti elő a folytatást ’the new pope’ címmel, mert így azért kitalálható volt a történet vége.) (##11.09.)

egyfelől baromira sajnálom, hogy hollywood elkényelmesített az elmúlt években, hogy nincs türelmem rászánni az időt a mainstream dolgokon túli világra, így kimaradnak az életemből a független no-budget filmek és teljesen vakon repülök európa felett is -ugyanakkor viszont amikor megrázom magam, és kilépek a nagy stúdiók kalickájából, akkor sokkal erősebb élmény tud lenni egy olyan darab, ami szabálytalannak tűnik. és paolo sorrentino ebben a sorozatban minden pillanatban azt bizonyította, hogy ő egy egyedi hanggal rendelkező, kompromisszumokon túllépő alkotó... és nagyon élveztem a szokatlan beállításait, az agyat megmozgató írását. még idővel a főhőse jellemét is megszoktam, bár az segítette a folyamatot, hogy közben ő maga (a címszereplő pápa) is komoly változáson esett át... érdekes azt látni, hogy mennyire az elvárások ellen dolgozott sorrentino, mert mindenki azt hihette, amikor hallotta, hogy egy ifjú pápáról készül sorozat (aminek a finanszírozásába az hbo is beleszállt), hogy egy tömény fertő lesz a végeredmény, amit száz miatyánkkal sem lehet lemosni majd a képernyőnkről... de ugyanígy mondhatnánk azt is, hogy bár kritikus a vallással és a katolikus egyházzal szemben, de egyszer sem állít olyanokat, ami miatt kiátkozás járna... és ezek miatt vonzott a sorozat világa, szívesen tértem vissza az elképesztően szép helyszínek és díszletek közé, hogy tovább bogozhassam egy komplikált ember lelki útját. most fogadjam meg, hogy gyakrabban fogok kitekinteni az álomgyári termelésen túlra? hinnétek nekem, ha emellett tennék hitet...?

„who gives a damn about life? life is not some stupid centerpiece on the side table of nothingness. life is meant to be used, and to be used well, to love and be loved.”

bár teljesen megérthető lett volna, ha szügyig merülünk a pedofil papok témájába a sorozatban (mert sajnos a katolikus egyháznál nem kihagyható ez az aspektus), inkább az oldalvonalon tartották az alkotók ezt a sötét foltot. nem is nagyon fűlött a fogam ahhoz, hogy hosszabb időt töltsünk gutierez-zel és az ő nyomozásával, de aztán érdekesen személyessé tették ezt a szálat is azzal, hogy az alatt a rövid idő alatt, amit amerikában töltött, összebarátkozott a környéken mindenkivel (és akkor még nem említettem a kommunikációját a pápával, a minimál leveleket meg a videó-telefonálást). és bármennyire is alkalmatlannak gondolták őt a feladatra, megtalálta a módját, hogy feltörje az ügyet... a vatikánra így érthetően kevesebb időt jutott, de ezeknek a perceknek súlya volt, mert a pápának újabb támaszától kellett búcsúznia, egy összetett kapcsolat végére kellett kitennie a pontot (teljes ívet kaptunk ebből ma is a hit-vitával a rész elején és a zokogással az utolsó percekben)... (először nem értettem, hogy miért úsznak be rendre a jelenetek alá csajos pop-számok, de aztán megvilágosodtam, amikor lenny elkezdte felolvasni a fióknak tartogatott leveleit, amiben arról is értekezik, hogy a szerelemről csak úgy lehet beszélni, ahogy az egyszerű szövegű pop-dalokban teszik.) (##11.09.)

„we’ve failed to follow the eternal, unchanging principle of the carrot and the stick.”

mostanában minden felkavarja őszentségét, bűntudata van a legjobb barátja halála miatt, emészti magát, mert a kedvenc családja elköltözött rómából, pajzán gondolatok törnek rá a múltból, és ahogy eddig is, most is nehezen viseli az álszentséget... átestünk egy mérsékelt hangulat-váltáson azzal, hogy a pápa áttette a rezidenciáját a nyári lakba, sőt, még a kontinensről is kimozdultunk, afrikai dobokkal pezsdítve fel a sorozat szövetét... és tetszik, hogy ilyen kételyektől meggyötört lélekkel lett emberibb piusz, amikor is lesöpörte a mű-mosolyok és hazugságok bűneit, és határozottan kiállt a megbékélés mellett -és jude law-nak úgy kell hatnia ránk is a jól megírt beszéddel, hogy csak a hangját hallhattuk, de persze sikerrel vette ezt az akadályt (is)... várom már, hogy mire akarja kifuttatni paolo sorrentino a történetet -annak fényében meg főleg, hogy most úgy lett beállítva az epizód zárása, hogy a pápa csodát követett el, elérte pusztán az imáival azt, hogy lecsapjon a bosszúálló isten ökle... (szeretem, ha nem rágják a számba a karakterek aktuális érzelmi világát hosszas monológokkal vagy kimódolt párbeszédekkel, így örültem, hogy sorrentino úgy mutatta be, hogy miként háborog lenny lelke, hogy hétköznapi helyzetekben ábrázolta a pápát az epizód elején.) (##11.08.)

„-when you gonna grow up?

-never. a priest never grows up, because he can never become a father. he’ll always be a son.”

eljött az a pont a vatikánban, amikor már minden ott lakó érzi, hogy lépni kell, mert a pápa lerombol mindent, amit az egyház felépített az évszázadok alatt -úgyhogy elindult a szervezkedés, az öreg mentor már a köszönő beszédét gyakorolja, kihasználják őszentsége megzuhant állapotát, és még át is akarják verni -és hogy miért képtelen koncentrálni a szent küldetésére piusz? mert most minden eddiginél jobban beleveszett a szülei hiányolásába (szépen volt párhuzamosítva a múlt a jelennel -egyetlen érzékszervet kiemelve: az orrot). a másik szenvedélye is a szülőséggel kapcsolatos: teljesen megbabonázta az újszülött gyermek (a közös séta egy dolog, na de a közös x-faktor nézés a pápával?)... dussolier bíboros útja is sötét ösvényre vezetett amiatt, mert öngyilkos lett a kispap srác miatta, és ez az út alkohollal, szilikon-cicikkel, majdnem-erőszakkal és halállal lett kikövezve... (szokás szerint szép kaleidoszkóp volt az epizód, humorral kezdtünk (voiello mezben szurkol), aztán megint felbukkant az ember-piramis egy látomásban, hogy meglegyen a napi szimbólum-adagunk is.) (##11.08.)

„this pope is diabolical.”

lehet, hogy a főszereplő kapja a legtöbb időt egy sorozatban, de ez még nem jelenti azt, hogy vakon kéne követnünk őt... mert például xiii. piusz csupa olyan dolgot mond, ami fundamentálisan ellenkezik az én nézeteimmel, dogmatikus maradiság árad az összes mondatából, ráadásul kegyetlen módon képes zsarolni mindenkit, csakhogy a hatalmát fitogtassa (és ehhez a képhez sorrentino még bevágott egy fura száj-megnyalást is, hogy igazán bestiálisnak érezzük őszentségét)... addig nem volt baj, amíg latinul celebrált misét, mert azokba a szavakba nem tudta belecsöpögtetni a mérgét -komolyan, milyen messzire kell elmenni ahhoz, hogy még a ferences-rendi szerzeteseket is felhúzd...? nem látom, hogy miként akarja ezt a vesztes helyzetet a pápa a maga oldalára fordítani (üresek a templomok, minden jelentős egyházi személy ellene van), mert szerintem hiába bízik abban, hogy majd a hívek meglátják a jóképű arcát, és jézust vizionálják majd belé, és imádni fogják... (azért az olasz miniszterelnök reform-elképzelései remélem sorrentino valós vágyait tükrözték...) (no, csak van egy perverz a családban, csak nem az az árva, akire elsőként számítottunk -lenny legjobb barátja az, aki nem veti meg a testi örömöket sem -és persze pont ő kapja azt a feladatot, hogy szexuális problémák miatt utasítson el kis-papokat a szakmától...) (##11.07.)

„i have renounced my fellow man, my fellow women, because i don’t want to suffer, because i’m incapable of withstanding the heartbreak of love, because i’m unhappy, like all priests. it would be wonderful to love you the way you want to be loved, but it’s not possible. because i am not a man. i am a coward. i am a coward. like all priests.”

nem tudom megállni, hogy ne a technikai részletekkel kezdjem, mert baszki, sorrentino-ék őrültek... most már muszáj voltam utána-keresni a forgatási helyszíneknek, mert én elhittem mindet, erre látom, hogy a sixtus-kápolnát megépítették 1:1-ben a cinecittá stúdióban... és a kedves direktor úr zseniálisan játszik az egyezések/ellentétek fogásaival is, mert amíg a díszletek és a jelmezek a hitelességet emelik a tökéletességig, addig a zenével meg rendre ellenpontoz -például a pápai készülődés alá az ’i’m sexy and i know it’ című türhő-slágert vágja be... a kápolnában játszódó jelenet nem csak a körítés miatt működött olyan jól, hanem jude law erőteljes jelenléte miatt is, valamint az olyan nüanszok okán, mint amikor a pápa lenyomta voiello fejét a lábcsókhoz, ezzel véglegesítve az erődemonstrációját... ugyanakkor ma láthattuk a legemberibbnek is lenny-t, amikor a majdnem-testvérével kiosontak a városba -susogós melegítőben... nagyon hangsúlyos szerepet kapott az árvaságban töltött gyerekkora is, mert ugye minden frusztrációja ide vezethető vissza -és azt most már mindenki tudhatja a vatikánban, hogy a pápa igencsak frusztrált... (##11.03.)

„one should never be ashamed nor proud of one’s beauty. because god asks us to rejoice in it. do you rejoice in your beauty?”

szerintem direkt játszik velünk sorrentino azzal, hogy ma is folyamatosan nők közelébe helyezte a pápát, mintegy előjátékként izgasson minket, hogy vajon az ifjú piusz kísértésbe esik-e... de ő nem a vi.sándor-i út követője (bár az elméjében kavarognak istentelen dolgok), tiszta marad inkább, hiába ármánykodnak a bíborosok a háttérből... azért az ellen-csapás valódiságára nagyon kíváncsi leszek, azaz hogy taktikai húzás volt-e a pápa részéről, hogy felrobbantotta a homoszexualitás bombáját, vagy tényleg oda fog csapni erre az érzékeny pontra (egészen nevetséges, ahogy a vatikáni meleg közösség reagált a hírre: mindenki meggyónta, hogy milyen bűnöket követett el -nőkkel)... de azt már tudjuk, hogy lenny szeret provokálni, faarccal tudja kellemetlen helyzetbe hozni akár a grönlandi miniszterelnök-asszonyt is, ha úgy tartja kedve. ugyanakkor viszont emberséges is tud lenni -vagy mondjuk inkább azt, hogy képes az emberibb arcát is kimutatni -igaz, ezt nem sokan láthatják, és meglepő módon, mind a női nemhez tartoznak... (nem csak az álom-és-képzelődés jelenetek hoztak egy egészséges furcsa hangulatot az epizódba, de a vágások is kicsit zaklatottak voltak ma.) (##10.31.)

„forgive me, lord, illumine me.”

szerintem a legtöbben azt gondoltuk, hogy az ifjú pápa progresszivitást hoz majd a vatikánba, hogy fiatalos lendülettel akarja majd megreformálni a konzervatív közösséget, és közben igencsak vét majd a hagyományos erkölcsök ellen (mégiscsak egy hbo sorozatról van szó). a bíborosok meg azt gondolták, hogy egy irányítható bábut kapnak majd, aki egyaránt hallgat majd az idősebb konzervatívokra és haladókra egyaránt... szokatlan, de pont ettől nagyszerű gondolat, hogy az ifjú pápa ennyire ősi gondolatokat hoz a felszínre magából -mert szerinte az istent szó szerint félni kell, és az egyházat is vissza kell vezetni arra az útra, amikor még féltek tőle az egyszerű emberek. és már láthatjuk, hogy mindez a pápa eddigi életútjából ered, hogy az árvasága miatt csak a szenvedést ismeri, hogy egész életében csak egyetlen boldog hét jutott neki, amikor kiszabadulhatott a vallásosság béklyói közül, és most ezeket a frusztrációit vezeti le egymilliárd emberen... és nem tudom, hogy mennyire lesz jó a taktikája azzal, hogy elidegenít mindenkit magától, hogy erőből akarja szabályozni a bíborosokat, mert ha túl sokáig feszít valamit az ember, akkor az egy idő után nem hajlik tovább, hanem eltörik... (mikor azt hinnéd, hogy örülhetsz, hogy egy nő lép be a pápai lakosztályba, az ifjú piusz elájul, és piétá-sat játszik csupán a nő karjaiban...) (##10.27.)

„i’ve been training my whole life to be an invisible pope.”

nem is lett volna hbo garancia, ha nincs legalább a második részben egy szex-jelenet -igaz, még csak egy szoliddal nyitottunk, egy istennek kedvessel... de egyébként megkapó volt az epizód kezdése a közelikkel felvett szex-jeleneten túl is, ahogy tettünk egy körsétát egy rutinos vatikáni reggelen... xiii.piusz percről/percre érdekesebb karakterré válik, leginkább azért, mert kiszámíthatatlan, nehéz érezni azt, hogy mikor gondol komolyan valamit, és mikor szórakozik csak azokkal, akik alatta állnak (azaz jelen esetben mindenkivel). persze arra már most lehet számítani, hogy valami radikális gondolat jár a fejében, hogy olyat fog mondani, amivel megbotránkoztatja a körülötte lévőket, de ez az aspektusa még mindig szórakoztató. közben már láthatjuk azt is, hogy mennyi kétellyel van tele, és ezekből eredhet a meglepő ötleteinek egy jó része is. például azt gondolnád, hogy egy fiatal pápa önelégült lesz, és mindenhol a jóképű arcát akarná látni, szerte a világban, ő viszont a titokzatosságot szereti. azt is hihetnéd, hogy mindenki pápájává akarna válni, de ő szándékosan elidegeníti a hűséges hívőket is egyből az első napokban, érdekes lesz látni a közvélemény reakcióját az első, igencsak nyomasztó beszédére például. (##10.26.)

„one billion people will depend on what you say and do. they’ll make important decisions, happy or sad, of life or death, in order to obey you, in the name of god.”

egy szimbólummal terhelt álomból megérkezünk egy újabb álomba, ami már karcosan súrolja az istenkáromlás határát, és közben technikailag is szokatlan az audiovizuális körítés a hollywood-hoz szokott érzékszerveinknek, másak a kép-szögek, szokatlan a hangvágás -elég pár perc, hogy érezzük a gondoskodó európai kezet, ami megalkotta ezt a sorozatot... az is hamar tudatosulhat, hogy a főszereplőnk, a közelmúltban megválasztott ifjú pápa sem lesz egy klasszikus hős-alak, és nem csak a pápasággal intézményeinek prekoncepcióival számol le, de nem is tűnik egy jó embernek. persze szórakoztató lesz nézni, ahogy nagytestű vadkanként tör/zúz majd a csodásan berendezett terekben, de igazán szimpatizálni vele valószínűleg sosem fogunk... persze azt már most kéjes bűnös élvezet volt nézni, ahogy megkeseríti a régi hagyományokhoz (és a saját hatalmukhoz) ragaszkodó egyházi vezetők életét... leginkább lehetőségeket villantott fel ez a pilot, hogy valami igazán erős alkotás lehet a végére, de most még csak inkább próbálgattuk a ránk szabott új ruhát... (a gyönyörű képeket elnézve azért kíváncsi lettem, hogy mennyire engedték be sorrentino-ékat a szent helyekre, és mennyit kellett trükközniük, hogy hitelessé váljon a környezet -vagy csak eltitkolták, hogy egy istentelen vallási személyről akarnak forgatni...?) (##10.25.)

„we are half-people. ripped from the pages of some bizarre mythology, the two sides within us, human and crown engaged in a fearful civil war, which never ends.”

egy fináléra tekinthetünk összegző epizódként, és most nagyjából így is kell tennünk, mert új témák nem jöttek már fel az utolsó egy órában, csak néhány korábbit gördítettünk tovább -elsősorban a közvéleményt leginkább érdeklő ügyben: azaz hogy mi lesz margit esküvőjével... (egyébként biztos vagyok benne, hogy szándékos az áthallás a kocsival vad üldözésbe kezdő korabeli paparazzikkal, hogy érezzük, hogy nem diana idején kezdődött a sajtó agresszív érdeklődése) és az az furcsa, hogy talán nem is margit szívszaggatása volt a lényeg, hanem a sorozat egyik legfontosabb főtémája, azaz hogy mennyire lehetetlen összeegyeztetni az uralkodói és a személyes érdekeket -és hogy erzsébet rendre a kötelességét választja, még ha ezzel szét is szakítja maga körül a családot, elveszíti a testvére bizalmát, elhidegíti magától a férjét. ráadásul még a sajtó által hergelt közvélemény sem lesz oda érte -de mint az egyház feje, logikus döntést hozott... azért hogy ne csak a szívet dobbantsuk ma, egy kicsit foglalkoztunk a külpolitikával is, mert az ötvenes években nem igazán lehetett megkerülni a karizmatikus nasszer-t és az ő álmát, az asszuáni gátat... (#12.27.)

azzal tisztában vagyok, hogy az őseim között egyaránt megtalálhatóak magyar nemesek, erdélyi szászok, sváb szőlőművesek és szlovák közemberek, de lehet, hogy utána kéne néznem, hogy nem cseppent-e ebbe a kulimázba némi brit királyi kék vér is valahol a történelem során, ha már ennyire vonzódok a szigetországhoz és annak múltjához... nem tudom, talán van valami romantikus az uralkodó osztályok mindennapjaiban, talán szívesen leselkedik be az ember a szép ruhák és előkelő partik mögé, hogy a hivatalos portrék mögött meglássa az embert. és ez utóbbiban igazán nagyszerűen működött a peter morgan által megálmodott sorozat, ráadásul úgy űzte magas fokon a karakter-tanulmányokat már itt az első évadában is, hogy közben mindig megtalálta a megfelelő szöget, ahonnan a legérdekesebb rálátásunk lehet nemcsak az eseményekre, de magukra az emberekre is. ebben persze megfelelő partnerekre talált a pedigrés színész-gárdában is, de összességében sem lehet egy rossz szavunk sem a megvalósításra, ott a képernyőn az a mérhetetlen mennyiségű pénz, amit a netflix kiutalt a készítésre. de én mégsem a szemkápráztató külsőért vagyok igazán hálás, hanem azért, ahogy sikeresen átformálták a bennem élő ii.erzsébet képet, hogy közelebb tudták hozni hozzám a távolinak tűnő uralkodót. és köszönöm, hogy ismét felszították bennem a parázsló anglo-filt...

„-i have something that you will never see again. a clean bill of health.

-stalin said the same. he died groveling on the floor!”

mindig csak ezek a kiváltságos hívságok, a lovaglás meg a festés... akár vehetjük szimbolikusnak is, hogy megfestik előttünk churchill portréját, de igazság szerint peter morgan megint okosan végiggondolta, hogy miképp lehetne még többet elmondani britannia buldogjáról, így a festészeti ülések alá rejtette el az öreg miniszterelnök drámáját -persze nagy segítség volt az aprólékos felfestésben stephen dillane is, aki a művészt játszotta (és ha már itt tartok, meg kell említenem harriet walter nevét is, mert a kezdetektől nagyon meggyőző, ahogy a férjére határtalan szeretettel néző lady churchill-t játssza)... lehet hogy abban is szimbolikát kéne keresnem, hogy a királyi pár házassági válságát egy ló-fedeztetés közvetlen közelébe helyezték, de inkább betudom ezt erzsébet lovak iránti szenvedélyének... viszont régóta érett már, hogy kipattanjon a veszekedés szikrája a buckingham palotában, hiszen a szemünk előtt magányosodott el a királynő (még passziánszozgat is csendben), miközben fülöpből már hosszú epizódok óta csak annyit látunk, hogy kicsapongani jár esténként... (#12.27.)

„strong people with powerful characters, more natural leaders, perhaps better-suited to leading from the front, making a mark. but, for better or worse, the crown has landed on my head.”

három nő, három különböző életút -mindannyian az elhunyt király árnyékában... az anyakirálynét még mindig emészti a gyász, tehetetlennek és haszontalannak érzi magát, és ezeket úgy kompenzálja, hogy elszökik a szeles skóciába, ahol még arra is van esély, hogy az emberek nem ismerik fel rögtön... margit imád a középpontban lenni, a ragyogásával és humorával bárkit elvarázsol maga körül -csakhogy örökké második lesz, hiába gondolja azt magáról, hogy a népszerűsége predesztinálná az ország vezetésére is. az is egy érdekes kérdés, hogy a nép tényleg magasba emelne-e egy ilyen harsány személyiséget, vagy inkább elriasztaná őket ez a lángolóbb természet... mert úgy tűnik, hogy a szürke kisegér típusú erzsébetet szeretik, aki pontos ellentéte a húgának, és akinek még az is komoly (egészségügyi) gondot okoz, hogy napokon át mosolyt kényszerítsen az arcára... szépen fokozták fel az egyéni drámákat, hogy igazán érezzük, hogy milyen súly nehezedik az uralkodóra és környezetére (még utazni sem könnyű egy ilyen prominens személynek, de ha belegondolunk nem is olyan sok a 23 hetes körútra 100 ruha, 36 kalap és 50 pár cipő...) (#12.26.)

„-shouldn’t i know all of this, too?

-no, ma’am. all very undignified.”

tetszik, ahogy peter morgan készítő agya jár -fogjunk egy komoly politikai témát (az oroszok sikeres hidrogén-bomba tesztet végeztek), és csomagoljuk személyes szemszögbe úgy, hogy általa nem csak erzsébetről tudunk meg többet, de a monarchia egész működési elvéről is... mert minek kéne a szegény hercegnői elméket leterhelni mindenféle hasznos tudással, elég lesz nekik a pukedli tudománya is -és amikor realizálódott, hogy az iskolázatlanság lesz a mai egyik főtéma, akkor rögtön reménykedni kezdtem, hogy a királynő azt a konklúziót vonta le a neveltetéséből adódó problémából, hogy fejlesztenie kell a tudását, hogy egy erősebb, függetlenebb, modern uralkodóvá válhasson, és szerencsére tényleg így történt (vagy legalábbis így van dramatizálva nekünk). és aztán mind ez a szellemi (és egyben lelki) megerősödés, mind a múltbéli tanulmányai egy gyönyörű epizódba virágoztak ki, amikor először láthattuk igazán a sok kéz-tördelés után a határozott királynőt, aki a keménységével még churchill szemébe is könnyeket csal... ugyanakkor nem könnyű az útja a modernség felé, mert vannak olyan önálló törekvései, amiket hagyomány-tiszteletből könnyen letörnek a körülötte állók... (nem mondanám, hogy az anyakirályné szimpatikusnak van beállítva ezzel a ’törődj bele kislányom, maradj csöndben, mert ez a nők dolga’ hozzáállásával...) (#12.26.)

„of course, a crucial position like the air attaché to the embassy at brussels cannot be left vacant for very long.”

mivel erzsébet körül elég nehéz találni szaftos pletykákat (hacsak a kicsapongó életet élő fülöp füle mögött nem lesz valami vaj), így körül kellett nézni a családban, hogy kinek a személyes drámáját toljuk fel annyira, hogy érdemes legyen egy egész epizódot rászánni, olyan igazi brit módon megmártózni az ízlésesen kevert szappanban -így került margit szerelmi élete a középpontba... persze eddig is szépen építgették már a korabeli mércével botrányosnak mondható kapcsolatot, ám a leendő esküvővel egy olyan szintre értünk, ami már a királynő számára is kellemetlen lett -főleg hogy a (valószínűleg még a későbbiekben is) többször ritmusosan visszatérő témába is beilleszthető: azaz hogy mennyire sarokba-szorító érzés, amikor lizibeth, a magánember és erzsébet, a királynő érdekei ütköznek, hogy jogi személyként mennyire gúzsba van kötve, hogy minden döntésénél mérlegelni kell a kényes felsőosztály és a heves érzelmi kirohanásokra képes publikum reagálását is... (érdekes mellékszál lesz, ha komolyabban kapargatjuk a királyi ház és a sajtó viszonyát, azaz hogy mikor jött el az a pont, amikor az újságírók elvetették azt a hagyományt, hogy az uralkodó-réteget illik kímélni a cikkeikben.) (#12.24.)

„god save the queen!”

nem csak azért fontosak a flashback-ek, mert így a sorozatban lehet tartani a csodásan játszó jared harris-t, hanem mert híd-alapnak is tökéletesek az előző király jelenetei, amikből kiindulva gyönyörű íveket lehet húzni a sorozat jelenével -és akkor ehhez még hozzá lehet csatolni az embert, aki lemondott az összes uralkodói hívságról, hogy azt érezzük, hogy igazán át lett gondolva az epizód szerkezete... mert nem véletlen, hogy györgy a felkenést gyakorolta a kis erzsébettel, hiszen épp’ ez a rész volt, ami a pórnép számára nem volt látható az egyébként forradalminak számító tévés-közvetítésben, és azt is okosan csinálták, hogy az események nagyrészét mi magunk is megszűrve kaptuk, nem csak a tévé aprócska képernyőjén keresztül, de edinborough hercegének kommentárjaival kísérve -mert valahogy emberibb lett ezek segítségével ez a nagy esemény. az emberivé tételt segítette a királyi házaspár viszonya is a ceremóniához, ahogy fülöp megharcolt azért, hogy a monarchiát bevezesse a modern korba, hogy lenyessen annyi tradíciót, amennyit csak képes -ugyanakkor a saját feleségét nem sikerült meggyőznie arról, hogy bizonyos dolgokban szemlélje radikálisabban a kapcsolatukat (apropó, végre kihasználják matt smith komolyabb arcát is). (hmm, hogyhogy churchill leült a királynői kihallgatáson...?) (#12.23.)

„you are answerable to god in your duty, not the public.”

még a kisgyerekek is tudják, hogy albion egy ködös ország, ezért érdekes azt látni, hogy ez a kellemetlen időjárási jelenség kényszeríti térdre e nagyhatalmú országot... a ködnek és mozgóképes művészetnek komoly hagyományai vannak egymással, de ez érthető, mert a tejfehér szürkeség komor baljóslatúságot képes hozni a történetbe -és a homályban botorkáláshoz a komoly légszennyezettség adott egy újabb keserű réteget. de nem is igazán az átlagemberek szemszögéből néztük meg ezeket a kísérteties napokat, hanem a felsőbb köröknél, akik persze, élükön churchill-lel inkább a zsebüket nézték, és nem a problémák megoldását. egy személyes drámára volt szükség, hogy az ország vezetése kihúzza a fejét a homokból, és lépéseket tegyen (bántóan aktuálisnak érzem ezt a párhuzamot a mai kormányokkal, akik szintén rég elszakadtak attól a szokásuktól, hogy lefelé nézzenek)... erzsébet egy kicsit háttérbe szorult ma a miniszterelnöke mögött, de azért kapott néhány konzervatív tanácsot a nagyanyjától, amiken rágódhatott a rossz időben... (ügyes kontraszt volt az epizód szürke bezártsága és a nyitó-és-záró-jelenetek szemkápráztató színkavalkádja között.) (#12.23.)

„with this family, when you’re in, you’re never quite sure that you’re in. but when you’re out, there’s no doubt at all.”

ideje megdicsérnem claire foy-t a szemmozgásaiért, mert tökéletesen tudja érzékeltetni velük erzsébet zavarát... egy átmeneti időszakban vagyunk, ahol a gyász és a múlt kellemetlen emlékei ugyanúgy gúzsba kötnek mindenkit, mint a jövőtől tartó bizalmatlanság -mindenkinek meg kell tanulnia alkalmazkodni az új helyzethez, rá kell éreznie, hogyan tudja a maga hasznára fordítani azt. érdekes kontraszt volt a két churchill-audiencia közt, mert míg az elsőnél az új uralkodó volt a behódoló (mégiscsak a nagy országmentő miniszterelnökről van szó), másodszor már tudta, hogy miként tudna diktálni, mint a birodalom legfontosabb jogi személye. ezért is volt fontos, hogy az ex-királyt ennyire a középpontba helyezzék ebben az epizódban, mert vele jól le lehetett képezni az összes huzavonát, ami most a felsőbb körökben zajlik, a sérelmeket és az önző játszmákat. és a szerelmet -mert mégiscsak egy nő miatt hagyott fel az uralkodással. és ez nem csak azért érdekes, mert tele van a palota szerelmi afférokkal, hanem mert így rá lehetett mutatni a repedésekre, amik a hatalomba lépés pillanatai után keletkeztek erzsébet és fülöp házasságán -mert van olyan, amikor az embernek felül kell emelkednie a saját érzésein, még ha piszok nehéz dolog is ez... (#12.22.)

„my name is elizabeth.”

mindig érdekes látni, hogy miként valósítják meg a sorozatokban azokat az eseményeket, amikről a néző biztosan tudja, hogy be fognak következni (a történelmi sorozatoknál plusz nehezítés a készítőknek, hogy illik a tényekre támaszkodniuk) -és úgy gondolom, hogy jelen esetben kifejezetten szépen játszották ki a kártyáikat. a király kapott még néhány nyugodt pillanatot a kisebbik lányával a békés elalvása előtt, és erzsébeték is épp’ egy magas ponton voltak, a boldogság és kaland elegyéből kellett visszatérniük a feketére festett valóságba (egyébként kifejezetten szívmelengető, ahogy a folyton pucéran alvó és kellően bohókás fülöppel való szeretettel-teli kapcsolatuk ábrázolva van). maga rendezés is értő módon nyúlt a sokkhoz és a gyászhoz, a baljóslatú zene fokozódott fel, ahogy felbolydult a kastély, aztán meg a csend játszott szerepet, mert szándékosan nem hallhattuk, ahogy fülöp elmondja a feleségének a hírt (sőt, még erzsébet arcát sem láthattuk). viszont egyből érezhető, hogy a pár életében minden megváltozik, az ismert személyzettől búcsút kell venni, már nem mindegy, hogy melyikük lép elsőként a lépcsőre, és ezek még csak az első lépések... a drámai események mellett a downing street-en is mozgásba lendülnek a politikai machinációk kerekei, az úri kastélyokban meg a szerelem hajtja az intrikákat -ahogy az a felsőbb körökben illik... (#12.22.)

„i was wondering if you would consider stepping into my shoes, so to speak.”

valahogy karácsony környékén mindig kibújik belőlem az anglofil, az ünnep valamelyik szinapszisomban összekapcsolódott a brit kultúrával. és mivel már nem ejthetem meg az ilyenkor esedékes látogatásomat a downton-i kastélyba, így egy új kirándulási célt kellett keresnem magamnak -mondjuk a buckingham palotát... koromból adódóan nekem ii.erzsébet egy folyton komornak tűnő idősödő hölgy, így fura realizálni azt, hogy egykor ő is volt mosolygós fiatal, sőt, a huszadik század közepén még királya volt nagy-britanniának, és nem királynője... az első fejezet alapján egy magas szinten megformált életrajzi drámával lesz dolgunk, annak minden velejárójával -gondolok itt elsősorban a szemelvény-dramaturgiára, ahol csak a főbb események emelkednek ki, időt ugrálva jutunk el az egyik fontos ponttól a másikig. bár biztos vagyok abban, hogy később lesz szerepe a hétköznapoknak is, mert ott lehet igazán karaktert építeni. mert láthatóan az a cél, hogy teljes portrét kapjunk ezekről az ismert személyekről, és most is akkor működött a leginkább a rész, amikor a pompás külsőt lehántva ráfókuszáltunk az arcokra, erzsébet látható zavarára, fülöp kedves közvetlenségére, a királyra telepedő betegségre... érzelmileg könnyedén behúzott, érdekesnek tűnik az út, ahogy szerény hercegnő magára veszi egy korona teljes súlyát, úgyhogy úgy tűnik, hogy idén karácsonyra ismét sikerült egy csodaszép telivérre tennem a pénzem... (#12.20.)