soroló

„it’s very important they see themselves as more than inmates. they’re someone’s mother, someone’s daughter, sister, friend.”

kritikus pontja a börtön-létnek, hogy a kint lévő szeretteikkel milyen a viszony, hogy miként kapaszkodhatnak a rácson túliak abba a gondolatba, hogy boldogan élnek a családtagjaik, de ugyanígy fontos az is, hogy miként gondolnak a családtagok az elítéltekre... eléggé lecsupaszítottuk ma a sok szálat, néhány rab érzéseivel foglalkoztunk inkább csak, cindy bűnbocsánata megható volt, és végül maria pozitívabb szemlélete is működni kezdett (plusz láthattuk az üveg két oldalán piper-éket is, akik most kezdenek belegondolni abba, hogy még három évet kell várniuk arra, hogy újra megérinthessék egymást -az alternatívák sem elképzelhetetlenek így, alex máris mohó szemmel elemzi a börtönőr-néni tetkóit)... eközben nagyon tetszik, ahogy caputo-val bánnak idén, hogy lelkileg támaszt tud nyújtani a nőknek, és hogy egy romantikus lelkű kiskutya lesz belőle, amikor fig-gel vannak együtt. apropó, a morgós igazgatónőnk is nagyon szerethető, ahogy folyamatosan nő bele a mentor-szerepbe... kezdetben nem igazán éreztem ezt az epizódot (például megint kicsit ballasztnak tűnt a flashback), de aztán nagyon szépen kikerekítették a végére érzelmileg az írók... (×08.19.)

„tonight, you will be visited by three more ghosts! listen to them.”

megkapod az ajándékaidat, meghatódsz tőlük, pont azt kaptad, amire vágytál így az év végén, de ott van a sor végén egy csúnya meglepetés is, ami miatt csak értetlenül nézel ki a fejedből -ezzel most miért kellett elrontani a hangulatot...? a jövő sötét szelleme letörte a hangulatom, mert nem tetszik az az ötlet, hogy széttörjék jövőre a csapat-egységet, amikor idén ilyen szépen egymásra találtak a csajok -lásd az előtte lévő fél órát, ahol bohóckodtak kicsit a karácsonyi énekkel (ötletesen feldobva pankrációval például a halál szimbólumát), és elérzékenyült a szív, amikor kiderült az ajándék-osztás alatt, hogy milyen jól kiismerték egymást a csajok az együtt töltött idő alatt... (bash-sel nem voltam kibékülve idén, mert eléggé seggfej-irányba tolták el a karakterét, de most működött az összeomlása -az már egy másik kérdés, hogy belekódolták a tragédiát a házasságába...) (×08.17.)

a sorozatoknál elkerülhetetlen a fókusz-váltás, és nézői hozzáállás kérdése, hogy mennyire tud valaki az alkotókkal menni az új ösvényeken. a glow-hoz vonzó tényező kezdetben a pankráció volt, csakhogy már végignéztük, ahogy az esetlen kezdő csajok profikká váltak az elmúlt években, így idén nem csak a helyszín-váltás, a vegas-i csillogás hozott új hangulati elemeket a show-ba, de az is, hogy az epizódok többségében hanyagoltuk a bunyókat, és inkább a lányok lelki-világát boncolgattuk, kapcsolati hálót építgettünk, néha kicsit elkomorodva fűztük össze a sors-közösségüket... nálam működött ez a szappanosított formula is, szívesen töltöttem a kaszinóba az időt a csajokkal, és nem igazán hiányoltam a ringet az évadból... a fókusz-váltás azzal is járt, hogy bizonyos karakterek kevésbé kerültek a rivalda-fénybe, mint eddig, sam-et például eléggé eltüntették az utolsó részekre... voltak olyan momentumok, amiket kifejezetten szerettem nézni, például azt, hogy debbie és ruth félrerakták az összes nézeteltérésüket, és igaz barátnőként viselkedtek egész évben... ahogy a fenti epizód-kritikámban is láthatjátok, kicsit aggódom a jövő miatt, de eddig még mindig jól járták az alkotók a kötél-táncukat a dráma és a vígjáték felett, úgyhogy bízom bennük annyira, hogy várjam a folytatást is...

„our first act, back by popular demand, by day, she’s taking it all off at the silver slipper, but tonight, she’s puttin’ it all back on.”

vegas a nagybetűs kiszámíthatatlanság, sosem tudhatod, hogy melyik oldalán áll meg a kocka végül, hogy hová vet majd az éjszaka -és milyen meglepetésekkel tölti meg az évad sztori-szálait... oké, valahol mélyen érezhettük azt, hogy ruth nem kapja meg a szerepet a filmben, vagy hogy ez tönkreteszi a kvázi-romantikus pillanatukat sam-mel, de hé, ezek la-ben történtek, az meg egy kiszámítható város... vegas-ban viszont simán felmehet a színpadra egy pucér nő, hogy aztán ruha-darabonként felöltözzön, vagy egy hatvanas díva is megjelenhet talpig alig-flitterben utána. itt oké, ha kilógsz a sorból, ha nem veted meg az örömöket, jöjjenek azok bármelyik nemtől... (a meleg-ellenes lezárást utáltam volna, ha nem a ’running up that hill’ dübörgött volna alatta...) (uhh, milyen jól működött, ahogy sheila nagy-monológja egyben volt tartva, vágás nélkül.) (×08.17.)

„you need to stop comparing yourself to other people.”

a sok-szereplős daraboknál óhatatlan, hogy fel kell osztani a csapatot, hogy kiemelkednek bizonyos arcok egy-egy epizód erejéig. ruth kicsit háttérben volt mostanság, úgyhogy jól esett, hogy foglalkoztunk kicsit most a magányával -mert ahogy az ötletes timelapse kezdés is szimbolizálta, mindenki előrébb lépett az elmúlt hónapokban, megállapodott vagy csak a bajt hozta a saját fejére, de mindenképp aktív volt, míg hősnőnk csak fásult, aki mellett elszaladt az élet... kicsit átvezető epizódnak éreztem ezt, amivel ráfordulunk az utolsó show-kra... (bash-t nem tudom, hogy miért kell elviselhetetlenre írni mostanság, de visszahozhatnák már az alkotók a szeleburdian szerethető verzióját...) (×08.15.)

„we’re making a movie.”

justine új haját nézve jutott az eszembe, hogy idén nem nagyon érezni a nyolcvanas évek vibe-ot a sorozaton, nem...? ja, mert sam kicsi lánya visszatért, kaptak is egyből egy külön sztori-szálat az apukájával párban, ahol ki lehetett figurázni hollywood lehetetlen működését (’ismerem michael j. fox-ot, szerintem érdekelné a szerep -ugye nem gond, ha a női főhőst férfivé változtatjuk?’)... eközben vegas-ban debbie megízlelhette, hogy milyen az, amikor nem a butácska fiúkkal megy szobára, hanem egy intelligens úriemberrel járják végig a kötelező lépcsőfokokat... (no, köszöntsük alison bree-t is a rendezői porondon, tök pozitívnak tartom, hogy a színészek szeretik kipróbálni magukat a másik oldalon is.) (×08.14.)

„the mountains are calling, and i must go.”

’a csajok kimennek a sivatagba lazítani’ -ez a plot pont úgy hangzik, mint egy filler-epizód, pedig ez a természet-közeli kitérő most egy pillanatra sem nevezhető igazi kitérőnek -ugyanis minden egyes pillanatát arra használták az írók, hogy a karakterek lelkivilágát feltérképezzék, hogy a barátok kimondhassanak egymásnak mindent őszintén, hogy belesírhassák a bánatukat a sivatag kabócáinak fülébe... és ez az írói terv maximálisan meghálálta az erőfeszítéseket, kifejezetten erős jeleneteket kaptunk sorban, múltbéli sebek szakadtak fel, és velük együtt a könny-csatornáink is, máskor meg apró mosollyal nyugtáztuk, ahogy érzékeltük, hogy milyen jól egymáshoz csiszolódtak az évek alatt ezek a nagyon is különböző karakterek, és a belső konfliktusok többsége szépen el is simult már az epizód végére... (×08.14.)

„it was so cool. you guys were like: ’fuck the rules!’”

hehe, jó ötlet volt ez a szerep-csere-bere, mert nem csak a csajok szórakozhattak egy nagyot a karakter-változatokkal, de nekünk is feldobták kicsit a show-t a hülyüléssel. még az sem tudta ezt beárnyékolni, hogy egy drámából indult az egész ötlet, tamme hátfájásának sztorija még így is kiteljesedhetett. az már inkább beárnyékolta a szórakozást, hogy bash-t az egész epizód alatt seggfejként viselkedett, mint egy kangörcs, úgy jött rá most, hogy ő a producer, hogy most kell megkeresniük a nagy lóvét, blablabla... (hmmm, sheila kiteljesedhetett nőként, örülök, hogy az ő karakterét is elindították a humanizálás irányába.) (×08.14.)

„this place can make you a little crazy.”

mi van itt? be van osztva minden hétre, hogy ki mutatja meg a csodás cicijeit a képernyőn...? biztos a város hozza ki mindenkiből a szexiséget -igaz, megint az van, hogy a dögös felszín alatt ott a dráma is keményen... debbie betépve bevallja, hogy boldogabb lenne gyerek nélkül (igaz, már az is baj, hogy nem nagyon van olyan alkalmazott a hotelben, akivel még nem dugott egy isteneset); ruth meg megtapasztalhatja, hogy milyen az, amikor egy távkapcsolatnál a túl nagy nyomás összetöri a nagy találkozást... sheila őszinte pillanata is nagyon szép volt, és úgy néz ki, hogy vegas összes árny-oldalát végig fogjuk járni, a showgirls dráma után ma egy drag-queen küszködéseit is megtapasztalhattuk... (×08.14.)

„your ass is big. it’s big, and juicy, and sexy, and it’s an honor to have it in my face every night.”

annie’s boobs! annie’s boobs!!! és nem is volt valami nagy felvezetése a cici-villantásnak, ruth csak poénból ledobta a textilt, és megrázta azokat a sörös-korsó méretű csodákat... múltkor a kapcsolatokkal foglalkoztunk, most viszont a test került a középpontba, a fizikai erőnlét, amire még lehetne gyúrni egy kicsit (még sam is kiköpte ma a tüdejét, készítik elő a dohányzás-mentes időszakát?)... és persze lehetett mosolyogni például a profi táncos-lányok mögötti bénázáson, de azért komoly drámai magok is voltak itt az epizódban, mondjuk az, hogy az anyasággal ketté lehet törni egy karriert, vagy hogy az önértékelési zavarok milyen drámákhoz vezetnek... (×08.13.)

„a lot’s changed since you’ve been away, pipes. people ride around on bikes sponsored by banks. the internet’s more important than real life. and bloody marys now come with wagyu beef. welcome to the future.”

már évek óta érződik, hogy nagyon szeretik az írószobában alieda-t, mert mindig sodornak neki valami olyan szálat, ami megindokolja, hogy továbbra is a sztoriban tartsák -ma még flashback-et is kapott, amiből megtudhattuk, hogy már tizenévesen is kiforrott személyisége volt, és sok mindent megmagyaráztak vele kapcsolatban a nemtörődöm anyával és a szexet fizetségként használó attitűddel. mondhatjuk, hogy így már érthetjük, hogy miért is olyan borzasztó anya ő maga is... egy pillanatra elhitették velem, hogy a halálközeli élmény folyományaként visszakapjuk a régi taystee-t, aki eszes és tevékeny, de sajnos hamar kiderült, hogy a tárgyalása óta nem lett butább, csak másként használja az eszét... valahol megértem, hogy piper-t megfojtják a próbaidős feltételek, de nem volt jó aggódva nézni azt, ahogy elengedi magát (mégha csak egyetlen napra is), mert biztos volt, hogy azonnal le fog bukni a pisi-teszten... továbbra sem kertelnek az deportálós szálon, a hírekből is tudjuk már, hogy miként mennek ezek a látszat-tárgyalások (sőt, az sem titok, hogy gyerekeknek is tartanak ilyeneket, akik még annyira sem tudják megvédeni magukat, mint a felnőttek) -viszont megleptek azzal, hogy a folyton önzőnek mutatkozó maritza ily’ könnyedén feláldozta magát, hogy a többi fogvatartottnak egy kis remény költözhessen a szívébe. (laura prepon ügyes kézzel rendezte az epizódot, főleg az tetszett, ahogy szimbolikusan eltűntek a deportáltak a repülőről a rész végén.) (×08.11.)

„this isn’t like any vegas i’ve ever been to.”

érdekes író döntésnek tűnik, hogy miután a premierben sem igazán foglalkoztunk a show-val, most még hátrébb léptünk a pankrációtól -bár persze van benne logika, hiszen a vicces ruhák és a hajmeresztő mozdulatok között nehéz a kapcsolatokon rágódni... de hé, tök jól működött, ahogy végigbeszélték a karakterek a problémáikat, hogy egyes párok közelebb kerültek egymáshoz, mások viszont kimondták a nyilvánvalót: az együtt töltött idő megváltoztathatja az érzelmeket. csak ezt még nem mindenki tudja belátni, ebből lesz az évad fő drámája, ez már most egyértelmű... (olyan gyors vágás volt az epizód elején a szexi együttléteknél, hogy nem tudtam mindig eldönteni, hogy kinek a csupasz testét látom éppen...) (×08.11.)

„this potato probably came from canada or ireland or some other country and nobody cares. nobody says, ’send the potato back to canada where it doesn’t know anybody, because there’s no birth certificate’.”

összezavarodom attól, hogy az embereknek a huszonegyedik században még mindig ennyire számít a származás, ragaszkodnak a megkövesedett nemzet-államokhoz, pedig nem nehéz elképzelni egy olyan utópisztikus világot, ahol mindenki ott élhetne szabadon, ahol csak szeretne... de ugyanígy tudok filozofálni a hagyományos börtön-lét értelmetlenségén is, ahol az elítéltek csak a rosszat tanulják meg egymástól -pedig a rács mögé szorított rengeteg időt hasznosan is el lehet tölteni... örülök, hogy az új seprű visszahozta a tanfolyamokat és szemináriumokat a börtön falai közé, mert így láthatunk majd pozitív példákat is... kell is most a pozitív megerősítés, mert ahogy elkezdtünk belemászni az évadba, úgy kezdenek jenji kohan-ék is egyre nagyobbakat ütni a gyomrunk tájékára... nem kellett kimondania vinnie-nek, hogy mi történt az újszülöttjükkel, egyből látszott az arcán, hogy baj van -és még milyen komoly baj lesz, amikor lorna képtelen lesz tovább tagadni... szerintem minden elítéltnek, aki kénytelen hosszabb távra berendezkedni a rácsok mögé, megfordult már a fejében, hogy nem adja meg azt az örömöt az őt elítélőknek, hogy sokáig életben marad -de taystee persze nem az a lány, aki ilyen könnyen feladná, szeretném is látni őt még harcolni... piper is elérte a mélypontját, eddig tűrt, és szó szerint minden szabályt betartott, de lehetetlen ennyit tűrni, és minden pillanatban tökéletesnek lenni... (hehe, andrew mccarthy rendező karton-figuraként belecsempészte magát az epizódba.) (×08.10.)

„do i think it’s bad luck that a shuttle fell out of the sky on our opening night?”

minden vicces sorozat új évadát egy tragédiával kéne kezdeni... ez most nem epésen mondom ám, szépen beépítették az írók a challenger felrobbanását a sztoriba, az elején már érezted nézőként, hogy milyen kellemetlen lesz a csajoknak a viccelődés, amikor megtörténik a baj a képernyőn, de nem érzem azt, hogy tiszteletlenül bántak volna az életüket vesztett asztronautákkal, főleg mert ruth bűntudata kitartott az epizód végéig... megjöttünk vegas-ba, baby, a neon-filteres csillogás szépen kiegészíti majd a pankráció túlzásait, és persze lehet majd bohóckodni a tipikus vegas-i helyszíneken, a kaszinókban és kápolnákban. azt meg majd meglátjuk, hogy az idegen környezet milyen hatással lesz a karakterek közti kapcsolatokra. (ja, és üdvözöljük szeretettel geena davis-t is.) (×08.10.)

„stop trying! stop hoping!”

jenji kohan-ék istenesen nagyot léptek a trump adminisztráció tyúkszemére, mindjárt utánanézek, hogy mennyire akasztották ki a debil narancs embert azzal, hogy képernyőre vitték a szörnyű valóságot, hogy milyen embertelenül bánnak a bevándorlási hivatal emberei azokkal, akiket kézre kerítenek -a szív megszakadt attól, ahogy maritza süllyedt egyre a kétségbeesésbe, és ahogy blanca apátiájának okát is megtudhattuk... de egyébként is erősen facsart ma az epizód, azt is nehéz volt nézni, ahogy taystee és black cindy újra találkoztak, és nem következett be a megbocsátás és az újra-közeledés (btw, az akciót intéző suzanne nagyon működő párost alkot dogget-tel idén)... azért találhattunk pozitívumot is a mai részben, például ahogy az új igazgató asszony megtalálta a hangját az első sokkok után -plusz az erős fellépése mellé egy menő kabát is járt (fig a maga bitch módján kifejezetten emberi volt a tanácsadása közben, de caputo-val is cukik együtt).... egyébként én abban is tudok pozitívumot találni, hogy ha felhúzom magam egy epizód nézése közben, mert az azt jelenti, hogy hatásosan tudtak feldolgozni egy témát, ami érzékenyen érint engem... (azért az se’ volt semmi, ahogy a minta-anyukák elmenekültek, amikor kiderült piper múltja -mert biztos megfertőzi a szaros gyerekeiket börtön-kórral...) (×08.08.)

„do i deserve to be here?”

szabad azt mondani, hogy piper szála érdekel most a legkevésbé...? oké, a telefon-beszélgetésük alex-szel szívmelengető volt, de a pelenkázás meg a büfiztetés hidegen hagy (mondjuk szerencsére belőle sem váltottak ki anyai ösztönöket)... mccullough flashback-je és jelene már sokkal inkább figyelemre méltó, mert sikeresen világítanak rá a nők helyzetére a férfias környezetekben, ahol konstans megaláztatásban van részük nap-mint-nap (és valahogy a katonák és a börtönőrök egyformán szexista disznók) -ráadásul még fizetést is kevesebbet kapnak, mint férfi-társaik... az új igazgató körüli mizériánál is hasonló az alap-gondolat, bár egy kicsit humorosra volt véve, hogy a férfiak hogyan is reagálják le, ha egy nő interjúztatja őket... kicsit azt érzem, hogy ha csak rövid időre is, de mindenkit vissza akarnak hozni idénre, fig és caputo már beköszöntek, és remélem, hogy diane guerrero nagyobb kapacitással is tud majd maradni, mint maritza (az egyéb elfoglaltságai mellett) -mondjuk látok spirituszt a belengetett migrációs vonalban, főleg a mai politikai helyzetben... (suzanne filozófiai síkra terelt elmélkedése is jó alap, nem véletlenül választottam onnan idézetet.) (×08.07.)

„now is a murderer no-smiler.”

mit várunk az utolsó évadtól -főleg a tavalyi piper-es fordulat után? én például nem számítottam narrációra, főleg úgy, hogy nem csak a szöszi mondta a fülünkbe a kiegészítéseit és magyarázatait, hanem alex is (sőt, egy fura jelenet erejéig minden börtön-lakó fejébe belehallgathattunk egy pillanatig)... az összefüggő flashback hiánya is meglepő lehet, mert csak apróbb életképeket kaptunk piper azon időszakaiból, amikor boldog volt (és így olyan rég látott arcok is beköszöntek, mint larry és jenny)... chapman élete nem felhőtlen a rácsokon túl, mert piszok nehéz minden frissen szabadultnak a visszailleszkedés, de engem inkább az ütött szíven, ahogy hazudik a feleségének arról, hogy minden rendben van, mert gondolom ezzel akarja tartani benne a lelket... igaz, ez tükörképként megvan a túloldalon is, mert alex is csak mosolyog és kiszínez, pedig igencsak megsínyli az aktuális börtön-napokat, a régi drog-szállítós időszaka kísérti újra... mondjuk kevés vidámság van odabenn jelenleg, taystee is elveszítette a maradék pozitivizmusát, és már gond nélkül lezúz bárkit, mert már nincs mit veszítenie... de hé, morello visszatért, és legalább rajta lehet majd kicsit mosolyogni... (×08.06.)

„ladies and gentlemen, it is without a doubt a good time to be in the superhero business.”

jééé, én olvastam ennek a képregénynek az első füzetét anno, aztán valamiért nem folytattam (az dereng, hogy a magyar rajongói fordításához jutottam csak hozzá, és akkoriban még nem éreztem olyan biztosnak az angolomat, mint manapság, hogy gond nélkül belevágtam volna a folytatásba) -de most itt a nagyszerű alkalom, hogy mozgóképen élvezhessem garth ennis újabb ódáját az erőszakhoz... tudom, hogy sokan megcsömörlöttek az elmúlt évtized szuperhős-dömpingjétől, amit mondjuk én nehezen értek, mert szerintem van annyira változatos a műfaj, hogy ki lehet belőle csipegetni azokat a gyöngyszemeket, amik működnek nekünk, de ti kétkedők, higgyetek nekem, hogy ez a sztori nem egy szokványos latexben ugrálós komolytalanság. óh, nem... jól ráéreztek a produceri székben ücsörgő seth rogen-ék, hogy most időszerű a sorozat, amikor már mindenki ismeri a szuperhősös sztorik alap-szabályait, így lehet igazán értékelni azt, ha valaki kiforgatja a zsáner kellékeit. ahol a különleges képességű csodalények megmentik a világot, ha nagyon muszáj, de alapvetően lelkileg romlottak, és nem áll távol tőlük a megaláztatás és az erőszak sem, rohadnak a csillogó felszín alatt. úgyhogy könnyű szurkolni a zavart átlagembernek és keménykedő partnerének, hogy egyesével vadássza le az összes mocsadékot az égről... jól össze volt rakva ez a pilot, a rendező dan trachterberg nevét szívesen látnám többször is a monitoromon, látszott az is, hogy nem spórolt az amazon a vizualitáson -és szerencsére abban is szabad kezet kaptak az alkotók, hogy maximálisan a felnőtt szórakozás irányába vigyék el a show-t (elsősorban a garth ennis-i vérgőzösséget sikerült megfelelően adaptálni)... (tényleg lehet olyat, hogy egy zeneszerző kölcsönvesz egy témát egy kollégája filmjéből? csak mert (a) the man from u.n.c.l.e. egyik dallama bukkant fel egyszer csak az epizódban...) (×07.26.)

„when life hurts you, because it will, remember the hurt. the hurt is good.”

már a cím is predesztinálta a nagy végső csatát a plázában (és alatta, a titkos orosz bázison), úgyhogy elsőre furcsa is volt, hogy a nagy egyesülés után máris szétszedték a hős-csapatot, de aztán jött a szörny, ment a küldetés, a pulzusunk meg az egekbe tört... hogy elkerüljék az ismétlés vádjait, inkább elvették eleven-től a képességeit, hogy ne ő legyen megint a hawkins-i messiás, így a többiek is keményen teljesíthették a hős-kvótát, meglepő módon két önfeláldozást is kaptunk a végére, egyet a karakter megváltásaként, a másikat meg azért, hogy összetörjék mindenki szívünket/lelkünket (bár én már korábban gyanút fogtam -mindig el tudja átkozni egy karakter sorsát, ha valami pozitívat tervez a jövőjében)... hatásos és látványos fináléval zártuk ezt a szakaszt, megfelelve ezzel a finálék minimál-követelményének, hogy aztán egy szomorkás befejezéssel bontsuk meg az eddigi statusquo-t -de nézzük pozitívan! ugye milyen jó lesz majd átérezni a srácok örömét, amikor a következő évadban újra összekovácsolódik a most szétszéledt banda...? (duffer-ék most sem bírták ki a trollkodást, a legnagyobb feszültség közepére illesztettek be egy elnyújtott poént -egy nosztalgikus dal formájában...) (×07.06.)

olyan gyorsan felnőnek... tetszik a sorozat organikus fejlődése, ahogy a tónus megváltozott azáltal, hogy kinőttek a srácok gyerekkorból, és hormonoktól fűtött tinikké váltak. szerintem jót tett az évadnak a könnyedebb hangvétel, hogy az igazán vicces pillanatokat váltogatták az alkotók a meglehetősen gusztustalan body-horror elemekkel. és persze most is mindent áthatott a nyolcvanas évek hangulata -és ezúttal nem csak a neon-színekben vagy a soundtrack-ben nyilvánult ez meg, de a duffer tesóknak volt pofájuk előszedni a hidegháborús rosszfiúkat is a spájzból, és jól is el is játszadoztak a gonosz-orosz kliséjével (plusz ugye ne felejtsük a terminator hommage-t sem)... de kimászhat bármilyen szörny az upside/down-ból, elbújhatnak a ruszkik egy pláza alatt, a sorozat lelke továbbra is karakterek közti interakció, és itt most nem csak a tinikre jellemző hullámzó párkapcsolatokkal dobták fel a viszony-rendszert, de megbontották az eddigi egységeket, és új, jól működő csapatokat alakítottak ki. és ahogy az majd’ minden epizód-írásomnál előjött, gondosan ügyeltek arra, hogy minden akcióra jusson egy szerethető karakter-pillanat, egy csendesebb beszélgetés, egy intim lélek-vájkálás, mert ezektől tudunk még inkább kötődni a srácokhoz/lányokhoz. a régiek hozták a szokásos formájukat, úgyhogy egy újoncot emelnék ki most: maya hawke egy csoda, ethan és uma tökéletes bestof mix-e... az első évad behúzott a nosztalgiájával és a jól kitalált természetfeletti világával, a második mélyítette a mitológiát és még közelebb hozta a karaktereket hozzánk (nehéz ma már belegondolni, hogy az elején még utáltuk steve-et, aztán mára az egyik titkos kedvencünkké változott) -a harmadik évad már nem adott hozzá igazán sokat a történet nagy egészéhez (leginkább az oroszokat), de baromi szórakoztató formában tálalta az újabb csavarjait, és tovább mélyítette a kötődésünket ehhez a furcsa kompániához... (a marketingesek a stratégiájuk elején eléggé az új plázára építkeztek, és ez egy jogos döntés volt részükről, mert eléggé önálló karaktert kapott a sorozat szövetében az épület -nem mellesleg nagy kalapemelés a díszleteseknek, hogy ilyen minőségben felépítették ezt a jelentős méretű hátteret.)

„why is it called ’back to the future’?”

látom magam előtt duffer-ék remegő kis arcát, amikor rájöttek, hogy már 1985-ben járnak a sztorijukkal, így végre ellőhetik az összes ’vissza a jövőbe’ utalásukat, amiket eddig magukban kellett tartaniuk -bár pukkadtak volna meg a sok visszatartás miatt, mert most a bosszújukat rajtunk, nézőkön töltik ki... vagy csak én érzem úgy, hogy mindent tönkretesznek, kiszívják a gondosan pumpált jókedvet a sorozatból így az évad végére...? szóval megkedveltetnek velünk egy orosz tudóst, aki csak annyit tud angolul, hogy ’looney toones’, adnak neki pár boldog pillanatot, aztán bumm, ki is írják a sorozatból. vagy ott van például az a hitegetés, amivel az évad eleje óta etetnek minket, hogy steve végre megtalálta a tökéletes párt magának -bumm, ebből a kapcsolatból sosem lesz esküvő és boldogság. de még a cliffhangert is úgy építették fel, hogy egy pozitív hősködés után legyen rossz el-nek, hogy nézőként már megint azt érezzük, hogy a szánk elől húzták el a nyálcsorgató nyalókát... (a film-szakma a ’sárkány közbelép’ óta vissza-visszatér a tükörtermekbe, hogy cool akció-jeleneteket forgasson ott. és általában működik is a feszültség-keltés illúziója ezekben a pillanatokban.) (×07.06.)

„i’m gonna die in a secret russian base with steve ’the hair’ harrington.”

bár az évad elején úgy tűnt, hogy csak a nyár miatt érezni egy kis könnyebbséget a hangvételben, de most már azt egyértelmű, hogy az évszaktól függetlenül is erősen tartja magát az írószobában ez a tónust -ráadásul még a drámaibb részeket is erősen kikönnyítik nekünk. hopper seriff továbbra is hisztérikus, ugyanakkor az esze is a helyén van, így abból is adódnak mókás helyzetek, ha nem az öklével közelít egy problémához... aggódnunk kéne steve-ékért, mert szorult helyzetbe kerülnek az orosz pincében, de itt is valahogy nem tudom azt a torok-szorító fenyegettséget érezni -és nem csak attól a pillanattól kezdve szórakoztatóak a srácok, amikor a mengele típusú ruszki doki beadja a vigyorgó-szert a nekik, hanem már előtte is. btw, szeretem, hogy mindig van idő a csendes kapcsolatépítésekre is -akár egy titkos labor piszkos padlóján fekve... egy kis elvontság is bekúszott a küszöb alatt azzal, hogy eleven behatolt billy elméjébe -és persze nem érhette senkit meglepetésként, hogy komoly daddy-issue-ja van a srácnak, és a túlvilági dög is erre a frusztrációjára építkezik... (még szerencse, hogy nem szoktam horrorokat nézni, így még nem fáradtam bele a műfaj toposzaiba, a villogó fényű folyosókba, a főhősök fölé magasodó, nedvedző szörnyekbe, és az utolsó pillanatban érkező felmentő seregbe...) (×07.06.)

„ill-annoy.”

nem csak cuki spielberg-filmek voltak ám a nyolcvanas években, amikre a korosztályunk szívesen emlékezhet -ott voltak azok a buta maszkulin férfi-filmek is, amikhez tökéletesen passzolt schwarzenegger 50 szavas szókincse és stallone részlegesen lebénult arca... na pont ezt a típust sikerült megidézni itt a sorozatban egy terminátor-orosszal, aki csúnyán néz, miközben úgy lépked előre, hogy döng a lába alatt a föld. és persze keresőmódban van, hogy joyce-éknak legyen félnivalója... bár egyébként is paráztattak minket, elég creepy volt a kórházi rész az erőszakos újságírókkal, már át-átdugtuk a lábujjunkat a horror birodalmába idén is... volt még egy zsáner, ami jól megidéződött -vagy ha nem is külön zsáner, de a jamesbond életérzés sütött a gondosan felépített földalatti bunker minden pórusából, ahogy a kölykök osontak előre a végeláthatatlan folyosókon, majd egy elágazás után a tudósokkal és katonákkal megtömött részeken... azért jó, hogy már harmadszor történnek ezek az események hawkins-ban, mert így már senkinek sem kell magyarázkodni, nincsenek hitetlenek, mindenki bólint, ’persze, természetfeletti gonosz, hogyan győzzük le...?’ (×07.06.)

„commence operation child endangerment.”

annyi éve nézem már, hogy karakterek a szellőzőkben csúsznak/másznak, hogy lassan már elhiszem, hogy ez az egyetlen megoldás, amit az írók ki tudnak találni, ha egy épületben titokban el kell jutni egyik pontból a másikba... oké, itt feldobták az egészet a keménykedő kicsilány poénjával, de már tényleg kezdek belefáradni ebbe a trope-ba... az eddigi nyomozós szálak tettekbe csaptak át -mert a többiek nem tudnak arról, hogy nancy-éknek is milyen jól sült el, hogy aktívabbak voltak múltkor (tényleg! még nem is írtam a szándékosan túltolt maszkulin bunkóságról, ami az újság szerkesztőségében zajlott eddig -szegény jake busey-t megint leszerződtették egy olyan szerepre, ahol mosolyogva kell suttyót játszania)... de muszáj volt mindenkit aktivizálni, hopper seriff is lerázta magáról az agyrázkódás-gyanút, és beverte a simliskedő polgármester orrát -érezhető, hogy itt a mi világunkban érhetnek majd magasra az összeesküvés szálai... a srácok meg végre összedugták a fejüket, hogy utánajárjanak a billy-féle rejtélynek, és wow, egy igazán érzelem-dús epikus csatába torkollott a konfrontáció... (hmmm, azért jonathan jól odavágta a barátnője fejéhez, hogy egy elkényeztetett úrilány csupán...) (×07.06.)

„i don’t know what an evil russian looks like.”

ha valaki elég kitartóan kutat és nyomoz, az valószínűleg tényleg fog valamit találni -az oroszok már a plázában vannak, és már elég egyértelműek a jelek, hogy idén testrablósat játszva akarja az upside/down uralkodója a mi világunkat meghódítani... komoly írói fegyvertény, ha egy sok-szereplős történetnél sikerül megtalálni azokat a párosokat (triókat), akik a legjobban működnek együtt, és szerintem most komoly telitalálatot sikerült elérni a csaj-osztaggal (max+el), valamint a romantikus nézeteik ütköztetésében erős steve/dustin dream-team-mel... jól sikerült használni el képességét is ezúttal, hogy először csak kicsiben ment a játék (pasi-megfigyelés), csak aztán nőttek meg a tétek... még mindig szeretem, hogy a nyomozások mellé ilyen passzentosan sikerül odailleszteni az intimebb pillanatokat, will drámáját a kirekesztés érzésével, a gondtalan gyermekkor és a problémás tínédzserség ütköztetésével, de hopper seriff is akkor a legszimpatikusabb, amikor a lelke mélyére ás -még ha a suttyó nevelő-apaként is elég szórakoztató... (nem szoktam kötekedni a kontinuitás miatt, de furcsa volt, hogy nyilvánvalóan reggel kezdtük az epizódot, aztán pikkpakk máris sötétben játszódtak a jelenetek, és a sztori szinte sehol nem indokolta, hogy ennyit kellett volna ugrania az időnek. persze a viharfelhők alatt mindig sötétebb van, tudom ezt én is...) (×07.06.)

„there’s more to life than stupid boys, you know.”

örülök neki, hogy nem rontanak a duffer tesók ajtóstul a házba, hanem finoman adagolják a baljós jeleket azzal kapcsolatban, hogy az upside/down fura ura a földre készül -persze én örülnék, ha kevésbé gusztustalan jeleket festenének a képernyőre, de szegények nem tehetnek róla, hogy ’a dolog’ volt a jelük az óvodában, aztán meg úgy maradtak... jól sikerült elkapni a pláza-életérzést, és meglett férfi létemre jól szórakoztam azon, hogy eleven és max csajos napot tartottak (avagy egy kicsit belecsúsztak a madonna-féle ’anyagias lány’ életérzésbe), és így azt sem bánom, hogy máris vége a smárolós mézesheteknek a kölykök között... szépen ráállítottak különböző csapatokat a rejtélyek nyomozására, nancy-ék patkány-lesre mentek, joyce a fizika tudományában merült el, dustin-ék meg nyelvészeti vitákat folytattak (úgy tűnik, hogy jól működő adalék lesz az idei évadhoz a maya hawke által játszott, felvágott nyelvű okos-lány)... a serif érzelmi hullámzását is mókás követni, bár az ő szálán leginkább az foglalkoztatott, hogy jól látom-e, hogy cary elwes játssza a polgármestert, mert nagyon megváltozott az arca az évek alatt -aztán bedobott egy csak rá jellemző mosolyt, és elégedetten mosolyodtam el én is: még mindig jó a szemem a színészekhez... (×07.05.)

„-they’re spending entirely too much time together. you agree with me about that, right?

-well, i mean, they’re just kissing, right?

-yeah, but it is constant.”

a hidegháború tetőpontján járunk, persze hogy az oroszok is próbálkoznak egy portál-nyitással, csakhogy évekkel le vannak maradva a nagy vetélytársaik mögött, jó orosz szokás szerint... eddig legtöbbször borongott a sorozat, mindig őszi időszakban követtük a srácok kalandjait, ahogy megküzdenek a külső-és-belső démonjaikkal, úgyhogy kifejezetten üdítő volt látni most a nyári set-up-ot, hogy jól áll a sorozatnak a könnyedség, a szertelen bohóckodás, a kamaszosan felbuzgó hormon-túltengés... sosem árt szusszanni egy kicsit, mielőtt megérkeznek a szokásos sötét fellegek, és miért ne tegyük ezt a medence-parton, ahol dögös milf-ek legeltetik a szemüket a fiatal fiúk kockás hasán, de akár a szobák hűvösében is elbújhatunk a nyolcvanas évek nyálas slágerei alá, hogy heves csókokkal hevítsük fel a helyiség levegőjét... persze eltúlozták a dolgokat a duffer tesók, főleg a seriff apai problémáival, és kicsit hiteltelennek éreztem, hogy az addig sárm-királynak beállított steve így bénázik a csajokkal -lehet hogy a fagyis-pult lefagyasztja a vonzerejét... (hmm, társadalmi üzenet is megfért a romantika és a szétpukkanó patkányok közé -azt kezdtük kapargatni, hogy a plázák mennyire megváltoztatták a vásárlási szokásainkat, a városok szociális hálóját...) (különpontot osztanék ki azért, mert nem felejtettük el bob-ot, a környék egyik legnagyobb hősét. rip, duci átlagember!) (×07.04.)