soroló

„i had given up hope i’d ever look upon a child of jamie’s, and now... here ye are, standing right in front of me.”

sok sorozatba csak haloványan tudnak kísérteni a múlt árnyai, itt az outlander-ben viszont sokkal konkrétabban meg tudnak jelenni -akár a fizikai valójukban is (de ez nem akadályozza meg az írókat abban, hogy a hagyományosabb flashback-jelenetekben is fájdítsák a szívünk egy rég látott arccal)... mert ez egy kicsi világ, ahol a múltba visszatérők könnyen ismerősökbe botlanak, de így lesz igazán érdekes az útjuk az új világba a szeretteikhez... merthogy claire és jamie ezúttal tényleg kiülték az epizódot, hogy az ifjabb generáció kiteljesedhessen -és nem is nagyon szeretnék tiltakozni azért, hogy a sophie skelton által életre keltett brianná-t kellett néznem egy órán át (roger-nek viszont kár volt megborotválkoznia)... az első véletlen találkozásnál azt gondoltam, hogy át akarják billenteni a szívünk küszöbén laoghaire-t, aki annyi bajt okozott már fraiser-éknek, de végül csak előtört belőle a sértett szörnyű nőszemély, akinek ismertük eddig is... lallybroch-ban szerencsére a szokásos szeretet áradt, bár nagyon hiányoltam jenny-t, hogy ő is beköszönjön... azt tudhattuk előre, hogy roger-nek elfogyott a szerencséje, amikor a véletlen találkozás ruletten stephen bonnet-et nyerte meg, aki aztán végig hozta a már megszokott borzasztó formáját... (egyszer már elköszöntünk frank-től, így nem volt tisztességes azt mutatni, hogy mennyire szerette a lányát, és hogy mennyire meggyötörték azok a bizonyos utolsó napok...) (##12.21.)

„we are all going into the dark.”

nehéz úgy újat mondani hétről-hétre, hogy a komolyabb előrébb-haladások helyett csak azt látjuk, hogy michael hirst újabb fahasábokat rak a tűzbe, hogy még erősebben fortyogjon az üstben lévő főzete... oké, ma meghalt egy szereplő, aki a kezdetektől velünk volt -és nem az, akire utalgattak nekünk még múlt héten... apropó, nem is értem, hogy miként veszi be a nép ivar azon hazugságát, hogy az igazi lagetha-t véreztették ki az orruk előtt, amikor elvileg ismerik az eredeti nőszemélyt, ráadásul ehhez a bűnbakhoz nagyon kellett hunyorogni, hogy felfedezzük a hasonlóságokat... wessex-ben talán lehetett reménykedni egy komolyabb változásban, de alfred ellenségeinek köre még ahhoz is töketlen, hogy egy valódi veszélyt jelentő lázadást levezényeljen (viszont a hajviseletek komoly változáson estek át a mai részben!)... talán még izlandon történt a legkomolyabb fordulat, mert floki a sok busongás után most erőteljes határozottságot mutatott, és megtette, amit már időtlen-időkkel ezelőtt meg kellett volna tennie -azt mondta a megbékélésre képtelen családnak, hogy hagyják el a területet... (##12.21.)

„in life, sometimes you got to eat a whole lot of shit.”

ejj-ejj, belengetni itt az elején, hogy valami drámai fog történni később -stresszesen nem szórakoznak ám olyan jól a nézők, mint kellene nekik... de lehet hogy csak az volt a baj, hogy palladino-éknak nehezen megy a finálé-írás, tavaly sem voltam elégedett a hangulattal, és most is visszavettek a vibrálásból... pedig voltak itt pozitív dolgok, bár azok inkább a jövőbe mutattak, a jelenben midge kicsit megfáradt a szakmája visszásságaitól (nem lehet női dolgokról beszélni a színpadon? a szülésről sem? menjen már a picsába az összes soviniszta dinoszaurusz!), később viszont rájött arra is, hogy ezért a nehéz kenyérkeresetért mennyi mindent kell feladnia (még lenny bruce is szomorkás hangulatban lógatta az orrát ma végig, és ebből a negatív hullámból jócskán ragasztott át a kedves kolléganőjére is)... ráadásul joel is visszakanyarodott a régi önmagához, és végig-seggfejkedte az egész epizódot... ezek után tényleg azon fogok gondolkozni, hogy miért nem akarnak nekünk vibráló és felvillanyozó finálékat adni, amit kis üvegbe zárhatnánk, hogy a következő premierig őrizgessük a szívünkben... (nagyon furának tűnt az a szülőszobai megoldás, hogy az újszülött egy fiókban feküdt, amiben át lehetett húzni a túlsó helyiségből...) (hüh, de fura volt midge szőkén a flashback-jelenetben...) (##12.20.)

nagyon szeretem midge maisel-t, ahogy vibrál és sugároz, de úgy tűnik, hogy nálam az évadok fokmérője joel maisel marad... mert tavaly ő volt a szememben a kerékkötő, aki miatt nem tudtam felhőtlenül élvezni a sorozatot, idén viszont sokkal jobbnak éreztem azt a helyet, amit találtak neki az évad dramaturgiájában, így már nem is nagyon tudnék belekötni ebbe a tíz epizódba... és nem csak joel-t pozicionálták át egy kicsit, de más fény eshetett weissman-ékra is (főleg az első epizódokban)... az is jót tett az évadnak, hogy kimozdultunk new york-ból, mert az új helyszínek változatos hangulati elemekkel egészítették ki a polgári lakások és a füstös kis lebujok miliőjét... az nem volt kérdés, hogy midge továbbra is a szívem közepén fog csücsülni (rachel brosnahan-nal egyetemben), elkísérném a világ végére is, csak hogy egy kis időt tölthessek vele, hogy felpezsdítsen, hogy megnevettessen.

„oh, arthritis!”

örülök, hogy jane lynch-et casting-olták annak idején a borzasztó konkurencia szerepére, mert most megláttam őt, és egyből beugrott a teljes sztori-szála tavalyról, nem kellett kaparnom az agyamban, hogy mire is kéne emlékeznem... de azért is jó, hogy láthatjuk őt itt vendégként, mert nem csak harsánykodnia kellett ma sem, hanem megmutatnia, hogy a karaktere mennyire alávaló teremtmény, aki képtelen bármilyen együttérzést mutatni a betegekkel szemben... persze a kis gonoszkodásai miatt is kellett ő most, amikkel viszont csak azt érte el, hogy midge zárta a tévés közvetítést -és szétszedte a házat. és olyan jó látni, amikor szeretik őt az emberek, legyen az egy kis klub, vagy az országos televízió platformja. viszont a nagy nyilvánosság azért fontos, mert így könnyebben fogadják majd el a hozzá közel állók is azt, amit csinál... a tévés dolgokon túl eléggé az apák epizódja volt ez, abe-nek volt egy komolyabb összeomlása a sok stressz miatt (sose engedj egy professzort egy sajt-szeletelő közelébe!), de idősebb maisel is meglepően komoly volt, amikor a munkába temetkező fiával váltott pár kedves szót... (##12.19.)