soroló

„an evangelist for the preservation of the human race.”

érdekes figyelni az emberi reakciókat -én például saját magamon kísérleteztem sorozat-nézői szempontból. először azt éreztem, hogy meglepően gyors a tempó, de szerintem csak a zenével és a kamera-mozgásokkal vezettek meg, hogy azt érzékeljem, hogy sok minden történik a fináléban. aztán bedobtak olyan fordulatokat, amiktől elbizonytalanodtam egyes karakterek megítélésében, mert kiderült, hogy megkérdőjelezhető, urambocsá elítélendő tetteket hajtottak végre, de míg az ifjú henry-nél végképp az ’ellenszenves’ táborban kötöttem ki, addig mr.cleary-nél csak megvontam a vállam, és úgy döntöttem nem fog zavarni, hogy mit is tett meg a szerelemért. mr.barrow-nál is rezgett a léc, mert most nem volt jó nézni a hisztijét, ráadásul a bukása is elmaradt, bár úgy tűnik, más (rosszabb?) sorsot szánnak neki az írók. jó döntésnek éreztem a múltkori halál-esetet, mert az ő halála érhette a legkiterjedtebb hatást, komoly befolyással a családjára, a kórházra és algernon-ra is. megint felhúztam magam a nők szerepén (’ha fiúnak születtél volna...’), és a felsőbb körök befolyásán. de. az eddig felsoroltak már ismert érzelmi és gondolati reakciók voltak, a végére maradt az igazi felfedezés. mert dobogó szívvel szörnyülködtem végig az ön-műtétet, amit fokoztak egyre fel és fel, majd jött a vágás, és... mosolyogni kezdtem... kedélyesen anyázni... nem húztam fel magam azon, hogy nem akartak hatásvadászok lenni, hogy nem rágták a szánkba a tényeket, mert úgy tűnik, hogy én szeretem az ilyen merész arculcsapásokat. kemény konklúzió ez, hölgyeim és uraim. ($12.26.)

nem tudom, hogy érdemes-e azon elmélkedni, hogy vajon működne-e a sorozat soderbergh képei és szokatlan megoldásai, valamint cliff martinez zenéi nélkül, mert annyira egységes egészet kapunk általuk, hogy már nem tudjuk leválasztani ezeket az unorthodox megoldásokat a történet szövetéről. és nem is akarjuk. de ez nem újdonság, ahogy tavaly, úgy idén is részről/részre dicsértem a megvalósítást és az egyedi hangulatot. de igazából másban sem sok minden változott ebben az évadban, csak apró hangsúly-eltolásokat tettek az író-szobában, kicsit átrendezték a párosokat, a társadalmi problémák is új megvilágításba kerültek, és minden fontosabb szereplő is apróbb változásokon esett át, de a szíve és az agya ugyanúgy megmaradt. talán egy fokkal gyomorkímélőbb lett, mert kevesebbet jártunk a műtőben. de attól még nem lett kíméletesebb -kemény utakra követtük idén is hőseinket, lelkileg megterhelő volt a kísérlet, de nagyon is megérte minden perc, amit a figyelmünkből rájuk szenteltünk -nagyontetszett. (érezni, hogy két évados volt a terv, és jó lezárási pont is lenne az a sokk, amit a finálé végén kaptunk, de azért örülnék, ha sikeresek lennének a most zajló tárgyalások a csatornával, és visszatérhetnénk még a knick-be, természetesen az eddig megszokott kísérőink társaságában.)

„you’re the first person i ever pictured a future with. you’re also the first person i ever shot in the head.”

csak lett kapcsolat dd-vel, és szerencsére nem úgy, hogy matt murdock besétált volna a set-be valahol a háttérben, hanem a kedvenc nővérként kapott fontosabb szerepet, és hát rosario dawson még mindig fantasztikus a szerepben. maga a finálé olyan volt, amire számítani lehetett, erősen prezentálva a végső összecsapást (persze, michael rymer ült a rendezői székben). kicsit sajnálom, hogy el kellett ’pazarolniuk’ killgrave-et, de ez volt az egyetlen logikus befejezés, ide mutatott minden, és a mostani jelenetek is erősen voltak felépítetve, a zenével, patsy szerepével, killgrave megvezetésével, a mosollyal, és az ’i love you’-val. és most hogyan tovább? természetesen maradtak azért nyitott szálak (hiába az első évados tervek), és igazából ott tartunk, ahol kezdtük -jessica-n nem látszik semmi megkönnyebbülés, bármi komoly érzelmi változás, pont olyan tüskés, ahogy megszerettük... ($12.25.)

most veregethetem a vállamat, hogy azt írtam a pilot-nál, hogy a marvel-netflix tandem a deheroizálást választotta céljául, mert pontosan ez lett a jessica jones lényege -nem csak az, hogy egy non-tipikus főhősnőt kapunk, aki pokróc, és csupa olyan dolgot tesz, amit nem várnál egy hőstől, hanem ami a még fontosabb, hogy nem is akar hős lenni, és folyamatosan meg is kérdőjelezi önmagát. ugyanakkor. ez bizony egy szuperhős történet, bármennyire is a lélek-vájkálást szereti mindenki kiemelni, de gyönyörűen építették be a realista rétegbe ezeket a szupererős, sérthetetlen bőrrel rendelkező, elmét uraló különleges embereket, mindnél volt logikus magyarázat a képességeire, és teljes természetességgel használták azokat, minden túlzás nélkül. és itt kapcsolódhatunk be a pszicho-dráma aspektusba, mert a gonosz sem (csak) gonoszkodni akart, hanem a sérelmeit és a megszállottságát levezetni, és hősnőnk is csak azért vetette be az erejét, hogy megakadályozza ebben, nem pedig tipikus hőstettek miatt. és jól el lehetett merülni ezekben a jól átgondolt és összetett karakterekben, akiknél még az sem volt baj, hogy nem jártak be egy utat, nem fejlődtek a szemünk előtt, mert már az elején annyira működtek, hogy nem volt szükség arra, hogy valami jobbá váljanak. krysten ritter tökéletesen elkapta azt a szerethető morcosságot, ami kellett ehhez a karakterhez, david tennant tündökölt egy igazán ellentmondásos szerepben, akit úgy kell utálnunk, hogy közben baromira szórakoztunk rajta, de a többiek is szerethetőek lettek. hmm, szórakoztató és szerethető? miközben egy sötét és nyomasztó neo-noir környezetben botorkálunk? pont ez a lényeg, hogy a rengeteg ellentmondás egy csodálatos egységgé állt össze. amiből az ember még többet akar. nagyontetszett.

„the last illusion of the illusionless man.”

a szokásos unorthodoxizmus -mert már nem először írnak a homeland-nél az elvárásokkal szembemenő finálét. pár perc alatt egyetlen drámai jelenetben lerendeztük a terroristákat, hogy aztán tényleges lezárást adhassanak az évadnak (kivéve az utolsó jelenetet, amit gonosz módon azért nyitva hagytak). mert az nem lehetett opció, hogy az évad igazi gonosza, a cia-t éveken át átverő allison megússza, és saul szokatlanul kegyetlen volt vele, de ilyen az, amikor a büszkeség és a csalódottság baszkurál. az újságíró és a lopott dokumentumok ügyét is rendezni kellett, és bár a karakán lány visszakozni kényszerült, azért a forgatókönyvben ott maradt a szelleme, hiszen mit gondoljon az ember egy titkosszolgálatról, ami kemény zsarolással éri el a célját. azt igazából nem tudtuk meg, hogy carrie-t hol találjuk majd jövőre, egyenlőre láthatóan nem akar a jövővel foglalkozni, megviselték az elmúlt hetek, főleg az, hogy felelősséget érez quinn állapotáért, így érdeklődve várjuk, hogy vajon önmagára rácáfolva visszatér a cia-hoz, mert mégsem változott olyan sokat az elmúlt években, vagy inkább német elitfeleség válik belőle... ($12.22.)

szerintem nem gondoltuk az elején, amikor megkezdődött a macska/egér harc brody-val, hogy pár év után ilyen messzire jutunk -és nagy respekt a készítőknek, hogy minden évben képesek megújulni. eddig is sejtettük, hogy az írószobában törekednek a hitelességre, de idén annyira aktuális és minket is súlyosan érintő témákat szedtek elő, hogy borzongató volt látni, hogy visszaköszönnek azok az elemek, ami a lejátszás előtt még a híradó bemondóinak szájából hangzottak el. mert irak, az egyesült államok vagy pakisztán azért messzebb estek tőlünk, ezek az események viszont itt voltak/vannak a küszöbünkön, mi magyarok is érezzük a hatásait. és mégsem volt erőltetett az aktualitás szelleme a sorozat szövetében, nagyon is beleillettek a nagy egészbe. és szokás szerint volt bőven izgalom, dráma, és magas kvalitású színészi játék. sorozatként és hiteles kordokumentumként is nagyon megállja a helyét -nagyontetszett. (szorgalmaznék minden sorozat-készítőt, hogy a lehetősségeihez mérten ragaszkodjon az eredeti helyszíneken való forgatáshoz, mert itt is nagyon sokat adott a hitelességhez a német háttér és a helyi színészek.)

„-it’s america, brother. we don’t do kings.

-oh, we do. we do. we just call them something else.”

nem érdekel, hogy mennyibe kerül a jogdíj, tessék minden sorozatba black sabbath-ot tenni, mert hatalmasat lehet dobni vele a hangulaton... és ha már az zenével kezdtem (ami nem véletlen, mert az egyik legfontosabb eleme volt az összhatásnak), akkor mindenképp meg kell említeni, hogy végre visszatért az első évad klasszikus témája is. nem véletlen, hogy épp most hozták vissza a dallamot, mert most kötötték össze a leginkább a két történetet egy szép jelenet segítségével. kellett ez, hogy még inkább érezzük a lezárás érzetét, bár így is szép búcsút kapott a karakterek többsége (és köszönöm, hogy nem kellett látnom molly fél-árvává válását, így is elég, hogy ott van bennünk a szomorú tudat). míg solverson-ék egy aranyos jelenettel búcsúztak, addig blumquist-ék története szomorú véget ért, ott a fagyott húsok között, ahol minden kezdődött számukra. valahogy az mindig drámaibb, amikor egy alapvetően humoros karakterrel történik valami szomorú, így peggy-ért szakadt meg leginkább a szívem (és még most is elő tudták szedni a náci-filmet vele kapcsolatban). de mike milligan is nagyot koppant, ahogy felismerte, hogy véget értek a hetvenes évek, és a nyolcvanasokban már őskövületnek számít. fargo-s tanulság ez, ahogy az egész részt átszőtték tan-mesékkel és komoly gondolatokkal -filozófiai mélységekkel az élet értelméről. ($12.20.)

a hetvenes évek mindennek jól áll. szerettem a tavalyi évadot is, mert vicces volt és stílusos, de valami apróságot hiányoltam belőle végig -és könnyen lehet, hogy pont ez hiányzott, hogy igazán oda legyek érte. és nem csak arról van szó, hogy barnába borítják a képet, és mindenkire trapéz-nadrágot adnak meg barkót növesztenek, hanem a rendezésben is átvették az akkori képi megoldásokat, hangsúlyos volt a korabeli zene, és nem véletlen, hogy a kampánya közepén lévő ronald reagen is beköszöntött. egy olyan korszak végén vagyunk, amikor a világ próbál kilábalni a gazdasági visszaesésből és a vietnámi háború sokkjából, ahol a nők kezdenek öntudatra ébredni, és a bűnözők is inkább íróasztaloknál ülnek, mint hogy sörétes puskát fognának a kezükbe. de azért még ropognak a hatlövetűek a hóban... de a stílus nem minden, fontosak voltak a szerethető karakterek, akik szokás szerint önhibájukon kívül kerültek egyre nagyobb bajba, és érdekes volt a sztori is, még úgy is, hogy tudtuk, hogy egy nagy mészárlásba fog torkollni az egész, és hogy kiknek kell biztosan túlélniük ezt a vérgőzös kalandot. egyszerre volt izgalmas és játékos, szerethető és őrült. nagyontetszett.

„–i don’t know whats happening.

–me neither.”

esküszöm, remegtem, mikor elindítottam az epizódot, mert rettegtem attól, hogy milyen érzelmi megterhelést fognak rám zúdítani. elfelejtettem, hogy lindelof-nak azért van szíve is -nem is kicsi. de ha még benne bíztam is volna, a guilty remnant-ban nem tehettem... szerencsére végül nem robbantottak, sőt nem is öltek meg senkit, magukat sem (ezek voltak a legnagyobb félelmeim), csak igencsak hatásosan felhívták magukra a figyelmet –tönkre-téve egy édenkertet. de attól még, hogy az ő tevékenységük nem adta meg azt az elborzasztó katarzist, mint a tavalyi fináléban, az még nem jelenti azt, hogy ne borzongtam volna meg az összes érzelmi csúcsponton. azaz jó sok helyen kúszott végig a libabőr. mert lehet, hogy érdeklődve figyeltük év közben, hogy vajon hogyan fog összeállni a mozaik, de a srácok az írószobában nagyon biztos kézzel rakták a darabkákat egymás mellé, így a fináléban hiánytalanul hoztak össze minden szálat, még a korábban jelentéktelennek tűnő apróságoknak is megvolt a helyük (lásd tücsök). úgyhogy nem is tudom, hogy mi volt az a pillanat, amikor leginkább szúrni kezdett a szemem sarkában, mary csodája, a murphy család sokkja, a hazatérésről szóló ének, vagy az utolsó jelenet, ahol minden egyes szereplőnél a levegőbe csaptam, hogy ’ő is itt van, vele sincs baj, huhh’... de szerencsére nem kell választanom, mert az egész adott egy tökéletes élményt. köszönöm. (hetven perc, és egyszer sem jutott eszembe, hogy az órámra nézzek, hogy azzal foglalkozzak, hogy feszít a hólyagom. viszont mikor nora furakodott a bébi után, akkor fel kellett ülnöm, és ledobni magamról a takarót, úgy befeszültem...) ($12.10.)

azt hiszem, nincs bátrabb ember most hollywood-ban damon lindelof-nál. és itt most nem elsősorban arra gondolok, ahogy lepergeti magáról a támadásokat, és azzal bizonyítja a tehetségét, hogy egy tökéletes művet tesz le az asztalra, hanem arra, hogy senkitől sem zavartatva tér le az útról. mert nem értettük az okokat, amikor először jöttek a hírek, hogy mennyi minden fog változni idén a tavalyi hibátlan évad után, de be kell látni, hogy mi nem láthattuk át a folyamatot, ami az ő fejében már megvolt. hogy teljes bizonytalanságban tart minket, ahol minden epizód egy kis ajándék, mert teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik aspektust vesszük elő, hogy milyen fénytörésből gondoljuk újra az egészet. és ahogy fentebb is írtam, minden csodálatosan összeállt a végére, a sok különböző szög és forma egy gyönyörű egység lett. az első pár résznél azért kicsit furán éreztem magam, mert tavaly megszoktam, hogy kemény gyomrosokat kapok a sorozattól, hogy minden héten egy órás érzelmi hullámvasútra visz, és idén egy kicsit másabb volt ebben is, nem mentünk talán annyira mélyre, de az érzelmi bevonódás ugyanúgy nagyon erős lett. és ez a legfontosabb, hogy a szívre ütnek nagyokat, az írás, a rendezés, a zene és a színészi játék mind ezt szolgálják ki. de olyan hihetetlenül erősen, hogy közelébe se’ érhetett egyik sorozat sem idén -nagyontetszett. (az első szájhúzás után még azt is megértettem, hogy miért cserélték le a fantasztikus főcímet, sikerült megszeretni az ideit is, főleg képi szempontból.) (miután mindezt megírtam, jött a hír, hogy az hbo kért egy befejező évadot a sorozathoz. teljes szívből köszönjük!)

„smile for me. go on. clara oswald... one last time.”

annyira hirtelen és sokkoló volt clara halála, a leghosszabb ideje velünk lévő útitársé, hogy minden rajongó azt érezte volna, hogy méltatlan lenne ez a lezárás neki, ha így ér véget a története -és steven moffat sem tudta elengedni őt ilyen egyszerűen. vagy csak simán epikusabb befejezést szánt neki. ha ez utóbbi volt a terv, akkor siker koronázta az erőfeszítését... lehet, hogy épp gallifrey-nek hívják, de a doktor tulajdonképpen a vadnyugatra érkezett meg négy és fél milliárd év után, nemcsak a kietlen táj hozta tökéletesen a western-hangulatot, hanem az egész szituáció, a porba karcolt ’eddig és ne tovább!’ vonallal, a doktor némaságával (clint eastwood épp nem ért rá), és a nagy standoff-fal a meglehetősen gonoszkodó time lord vezetővel szemben. ezen túllendülve a doktor fogott egy listát, és elkezdett kipipálni minden olyan dolgot, ami áthágja a saját és az univerzum szabályait (a legdurvább, hogy fegyvert fog, és megöl valakit) -csak hogy megmentse clara-t. még az univerzum utolsó pillanataiba is elutazott ezért, hogy aztán ott ashildr-vel tárgyalja ki a nagy rejtélyeket. hogy ezek a magyarázatok nem igazán válaszok, engem nem túlságosan zavarnak, szimpla moffat-izmus, túl lehet lépni könnyen az ilyeneken. a megcsavart búcsún viszont sokkal nehezebb -azt hiszem elérte a célját, a doktorral együtt mi is nehezen engedjük el clara-t. bárcsak láthatnánk még egy szívdobbanásnyi időre... (még newwho nézőként is brutális mennyiségű utalás volt a részben, mi lenne, ha régi sztorikban is jobban benne lennék...) ($12.06.)

jó érzés, amikor az apróbb kitérők és zsákutcák után visszatalálsz a helyes ösvényre. mert valahogy az előző két-három évben voltak megtorpanások a tardis útjában, jó volt, jó volt, de valahogy az a bizsergető who-érzés kicsit hiányzott. de moffat-ék idénre előszedték a szerszámokat, és kicserélték a ki-kihagyó alkatrészeket. jót tett, hogy újra dupla-epizódokban gondolkoztak, igazából az egyetlen kevésbé szerethető rész egy egyrészes volt, és volt szép íve is az évadnak azzal, hogy a halál rendre előkerült, mint fő téma. peter capaldi tavaly még talán kereste magát a doktor kabátjában, meg egy kicsit keményebbre is írták, idén viszont a szigorú tanárbácsiból sokkal szerethetőbbé változott, jól állt neki a rock'n'roll doktor-szerep, és meghálálta, hogy erős szövegkönyvet adtak alá (főleg az utolsó előtti részben, ahol könnyedén elvitte a hátán a show-t). szóval minden tekintetben az egyik legerősebb évadot kaptuk az új érából, és ezt mindenképp jutalmazni kell: nagyontetszett.

„-if i’m being anybody, i’m being paul ’cause i got lots of marketing ideas, and i play every instrument in the band. i’m showing some leadership qualities, love.

-so you’re paul mccartney? which makes me john lennon.”

vessünk számot: már a bukósisakos egyezkedés is vicces volt, de aztán betoppant rob morrow, és olyan vibe-ot hozott magával, amit nem lehetett nem imádni, tette-vette magát, majd jött a karaktere esszenciája, a bandán belüli zavar-keltés, ördögi módon (nem beszélve az alaszkás reunion öröméről). ($10.04.)

könnyű a rock-zenei közeggel lenyűgözni, úgyhogy ha innen nézzük, nem volt nehéz dolga denis leary-éknek, hogy megfogjanak. de szerencsére sokkal többet nyújtottak annál, mint hogy bemutatnak néhány rock-klisét, aztán mennek a kasszához. mert persze ezek a klisék itt voltak és kifordultak önmagukból, de körül voltak véve egy rakás szerethető lüke karakterrel és annyi poénnal és popkult-utalással, amit csak bele lehetett préselni 22 percbe (+ egész jó dalokat is sikerült írni, amik mellé nagy pluszpont jár, hogy élőben fel is játszották őket). ha volt valami az elmúlt hetekben, amiről midig előre tudtam, hogy jót fogok röhögni, akkor az ez volt. nagyontetszett.

„in colombia nothing goes down the way you think it will.”

nocsak, a végén bekukkantott a feszültség is -és visszacipelte a kézikamerát is a sorozat elejéről. két túszejtés egy rész alatt -nem sok, bár még csak igazán párhuzam sem volt köztük, csak így jött ki a lépés. a börtönnél elértük a végső elszánások idejét, az elnöki keménykedésre gengszteri keménykedés lett a válasz, erre jött a még erélyesebb fellépés -mire escobar belátta, hogy a válaszcsapás helyett a fehér (nyúl)cipő húzása lehet csak a kiút (direkt nem néztem utána, hogy meddig tartott az életútja, úgyhogy még azt is feltételeztem volna az íróktól, hogy eltűntetik a nagyvadat, és jövőre más, drogbizniszben utazót üldözünk majd -laknak elegen kolumbiában ilyenek...). szóval elodáztuk a véget, de szépen be lett lengetve, hogy milyen rossz lesz az országban ezután is, mintha annyira noszogatni kéne bárkit is, hogy térjünk vissza... ($09.28.)

...de tényleg, miért szeretjük nézni a rohadékokat? mert pablo escobar nem egy anti-hős volt, hanem egy gonosz ember, az a fajta, akibe nem sok pozitív tulajdonság szorult, aki a tekintély-elvűséget mindenek fölé helyezte, akinek fikarcnyit sem számított az emberélet. egy tökéletes főgonosz, akinek a tettein felhúzod magad hétről/hétre, és teljes szívedből tudsz drukkolni az elbukásáért. és nem is célja a készítőknek idealizálni őt, csak annyira teszik emberivé, amennyire muszáj. de egyébként sem céljuk igazán mélyre menni a drámában, sokkal inkább a történetre koncentrálnak, a híres macska/egér harcra. és ezt olyan formába öntik, ami mindig is a gyengém volt, közvetlenné teszik az egészet a narrációval, játszanak az időrenddel, és az eredeti felvételek segítségével erősítik a valóság-érzetet. mert ez a legdurvább az egészben -ahogy nézed ezt a hihetetlen őrületet, ami kolumbiába folyt a nyolcvanas/kilencvenes években, és folyton realizálod, hogy ez a sok szörnyűség mind megtörtént a valóságban is. és szörnyülködve szórakozni valamin mindig különleges élmény... nagyontetszett.

„i don’t trust blondes neither ’cause nazis and rocky iv and that little evil kid from harry potter and that other little evil kid from game of thrones.”

ritka pillanat, amikor egy nő után rinyáló férfire nem megvetéssel nézel, hanem jót mosolyogsz a szenvedésén, mert billy úgy tudja előadni ezeket az érzelmeket, hogy nem lehet komolyan venni. és tök jó elképzelni, hogy milyen párost alkotnak majd brian-nel, és borzasztó belegondolni, hogy ez a jövőkép már csak az elménkben valósulhat meg... ($09.25.)

kicsit lazábbra veték idén a figurát, nem? nem volt egy olyan átívelés, mint tavaly a teresa-megszerzési-akció, mindenki jól megvolt a magánéletével (kivéve, ha a főbérlő túl idegesítő volt a szexisége mellett...), sokkal inkább rámentek a haverságra, egymás húzására, a kis lüke sztorikra. és tök jól állt a sorozatnak ez a kötetlen szertelenség, én nagyon tudtam szórakozni ezen a tizenhárom részen. nagyontetszett. (végtelenül szomorú voltam, amikor elsötétült a kép, és realizáltam, hogy nem láthatom többé így együtt a srácokat...)

ha emlékeztek, a pilot idején arról elmélkedtem nagy komolyan, hogy vajon mennyire lehet viccesre venni a mentősök mindennapjait. hát nagyon... mert csak nagyon-nagyon ritkán jutatták eszünkbe ennek a munkának az árnyoldalát, valahogy a nagy mosolygások közé nem tudott odaférkőzni a dráma (ha viszont odaengedték, akkor tudott az is ütni). mert ez is egy munkahely, ahol egy csomó érdekes karakter dolgozik, kicsit mindenki lökött, és baromira szórakoztató. most mondok egy nagyot: nem kell a világot megváltani, elég csak a nézőket szórakoztatni. na...? nagyontetszett.

„we’re finally awake!”

sam esmail nem bírja ki, hogy ne zavarja össze épp annyira az agyunkat, mint a főhőséét. nem mutatja meg a várva várt nagy eseményt, inkább ugrik három napot és titkolózik -mert megteheti, hisz’ jól fel van építve elliot betegsége és az ezzel járó zavarok. de legalább azt megmutatja, hogy milyen következményekkel járna egy ilyen méretű összeomlás, hogy hogyan reagálnának a puccos öltönyökbe bújt fejesek és az adóságtól nyögő egyszerű népek. és riasztóan valóságos az egész, amin még erősítenek is azzal, hogy igazi ország-vezetőkről vágnak be igazi dokumentum-képeket (nem beszélve az olyan apróságokról, mint az ashley madison-botrány emlegetése, ami mintegy másfél hetes valódi hír). de nem is baj, hogy ezzel közelítenek a valósághoz, mert a mindent behálózó globális vállalattal úgyis elemelték kicsit a történetet. a hallucinációkról már nem is beszélve... (amikor kiderült, hogy a valósággal való túlságos hasonlatosság miatt tolják el egy héttel a finálét, akkor kicsit ambivalens érzések kerítették hatalmukba az embert, mert várná, hogy láthassa a finálét, ugyanakkor meg is érti, hogy nem akar egy tévétársaság kegyeletsértő lenni. most látva az ominózus jelenetet, kicsit érintőlegesnek érzem a kapcsolódást, de eszembe sincs háborogni, hogy miért nem láthattam egy hete a részt.) ($09.04.)

a monotonitásban a friss levegő baromira üdítően tud hatni. a semmiből jött ez a sorozat, így talán erőteljesebben tudta bevinni a gyomrosait. mert haver, igencsak megsorozott... már az elején meg tudtak fogni a különleges narrációval, az egyedi hangulattal, a szuggesztív főszereplővel, és a rejtélyességgel. aztán ahogy egyre bonyolódtunk bele a társadalmi harcba, úgy vonzott be még inkább magába. aztán először lelkileg facsartak ki, majd utána dobták az agyunkat is... rég volt már, amikor sorozat ennyire meg tudott lepni, még úgy is, hogy bevallottan nem is akart ilyen nagyot szólni a csavar, mert csak beváltották azokat a jeleket, amiket előtte bőszen mutogattak nekünk. és az a vicces, hogy úgy tudtak eredetiek lenni, hogy közben nagy kalapemeléseket tettek korábbi jelentős alkotásokra (tök jó, hogy fincher köpenyéből már ilyen alkotók bújnak ki). hmmm, még ha akarnék sem tudnék belekötni, ha valami ennyire tudatosan van összerakva írásilag, rendezésileg, színészileg, mondanivalóilag, annak én is csak kalapot tudok emelni: nagyontetszett. (sam esmail-t azért most utálom egy kicsit, mert nem elég, hogy ennyire tehetséges író/rendező, de még el is jegyezte a napokban emmy rossum-ot. igazságtalan az élet...)

„there’s never any dignity at the end.”

morello szála jól leképezte az egész epizódot, mert úgy volt felemelően bemutatva a nagy esemény, hogy nagy volt az érzelmi töltete, ugyanakkor nem nélkülözte a humort és (red-éken keresztül) a drámát sem. mert megint szépen össze volt rakva a rész ezekből a komponensekből, amiknek elvileg ki kéne oltaniuk egymást, de az istennek sem akarják ezt tenni, inkább erősítik a közös hatást. valahogy volt egy kis bizsergető rossz érzés a zene által majdnem végig, de aztán az egészet nagyon szépen oldották fel a végén, beengedték azt az apró napfényt, amire mindannyiunknak szüksége volt -a csajoknak is és nekünk is. a flash-ekkel szép kerekre zárták az évadot, ugyanúgy, mint a nyitányban, most is felvillantak a különböző gyermekkori traumák, vagy a szülőséggel kapcsolatos képek. és, uhh, és nem mehetünk el szó nélkül chapman tettei mellett sem -szerintem baromi bátor dolog, hogy a kvázi főszereplőt, akivel együtt léptünk be a történetbe, akit közel engedtünk magunkhoz, most ennyire elidegenítik tőlünk, teljesen alámerítik a lelkét a börtönlétbe. várom, hogy jövőre is marad-e ez az irány nála, vagy ismét fordítanak majd egyet. ($09.02.)

hallottam olyan nem túl meggyőző hangokat, hogy ’rossz volt az évad, mert nem történt semmi’. egy: ez nem igaz. kettő: miért, minek kell történnie...? az igaz, hogy nem volt egy fő vonulat idén, hogy nem kaptunk egy markáns főgonoszt, de sok kis mozaikból szépen összeállt az évad (sosem baj, ha többféle dologgal tematizálják a részeket, sok minden elő tudott itt jönni, a hit és a vallásosság ugyanúgy, mint a magány, vagy maga a börtön-rendszer, ami még egy ilyen felvilágosult jóléti rendszerben is szarul tud működni, mint amilyen amerika). de komolyan gondolom, amit már számtalanszor kifejtettem -nem kellenek nagy történések, ezek a karakterek kellenek, akikhez kötődünk, mert érdekesek és szerethetőek (vagy egyik vagy másik vagy mindkettő), akiknek érdekel a sorsa, akikkel együtt akarsz lenni minél többet a rácsok mögött. ilyen egyszerű ez. nagyontetszett.

„feelings are gross and boring and rude and too private and yuck!”

szóval így kezdődik egy boldog, izé... párkapcsolat? mármint ha két nagyon különböző ember kattan egymásra. olyanok, akik tele vannak érzelmekkel, csak különböző módon kezelik őket -és itt az volt a nagyszerű csavar, hogy a férfi akarta mindenáron kimondani, és hozni az összes romantikusfilm-klisét, míg a nő volt az, akinek ezek gondot okoznak (pamela adlon-nak mindig is jól állt ez a mindent-elviccelek szerep). de ettől még működhet ez az egész, csak az egyiknek le kell lazulnia kicsit, nem görcsölni folyton, a másiknak meg megértenie az egyik komolyságát. ...és a közös fürdés az egyik legviccesebb dolog volt, amit idén láttam! (louie idén nagyon beleszerelmesedett a kézi-kamerába, de jól áll a show-nak, még természetesebb lesz tőle.) ($08.12.)

tök evidens, de számomra csak ma állt össze a kép, miközben végig-gondoltam, hogy mi is volt idén -louie a csajozásról akart mesélni ebben az évadban (no shit, mi...?). és nem csak a monstre középső szakaszban, ahol a csodálatos bálint eszter-t üldözte a szerelmével, de ott volt az elején yvonne is, meg a duci lány, és a végén természetesen az örök múzsa és elválaszthatatlan partner, pamela. így nem csak azért volt íve az évadnak, mert nagyobb falatokban kaptuk a történeteket, hanem ezért a kvázi átívelésért is. szóval maradt az a recept, hogy nincs recept, a new york-i jazz-ben az a jó, hogy mindig változtatja a formákat, a lényeg, hogy minőségi legyen a végeredmény. louie-nál meg azzal sosem volt baj: nagyontetszett.

„beloved... know your master.”

nem először látok ilyen felépítésű finálét, mégis meg tud lepni, amikor ilyen gyorsan lezárják a főszálat, hogy aztán legyen idő a következményekkel is foglalkozni (ezért is volt jó megvárni, hogy egybe nézhessem a két részt, mert így egy nagy finálénak lehetett érezni). örülök, hogy nem láthattuk a gonosz valódi arcát (bár tudok olyanról, akinek ez a megoldás lesz igazán ördögi), meg így koncentrálhattuk a lényegre -eva green szokásosan csodálatos erős jelenlétére. de nem is illett volna ide egy patás szörnyeteg, mert lucifer módszerei kifinomultabbak ennél -most is kísértés alá vont mindenkit, hogy elérje a célját. és lehet, hogy nem mindig volt a kísértés pozitív, de az ígérete mindegyiknek az volt -megbékélést kívánt nyújtani. ...ez az, amit a néző is kívánna egy évad végére, de nem kapja meg... inkább szétszélesztik a csapatot, és szomorú tekintetekkel és gondolatokkal búcsúzunk. meg egy furcsa fordulattal -bátor lépés az eddig a pozitív oldalon tárolt karaktereket áthelyezni a túlpartra, de majd jövőre meglátjuk, hogy fog működni a dolog. ($07.09.)

tavaly év végén becsuktuk a prológust, így idén már a tárgyaláson volt a sor. persze, megérti az ember, hogy kellett idő ennek a sok karakternek a felépítéséhez, de most jött ki igazán a potenciál a sorozatból, ahogy ezek a karakterek fejlődni kezdtek, és sokkal szorosabb interakciókba léptek egymással, mint a bevezető szakaszban. az is segítette ezt az egységesedő színvonal felemelését, hogy sokkal jobban működött a gonosz-oldal is, sokkal konkrétabb fenyegetést nyújtottak a boszik, mint tavaly a megfoghatatlanabb vámpírok (és helen mccrory is nagyon meggyőző volt). a már működő előnyök ezek mellett szerencsére megmaradtak, a nyomasztó viktoriánus-kori hangulat, a vásári megbotránkoztatás és a költői elemelés működő elegye is hozza továbbra is az egyedi ízt. és eva green még mindig gyönyörű... nagyontetszett.

„where is mr.gorski?”

valami ilyen az, amikor egy finálé teljesíti minden feladatát. bár mindenki nem kerülhetett bele egyenlő súllyal, így két történet-szálat emeltek ki, a többiek meg asszisztáltak ezekhez (kicsit már szuperhősös érzése is lett az embernek, mert mindig az adott specialitáshoz szükséges társ bukkant fel segítséget nyújtani -mert mindenkinek van egy képessége, amit kamatoztatni tud, ha eddig nem tűnt volna fel). egy jó végjátszmánál bővítik az ismereteket is, most a flashback-eknél lehetett ezt érezni, ahogy teljes terjedelmében láthattuk riley legrosszabb napját (és will gyerekkori barátját is, bár ez utóbbi inkább kérdéseket vett föl, mint megválaszolná azokat). és mindeközben le kellett húzni a fejünket, nehogy beverjük valahova a szédítő tempóban, a feszültséggel teli menekítésben (és lövöldözésben németországban). azért volt jó választás izland-ra helyezni a grande finale-t, mert brutálisan szép tud lenni a táj, minden helikopteres nagytotálnál belesajdul egy kicsit az ember szíve. de ez nem is baj, mert a szerelem egy fontos dolog. főleg, ha tudjuk, hogy minden problémát megold... (nem az volt a kérdés, hogy sigur rós-szal zárjuk-e a részt, hanem, hogy melyik számmal...) ($06.28.)

az elvárást meg a prekoncepciókat már rég ki kellett volna dobni a szelektív kukába, nem? mert azt látom, hogy nagy a fanyalgás a sorozat körül -gondolom a wachovski nevet látva valami csihipuhi akcióra asszociáltak, pedig az első perctől nyilvánvaló volt, hogy ők most nem a vizualitást helyezik az előtérbe (bár ennek ellenére szépen lett fényképezve a sorozat), hanem nyolc karakter történetével akarnak foglalkozni. és itt a karakteren van a nagyobb hangsúly. és értem én, hogy valaki nem szereti a karakter-drámát (amit jól megtámogattak mitológia-építéssel is), vagy csak a prüdériájának túl sok volt a határ-feszegetés, de az ilyen mértékű fanyalgást nehezen emészti a kis lelkem. mert rám az első percektől hatott, és nem eresztett a finálé felemelő zárásáig. bár lehet, hogy szerencsém is volt, mert mind a nyolc szereplő érdekelt, nem csak azt vártam mindig, hogy mikor fognak összekapcsolódni, szerettem a multikulti kavalkádját, hogy a különböző országok kulturális zsánereiből is becsempészett párat a hangulati elemek közé (bollywood, telenovella, távol keleti verekedős), de jól is mozgatták a környezetükben ezeket a szerethető karaktereket. lehet, hogy tényleg minden alkotónak át kéne költöznie a kisképernyőre, mert könnyen lehet, hogy ott sokkal jobban tudnak működni, mint a film-vásznon. nagyontetszett. és most várjuk a netflix megnyugtató bejelentését a folytatásról, bár kétségtelen, hogy egy ilyen nagyívű, határokat átlépő produkciót nem lehet egyszerű finanszírozni.

„we’re gonna win even if i have to go into the auditorium and personally jerk off every guy in the audience.” (és innentől egy olyan hosszú levezetése jön az un. ’kiverés-egyenlet’-nek, hogy egész a lap aljáig idézhetném, olyan zseniális)

az is oké lett volna, ha a srácok lehozzák a prezit, learatják a babérokat és richard megkapja a csajt, de így sokkal-sokkal élvezetesebb lett, ahogy a hülyeségből továbbfejlődött az ötlet, és aztán a szerencsétlenkedésből jött a lemosás. oké, a csaj nem lett meg, de akkor is jobban kielégültünk nem? szerintetek mennyire van igazam? teljesen? átlagosan? semennyire? melyik? melyik? melyik...? ($06.21.)

nyilvánvaló, hogy elkövettem egy hibát tavaly. vagy akár többet is. az egyik biztosan az volt, hogy nem igazán működött a radarom, amikor egy rakás pilot-ot próbáltam be egyszerre, és ennek éreztem a leggyengébbnek a kezdését, ezért ki is szórtam a megnézendők közül a show-t. a másik hibám talán az volt, hogy félrekódoltam a sorozatot -olyan humort vártam bele, amit nem volt szándékuk az íróknak adni. vagy csak a karakterek mellett szaladtam el. nem is tudom, de kár is a múlton rágódni. mert már az újranézéskor éreztem, hogy milyen hülye voltam, és aztán rohamtempóban itt, az első finálénál találtam magamat. mert aminél tavaly húztam a számat, az csodálatosan működni kezdett, végig horkantottam a poénoknál, bejöttek a karakterek, érdekelt, hogy hova futatjuk ki a sztorit (ez még mindig érdekel, mert ennyi idő csak az alapozásra volt elég). élveztem az hbo-ra jellemző korlátlan feelgood-ságot, még el is hittem a legtöbb őrületét. már csak meg kell várni, hogy feldolgozza a gép az adatokat, és lássuk azt a pontszámot: nagyontetszett. wow, nem erre számítottam... (rip christopher evan welch, hiányozni fog a jellegzetes hanghordozásod a sorozatból.)

„shame. shame. shame.”

eddig tudtam védeni a benioff/weiss-csapatot, de most már ki kell mondani -igazán gonosz lelkek... mert pont most kellett visszakanyarodniuk a könyvekhez, hogy biztos bizonytalanságban tartsanak minket egy évig, hogy ki halt meg és ki él. azért nehéz az epizódról írni, mert úgy sűrítették be ezt az utolsó egy órát, hogy kizárólag csúcs-pontokból állt (valamint némi előkészítésből a következő évadra). és a jelenetek többsége görög tragédiába illő elbukás-történet volt, túlterhelve kicsit a nézők szívét. stannis sorsa nem lehetett más, mint a teljes megsemmisülés a lánya elpusztítása után, és mindent el is vettek tőle az írók. arya kegyetlen bosszúja sem volt szívderítő, és a következménye is súlyos lett. cercei walk of shame-jét vártam már (a regény vonatkozó fejezete óta), de be kell, hogy valljam, hogy nem azt a hatást váltotta ki, mint amire számítottam. mert néhány perc után már nem számított a meztelenség (test-dublőr ide vagy oda), hanem át tudtam érezni a megaláztatás súlyát, megsajnáltam westeros legkevésbé sajnálható nőszemélyét. és ezzel még nem volt vége a drámának, ahogy várható volt, elbukott az utolsó személy is, akiben még erősen munkált a jóság, az igaz ügy lángoló pallosa. nem is értem, hogy nem csapott le rá eddig a kegyetlen írói kéz... ($06.15.)

egyszerűen nem lehet kikerülni, hogy ne jöjjön elő az a mondat a sorozat kapcsán: ’de a könyvben...’. tényleg ennyire nehéz külön kezelni a két médiumot? nem állhat meg a saját lábán az adaptáció? de úgy tűnik, hogy nem csak, hogy megáll, de óriás lábakat növesztett, és határozott léptekkel halad (és csak ritkán botlik meg egy-egy (dorne alakú) buckában). nem csak hogy kiszemezgették a lassabb folyású negyedik/ötödik kötet legjobb részeit, de úgy tették hozzá a magukét, hogy izgalmasak legyenek a változások. így kicsit úgy éreztem magam, mint az első évadban, még a könyvek olvasása előtt, jó volt vakon elmerülni westeros és essos véres históriájában újra. és aki úgy érezte az évad elején, hogy a lassabb építkezés nem az ő szájíze szerint alakul, azok remélem megkövettek minden hűséges kitartót, amikor az utolsó három részben elkezdték learatni ennek az építkezésnek a gyümölcseit. és ha valaki úgy gondolná, hogy nem való az hbo-ra egy fantasy, annak ezeket a brutális sors-drámákat mutatnám meg szívesen, aminél mélyebbek nem sok sorozatban történnek meg mostanság... nagyontetszett.

„during the war, i had treated men in far worse shape, their horrific injuries almost unfathomable to the human mind, but none of them were my husband.”

pedig azt hittem, hogy túl vagyunk a nehezén... nem hittem volna, hogy ilyen bátrak ron moore-ék, hogy nem tudták le az előző rész végével az erőszakot, hanem most flashback-ben végig szenvedhettük az egészet részletesen. és nem azért volt fájdalmas nézni, mert egy férfi követte el egy másik férfin a felfoghatatlan bűnt, hanem mert tényleg működött az, amiről szólni akart -hogy nem a testi fájdalmak számítanak, hanem ahogy ez a féreg teljesen megtöri az áldozatát. hogy nem azért fog szégyenkezni, mert egy vadállat erőszakkal magáévá tette, hanem mert elérte, hogy élvezetet is találjon benne. hogy azt a férfiasságát vette el, amit nagyon nehéz visszaszerezni. uhh, még írni sem egyszerű erről, nemhogy ezt végig-élni egy forgatáson... jamie felépülése sem volt könnyű menet, szomorú is lettem volna, ha az, de azért lesz igazán emlékezetes a folyamat, mert nem úgy értük el a végpontot, ahogy hagyományosan szoktuk -claire szokatlan módszere engem is kihozott az apátiámból. aztán kellett egy kis szabad levegő a sok fullasztás után -és sok mindennel felvillanyoztak az eljövendővel kapcsolatban (új ország = új hangulat?; a jövőbe belepiszkálás lehetőssége), csak ne valósult volna meg a visszatérő rémálmom (amit már éreztem előre az apró rosszullétekből), hogy a hősnő kimondja azokat a bizonyos szavakat... ($06.05.)

beszéljünk egy kicsit a szerelemről. nagyon ritkán adatik meg, hogy végig egyforma intenzitással érezzük a vonzalmat, hogy nincs semmi, ami megingatna minket. ha visszanéztek a félévados értékelésemhez, láthatjátok, hogy szerelem volt első látásra a show, és nem is csökkent a lelkesedésem az első nyolc részen át, vártam az újra találkozásokat, rebegtettem a pillámat a csodálatos hősnő felé, hihetetlen élvezettel szívtam be a hangulatát. aztán el kellett egy kicsit válnunk egymástól, és bár az újra-találkozás jó volt, mégis éreztem egy kis zavart. ott volt minden tényező, amit eddig is imádtam, de valahogy képtelen voltam ugyanúgy érezni. és ezért egy másik férfit vagyok kénytelen okolni... mert ahogy jamie egyenrangú partnerré lépett elő claire mellé, valahogy kevésbé működött a sorozat, én talán esszenciálisan a hősnő életét szerettem volna megkapni (ráadásul ez a változás nagy bánatomra a búgó narrációt is érintette). de a sors furcsa fintora, hogy pont jamie volt az, aki visszaadta a hitem a szerelembe. mert a brutális kálváriáján szörnyülködve értettem meg, hogy miért kellett vele is foglalkozni, hogy hogyan adtak vele (nagyon okosan) mélységet ennek a szerelmes történetnek. hogy végleg leszámoltak a rózsaszín lányregényekkel. próbálok ösztön-lény lenni, nem túlgondolkozni mindent, vagy inkább megtanulni, hogyan lehet egyensúlyban a szív és az ész. és ez a sorozat jó tanár. magával ragad a szépségével és utána megmutatja az intelligenciáját is. kicsit azért billegtem az értékelésnél, de ha összeadom azt, amit a szívem érez és az eszem gondol, akkor könnyen kirajzolódik a ’nagyontetszett’ körvonala.

„you think one man in a silly little costume will make a difference?”

meg kellett próbálni a törvényes utat is, hogy lássuk, hogy egy ekkora hatalommal rendelkező embernél az nem elég, igenis elő kell venni az ököljogot is. meglepett, hogy steven deknight vállalta magára a rendezést, de ha már húzott egy ilyen sutter-est (a zenés temetői jelenet simán lehetne hommage egy samcro epizód kezdésnek...), nem vallott szégyent. nem kellett tovább takargatni semmit, itt volt az ideje a nyílt kártyáknak, és minden blöff nélkül ki is játszották a tutit. olasz operára fogták el a bűnszervezet tagjait, hogy kétségünk se’ legyen, hogy egy maffia-sorozatot nézünk. véget értek az emberi pillanatok, kifejlődött az a vezér, aki a képregényekben is oly’ sok fájdalmat okoz a newyork-i hősöknek. és a doboz mélyére került az egyszerű fekete ruha (pedig már nagyon hozzászoktam), és ránk ragyogott a szimbólum. hogy aztán egy ikonikus utolsó képpel küldjenek el minket várakozni. most nézzem a falat addig nyugtatásul...? ($05.21.)

valahogy sehol sem látom azokat, akik 2009-ben azon keseregtek, hogy a disney felvásárolta a marvel-t, és gyerekessé fogják tenni az egészet... mert bizony ez is marvel, kedves gyerekek. fáj visszagondolni, hogy pár évvel ezelőtt néhány megszerzett daredevil-füzet lelkes elolvasása után mekkora csalódás volt a filmváltozatot végigszenvedni, látni a kihasználatlan potenciált ebben a fantasztikus alapanyagban. a karakter őszinte rajongójaként a bejelentés óta zizegtem, mert tudtam, hogy a marvel és a netflix ezt nem cseszhetik el. és nem is tették. vonzódom a street level hősökhöz, a realista megközelítéshez, így nem kérdés, hogy mennyire odáig voltam a sorozat szemlélet-módjától, és nem csak a mocskos sikátorokban gengsztereket üldöző, sebektől tarkított hőstől, de az egész noir-jegyek hiteles beépítéséért és az esendő emberi karakterekért is. hogy voltak következmények. hogy mindenki azáltal lett félelmetesen hiteles, hogy közel hozták hozzánk őket (igen, még a negatív karakterek többségét is), és el is távolították őket kicsit (igen, még a hős sem makulátlan, szerencsére). és mindehhez jött még a szépen fényelt fényképezés, az ámulatba ejtő akció-koreográfiák, az okosan adagolt múlt-darabkák elhelyezése, az erős színészi játék, a moralitáson való gondolkoztatás. és ha belegondolok, hogy mindez még csak a kezdet volt (ja, nem, ’kezdődik!’...), egész beleszédülök a lehetőségtől, hogy hová fejlődhet még a marvel filmes univerzuma. nagyontetszett. (mert én értem, hogy miért vettek vissza a tempóból az évad második felében...)

„b as in... betrayal.”

az előző rész vége borított mindent, most már csak egy apró lökés kellett, hogy jimmy ráébredjen, nincs értelme mcgill-nek maradnia, hogy a tisztesség útja nem az, amin neki járnia kell. de előtte még kaptunk egy kellemetlenségében is nagyszerű jelenetet a megzuhanásáról, aztán húzott egy ferris bueller-t, hogy kitisztítsa a szervezetét. örülök, hogy nem a semmiből húzták elő a simlis sidekick-et, hiszen láthattuk már az órás trükköt, és most is jó volt, ahogy előjöttek a régi beidegződések, azok a lehengerlő dumák, amiktől pénz nem marad a zsebben, bugyi csúszik a punciról. persze jimmy is érzi, hogy ennek csupán gőzkiengedésnek kéne lennie, így jönnie kellett a drámai fordulatnak, hogy kitárja az ajtót saul berenson előtt. (szegény mike megint visszakerült a fülkébe, bár így lett kerek az ő története.) nem igazán volt finálé-hangulata, de elértünk egy olyan forduló-pontra, ahol volt értelme elvágni a történetet. jövőre úgyis várjuk majd a folytatást minden felhajtás nélkül, nem? ($04.18.)

mindig tartok az utólag elmesélt előzményektől, mert nem szeretem, amikor az írók olyan dolgokat hoznak be, amikről egy szó sem volt a másik műben, illogikátlanul döccenhetnek így a karakterek (az már egy másik félelem, hogy minőségben nem tudnak felérni a nagy elődhöz). és biztos itt is lehetne találni ezer kényes pontot, de eddig semmi zavaró tényezőt nem érzek, ami akadályozná a breaking bad-del való összefésülést. jót ötletnek bizonyult saul-t kiválasztani az ottani karakterek közül, mert viszonylag keveset tudtunk meg róla, volt tér építkezni. és ő meg is hálálja ezt, mert egészen kitűnő karakterré formálódik, sok réteggel a szófosás alatt. az az igazság, hogy a maga bumfordi humorával sokkal szerethetőbb lett ez a tíz rész, mint a bb volt, (még?) nem fáj annyira a dráma, szórakoztatóbb a humor, közelebb tudják hozni a szereplőket a szívünkhöz. és ezért vagyok bajba az értékeléskor, mert minőségileg azonos szintet érzek a meth-gyárosok első időszakával (hasonlóan lenyűgöző az operatőri munka, magas szintű az írás, nagyon működik a színészi játék), tehát olyan pecsétet kéne rányomnom, mint akkor tettem -ugyanakkor meg sokkal jobban élveztem az ügyvédi csetlést-botlást, így ezt is a mérlegre kéne tennem. tudja mit, bíró úr? bűnös vagyok: nagyontetszett. (miután visszaolvastam: el kéne mennem jimmy-hez némi fogalmazás-korrepetálásért...)

„happy is overrated. grow up, fiona.”

ha már annyit emlegettem a sorozat kapcsán, hogy könnyen megy nekik, hogy nevetésből sírásba csapjanak át, hát forgattak egy jelenetet, ahol ez szó szerint lezajlik... már akartam panaszkodni az évad-értékelőben, hogy emmy idén kevés cicit mutatott, erre egyből a nyitányban kárpótolt, aztán jött még egy szex-jelenet majd még egy -már azon csodálkoztam, hogy ian-ék kamionjában nem volt semmi perverz... (és akkor még nem is jött az isteni testű bojana novakovic, aki remélem feltűnik majd olyan helyeken, ahol csodálhatom ezután is.) nem igazán jött meg a finálé-íz, inkább csak kifutattuk az idei szálak többségét valami nyugvópontra. de ha választanom kell, hogy érezzek-e valami felfokozott állapotot vagy nézhessek sok mellett, háááát... ($04.06.)

jól lemérhető volt a bejegyzéseimen a lelkiállapotom az évad folyamán. jól ellébecoltunk az elején, nyár volt, csupa fun, örültünk egymásnak. aztán megjelentek a kurva felhők, kicsit elsötétítették az eget, de nem jött az az igazán nagy vihar, amitől minden egyes alkalommal rettegek, amikor rányomok a lejátszásra. inkább csak a szokásos libikókát játszottuk, mindenkinél csavartak egyet a magánéleten, ami persze így leírva nyüglődésnek tűnhet, pedig nem volt az. én élveztem kev és v huzavonáját is, tele volt humorral, lip körül is rajzhatnak a csajok, abból egy-két pofonnál nem lehet nagyobb baj. frank-nek kifejezetten jót tett a dokinénis szál, mert nem élvezhettük még eleget ezt az emberi arcát. szegény fioná-val bántak nehezebben az írók, hogy ilyen döntésképtelennek állították be, és az utolsó epizódban még a szemére is vetették, hogy szar anya-pótlék. hát köszi. persze ian-nel basztak ki a leginkább, de minden évben kell lennie valakinek, aki a legnehezebb utat kapja. talán jövőre debbie lesz az, addig mindenesetre van időm megbarátkozni a szálával, amit előrevetítettek idén. attól mondjuk nem félek, hogy képesek lennének olyan dolgokat kitalálni, amitől ne imádnám az első perctől az utolsóig az évadot –a sorozatot. nagyontetszett.

„camp genoa looks like a war zone.”

lehet itt mindenféle tárgyalásokba belefolyni, de vannak, akik tényleg csak az ököljogból értenek... szerintem mindenkinek ugyanaz a pont volt az epizódban, amikor bekattant egy kapcsoló, és elkezdte kurvára élvezni azt, amit lát -igen, a csatá(k)ra való felkészülésre gondolok. pedig annyit láttuk már, hogy emberek felhúzzák a pisztolyt, meg pakolgatják a lőszereket, de hihetetlen módon tudott működni a jelenet, főleg, ahogy a polgármester némán besétált. bizony, a sokáig az ’utálatos zóná’-ban tartott karakter még nagyobb tököket növesztett, és gond nélkül beállt hood sheriff mellé kiskatonásat játszani, meg is lett hamar, hogy ki fog rajtaveszni. azt egyébként álmomban sem gondoltam volna, hogy rádupláznak az alkotók a gyorsvágású akciókra / lassítva robbanásokra, de a proctor-család üzlet-politikai változása is kőkeményre sikerült. hogy mitől lett több ez a rész egy puszta (ámde baromi élvezetes) látvány-orgiánál? hogy ütemesen megtörték a fegyverek hangját karakter-momentumokkal (muszáj lesz megjegyezni tom pelphrey nevét). ($03.15.)

biztos vagyok benne, hogy a legtöbbünknek a ’tökös’ szó jut eszébe először a sorozatról, mert hogyan lehetne máshogy összefoglalni a tesztoszteron-szagú vériszamos mókát egy szóval. pedig van az alkotókban egy másik fajta tökösség is, és ez idén nagyon jól kijött. mert nem csak a zsigeri szórakoztatás a profiljuk, hanem a kísérletező kedv is magasan buzog bennük. és bizony ahhoz is kellenek tökök. mert a váratlan húzásokkal ki lehet húzni a nézők lába alól a talajt, de ha jól csinálják, akkor viszont nagy pluszt adhat az élvezethez. és banshee-ben jól csinálják. biztos, hogy emlékezni fogunk még sokáig az elmúlt évek legjobb közelharc-jelenetére, vagy az olyan őrült húzásokra, hogy egy fél epizód erejéig talált-kamerásat játszottak. a történet-vezetésben is most feszítették szét legjobban a határokat, kifejezetten kegyetlenül játszottak a karakterekkel és velünk is az írók, nem törődve azzal, hogy kire hullanak a repeszek. és talán ez a sok tökös összetevő kellett ahhoz, hogy az elmúlt évek határon táncolása után idén végre át tudom billenteni a sorozatot az értékelési skálámon: nagyontetszett. a jövő? bizonytalan, de nem kevésbé izgalmas, mint eddig. abban egészen biztosak lehetünk, hogy kapunk majd néhány jól irányzott pofont minden irányból. és élvezni fogjuk...

„-where’s your cock?

–where’s my cock? you want to see my cock? let’s go to my office, i’ll show you, i’ll show you.”

ismerjük a finálék bejáratott kottáját, így mindig örömteli megtapasztalni, amikor apró variálásokkal, ütem-csúsztatásokkal emberibbé teszik a játékot. mert persze itt kellett lennie a nagy koncertnek, de az nem azért lett sikeres, mert minden flottul ment volna, hanem mert az imádnivalóan kiállhatatlan szólista díva felkavarta az érzelmeket, és rodrigo nagyszerűen reagálta le a szituációt. kicsit be kellett törni, hogy hailey is ott legyen a színpadon, de mivel előtte percekig sulykolták belénk, hogy mennyire bizonytalan lett az álmaiban, így jól esett az öröme. csak az a csók ne lett volna... ($03.08.)

a komolyzene csak naftalin-szagú vénembereknek való, mi? hát a lófaszt... bár én sem vagyok az, aki nap-mint-nap ezeket a zenéket nyüstöli, sőt, de könnyen ki tudom húzni a fejemet a seggemből, és azt tudom mondani, hogy igenis vannak tök jó dolgok ezen a vonalon is (a sorozat egyik nagy előnye, hogy rávett egy kis alámerülésre). az érzet, az élvezet a lényeg, nem a kultur-sznobizmus. és érzem, hogy az írók is át akarják adni ezt az üzenetet, főleg a férfi főszereplőjükkel, akiben tökéletesen egyesül a szerethető bohóság, az őrült különcség és a hatalmas szív. amikor meghallottam, hogy gael garcía bernal sorozatozni fog, akkor nem hittem a fülemnek, de mondjuk el háromszáz avemaría-t, hogy bevállalta, mert tökéletes a szerepre (és most már örökre a fülembe marad, ahogy azt kiabálja, hogy hájláj...). de a többiek is szerethetően hozzák a figurákat. egy ilyen sok-szereplős történet mindig csapongva kavarog, így óhatatlan hogy egy-egy irány kevéssé működik, de végig hoztak egy elvárható, magas színvonalat. csak azokon a cressendókon kell még dolgozni... de tudjátok mit? annyira a szívemhez nőt, hogy simán tapsolok neki állva hosszú percekig: nagyontetszett. minden magasművészet szerencsésnek mondhatná magát, ha ilyen erős promóciója lenne...

„i just have to say that all of you in the same room at the same time with your children here, it’s like it’s the greatest thing that’s ever happened in the history of america.”

tudjátok milyen frusztráló érzés naponta ötszázszor felnézni a feliratos oldalakra, hogy eljött-e az a pillanat, amire nagyon vársz, és amitől borzasztóan rettegsz -hogy minden lehetőség adott lesz, hogy meg tudod nézni az utolsó részt…? pedig hét év után igazán bízhattam volna az írókban. hogy nem hagynak minket cserben, hogy nem hagyják a karaktereiket cserben, és egy csodálatos fináléval lepnek meg minket. ami után megnyugtatóan engedjük el ennek a csodálatos csapatnak a kezét. csak egy baj van azzal, hogy megnyugtatásul így beleláthattunk a jövőbe -még többet akarunk, nem csak ilyen felvillanásokat, finom utalásokat, akarjuk látni a sikereiket, a kudarcaikat, mert az életünk részei voltak. és nagyon kevés esély van rá, hogy így együtt láthatjuk őket még valaha. oh shit, most szomorúbb lettem, mint mikor lefutott a főcím... gondolj valami vidámra, treat yo’self! ($03.05.)

simán lehetett volna olyan, hogy lusták az írók, és csak ellébecolnak az ajándékba kapott utolsó pár részben, odaállítják a színészeiket a kamera elé, hagyják, hogy bohóckodjanak kicsit, vágás, aztán mehet adásba. de ők fel akarták dobni a sztorit kicsit, meg akartak dolgozni a figyelmünkért, de jól is állt az évad elejének, hogy kirakós-darabkákból kellett összeillesztenünk az átugrott három évet. aztán szépen ráfordultunk a nagy búcsúzkodásra, amiben nem volt semmi erőlködés, mert a karakterek esszenciájából fakadt, és abból, hogy mennyire erős csapattá kovácsolódtak az elmúlt években. sosem gondoltam volna, hogy a kezdetben kínos poénokkal operáló sorozatot a végén a szeretet fogja összetartani, de az élet mindig rengeteg kiszámíthatatlan fordulatot tartogat, és ez így van jól. nagyontetszett.

illik kicsit nosztalgiázni az elején, nem? mondhatom? oké. a nagy sorozat-bummom hajnalán ismertem meg a show-t, amikor még gondolkozás nélkül mindent bepróbáltam, szinte korlátlan időkerettel rendelkeztem. jókat hallottam a pyrex pilotjáról, így az is a ’letöltendő és megnézendő’ kategóriába került, bár attól kicsit tartottam, hogy az office-ig nem jutottam el, és az írók közös halmaza miatt úgy gondoltam, valahogy jobban összetartoznak. de azért megnéztem az első részt, és rövid úton nagy szerelem lett belőle -az office-ig meg azóta sem jutottam el... asszem ez volt az első ál-doku sorozatom, és nagyon tetszett, hogy az „interjúk”-kal ki lehetett egészíteni a poént, de azt még jobban imádtam, ahogy ki-kinéztek ránk a karakterek (ebben a kategóriában mindenképp szeretnék bál-királyt és királynőt avatni, mert aubrey plaza és adam scott tökélyre fejlesztették ezeket a momentumokat). kényelmesen befészkeltem magam ebbe a világba, tudtam, hogy mindig jól fogom magam érezni, amikor bekukkantok heti húsz percre pawnee-ba, mindig lesznek felröhögős pillanatok, visszatérő poénok és vendég-arcok. aztán ahogy egyre jobban megszerettem ezeket a fantasztikus karaktereket, úgy dúsultak fel a sorozatban is az érzelmek, és meglepetésre ugyanolyan jól állt neki, mint a karcosság az elején. ehh, mint ron fucking swanson, én is utálom a változásokat. és bármennyire is fáj, el kell engednem, ki kell mondanom az utolsó búcsút -bye, bye lil’ sebastian. (nagyontetszett) most már csak iktatnom kell ezt az írást három példányba, és szépen lefűzni egy emlékkönnybe, amit csillámokkal díszitek fel, és...

„he identified with don quixote, an old man with dementia who thought he could save the world from an epidemic of incivility simply by acting like a knight.”

nem először fordul elő, hogy egy sorozat-záróban a flashback-eket hívják segítségül, hogy valamiféle kört tudjanak képezni a történetből. de itt talán többről is volt szó. mert szinte minden visszatekintés egy irányba mutatott -hogy charlie nem csak a névjegykártyáját tekintve volt főnök, hanem ő volt a ragasztó, aki összetartotta a csapatot, aki a háttérből rángatta a zsinórokat, hogy elérje az őrült idealista célját -minőségi hírműsort gyártani. rengeteg apróságra derült fény itt a végén, amiknek a jelentőségét ma már értjük, de a pilot-ba nem kerülhettek volna be ezek a jelenetek, mert egy pilot-ban meg kell fogni a nézőket, és a feszített időkeret nem engedi a hosszú magyarázkodásokat. plusz szépen kirajzolódott mindenkinél a ’honnan-hova-jutott’ vonalak. a jelen viszont egyetlen nap volt -egy keserédes nap. ahol el kellett búcsúzni egy baráttól; ahol örülni kellett egy új jövevénynek; ahol életek változtak meg, ahogy előrelépések történtek a ranglétrán; ahol ismét erkölcsi győzelmet lehetett aratni. de tudjátok mit? mégsem volt másabb ez a nap, mint a többi. a világból áramlanak a hírek, a vezérlőben készen áll a stáb, és mindenki visszaszámol, 3, 2, 1, és főcím... ($01.23.)

nehezen értem meg aaron sorkin-t, hogy miért csak hat epizódba egyezett bele az hbo-val folytatott hosszú tárgyalásai után. mert biztos, hogy lett volna olyan történet, amit ki tudott volna bővebben fejteni, biztos, hogy lett volna olyan téma, amiről markáns véleményt szeretett volna megfogalmazni nekünk. kicsit olyan, mint ha le akarta volna tudni ezt a tévézés nevű nyűgjét (azóta be is jelentette, hogy ez volt az utolsó sorozata). pedig mi szerettünk volna többet. bár annak ellenére, hogy sok komorság volt az évadban, valahogy másfajta komorság volt ez, mint ami rátelepedett az előző körre, így jobban tudtam élvezni az epizódokat. mert valahogy mindig is ez volt a lényeg, hogy bár bólogattam serényen a kinyilatkoztatásokon, de érzelemből néztem, sokat nevetve, néha felháborodva, könnytől csillogó szemmel a végén. és így érdemes drámát készíteni a nézőknek, hogy a szívükre vegyék. nagyontetszett.

a híres mondás szerint ’az élet írja a legjobb forgatókönyveket’ -szerintem meg nem árt, ha aaron sorkin besegít neki egy kicsit a párbeszédeknél... a pilot-nál említettem, hogy a facebook-filmet leszámítva sorkin-szűznek számítok, így nekem tényleg hatalmas relevanciák voltak azok a fantasztikus mondatok, amiket a karakterek szájába adott. és igen, még azt is igényeltem, hogy kioktasson rendre, hogy megerősítse bennem azt a naiv optimizmust, amit a világ igyekszik kiölni. hogy kevésbé lesz reális attól, hogy az embernek időről/időre esszébe hogy, hogy ilyet a valóságban soha a büdös életben nem mondana senki? úgy gondolom, hogy a realizmusnak van egy olyan határa, amit úgysem érhet el egyetlen művészi alkotás sem, akkor miért ne játszhatnánk ezzel a határral. egyébként is, kellően beszivárgott a valóság a sorozatba, hogy ellensúlyozza a karakterek felsőbbrendűségét... azt gondolná az ember, hogy kevésbé tud kötődni, ha egy sorozatot nem három év alatt tud le, hanem másfél hónap alatt, de itt a cáfolat, ugyanis én piszokmód tudtam kötődni ezekhez a karakterekhez, kifejezetten igényeltem, hogy újra-és-újra a társaságukba keveredjek. igen könnyen etette magát a cucc, és ahogy már eggyel feljebb is emlegettem, nagyon is érzelmesen néztem végig mindent részt, kacagtam, amikor úgy jött ki a lépés (többet, mint nagyon sok sitcom-on), megemelkedett a pulzusom, amikor felpörgették az eseményeket, és le is tudtak törni, ha rossz híreket kaptunk... egy élmény volt nézni (még a kevésbé szerethető második évadot is), így hát könnyen jön az érzelmi nézés után az érzelmi döntés: nagyontetszett. szomorú vagyok, hogy el kell engedni ennek a nagyszerű társaságnak a kezét, ugyanakkor hálával tartozom, hogy segítettek másképp gondolkozni az újságírásról, a médiáról, a hírek fontosságáról, az életről, blablabla, hosszas hegyibeszéd következik, inkább szívjatok el egy cigit...

„what is illness to the body of our knight errant?”

szeretem, amikor minden szögből pozitív a kép, ha a nagy egészet nézzük, vagy ha az apró részleteket. ismét egy szerkezeti csavart kaptunk, ezért egy lélegzetvételben ment egy egész hét eseménye, szokás szerint csavarták fel az érzelmeket, de én mégis inkább azokról a pillanatokról akarok beszélni, amikor elragadták a szívem. mackenzie minden párnával való hadonászásáról. will lázárként való lovaggá válásáról (a) the who dalra. a sex and the city momentumra a buszos fröcsköléssel. amikor a vezetőséggel együtt jöttél rá a nagy blöffre. minden egyes mondatra, ami ostorcsapásként érhette a mély vallásosság látszatát keltő politikusokat. érdekes, hogy meg sem próbálta oldani sorkin bácsi a szerelmi bizbaszokat, de hagyjuk meg neki ezt a játszóteret... (++12.27.)

sorozat-függőként ideje egy komoly bejelentést tennem: ez az első aaron sorkin tévés produkció, amit bepróbáltam. mentségemre legyen mondva, hogy a korábbi alkotásai az én addikcióm előtt készültek, és más klasszikusok is súlyosan nyomják a hiány-listámat, úgyhogy türelmet kérnék. mert az biztos, hogy ezzel a munkájával nálam komoly kreditet ért el. kevés ember gondolná, hogy egy hírműsor készítőinek mindennapjairól ilyen felvillanyozó sorozatot lehet készíteni, bármennyire is érdekel valakit a televíziózás háttere. mert valahogy olyan száraznak gondolja a híreket, vagy nem is tudom. de itt semmi szárazság nem volt, az első pillanattól olajozottan rántott magával. nem is tudom, hogy mi volt, ami legutóbb ennyire etette magát a nézési listámon... mert bár volt benne dráma, valahogy mégis felszabadult érzést közvetített magából, vitt előre a pörgése, kacagtatott az ezerféle humorforrással, és elvarázsolt a szíve. persze, kell hozzá az, hogy az ember hinni akarjon azokban az eszmékben, amiért a sorozat kiáll, de valahogy nálam ezzel is jó helyre céloztak. biztos vagyok benne, hogy sokkal többet beszéltek egy-egy epizód alatt, mint a legtöbb helyen, de egyáltalán nem tűnt ez fel, még a színészeket sem igazán sajnálom, hogy mennyit kellett bemagolniuk. mert annyira minőségi csapatot sikerült összeszedni, hogy egy pillanatig sem gondolnám, hogy átkozták sorkin-t, inkább istenítették minden egyes soráért. külön köszönném emily mortimer újra-felfedezését, egy tündér ez a nő. mit mondhatnék azok után, hogy hetek óta nem szórakoztam ennyit egyetlen kulturális alkotáson sem? nagyontetszett. (az is jó a show-ban, hogy az ember kritikusabb lesz, ha híradót lát. ma is elcsíptem, hogy nálunk a ’ki halt meg idén’ szegmens után beszerkesztetik, hogy ’verekedés volt a kazah parlamentben’...)