soroló

„the clearest moment of our friendship.”

amikor a lélek küzdelme vesztésre áll. amikor meghiúsulnak a tervek. amikor minden összeomlik. nem számítottam ennyire véres fináléra. kezdetben még mosolyogni is tudtam, ahogy összevágták a jó és a rossz küzdelmét will-ért. aztán belemerültünk az elmúlt részek sakkjátszmájának utolsó lépéseibe, majd bryan fuller-ék kinyitották az eső- és vér-csapokat, és már csak döbbenten tudtam a monitorra meredni. oké, laurence fishburne máshol is állandó szerepet vállalt, na de hogy a készítő megölné az emblematikus színésznőjét? vagy az egyik főszereplőt? ennyire gonoszul vérbefagyva nem lehet otthagyni minket a végén... igazi game-changer epizód volt, ami után már nem lesz semmi ugyanolyan, mint eddig. és én mindig is tiszteltem azokat az írókat, akik mernek kilépni a kényelemből. kalapemelés. (++05.25.)

lenyűgöz a vizualitása. magával ragad a színészi játék. el tudok veszni a szimbolizmusában. lebilincsel az összetett történet-vezetése. behúz a hangulata. ezeket a mondatokat mind el tudom ismerni, ha a sorozatot akarja valaki éltetni -na de azt mondani, hogy ’szeretem’, az nagyon idegenül hangzik. mert szerintem a hidegség és a szeretet nem összeegyeztethető. bár lehet, hogy jobb lenne, ha ezt inkább kibeszélném magamból... sokféle úton jártunk az elmúlt tizenhárom részben, az eleje nekem kevésbé működött will-el a börtönben, vagy csak nem tudtam teljesen ráhangolni az agy-hullámaimat a különleges ízére, a második felétől (főleg a vergen-testvérek feltűnésétől, és a vad és vadász közti játszma teljes gőzre kapcsolásától) már szívesen faltam az epizódokat. és pontosan azok a dolgok fogtak meg legjobban, amiket itt az elején is kiemeltem. a brutálisan gyönyörű látvány, a bivalyerős színészi teljesítmény és az egyedi ámde nyomasztó hangulat. a tisztelet és a kötődés megvan a részemről, de szeretet valószínűleg sosem fog kialakulni. tetszett.

„kholodets. a ukrainian dish whose outcome can never be predicted.”

hát mr.verger, megtette a kötelességét... nem mozgok túl otthonosan a hannibal-univerzumban (a bárányokat láttam csak jó régen), de azért tudtam, hogy mi vár erre az őrült karakterre. csak arra nem számítottam, ami ránk vár... az írók és michael rymer rendező mindent megtettek, hogy igazán viszolyogtató legyen a nagyjelenet. de úgy, hogy közben ne direktbe menjenek horrorba, valószínűleg sokkal rosszabb, hogy a félhomályra és a képzelőerőnkre bízták a javát. igen, ez a szolid visszafojtottság nagyon tud működni, gillian anderson is milyen jó, ahogy nagyon halkan, nagyon minimálban előadja a történetét. mert persze ma is a párbeszédek vitték előre a részt, nem az a rengeteg művér és malac-visítás. és a nagy játszma, ami még mindig nem dőlt el, hiszen egy olyan kifinomult észjárással rendelkező egyént, mint a doktor, ne legyen már egyszerű elkapni. (++05.25.)

„occasionally, i drop a teacup to shatter on the floor. on purpose. i’m not satisfied when it doesn’t gather itself up again. someday perhaps, a cup will come together.”

elropogtatott sült énekes madár, égő hulla száguld, és még csak át sem jutottunk az első bekezdésen... eddig sem volt gyenge a szimbolizmus a sorozatban, de tovább erősítettek rajta, vallási motívumokkal. meg a családi kötelékek hangsúlyozásával, apaság, báty/húg viszony. michael pitt-et továbbra is élvezet nézni, ahogy kínoz és őrültködik, kis színes karakter lesz ebben a monokróm világban. az utolsó néhány percben már elkezdték éreztetni, hogy közeleg az idei finálé, az eddigi bizonytalan kétkedőknek adtak néhány kártyát a kezükbe, hogy mindenki értse, egy hatalmas átverés áldozatai lettünk mindnyájan, igazi klasszikus long con-nal van dolgunk, kedves nyomozó-társaim. (++05.13.)

„this is my design.”

tudom, hogy ez a mondat elhangzik majd’ minden részben, de ide most nagyon is passzol, mert will ezúttal nem úgy gondolta magát vissza a gyilkoláshoz, mint általában, hanem nagyon is tudatában volt a dolgoknak. és nem véletlenek az összenézések és egymás mondatainak befejezései, nagyon el akarják hitetni velünk, hogy will-ből hű tanítvány lett, méltó követő. és nem csak ez a morális lecsúszás volt nagyszerű a részben, hanem az eddig nagyon rejtegetett mason verger-t játszó michael pitt is, aki most az előéletétől meglehetősen különböző őrültet hoz, kiválóan. és az is meglepő volt, hogy nem csak hidegség áradt a részből, hanem a közepét feltöltötték érzékiséggel is, vincenzo natali úgy tűnik ehhez is ért, nem csak a gusztustalansághoz (az a kiállított szobor, brrr). és sikerült bebizonyítani, hogy a theremin az egyik legszexisebb hangszer a világon... (++05.06.)

„animals are far more like humans than we ever realized. and humans are far more like animals.”

tudjuk, hogy vannak olyanok, akik érzik, hogy rossz testbe születtek, nőnek vagy férfinak, így miért ne lehetnének olyanok, akik állatnak érzik magukat, és mindent megtesznek, hogy ezt az érzést kielégítsék. csak fura, hogy ők is ugyanazon a környéken élnek, mint annyi más sorozatgyilkos... egyre durvul a játszma will és hannibal között (most épp döntetlenre áll a meccs), és egyre hangsúlyosabbak a gyilkos vágyak. will-ben is. de úgy tűnik, ez egy alap módszer dr.lecter eszköztárában, hogy minden pácienséből kihozza a gyilkos ösztönt. továbbra is nagyszerűen használják ki a természet adta zord körülményeket, de hát mi más lenne szebb kontrasztban, mint a hó meg a vér... (++05.03.)

„i find the trout to be a very nietzscheian fish. trials of his wild existence find their way into the flavor of the flesh.”

vincenzo natali? akkor már értem, miért voltak a szokásosnál is elvontabbak a képek. ismét egy érdekes hetiügy, amit nem egyszerű gyomorral bírni. (szeretem, amikor az egyértelmű dolgok zsigerből hatnak. amikor az állatorvos megtapogatta a tetemet, akkor már mondtam egy ajjaj-t, majd elkezdte felvágni... ez a tudod, de mégis hat archetipikus esete.) oké, tehát volt egy érdekes esett jeremy davies-szel megtámogatva (aki mindig nagyszerűen hozza ezeket a zakkant figurákat), a hóeséssel hoztak egy kis plusz hangulatot (morpheus újra a nagy fehérségben az elején, ezen jót mosolyogtam), de mi a helyzet hőseink viszonyával? most sem lett egyszerűbb, jól körüljártuk a gyilkosság eshetőségét, ráadásul párhuzamot is lehetett vonni egy új szállal, amivel még a jövőre is alapoztak. (++04.25.)

„he took my arm. he told me what he was going to do. i went to sleep, woke up, it was gone. he said he wanted to give it to you.”

jó kicsit kiszabadulni a börtön levegőjéből. folytatódik a nagy sakk-játszma, dr.lecter épp úgy úszik ki a szákból, hogy egy másik doktort helyez a horogra. kíméletlenül. a megkerült lány is középpontban van, nem csak a sokk-faktor miatt, hanem jó párhuzam lesz will-lel, hogy hasonló módszerekkel zavarták össze a memóriájukat. (a szokásos szép képek mellett ne felejtkezzünk el arról, hogy itt van két színész (ráadásul az egyik nő!), akik ennyire nyíltan bevállalták az arcbőrük hibáit...) (++04.17.)

„i need to get my appetite back.”

hogy is van ez? ha elültetnek benned egy gondolatot, akkor csak várni kell, hogy kifejlődjön, és a sajátodnak fogod érezni. most már sokakban ott van a gondolat, mi van, ha hannibal kannibál? és akkor erre jön a virág-analógia is (ami nem mellékesen egy politikai kiállás is volt, alternatív természetvédelem), és a képek ehhez kapcsolódó megszerkesztése. és nem csak ezeknél éreztem, hogy továbbra is piszok stílusos a sorozat -hanem már a nyitó csembaló-szólónál. egyre inkább kezd átmenni a történet egy nagy sakk-játszmába, próbálják kicselezni egymást a felek. hogy egyeseknek szórakozás (étel- és/vagy valódi pornó) is jár, ez szerencse kérdése. hogy beteg-e, ha mosolyogva nézed végig, ahogy valakinek meg kell kóstolnia a saját húsát, az bízzuk önön ízlésünkre... (++04.10.)

„she’s one of yours.”

már nem kéne meglepődnöm, de baszki, van vér bryan fuller-ék un. pucájában... állandó szereplővel ilyen kegyetlenül elbánni az évad első harmadában nem szokás. és ezt még fokozták azzal, hogy jó sokáig mutogatták a bűnügyi helyszínt, plusz új szintre emelték a zaj-zene fogalmát, ahogy a visszhangzó víz-cseppekből lettek a hangok. talán ez is michael rymer érdeme, aki talán a bsg óta nem tette le a névjegyét sehol igazán, de most volt néhány körkamerás és nagyon hatásosan összevágott jelenete, amire igazán elismerően bólintottam. egyre durvul a pszichológiai játszma, will sem annyira zavarodott, mint eddig, úgyhogy komoly lépést tesz a morális szakadék felé. olvastam, hogy ezt lehet vallásos analógiának is értelmezni, hogy júdás lett belőle, de talán egy ilyen analógiához túl direkt kép egy keresztre feszítés, nem...? (++04.04.)

„death is not a defeat, but a cure.”

csak látszólag kaptunk három külön vonalat, azért volt reflektáció itt bőven, elég csak a nőre gondolni, akinek megváltás lenne a halál, és a nőre, aki megváltásként osztogatja a halált. igen, sosem volt vidám a sorozat. ami meglepő, hogy négy rész telt el az évadból, és will már mennyi mindenre emlékszik vissza a kiesett időből, sőt, a sikeres bogár-ültetése nyomán már követője is akadt, valószínűleg nem hosszabb távon... persze vannak analógiák, amik annyira absztraktak, hogy komolyabb aláásást követel a felismerésük -például már negyedik rész óta nézzük, hogy will horgászik a patakban... ma sikerült még jobban elidegeníteni a zenével, jövő héten még kelletlenebbül fogom elindítani a lejátszás emiatt is... (++03.27.)

„faith in any sort of legal justice has never been any more comforting than a nightlight.”

oké, hogy logikusan következik a történetből, de azért nem gondoltam, hogy bírósági drámává alakulunk ma át. nem mondom, hogy rossz volt, mert jócskán akadt működő jelenet és momentum, de nem voltam formában, az álmosság és a görcsölő lábak nem segítettek az élmény befogadásában. vagy will szenvtelensége, ahogy tűri a megpróbáltatásokat. arra viszont felfigyeltem, hogy mr.crawford is meglehetősen hangsúlyos volt ma, akár a magánéleti utalásai, akár a bűnbánó beszéde okán. a rész jellegéből adódóan sokat utalgattak visszafele, és újra itt volt a visszatekerős trükk is. a széles mosoly vágásakor azért megint elgondolkodtam, hogy vajon hogy került ez a sorozat network-tévére... (++03.18.)

„craquelure. it’s french for the cracks that appear on an oil painting as it dries and it becomes rigid with age.”

egy erőteljes gyomros az elején, megérkeztél a világomba. aztán a továbbiakban sem kíméltek minket. talán most először láttuk annak teljes bizonyítékát, hogy hannibal emberi testrészből készít íncsiklandozó étkeket. valahogy nagyon van érzékük ahhoz, hogy fájdalmasan szépen mutassák meg az elképzelhetetlen borzalmakat. ahogy az emberi testekből leképzett írisz tükröződik az emberi szemben, például. aggódhattunk a tavaly év végi zárás után, hogy megfosztódunk a will és hannibal közti párbeszédektől, de itt vannak, még a vizelési távolságot sem tartják be... bár ma inkább az ügyre koncentráltunk, megvoltak a beleélések is, azért jutott kiemelkedő színészi játék most is, gillian andersont kell kicsit kiemelni a sok erős pillanat közül. (már lement 14 rész, de csak most tűnt fel, hogy a dekoratőrnek mekkora szerepe van, cseppet sem mindegy, hogy meddig húzza be a függönyt, vagy milyen lámpát tesz két karakter közé, mennyit számít az összkép...) (++03.09.)

„a japanese art form that honors the taste and aesthetic of what we eat.”

ha van valami, amit elértek az első évaddal, akkor az az, hogy nem akarok semmit elsőre elhinni, amit látok. így voltam a nyitó-jelenettel is, egész odáig hintáztam a valóság/képzelet mezsgyéjén, amíg nem jött a ’12 héttel korábban’ felirat. máshol ez lehet, hogy zavaró lenne, de itt szervesen része az egésznek. egy elmejáték, amibe a főszereplők is előszeretettel merülnek el. még ha most kicsit akadályozzák őket a rácsok. bár, ha belegondolok, nem is nagyon, hiszen mindenki járt will-nél, még az ügy megoldásában is tud segíteni bentről. mert persze van újabb szörnyeteg, el kell hitetni a nézőkkel, hogy egy nyomozós-sorozatra fizettek be. én persze felsőbbrendűnek gondolom magam, és azzal áltatom magam, hogy tudom miért ülök fel a hullámvasútra. hogy akarom, hogy kényelmetlen legyen, hogy kússzon lassan a bőröm alá, hogy beteljek a látványával, ízlelgessem, hagyjam magam elcsábítani általa. hálás szerető. (++03.04.)