soroló

„welcome to the final resting place of the cruel tyrant. of the slaughterer of the ten billion and the vessel of the final darkness. welcome to the tomb of the doctor.”

na, ilyen az igazi évadzáró! mert nem csak veszettmód izgalmas volt, de elsősorban az idei szálakra építkezett. ugyanakkor mintha csak a felvezetése lett volna az ötvenedik évfordulós résznek, mert moffat bácsi megoldotta, hogy úgy hajtson fejet az általa gyermeki rajongással tisztelt múlt előtt, hogy az ne legyen nyálas, hogy az szépen illeszkedjen a jelenkori mitológiába. hogy a múltat felidézve lépdeljünk tovább a jövő felé. mert ilyen az idő-folyam is - egymásba fonódva tekergőzik minden szál egyszerre. ennél szebben nem lehetne bemutatni a doktor életét (és halálát). (+09.27.)

kérdem én, hova lettek a dupla-részek? moffat bácsi kijelentette, hogy szeretne kevésbé átívelő lenni idén, nem tudom miért (csatorna-nyomás vagy nézői igények vagy csupán tényleg írói koncepcióként?), de a finom utalások nem helyettesítették a nagy sztori-ívet, így kicsit nekem széteső lett az epizodikusságával. egyébként is, twoinone volt, kvázi két évad, az első ötben búcsúztunk pond-éktól, mintha csak előző évből maradt volna pár rész, és aztán a clara-s részek képeztek egy egészet. voltak kiemelkedő pillanatok, még mindig szerethető, nagyon, de valahogy most kevésbé varázsolódtam el. tetszett.

(egy őrült dara margójára: utálom magamat, hogy nem tudom megállni, hogy munka mellett ne kezdjek bele egy ilyen emberfeletti vállalkozásba, több mint 170 részbe. imádom magamat, hogy ennyire tudok lelkesedni valamiért, és hagyom magam sodortatni egy fantasztikus epikus kalandon át. a tardis legyen veletek, találkozunk novemberben! addig is: fussatok, bolondok!)

„funny insects. i should add them to my insect collection.”

welcome back, neil! az a fura, hogy azt mondtad craig ferguson showjában, hogy kiskorodban dalek-mániás voltál, és a cybermen-ek nem izgattak. erre most velük írsz epizódot? fura. mint ahogy maga a rész is furára sikerült, de ez nem bántó, olyan, mint amikor azt mondjuk egy lánynak, hogy ’fura az orrod’, akkor nem akarunk rosszat. kellett egy kis idő, amíg fokozatba kapcsolt, updgrate-elte magát, aztán sínen volt minden. azt is mondtad, hogy milyen tehetségesnek tartod matt smith-t, hát megadtad neki a lehetősséget a kettős szereppel, hogy bizonyítson. mindenki kedvenc törpéje is kirakta elénk a szívét, hogy tudjuk, hogy nem csak ahhoz a bohóckodáshoz ért, amire gervais-ék kényszerítik, és nem csak egy kisember a kilónyi maszkok alatt. és te sem felejtkeztél el a drága clara-ról, gondolom ki volt adva az ukáz, hogy a rejtély-faktorát bele kell integrálni ebbe a részbe is. csak egy dolgot nem értek, drága barátom: minek kellettek a gyerek-szereplők? valamire készültök amandá-val...? (+09.27.)

„that only perfection is good enough for myself and for mr sweet.”

ha már nélkülöznünk kell a doktort az első negyed órában, a legjobb helyetteseit kaptuk meg. tök jó, hogy a karácsonyi részből hopp itt teremnek szereplők, a legjobb ember/alien/hüllő nyomozócsapat a történelemben. persze nem csak azért tértünk vissza a 19. századba, mert a viktoriánus rémtörténet mindig menő, hanem mert így tovább lehet kapargatni a clara-rejtélyt. emellett jól lehet kevergetni egy korabeli bond-sztorit, ahol egy proto-náci néni szeretne egy übermensch fajt a föld felszínére. még monologizál is... rossz kezekben az emberiség elbukása, szerencsére. (+09.27.)

„what’s the matter, tardis? scared to fight me?”

valahogy kicsit másra számítottam, amikor láttam a címet, valahogy kalandosabbra, de így sem volt rossz, hogy kicsit scifi-horrorba vitték el a hangulatot. úgysem gyakran látjuk a legendás hajó vezérlőn túli részeit, úgyhogy sosem árt egy ilyen túra. jól is lehet játszani a végtelen termeivel. lehet ámulatba ejteni, lehet paradoxonokat létrehozni, végtelen kombinációkban. és lehet ijesztegetni az ártatlan nézelődőket. második tippre kitaláltam, hogy kik is a vörösszemű zombik, de attól még jó volt a nagy felismerés. szép finoman úsztatják az átívelést, a kicsoda is az édes útitárs, érezhető, ahogy a cseppeken csúszunk a megoldás felé. ha meg majd nem tetszik a végeredmény, hát csavarunk egyet az idővonalon, és kezdjük elölről. elölről. elölről. (+09.26.)

„the witch of the well.”

unalomig ismert szellemtörténetnek indult a rész, bőszen ásítoztam is, aztán, valahol a doktor zsebuniverzumos magyarázatánál nyugton maradt az állkapcsom. mert eszükbe sem jutott az íróknak szokásos kísértet-históriát írni, áldassék a nevük, inkább az itt dívó időutazást választották, mint megoldást. de ez sem lett volna elég, láttuk már a doktort eleget, ahogy ezer veszélyt leküzdve megment valakit. elmélkedéssel és lelkizéssel emeltük fel többé az epizódot. a magány szomorú himnuszává. a mindent legyőző szerelem megható meséjévé. (+09.26.)

„what are you, милая моя?”

vadászat a zöld marslakóra... jó játék a többértelműség. mert mondhatjuk azt, hogy töris epizód volt, hiszen utalgattak bőven az ezerszer elátkozott válltöméses nyolcvanas évekre (duran duran, ftw!). ugyanakkor előszedtek a who-bestiáriumból egy régi arcot, aki kellően hideg volt a hidegháborúhoz. és mi lesz akkor, ha egy tipikus szovjet politikai tisztet összeeresztesz egy tipikus marsi katonával? valaki biztos idegesen járatja majd az ujját a nagy piros rakéta-vezérlő gomb felett... (liam cunningham + tobias menzies = egy jó angol színész tűzön-vízen át jó színész marad...) (+09.25.)

„the song is over.”

a doktor mindig elviszi az útitársait egy ilyen mos eisley-i troll-piacra, ahol meg lehet dolgoztatni a maszkmestereket a pénzükért. ez volt a dw musical epizódja, de nem bánjuk, mert murray goldban ott énekel a tehetség, most is szép dallamokat csiholt ki magából, és fokozta fel őket egészen a pátoszig. ez utóbbihoz kellett a doktor gyönyörű nagybeszédje is, persze. szépen, nem erőltetve foglalkoztunk clara-val, és bár a madness-el súlyosbított 80’s fless jó volt, sokkal közelebb nem jutottunk a rejtélyhez. de ez így passzolt a részben egyébként is túltengő misztikus megfoghatatlansághoz (lélekkel és emlékekkel táplálkozó bolygó-szörny?!). (+09.25.)

„we’re living in a wi-fi soup!”

és akkor megismerjük clara-t, megint... talán sosem volt még ennyire aktuális témája a dw-nek, az internet, ami magába szippant, és nem enged (köszi a közösségi oldalakra való utalást is). talán nem volt olyan álleejtős, mint a moffat-művek szoktak lenni, de azért bőven volt benne meglepi (kanál-fejek!). viszont a nagy letöltések között megengedett magának egy kis romantikát, legalábbis a hangulatos motorozás olyan volt, mint egy első randi. egyedül a múltbéli kezdést nem tudom hova tenni, talán valamelyik töri-számtech szakos ismerősöm adta a tippeket az íróbácsinak... no, tovább, még száz kaland vár ránk! (ja igen, és moffat bácsi jól megirigyelte saját magától a képernyőre kiírást - nemde sherlock...?) (+09.25.)

„melody malone, the detective who investigates angels.”

keress egy várost, amiben számolatlanul állnak kicsi és nagy szobrok – ideális lesz az angyaloknak, nem? ne csak európa rettegjen, vigyük át őket a tengerentúlra, hogy a jenkik is érezzék a jeges félelmet a tarkójukon, hogy ne tudjanak úgy elmenni mostantól egyetlen-egy newyork-i szobor mellett sem, hogy lesüssék a szemüket. de nem lehetett még egyszer elsütni a rettegve kergetőzést, kellett valami újdonság, és mennyire jól állt már olcsó öltönyös, narrálós noir-hangulat a történetnek. …de az nem elég, hogy egy-egy ütemet kihagy a szíved, sokkal hatékonyabb, ha kitépik az egészet. méltó búcsút kaptak a pond-ok, sajnos néhány évente meg kell ezt lépni, és továbbra is nagyon fájdalmas, nem lehet rá eléggé felkészülni. pedig tudjuk, hogy az új kalandokban felbukkanó új társ is közel fog hamar nőni a szívünkhöz, csak még egy kicsit gyerekesen ragaszkodunk a régiekhez. tudhatnánk, hogy két szívnek sokkal több sarka van, mint egynek... (+09.23.)

„that was the year of the slow invasion, when the earth got cubed, and the doctor came to stay.”

hmm, ez érdekes volt több szempontból is. jó volt, hogy valaki nem akart ajtóstul rontani a házba, illetve a földre, hanem az emberi kíváncsiságon keresztül próbált kiismerni minket. az is jó volt, ahogy az emberek élete része lett egy olyan tárgy, amiről igazából semmit sem tudtak. de megszokott lett, beépült. üdvözöljük ismét a unit-ot is, kicsit új köntösbe update-elve, még hasznos lehet ez a kapcsolat. de a legfontosabb, hogy szép finoman elkezdtük búcsúztatni a pond-okat, jó volt látni a doktor nélküli hétköznapjaikat, és azt, hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz ők hárman. befért ezek mellé még egy kis habókos humor is, szívük rajta. (+09.23.)

„it’s a mysterious space cowboy assassin.”

igazi kovbojok űrlények ellen? ez lenne a szokásos évad eleji töris epizód? és mint az azonos című (férc)mű esetében, magában jobban működött volna a western. gondold el, a doktor egy szalonban vedel, majd egy örömlány miatt párbajozik egyet. oké, ebből néhány dologra a valódi írók is gondoltak, plusz újra elvitték a doktort arra a sötét útra, amikor kényszeresen akar igazságot osztani, amikor előtör belőle a felsőbbrendű énje, amikor hiányzik mellőle a humán faktor, aki rácsapna a kezére, hogy ezt így nem kéne. tudom, hogy scifit nézek, de az ilyenek jobban megfognak, mint egy kiborg-eastwood, sorry. (+09.23.)

„how do you start a triceratops?”

ennél ponyvaregényesebb címet keresve sem lehetne találni (talán csak a gyerekkorom óta imádott ’sárkányok és helikopterek’ érhet fel vele). és a rész meg is felet a címnek, színtiszta kaland-móka volt. már a felütés is, ahogy a doktor különböző korszakokból összeszedte a galerijét, merthogy ilyet még úgysem csinált. így került össze egy cool királynő meg egy puhakalapos vadász. meg persze a teljes pond-család. nem tudom, hogy igényeltem volna-e, ha nincs, de ésszerű magyarázatot kaptunk arra a nagyszerű tényre, hogy miért is vannak dinoszauruszok egy űrhajóban. ha kicsit a pikkelyek mögé nézünk, egy kis komolyságot is találunk ott, mert bizony el lehet érni, hogy a doktor bosszúálló kedvében legyen: ha nem tiszteled az életet. (nagy hello a potter-különítménynek!) (+09.23.)

„eggzz... term... in... ate.”

olyan régen voltak már ő-borsszóróék, miért is húztuk volna, egyből a nyitányba bedobtuk őket. kicsit másképp, mint eddig, nem a föld körül őgyelegve, hanem a saját portájukon sepregetnek. miért ne lehetne egy dalek elfekvő a mélyűrben? és persze miért ne kérnék fel a legnagyobb ellenséget, hogy segítsen a problémában. meg persze a doktor társai is kellettek, hiszen tudják a vödör-hangúak is, hogy mindig van vele valaki. mégha pond-ék most nem is szívesen ugrottak bele egy újabb kalandba. örülök, hogy nem csak öncélú volt a családi hisztijük, hanem a megmentésük elengedhetetlen kelléke lett. kár, hogy az új lányt nem sikerült megmenteni, mert cuki volt az éles nyelve, vágott az esze, de moffat bácsi nem bírta ki, hogy ne tegyen bele egy kegyetlen csavart. so, jó kezdett, üdvözlet mindenkinek innen a skaro sötét sarkáról! (+09.23.)