soroló

„how can you win a war against an enemy that can weaponise the dead?”

talán az őrült ötleteket lehet a legjobban szeretni a who-ban. spórákkal szaporodó új cyberman-generáció? miért ne? a doktor, mint a föld első embere? ezt még eddig hogyhogy nem lépték meg...? a másik, aminek úgy tudok örülni, mint egy kisgyerek, amikor megkapja pont azt az ajándékot, amire titkon számított, az az, amikor sikerül epikussá fokozni a hangulatot, amikor már rég elfelejtetted, hogy levegőt kéne venned -és ezt most megkaptam ott a temetőben, mert minden hatásvadászatával együtt nagyon tudott működni, amikor a nagybeszéd után felszálltak az égbe a fémtestek. kiderült, hogy volt némi átívelés is (ami azért nem a semmiből jött, éreztük már, hogy fontos lesz a téma), méghozzá nem is a missy-szál, ami csak inkubátora volt a leg-fontosabb kérdésnek, hogy jó vagy rossz ’ember’-e a doktor. és nagyon helyesen nincs jó válasz. és meg tudta ragadni az embert a drámaisága is, az meg főleg, ami az oswald/pink-párossal történt. mert lehet, hogy a szerelem át tud ívelni dimenziókon, de azért egy örökké tartó érzés piszkosul tud fájni is. hjaj, de jó volt újra azt a zsezsgést érezni egy egész rész alatt, mint nem is oly’ rég! most már csak ki kell várni, hogy a télapó milyen ajándékot hoz nekünk decemberben... (++11.09.)

ennyi évad és ennyi változás után már nem is az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk magához változások tényéhez (mert megszoktuk őket), hanem, hogy az aktuális új útirány mennyire fekszik nekünk. mert most bizony nem csak arról van szó, hogy az összes tini-rajongó haragját kivívva egy idősebb arcot kapott a doktor. hanem a személyisége is markánsabban változott -el kell fogadnunk őt házsártosabban, erőszakosabban, kíméletlenebbül. persze peter capaldi végig fogja a kezünk, nagyszerű színész, akivel szívesen megyünk erre az új ösvényre. nem meglepő módon az évad hullámvasút volt, mindig az, voltak részek, amik elvarázsoltak háromnegyed órára, és voltak ötletek, amik csak nagyon döcögve akartak működni. bár szerettem, hogy az érzelmek kiemelt helyre kerültek, hogy a doktor lelkét is megdolgoztuk alaposan, azért én még mindig feltenném az aprócska kacsómat, és azt kérdezném a tanári kartól: még egy picivel több átívelés nem lehetne...? tetszett.

„go to hell.”

bár én szeretem ezt a korszakot is, azért most úgy éreztem, hogy visszajött valami a régebbi őrületből. amikor az ember kapkodja csak a fejét az ötletek és a történet változásai között. egyből rántottak egyet rajtunk a gyomrunk tájékán danny halálával, aztán még csavartak egyet a szívünkön clara kétségbeesett elszántságát mutatva. majd úgy tűnt, hogy moffat bácsi el akar minket gondolkoztatni a túlvilág kérdésében. ekkor jutott eszembe, hogy az előző érában találkoztunk a sátánnal, nézzük, most mit találnak ki. de persze a whoniverzumban soha semmi sem ilyen egyértelmű. mondom ezt annak ellenére, hogy igaznak tűnnek azok a rajongói pusmogások, hogy ki is az a hölgy, akivel az évad eleje óta húzzák az idegeinket. mert hogy egyszercsak kiderült, hogy ez bizony az idei átívelés egyik kulcs-epizódja, ráadásul még egy klasszikus gonoszt is sikerült jól álcázva becsempészni. és bár hiányoltam a dupla epizódokat a közelmúltban, na de ne hogy már itt kellett elvágni... (remélem érzitek, hogy miért jobb író moffat nálam: ő is bedobál egy csomó mindent egybe, és működik, nálam meg csak a szertelen csapongást érződik ilyenkor...) (++11.02.)

„you think that’s how spring begins? with a group message on tree facebook?”

megint egy olyan alapötletet dobtak be, ami nagy mosolyt váltott ki belőlem, annyira tetszett –’és légyen egy nap alatt erdő mindenütt’. és ezután még jött a napkitörés is, amivel már foglakoztunk idén, és a megoldás, amire a doktorral együtt jöttünk rá (megspékelve egy kis rejtély-elmélettel, valódi esetekkel). talán azt sem bánom olyan nagyon, hogy gyerekek kellettek a történet elmeséléséhez, mert valahogy a rengeteghez passzolt ez a viszonyulási mód, főleg, hogy ügyesen igazi mesékből is szőttek bele finom szálakat. hogy egy picit idegesítőek voltak a lurkók? a jurrasic park óta tudjuk, hogy büdösek is, úgyhogy ebben nincs meglepetés... olyan ’kis aranyos’ volt a rész, ez jut elsőre eszébe az embernek majd, ha visszaemlékezik, vagy a fura kameraszögek, amikkel a gyerekek perspektíváját akarták ábrázolni; vagy az hogy mennyire éreztetik, hogy clara hamarosan válaszút elé kerül. áhh, nem, mégiscsak a nagy szíve lesz az első... (++10.27.)

„are we really hiding from killer graffiti?”

azt el kell ismerni, hogy az esetek többségében sikerül ötletes heti-gonoszt kitalálni, lehet erősebb vagy kevéssé működő évad. a lapos dögök jól passzoltak a who-bestiáriumba, elsőre nem láthatóak és alattomosan támadnak, moffat-ék vonzódnak az ilyenekhez, de amíg működnek, addig egy rossz szót se. meg volt elég csavar mellettük, érdekes volt látni, hogy szétválasztották a két hőst, és a doktort passzivitásra kényszerítették, így clara-ra esett a neheze. és ő nem is úgy állt hozzá az ügy megoldásához, ahogy a doktorok úgy általában tenni szokták, sokkal empatikusabban, csajosabban. nem véletlen, hogy a megmentett emberek ekkora szimpátiával viseltettek iránta a végén, ilyen szeretet-hullámot a doktor sosem fog kapni a különcsége és/vagy pokrócsága okán. mindenesetre érdekes kísérlet volt, egy nőiesebb kvázi-doktorral, szokásos meneküléssel, ötletes gonosszal és megoldással. (++10.20.)

„there’s a monster on this train that can only be seen by those about to die. if you do see it, you will have exactly 66 seconds left in which to live.”

az ember már sosem kap hagyományos töris epizódot...? oké, a felcsigázó cím alapján már tudtuk, hogy lesz csavar az orient express-en, de arról nem volt szó, hogy ez csak egy replika az űrben (csak nem ott gyártották ezt is, mint a titanic-ot...?). de az epizódban egyénként is magas volt a ’minden csak látszat’ elvéből. mert a nem hagyományos vonaton nem hagyományos utazás zajlott, ahol egy nem hagyományos múmia szedte áldozatait. de igazából ürügy volt az egész rémisztgetés és nyom-felderítés is, mert az írók ma igazából nem a történettel akartak foglalkozni, hanem clara érzéseivel a doktor iránt, és a közös utazásuk mibenlétével. de azért mennyivel jobb ez a lelkizés, ha kleopátra-frizurában, jazz-esített queen-re futkároznak a nők egy rongyos szörnyeteg elől, ezt szem előtt tartották, nagyon helyesen. (egyetlen trükk elég, hogy felpörgessék az emberben az adrenalin-motort, rakj ki egy visszaszámlálót a képernyő valamelyik sarkába, és a feszültség az egekbe szökik, garantálom.) (++10.15.)

„one small thing for a thing, one enormous thing for a thingy-thing!”

űr-horror a bbc-n? miért ne? mert ne mondjátok, hogy nektek nem ugrott be az alien-típusú zsáner, miközben hőseink a kihalt bázison szorongtak, és rettegtek egy izé miatt, ami hajlamos az ember arcába ugrani... az oktatási célzatot most egyedül a gyerek-szereplő képviselte, mert eléggé elrugaszkodtunk a földhözragadtságtól, nem korlátozhatja az írói fantáziát holmi gravitáció (még arra is kitértek, hogy a jövőben hogy lehetne ott a hold, ha most történik vele valami). de persze egy scifit szerető ember azt mondja ilyenkor, hogy ’miért ne’, miért ne lehetne a hold egy tojás, ami nyugodtan várja, hogy kikeljen a mélyében szunnyadó lény... szorongtunk és fantazmagóriákon szórakoztunk, de aztán jött a lényeg -nem emlékszem olyanra, hogy a doktor ilyen pszichológiai kísérletet végzett volna az emberiséggel, amikor (talán látszólag?) hátralépett, és a kezünkbe adta a döntést. és nincs abban semmi meglepő, hogy az emberiség elbukott ezen a teszten. mert nagyon kevés az közülünk, aki a jót látja meg egy új szituációban, a bizonytalanságra csak egy választ tudunk adni: rombolunk. hát nem lett egy vidám vég, de örülök a komolyabb tónusoknak. (++10.06.)

„the world is full of pe teachers.”

olyan ritkán van, amikor nem utazunk sehova, hanem a probléma jön kelet-london-ba, üdítően tud hatni az ilyesmi. ráadásul, érzésem szerint, nem az volt a lényeg, hogy spóroljanak egy kicsit (főleg elnézve a nyitó-jelenetet, ahol egy poén miatt izzították be a cgi-csapatot), hanem hogy jobban tudják piszkálni a karakter-viszonyokat. mert egy csomó érdekesség is megbújik a gonosz idegen robot zöld lézere alatt. mert belegondoltunk-e már abba, hogy egy útitárs hogyan egyezteti össze a mindennapjait a doktor időbeosztásával? arra már láttunk példát, amikor a magánélete szenvedett csorbát a különleges élete miatt (hiányoztok pond-ok...), de elég mély téma ez, hogy foglalkozzunk még vele. mert itt jöhet elő a doktor ragaszkodása, akinek nem mindegy, hogy az általa megszeretett személy kivel van együtt, az kiérdemelte-e az adott hölgyet. plusz mindig jópofa, amikor ezek az unalmas buta földlakók rácsodálkoznak a doktor elképesztő világára. lelkizősebb epizód, sok poénnal, szépen belesimult az idei sorba ez is. (++09.29.)

„you will rob the bank of karabraxos.”

én a heist-történetekben a csapat-összeállítást és a terv felvázolását szeretem a legjobban, itt viszont egyből bedobtak minket a közepébe, csak a végén kaptuk meg ezeket a jeleneteket. de az egész epizód ilyen volt, fura vágásokkal dobáltak minket és a karaktereket a következő helyszínre. lehet, hogy ezzel akarták érzékeltetni a memória-kiesést, a szokatlan és kicsit kényelmetlen érzést mindenesetre sikerült. kicsit hangolódnom is kellett a kvázi scifi-ségére, de a végére egy nagyon tipikus who-epizód kerekedett. szépen összeállt minden, volt morális tanulság. még a vendég-karakterek is kaptak drámai hátteret (már az x-men-es rouge-nál is elszörnyülködtem, de itt is belém-nyilallt, hogy az érintéssel kapcsolatos mutációk a legrosszabbak érzelmileg, nem simogathat meg senki, nem szeretkezhetsz senkivel, hjaj, ez mindig megöli a kicsit szívem, ha rágondolok...). a sok szellőző-járatban bujkálás remélem az ilyen típusú filmek kritikája volt... (++09.22.)

„what’s wrong with scared? scared is a superpower.”

végre olyan jó volt elveszni megint a történetben... a kezdésnél mondom, ’huh, mi ez a filozofálgatás?’, aztán kaptunk egy kis esetlen randit, ami engem valamiért moffat bácsi ’coupling’-jára emlékeztetett. aztán ahogy kerekedett a történet, arra gyanakodtam, hogy az angyalok és a csend után megint kapunk egy félelmetes gonoszt, plusz örömködtem, hogy pont jókor kezdtem el olvasni a sandman-t, ez a paráztatós álom-világ belevág a jelenlegi hangulatomba. annak is örültem, hogy az új karakter építését is olyan who-san sikerült beépíteni a mai részbe. és nem volt elég, hogy eddig minden perccel új kanyart vettünk, hogy fogalmam sem volt, hogy merre is van a fenn és lenn, mikor is kiderült, hogy bizony a fundamentumhoz tartottunk, a doktor esszenciájához. és itt már csak csóváltam a fejem, zseni ez az ember, bárki bármit mond. nem kellenek ide szörnyek, a félelem bennünk van. és ha már nagyon nyomasztó lenne a sötét, elég egy-két csípős beszólás meg egy ölelés, hogy megnyugodjon a lelkünk. (++09.15.)

„when did you start believing in impossible heroes?”

tom riley nem elégedett meg egy híresség eljátszásával, jöhetett egy másik történelmi(?) karakter is. mondjuk passzolt is ide a szándékosan túljátszott nevetéseivel, amik mögött azért van komolyság is, csak az a műszakáll meg paróka... a szájalás viszont fárasztó volt a doktorral, legalábbis én hosszabb távon nehezen viselem, amikor valakik ennyire összemérik, hogy kinek mekkora kard van a hüvelyében. egyébként is, a doktor túlságosan házsártosan tűnt ebben a részben, mert oké, hogy igaza volt, hogy valami nem stimmel (mikor szokott...?), meg tényleg idegesítő tud lenni a megjátszott jókedv, de azért egyszer, legalább egyszer vehetne némi mosoly-leckét clara-tól. a kezdeti lagymatagságból kikerekedett valami sztori, ami szépen passzol az idei fő vonulatba, de valahogy ez most nekem nem akart működni. pedig szeretem a töris utazásokat. csak ennél kevesebb robottal, úgy tűnik... (++09.08.)

„destroy the daleks!”

nem is tudom, hogy melyik gyerekkori kedvencem jutott hamarabb az eszembe a részről: az ’egyszer volt... az élet’ vagy a ’vérbeli hajsza’. tudták az írók, hogy az új doktort valamikor szembesíteni kell a nemezissel, hát úgy gondolták, essünk túl rajta az elején. de hogyan lehet újszerűen elővenni a dalek-okat, hogy ne sóhajtsanak unatkozva a gyerekek? hát sosem jártunk még bennük.. és itt valahol érzek egy kis visszatérést is a korai gondolathoz, miszerint a sorozatnak tanítania is kell, nem csak szórakoztatni, mégiscsak egy tanárnéni az útitárs, úgyhogy, aki figyelt, az most többet tudhat az agy működéséről. vagy a lélekről. egyre inkább tépelődőnek tűnik az új doktor, aki most már nem a gondolataiban bizonytalan, hanem a lelkében. hogy van-e benne más, mint gyűlölet. hmm, egyre érdekesebb az útirány, amit felveszünk idén. (++08.31.)

„sweeney todd without the pies.”

eljött végre az új doktor napja, amire annyira vártunk karácsony óta. hogy lássuk, miben lesz másabb. persze még sok következtetést nem lehet levonni, mert a regenáció után mindig furák, de talán egy kicsit komolyabb doktort kapunk most, aki nem hebehurgya, de azért zizzent annyira, hogy szerethető legyen. hogy öregebb? viccelődnek is ezzel sokat, meg úgy tűnik, tényleg beépítik a történetbe, hogy peter capaldi már felbukkant a sorozatban korábban. elsősorban az új doktorsággal foglalkoztunk kezdésként, hogy clara hogyan dolgozza fel az átalakulást, de azért egy kis történet is belefért, sőt, egy rejtélyes átívelés is kezdetét vette. de ugorjunk vissza az elejére, cool kezdéssel kapták szét a rajongói énemet (dínó! londonban! tardis-t kóstolgatva!). mindig is jól állt a viktoriánus kor a sorozatnak, és most is jól működött benne, főleg, hogy sherlock-i nyomozással erősítették a hangulatot (moffat bácsi már nem tudja magában szétválasztani a sorozatait..?). örültem, hogy úgy gondolták, hogy az új arc mellé kell néhány ismerős támogatás gyanánt, szeretem ezt a fajokon átívelő csapatot. ...az új ruhatár feltöltve, a tardis belseje megújult, minden kész a következő őrült utazáshoz. (++08.24.)