soroló

„do you think your family would no longer love you if you quit? do you think the world would stop spinning?”

...és még a fináléra sem voltak hajlandóak emelni a sebességen... persze ez nem azt jelenti, hogy egy-helyben álltunk volna, sem azt, hogy üresen járt volna a motor... mert például az első tizenöt percbe komoly mennyiségű feszültséget sikerült préselni, ahogy az fbi marok-összeszorító akciójának drámai következménye lett hirtelen -és az a jó, hogy william-ből ki is nézel egy ilyen közveszélyes húzást, főleg azért, amit később ő maga fel is hoz az egyik monológjában: mert nincs mit veszítenie, nincs senkije, egy magányos ronin, aki idegen földön próbálja legyőzni a gonosz imperialista sárkányt... azt hiszem senkiben sem merült fel az, hogy áruló lesz a dokiból, így talán jennings-ékért nem izgultunk annyira. mondjuk szegényeknek így is van elég bajuk, mert a kgb szeretné az anyaföldön tudni őket, ami már csak a gyerekek miatt sem opció számukra. és akkor még nem hallottuk philip panaszait, aki az est-en kifakad, mert utálja az utazó ügynökös állását -de mi tudjuk jól, hogy igazából arról a mesterségéről beszél, amiről nem beszélhet nyíltan ennyi ember előtt... a rezidentúrán nagy változások elé nézünk, és most inkább a két férfiú távozására gondolok, és nem arra, hogy egy nő kapja meg (ideiglenes) a karmesteri pálcát... (először azt hittem, hogy egy tök új szállal vezetik fel a jövő évet, de aztán néhány pillanattal később már értettem, hogy mit keresünk egy szovjet börtönben -felkészültünk arra, hogy philip élete gyökerestül fog felborulni jövőre...) (jól időzítik mindig a kor-dokumentumokat, egy finálé alá egy nagydöntő, az 1984-es superbowl dukált.) (#02.15.)

kicsit fáztam ettől az évadtól, mert félő volt, hogy egy problémás tinilánnyal tönkretesznek mindent -de most megkövetném az írókat, mert kifejezetten jól jöttek ki a paige-vonalból. nem voltak nagy hisztik, csak egy logikusan felépített karakter, aki szépen felnőtt az évad alatt... ami viszont még ennél is jobban tetszett, az az, ahogy a martha-ügyet kezelték. de egyébként is az évad egyik fő-témájává emelték a következményeket, azt, hogy a kémkedés nem csak maguknak a kémeknek veszélyes foglalkozás, hanem mindenkinek, akivel interakcióba lépnek, akiket behálóznak, akiket megtévesztenek az információkért cserébe... az ilyen jól működő írói fogásokért, valamint a mesterien építkező sztoriért azt kell mondjam, hogy ez lett eddig a legélvezetesebb évad, és ez mindenképp jó jel a jövőre nézve.

„i always wanted to be like that, no matter what. to fight back. dangerous didn’t matter.”

ó, milyen okos építkezés zajlik az írószobában, most rakják a keresztgerendákat az alapokra, hogy a fináléra teljes legyen a ház... mert végre az fbi-nál megmutathatják, hogy igazán értenek a szakmájukhoz -elkapták a gyeplőt, karnyújtásnyira a lehetőség, hogy oroszt fogjanak (oké, ehhez kellett az is, hogy oleg lelke zaklatottá váljon, és egy apró tippet nyújtson át stan-nek, vörös szalaggal átkötve, ’biológiai fegyver!’ logóval ellátva). és jelenleg csak reménykedni tudunk abban, hogy a kelepcébe csak a vírusos bácsi fog belesétálni, és nem philip vagy elizabeth... azért is katasztrofális lenne egy ilyen újabb csapás a családra, mert nagyon ingatag most a helyzet paige-dzsel, aki természetesen kiakadt azon a reflexből elkövetett nyakon-szúráson -így most próbálja jobban megérteni az anyját (tök jó volt a közös beszélgetésük), és mindent tudni akar, amit a szülei tevékenykednek az extra túlóráikban -oh, girl, jobban jársz, ha tudatlanul ártatlan marad a lelked... (ahogy várható volt, némi zavaros romantika is alakulni kezdett a kiscsaj körül, még nem tudom, hogy örüljek-e ennek...) (#02.15.)

„we believe in social justice with a healthy dollop of jesus in the mix.”

szívszaggató látni elizabeth összetörését a koreai ügy kapcsán, nagyon át lehet érezni azt, hogy mennyire bele tudnak vonódni egy ilyen akcióba a kémek -mert az emberi természet már csak olyan, hogy nem tudja az egyenleteiből kivonni az érzelmeket... de egyébként nagyon csúnya vége lett a küldetésnek, könnyen előfordulhat, hogy egy családot tettek tönkre teljesen ezzel a long con-nal, ráadásul a siker is kétséges maradt a végén... és az a durva, hogy megint láttuk, ahogy hőseink ilyen hőshöz méltatlan tetteket hajtanak végre, és még mindig nem érzünk szégyent amiatt, hogy nekik szurkolunk... ügyesen párhuzamosították az epizódot azzal, hogy a másik oldalon stan is most érte el az érzelmi mélypontját, ő is túlságosan belemerült az ügyekbe, és nem úszta meg lelki sebek nélkül (plusz a sok halál és árulás mellett ott van még a magánélete is, ugye)... csodálkoznék azon, ha elizabeth a vallás felé fordulna megkönnyebbülésért, viszont valaki kell neki, hogy támaszt nyújtson, és ezt a szerepet ma jól betöltötte tim atya... és hjaj, a vége... szegény paige-et mindig feszítik az írók -amikor már kezdene megbízni a szüleiben, épp’ akkor kell meglátnia azt, hogy mire is képes az anyja, ha anyatigris üzemmódba kapcsol... (#02.14.)

„you can’t be russian spies in russia!”

oh, pedig olyan szépen alakultak már a dolgok paige-dzsel, nem voltak nagy amplitúdójú veszekedések, csak kedvesen érdeklődő kérdések a szovjet múltra, a nagyszülőkre -erre pastor tim majdnem mindent elrontott... de jó kis feszültség lett a tisztelendő kámforrá válásából, mert a feleség egyből ujjal mutogatott jennings-ékre, és a lányuk is próbálta összekötni a pontokat, mert egy olyan országról van szó (etiópia), ami ekkoriban erősen szovjet befolyás alatt állt. és az a vicces, hogy még philip-ék sem voltak száz százalékig biztosak abban, hogy nincs-e benne a keze a kgb-nek az ügyben... mert láthatjuk, hogy mindenhová elér a vörös kezük, még a távol-keletre is... kicsit olyan érzése volt az embernek, hogy van a paige-es főszál az epizódban (ami egyébként tényleg hasznos volt, mert végül megerősítette a köteléket a családban -mínusz henry, mert szegény gyereket sosem fogják beavatni...), és ehhez hozzáragasztottak különböző elemeket, amiknek majd később lesz jelentőségük. mint hogy philip újra elment füvezni egyet a kis barátnőjével. vagy hogy végleg búcsút kellett vennünk az fbi egykori vezetőjétől. vagy hogy oleg-ék megint dugtak egy egészségeset... (#02.14.)

„we have to be able to defend ourselves. these are the people that dropped the atom bomb twice.”

azt hittem, hogy az epizód címe arra utal, hogy valami nagy esemény történik, és ennek a következményeit nézhetjük meg aztán -de aztán hamar kiderült, hogy megint egy kulturális referenciát használtak a sorozathoz, egy korabeli filmet, amit ezen a címen mutattak be. és nagyon tetszett, hogy az összes fontos szereplőnk ezt nézte a katódsugaras tévéjén, és mindenkit mélyen megérintett az, amit látott. mert a mai világból már nehéz átérezni azt, hogy mennyire közel is állt a világ ahhoz, hogy bekövetkezzen az, amit ebben a filmben is oly’ plasztikusan ábrázoltak: azaz az atomháború réme fenyegetően terült szét a földkerekségen (még azt is hallhattuk oleg-től, hogy az elavult szovjet technikának köszönhetően tényleg csak a kezelőszemélyzet lélekjelenlétén múlt, hogy nem indultak el a rakéták nyugat felé). és nem véletlen az sem, hogy a sokat lelkizős paige-et viselték meg legjobban a látottak. még szerencse, hogy épp’ egész jó viszonyt ápol az édesapjával, aki megértően próbálja a kislányát bevezetni a vezetés rejtelmeibe (tipikus apás dolog ez, nem?), mert ezzel ellensúlyozhatja a letargikus hangulatát. eközben elizabeth lelkét egész más fúrja, mert komolyat kellett előrelépnie a koreai vonalon -mindig meg tud lepni ez a nőszemély, hogy ennyire hidegvérrel tudja kezelni az ilyen sikamlósabb küldetéseket is... (egyébként nem csak a film-részletek miatt, de bizonyos dalok használata okán is popkultúra-heavy volt az epizód.) (#02.06.)

„how precious our liberty is and how easily it can be lost.”

egy kém információért cserébe behálóz egy nőt, számtalanszor kefélnek is, milyen jó neki, nem? nem... nagyszerűen éreztetik azt, hogy philip nagyon is emberből van, aki végtelenül sajnálja azt, hogy belerángatta ezt a szerencsétlen nőt a világába. és ugye nem kell mondanom, hogy rosszul kezeli az érzéseit -amiket aztán a sokáig kedvesnek és megértőnek tűnő elizabeth is rosszul reagál le... azt hiszem azért matthew rhys rendezte az epizódot, mert így tudták kezelni azt keri russell-lel, hogy el kell vonatkoztatniuk a nagy veszekedések közepette attól a ténytől, hogy a való életben is egy párt alkotnak. és hát akadt a részben egy olyan kemény veszekedés is, amikor tényleg mindent kiadtak magukból... féltem is egy kicsit, hogy újra erre az útra fogunk lépni, túl régóta tart már a szeretet és béke időszaka. és egyébként is túl nagy nyomás volt az elmúlt években hőseinken, így nem csoda, ha így robban ki belőlük a feszültség. ezért nem volt hülyeség egy kicsit szabadságra küldeni őket. pont gondoltam is, hogy akkor most a sorozat életében is jön egy kis nyugi, de aztán hopp, ugrottunk hét hónapot, ami elég szokatlan tett egy évad kellős közepén, és maguk a záró-percek is inkább illettek volna egy fináléhoz, mint egy random epizód befejezéséhez... (még mindig bírom, amikor beemelik a valóságot a nyolcvanas évek keretei közé -de az a jó, hogy nem csak a szemfényvesztés miatt mutogatták a tévében david copperfield-et, hanem mert a nagy mutatvány közben pont olyan dolgokat mondott a bevándorlásról és a szabadságról, amik szíven üthették a jennings házaspárt.) (#02.03.)

„i’m in charge of fbi counterintelligence, and my secretary married a kgb officer.”

óh, és folytattuk is egyből a martha kálváriát, méghozzá olyan feszülten, hogy majd’ lerágtam mind a tíz körmömet. de nem is az volt a legjobb, hogy az fbi és philip-ék is rohangáltak körbe-körbe washington-ban, hogy megtalálják az elveszett titkárnőt, hanem az, ahogy martha paranoiáját és kétségbeesését ábrázolták -ahogy minden öltönyös alak és minden fekete autó gyanússá vált az utcán, ahogy a híd korlátjáról lenézve ott volt a szemében, hogy nincs más út, csak ami lefelé vezet. bár lehet hogy a hosszabb út lesz a nehezebb... mert miután elizabeth a maga keménységével bele forrasztotta a szót a megtört nőbe, philip-től kapott még néhány őszinte verbális pofont is -de talán jobb is az, ha nem ringatják őt hamis reményekbe, mert soha nem fognak ők ketten kaviárt zabálni a gum áruházban közösen... egyébként nem értem, hogy miért kell egész moszkváig futni, amikor elég lenne csak a kubai tengerpartig hajózni, nem? az mégis csak szimpatikusabb lenne mindenkinek, mint a nagy orosz tél... (egész a végéig nem esett le, hogy miért ’travel agents’ a címe a résznek -pedig még térképeket is nézegettek a kgb utazó részlegénél...) (#02.01.)

„i need you inside me. come inside me.”

tetszik az a tendencia idén, hogy egy-egy részre félre rakjuk a problémák nagyrészét, és csak egyetlen szálra koncentrálunk, a többiek csak kiegészítenek, aládolgoznak -lásd ma is, az oroszok is csak a kimenekítéssel kapcsolatban tűntek fel, és a biológusunkat is csak azért hozták be, hogy egy döglött patkányt cipelve többértelművé tegye az epizód címét... mert muszáj volt ma martha-val foglalkoznunk, főleg azért, mert úgy érezni, hogy közeledünk a történetének a végéhez -mert nem látni, hogy kifutható lenne a története akár csak egy apró happyend-re is... főleg azért, mert ’clark’ már nem csak a külsejét fedte fel előtte, hanem az igazi szándékait is (igaz, azt nem merte neki elárulni, hogy elizabeth nem a húga, hanem a felesége, mert az már akkora sokk lett volna a kedvenc titkárnőnknek, hogy végképp belerokkan...). és jól építették a láthatóan viseltes lakásban martha érzelmi megpróbáltatásait, és közben láthattuk azt is, hogy az fbi egyre forróbb nyomon jár. de egyébként is, ha sikerülne problémamentesen kijuttatni az országból őt, nem tudom elképzelni, hogy a nyolcvanas évek moszkvájában leányálom lett volna amerikaiként élni... (#01.31.)

„it’s excruciating not to make a move when things are uncertain. we are people of action.”

biztos hogy írtam már, de időről/időre nagyon meg tudom sajnálni martha-t, akin egyre nagyobb a nyomás, legalábbis lelkileg közel van már a padlóhoz, és akkor még nem is tudja, hogy mennyire valós a veszélye annak, hogy lebukik kém-pártolás vádjával. úgyhogy teljesen indokolt volt az epizód végére kevert ’under pressure’ című queen/bowie klasszikus (a szintén itt látható szex-jelenet már kevésbé volt indokolt, de sosem panaszkodom, ha pucér emberek töltik meg a képernyőt...). örülök, hogy philip-en is látszik, hogy aggódik a (majdnem-)feleségéért, mert így lesz emberi egy szovjet kém a szemünkben, aki nem csak kihasználja a forrását... de egyébként is elég érzelmesnek voltak ma beállítva az oroszok, oleg-et megviselte a két haláleset, mert persze azonnal terjedni kezdett nina sorsának a híre. egy pillanatra megtévesztő lehetett a temetés-jelenet, de remélem senki nem gondolta azt, hogy egy árulónak igazi temetést járt volna a szovjetunióban. főleg hogy még a katonáiknak sem adták meg a végtisztességet a dicstelen afgán háború során... tovább érleljük az évad témáit, martha-n túl itt vannak a lelkészék is, akikkel szemben philip-ék a hosszú hazugság módszerét választották, kíváncsi vagyok, hogy meddig lehet fenntartani ezt az álcát... (csak én maradtam le arról, hogy elizabeth miért barátkozik a koreai családdal...?) (#01.24.)

„we need to be as sanitary as possible. avoid touching your nose, eyes, mouth. wash your hands 30 seconds longer than you normally do. if you have to touch each other, put on gloves.”

én nem tudom elképzelni, hogy ennyi fenyegetettség között éljem az életemet... de jennings-ék valahogy kezelik ezeket a szituációkat, igaz, lelkileg nekik sem könnyű -elgondolkodtató, hogy elizabeth gondolatai a lehetséges életveszély alatt is a lánya körül forogtak (plusz a saját anyja villant be neki egy lázálomban) -bár tudjuk jól, hogy évek óta a szemünk előtt töltik fel érzelemmel azt a hideg burkot, ami ő kezdetben volt... az állandó fenyegetettség nem csak a családot érinti, hanem bárkit, aki kapcsolatba kerül velük, martha körül is elkezdett szorulni a hurok, mert hiába húzzuk a szánkat sokszor stan hülyeségei miatt, azért azt el kell ismernünk, hogy érti a dolgát, és vadászkutyaként képes kiszimatolni a gyanús ügyleteket -baromi izgalmas várni az elkerülhetetlen konfrontációt clark-al philip-pel... no, eddig húztam az időt, de kénytelenek leszünk a szovjetunió felé fordulni... nina szergejevna története már jó ideje külön futott az összes többi száltól, talán kevésbé is működött így magában -de ettől még nem kellett volna ily’ brutálisan lezárni... persze, túl szép álom lett volna, ha az árulásáról félre tudnak nézni a szovjet hatóságok, de azért egy kicsivel szebb sorsot is szánhattak volna neki az írók -vagy legalábbis nem olyat, ami miatt percekig csak az üres monitort bambulom bénán... (#01.17.)

„people believe what they need to believe.”

milyen kis gonoszok az írók, mert amíg lekötötték a figyelmünket az egyik problémával, addig altattak minket a másikkal kapcsolatban, így nagyobb erővel tudtak lecsapni a végén... mert a paige-féle bajok uralták a gondolatainkat, philip-ék kétségbeesetten próbálják kezelni a helyzetet úgy, hogy a lányuk ne idegenedjen el tőlük, és lehetőleg vér se tapadjon a kezükhöz -vagy ne kelljen hazatérniük az anyaföldre. és ezzel így zsonglőrködni nem egyszerű, még akkor sem, ha a világhírű beszélőkéjükkel bárkinek be tudják adni, hogy nem gyilkos kémként élik mindennapjaikat, csak olyan szovjet állampolgárokként, akik békeharcosként érkeztek az államokba... egyfelől örülök annak, hogy paige bizalma megrendült az atyában, másrészről viszont pont most nem jött jól ez a bizalom-hiány, mert pont akkor beszél vele dühből amikor nyugalomra lenne szükség... és mire meglett volna a megoldás (a lelkészéknek meg kell térniük az urukhoz, de úgy, hogy a szülők ártatlan angyaloknak tűnjenek), jött a nagy csavar -és hirtelen félreraktunk minden más bajt, hogy rettegjünk egy kicsit a halálos kóroktól (tudjátok, olyan ez, mint az a sokszor megénekelt puska a színpadon...). (#01.17.)

„you want to kill the one person in the world that she trusts?”

ha már az évad egyik főszála a biológiai hadviselés, nem lett volna helyénvaló, ha philip-ék máris megszabadulnak a náluk lévő mintától -és ez nem csak azzal jár, hogy folyamatos feszültség van a házban amiatt, hogy ott rejtegetik az életveszélyes cuccot, de a sikertelen átadás is kőkeményre sikerült a vonakodó pilótával és a ’tainted love’-ra való gyilkolással... ez is egy újabb strigula lesz philip megbánós listáján, mert tudjuk jól, hogy mostanában milyen érzékenyen reagál a miatta bekövetkezett halálokra. az nagyon tetszett, hogy meg tudott nyílni elizabeth-nek, és elmesélte az est gyűléseket és a gyerekkori traumát is egy füst alatt -de egyébként is, valami őszinteségi vírus szökhetett be a házba, mert paige is bevallotta élete legnagyobb hülyeségét... amennyire utáltam tavaly év végén ezt a fordulatot, most annyira elégedetten szemlélem azt, amit tesznek vele az írók, mert szerencsére nem az lett a megoldás, hogy a szülők gond nélkül elteszik láb alól az atyát, hanem komolyabb probléma-megoldást és lelki gubancot generál ez a ballépés... (annyira tudtam örülni nina happy moment-jének, még ha tényleg csak egy pillanatig tartott is, mert szegényt olyan régen láttuk már mosolyogni...) (#01.12.)

„i wonder if this is why i act this way? or why i’m so angry about that?”

még csak néhány perce megy a nyitány, de máris gyomorszájon vág a súlyos drámai jelenettel (martha megtudja, hogy mi történt a munkatársával) -igen, a sorozat pontosan ott folytatódik hangulatilag, ahol az előző évad végén elhagytuk. annyiban természetes ez, hogy nagyon következetesen vettük fel az ott elejtett szálakat (pl. paige még mindig össze van zavarodva, de az fbi-nál is zűrzavarosak a viszonyok) (és ha jól értettem, akkor egy-két nappal léptünk csak előre az időben). ehhez jött még az, hogy philip-et elkezdték építeni az alapoktól, mert az est gyűlések miatt felkavarodtak benne a múlt emlékei, és most próbálja kirakni belőlük a személyiségének darabkáit. és úgy tűnik, hogy idén is egy komolyabb átívelés érkezik a lelkizések mellé, méghozzá egy egészen érdekes szál: mert a hidegháború sem volt mentes a legalattomosabb fegyver iránti megszállott kutatásoktól -azaz a biológiai hadviselésre való felkészüléstől... és ebben főleg az lesz az érdekes, hogy mind a két oldal be lehet állítani sárosnak, sőt, igazából már most mutogatnak egymásra, hogy ’azért kell vírusokkal kísérletezni mert a másik is...’ a rész vége kifejezetten tetszett, mert a gyilkos vakcina miatti feszültséget zseniálisan tudták összekötni egy magánéleti hülyeséggel. (#01.04.)