soroló

„we carry more luggage than the porters at king’s cross!”

azt hittem, hogy karácsonyibb lesz a karácsonyi speciális epizód. de az ünnepet hamar letudtuk az elején (minden mai kellék adott volt már akkor is, fa égőkkel, ajándékozás, plusz néhány furcsaság, mint az activity meg a szellem-tábla). a végén jött még vissza valami a hangulatból a hóesés miatt. a kettő között meg, hiába léptünk át már a húszas évekbe, maradtak a szokásos problémák. nem fájóan, szépen közelítették a végsőkig marie-t és matthew-t, vezették le a tárgyalást, emelték magasabb szintre daisy-t. és egyértelműen nyál meg giccs a vége, de annyi szomorkodnivaló volt idén, hogy ez igenis járt a sajgó szívünknek. (+01.04.)

a háború rossz dolog, mindent sötétebbé fest. ez nem is lenne baj egy kulturális produkcióban, de itt valahogy a szerethetőség kárára ment. de belefért volna a mélyebb dráma, ha a konyhában a megfelelő alapanyagokat válogatják mellé, de ezekben a nehéz időszakokban csak dél-amerikából érkezhetett segítség. az is zavar kissé, hogy olykor komoly idő-ugrásokkal követjük az eseményeket, mégis úgy viselkednek a karakterek, mintha csak tegnap találkoztak volna utoljára, inkább jönne valami balladai homály. na, úgy látszik ez a világégés belőlem is a legrosszabbat hozta ki, mert azért ennyire nem volt sötét a kép, mint ahogy most lefestettem, csak az első évadhoz képest más a kontraszt. tetszett.

„aspirin, cinnamon and milk”

nem vehetsz meg mindent, ezt mindenki tudja. például az egészséget. a szerelmet. a boldogságot. mindenki tudja, kivéve a gazdagok... jutott mindenféle fontos esemény ide az évad végére, esküvő és temetés, a háború után lecsapott a spanyolnátha, hullámoztunk az érzelmek tengerén. bár igazság szerint csak aprókat lélegezhettünk a felszínen (cybil megkapja az apai áldást, anna mosolya az ágyban...), mert jól elöntött minket a dráma árja... (+01.04.)

„marriage is a long business. there’s no getting out of it for our kind of people. now you may live 40... 50 years with one of these two women. just make sure you have selected the right one.”

van-e visszatérés a régi életbe? vagy a sötét évek mindenkit megváltoztattak? ez a mai epizód fő kérdésköre. jó érzés, hogy amikor olyan események következnek be, amelyek várhatóak voltak, akkor az ember tud még örülni, szomorkodni, morogni, kárörvendeni, nem csak egy tuskó, aki csupán azzal van elfoglalva, hogy ’ezt is tudni lehetett előre’. és talán ez a legfontosabb ebben a sorozatban, hogy érzelmeket vált ki a nézőből. (+01.03.)

„p for patrick or p for peter?”

a jövő szelei és a múlt árnyai. azt hiszem nem is írok többet, összefoglaltam az epizódot... ha már előszedték a szappanos dobozból a rejtélyes ember, aki rokonnak mondja magát formulát, legalább jól mellérendelték az advocatus dei-t, meg persze az ördög ügyvédjét is (vö. naiv kislány és a szerelméért foggal-körömmel harcoló nő). elértük a háború végét, és úgy néz ki, tényleg új utak várnak a szereplőinkre, akár házasság és költözés, akár egy új feladat, akár egy váratlan(nak nem mondható) halál által. bár sok a bánat és a szomorúság, azért úgy érzem a sors (és az írói kéz) kegyesen bánik a kastély lakóival... (+01.03.)

„don’t make me be false to a dying man.”

túl sokáig köröztek a keselyűk a harcmező felett, le kellett csapniuk egyszer. mert az nem lehet, hogy egy ház megússza veszteségek nélkül a háborút. talán a legérdekesebb utat választották ebben a kötelező körben az írók. egy halál, amelyet még szomorúbbá tettek az esküvővel. és egy bénulás, ami új irányba terelheti a karaktereket. igazán erős drámát kevertek nekünk az alagsori konyhában, fejbevágósat. még az egyéb női problémákat, praktikákat és bántódásokat felvonultató szálak sem kezdték ki az eresztékeit. (+01.02.)

„you can dance on the grave of a fallen family.”

minden széthullóban... a nyugodt főúri életmód már rég a múlté, másodrangú szállodává züllött a ház, hogy az özvegy grófnő kedves szavaival éljek. emberek tűnnek el, sorsok pecsételődnek meg, nehéz, nehéz. de aztán valami apró fény, egy csöppnyi remény tűnik fel a semmiből. de ehhez kell az összefogás. akár a rászorulóknak való ételosztásban, akár egy közös éneklésben. felemelő lesz a jutalom. (+01.02.)

„it’s doing nothing, that’s the enemy.”

a nehéz idők új hozzáállást kívánnak az embertől. lemondásokkal, kényelmetlenségekkel jár, de néha illik félretenni az önös érdekeket. a grófkisasszonyok jó példával járnak elől az önzetlenségben, és nem csak a betegek ápolásában. visszatérő téma egyébként a sorozatban, hogy le kell-e mondanunk a saját boldogságunkról másokért. hogy van-e jogunk szíveket törni, csak mert a mienk más utakon járna. vagy hogy ideje lenne félrerakni a nemesi gőgöt, a piti hatalmi játszmákat, főleg annak tudatában, hogy a sok szerencsétlen mit vészel át napról napra a lövészárkokban. (+01.01.)

„how can we manage a pre-war house party without a single footman?”

mint egy szivárvány, nyílik szét a sok szál az epizódban. tényleg sok változást hozott a háború. még nem is sybil-t fura látni nővér-ruhában, hisz’ ezzel is elboldogul, hozza a szokásos határozott formáját. sokkal inkább meglepő a megtört thomas. vagy hogy milyen galibákat tud okozni a megfelelő emberanyag hiánya a házban. csak nehogy még valami meglepetés-vendég betoppanjon... a legnehezebb fronton, a szívek harcában is ott a sok fordulat -nehéz ügy ez a szerelem-bevallás, ritkán sül el jól. de ha paraszt-romantika üti fel a fejét, annak sem lesz jó vége. …a legszebb ruhámat egy komorna szívéért! (+01.01.)

„this is a war and we must be in it together! high and low, rich and poor. there can be no special cases, because every man at the front is a special case to someone.”

a háború csápjai mindenhova elérnek, mégha a vidéki angliában nem is kell konkrétan fegyvert fogni, a lelkekben dúl a harc. eddig is megszokott volt, hogy néhány hónapokat ugrottunk az epizódok között, most viszont két egész évet léptünk át, de ügyes ecsetvonásokkal érzékeltetik a változásokat. eddig sem mondhattuk, hogy habkönnyű szórakozás a sorozat (az más kérdés, hogy mennyire eteti magát), de a lövészárkok kíméletlen borzalmai még sötétebbre festették a világát. és még valami: úgy tűnik, az írók szívében nincs helye a boldogságnak, mindig csak hitegetnek minket, aztán szétrombolják az álomképeket... (**12.31.)