soroló

„cooper, you may be fearless in this world. but there are other worlds.”

(◄◄) érdekes, hogy az élénken megmaradt a fejemben, hogy james elmotorozik a városból, az viszont már kiesett, hogy egy ilyen klasszikus pornós felállásba botlik rövid időn belül (ha gonosz vagyok, akkor még azt is hozzáteszem, hogy a színészi játék sem magasabb, mint egy kora-kilencvenes-évek-béli felnőttfilmben)... tök jó, hogy a twinpeaks univerzumába már ’90-ben is belefértek a transzvesztiták, és tök nehéz kimondani sok évnyi californication-béli maszkulinitás után, de david duchovny-nak nem állt rosszul a hosszú haj, a vörös rúzs meg a kiskosztüm... valamiért nézés közben próbáltam értelmet találni abban, hogy ben horne miért szavalta a iii.richárd kezdősorait, és, áh, most hogy újra belegondoltam, talán leesett -hisz’ ő is elbukott, mint a szomorú sorsú király a shakespeare-darabban! azért egy pár percnyi indián-mitológiával adóztunk az átívelésnek, kár hogy kétszer ennyi idő jutott nadine iskolai hülyeségeire... (#04.17.)

„friendship is the foundation of any lasting relationship.”

(◄◄) hjaj, hát elértünk ehhez az időszakhoz... először is egy kicsit foglalkoztunk mrs.palmer-rel, az ő gyászával, és ezzel lezártuk az eddigi szakaszt. majd azt kellett elérniük, hogy cooper a városban maradjon -és valljuk be, egy kicsit erőltetett módon tették ezt. és az egész epizód azt érzi az ember, hogy csak azért hoznak be bizonyos konfliktusokat, hogy ki tudják tölteni a kötelező perceket, nem azért, mert a történet természetes folyása megkívánná őket. de értem én, valahogy össze kellett szedniük magukat az évad első harmadánál ellőtt kvázi-finálé után... persze azért egy kis mitológiát bedobtak a végén, bár a baglyokat leszámítva inkább olyan volt, mintha az x-akták előfutárát látnánk, vagy csak én akarok az erős fénybe egy űrhajót belelátni...? (az alaplángon égő események közben volt időm azon is elmélkedni, hogy sherilyn fenn-nek jobban áll a kicsit hosszabb haj. vagy hogy mädchen amick az otthonkáiban is szexi...) (#04.16.)

„just call me fred.”

(◄◄) szegény sheryl lee az egyetlen színész a sorozattörténelemben, akit kétszer öltek meg és csomagoltak nejlonba... az évad hetedik részében lelepleződött a nagy titok, ez eddig meglepő, az érdekes viszont az, hogy innen hogyan tovább...? izgalmas, ahogy más szemmel nézünk mostantól leland-re, hogy a mókázásai is új értelmet nyernek -de persze erre rá is játszanak néhány ördögi vigyorral (és nagyon furcsa, hogy én az újranézés okán a kezdetektől fogva tudtam, hogy ez lesz a nagy fordulat, mégiscsak most kattant át csak az agyam vele kapcsolatban, amikor újra végignézhettem az átalakulását). mondjuk az fura, hogy eddig is benne lakozott bob, de csak most dobta le teljesen a láncait annyira, hogy felelőtlenül kacskaringózik az úton, vagy hogy szemérmetlenül lecsapná cooper fejét is, ha nem zavarnák meg. (most először éreztem kicsit időhúzónak bobby-ékat, bár mädchen amick szépsége még elviszi a hátán ezt a szálat is. viszont lesz még jelentősége a zsarolásnak, erre emlékszem -bár ezt a ’facsarjuk kicsit ben horne-t’ dolgot lehet stílusosabban is csinálni, mondjuk ahogy catherine és pete teszik...) (#04.15.)

„j’ai une ame solitaire.”

(◄◄) oh, az a nyitókép a kávézó/fánkozó srácokkal -valamiért mindig egyszerre művészinek és fun-nak érzi az ember ezeket a sok szereplőt szerepeltető kis-totálokat. de lehet hogy azért is szúrt szemet, mert utána az epizódban inkább a közelik kaptak fontos szerepet a kulcsjelenetekben -és ejha, azokból jutott ma bőven, nem panaszkodhatunk... esetleg csak arra, hogy a frost/lynch csapat annyira pörgetni akarta a sok fontos eseményt, hogy nehéz volt őket érzelmileg követni -mert például épphogy meglágyították a szívünk a dupla r két dolgozójával, máris mosolyognunk kellett nadine-on. vagy amikor audrey szembesítette az apját a titkai lerántásával, azt is még erősebbnek éreztem volna, ha hagyják ’szellőzni’ a jelenetet, és nem kellett volna továbbszaladnunk a következőre... viszont. tudom, hogy erős volt a nyomás az írószobára, hogy fedjék fel végre laura gyilkosának kilétét, de szerencsére ezt olyan stílusosan tették, kényszer ide-vagy-oda, hogy a mai napig nagyon működik. mind az a szintje, hogy rájössz arra, hogy a gyilkosa, a megerőszakolója és az apja ugyanaz a személy, mind abban, ahogy bob a jelenben csúnyán elbánik maddy-vel is. bár szeretjük a show-t a maga kajlaságaival együtt is, az ilyen erős pillanatokért emelkedett a sorozatok panteonjának legmagasabb szintjére. (#04.15.)

„i am an inhabiting spirit.”

(◄◄) tökre szeretem, hogy ilyen fontos szerepe van a sorozatban a nőknek, nem mindig volt ez így a tévében, főleg nem egy ilyen misztikus kulimázzal leöntött alkotás esetében. és most nem arról van szó, hogy mind kompetens erős példaképek lennének (oké, audrey az), mert vannak köztük könnyen vezethetőek is (rád nézek shelley johnson), de mindenképp jó ellenpontjai a férfiaknak. és egyébként is, jó rájuk nézni, kinek a szeplőit szeretjük, kinek a mosolyát, kinek meg a sejtelmesen kivillanó hátát... azért kíváncsi lennék arra a meetingre, amikor david lynch bejelentette, hogy szívesen eljátszana egy vicces karaktert, aki folyton üvölt, mert tök süket... egyszer szívesen ki-stopperezném, hogy hány százaléknyi időt szánunk a legendás misztikum-faktorra, mert a sok magánéleti gubanc és pénzügyi machináció mellett ma is csak az utolsó jelenettel hozták ránk a frászt -avagy bővítették a bob-mitológiát. és mégis az van az emberek fejében a mai napig, hogy ’úh, ja a tvínpíksz, az nagyon para volt!’... (#04.14.)

„there’s things you can’t get in books. there are things you can’t get anywhere. but we dream they can be found in other people.”

(◄◄) néha olyan egyszerű tud lenni az ember -mondjuk azon röhög, hogy cooper elaludta a mindig tökéletes haját... a sok karakter azzal jár, hogy sok botot tartunk egyszerre a tűzbe -ezek közül leginkább a tárgyalás rész emelkedett ki (főleg hogy egyszerre két ügyet is tárgyaltak, ha már egy bíró betévedt a városba). ezen kívül a csajok már megint túl nyakatekerten akarták elérni a céljukat, de legalább donna szexisen mesélt a félrevezetés alatt -nagy meglepetés meg nem lesz abból, hogy james fogja menteni a napot... (bwt, azt csúnyán benne hagyták, hogy a mimóza-lelkű srác arca előbb lett piros festékes, mint ahogy megkarcolta volna magát...). fenn északon is kellett a felmentő sereg, mert cooper és a seriff nem voltak elég körültekintőek -de mindig jól jön egy figyelmes indián kése... egyébként a gonoszok nem nagyon kímélik egymást a sorozatban, akár fizikailag is hátba-szúrják a korábbi partnereiket, ha változnak az érdekek... (#04.14.)

„have you ever experienced absolute loss?”

(◄◄) na ezért kell alkalmazni olyan nagyszerű színészeket, mint ray wise, ha azt szeretnénk, hogy igazán hatásos legyen a drámai jelenetünk... az már egy más kérdés, hogy egyből a szívbemarkoló kezdés után átbillentünk a túloldalra, mikor is nyakig merültünk andy sperma-problémájába... és egy jelentős darabot kiharapott az epizódból a lucy-féle dráma, amiben az a jó, hogy cseppet sem drámai, ellenben szórakoztató intermezzó. mint ahogy azzal sincs bajom, hogy sokat szöszmötöltünk a rejtélyes utazó újságíróra való felkészüléssel is, mert attól lesznek emberiek a karaktereink, hogy ilyen apró/cseprő dolgok foglalkoztatják őket. btw, az étterem egy tök jól használható helyszín, mert több szálat is lehet oda futtatni párhuzamosan, csak át kell svenkelni az egyik asztaltól a másikig... josie is visszatért végre, hogy egy szexin kidobja a szép lábait a rafinált új ruhájából, valamint hogy tovább építsék a rejtélyes hongkong-i vonalat... volt még egy visszatérőnk, akiről azt hiszem már első nézéskor is elég egyértelmű volt, hogy ki lapul az álca alatt, most viszont már tökéletesen látom a vonásait a bajusz alatt... (#04.08.)

„we’ve got to find the one-armed man.”

(◄◄) jó mélyen belemerültünk mind a magán-életbe, mind a nyomozásba -de ez már csak így szokott lenni a sorozat-évadok ezen szakaszában... persze rázhatna a hideg a szerelmi háromszögektől, de elég ízlésesen vezetik őket, mondjuk humort adnak hozzájuk (lucy piperkőc csütörtöki faszija minden megmozdulásában nevetséges), vagy karakter-pillanatokkal veszik el a szappanoperás élt (bár lara flynn boyle nem egy színész-istennő, de szerettem azt, ahogy kifakadt laura sírjánál)... a sheriff-nél is zajlott az élet, jöhetett egy újabb csörte albert-tel, és leland is érdekes adalékkal gazdagította a mitológiát... eközben fenn északon michael parks megmutatta a francia akcentusát -és ha végiggondolom, hogy hogyan beszélt a kill bill-ekben (ahol két karaktert is játszott), már kezdem érteni, hogy miért ő tarantino egyik kedvenc színésze... (#04.07.)

„i like to think of myself as one of the happy generations.”

(◄◄) még ha nincs is írói kreditje az epizódnál david lynch-nek, rendezőként annyira rajta tudja hagyni a kézjegyét, mintha egy szerzői részt kaptunk volna. mert oké, hogy a tipikus közelijei nem biztos hogy bele vannak vezetve a szövegkönyvbe, vagy az, hogy a nyitó dalai lámás cooper-monológ mögött egy acapella-kórus dúdol halkan -de a fiatalok közös dala valószínűleg benn volt a script-ben, és mégis árad belőle a szomorú blues-os lynch-hangulat. nem beszélve a lüke humorról, amivel csodásan tudja törni a drámai ívet, hagyja, hogy a bob-tól való rettegés előtt röhögjünk egy kicsit a sheriff-ék bénázásán a kórházban... az álmok és óriások mellett van még hely a furcsaságoknak, például az őrnagyról kiderült, hogy nem véletlen, hogy a csillagkapuban előléptették vezérőrnaggyá, mert már itt is a csillagokat kutatta, behozva a sok misztikum mellé egy enyhe scifi-vonalat is... de pont ez az egyik legvonzóbb erénye számomra a sorozatnak -hogy egy olyan olvasztótégely, ahová minden belefér. még a piros lábkörmök is egy kikötözött férfin... (#04.01.)

„the owls are not what they seem.”

(◄◄) teatyaég, mekkora trollkodásokra volt képes lynch már majd’ harminc évvel ezelőtt is... elég ha csak a fájdalmasan túlhúzott kezdést nézem, ahol a jelenet végén már kiabálsz a trottyant vénemberrel, hogy kapjon már az eszéhez, és hívjon segítséget cooper ügynökhöz... de tökéletes trollkodások azok a jelenetek is, ahol a lüke humorral ki tud zökkenteni a drámából, legyen az albert röhögése big ed szomorú históriája alatt, vagy andy orrfájdító bénázása és rogyasztott toporgása az udvaron... azért figyeltek arra az írószobában, hogy új évadot kezdtek, így szépen felsoroltak minden fontos tudnivalót a nézőknek, el ne felejtsük, hogy mennyi dráma történt az évadzáróban, vagy hogy épp’ hol tart a nyomozás állása -úgyhogy könnyű volt felvenni a fonalat, főleg úgy, hogy egy-két dolog igencsak élénken megmaradt a fejemben, maximum csak azt felejtettem el, hogy ebben az epizódban következtek be (például leland kifehéredése tipikusan ez az eset). és hát végre elhangzott az egyik legkultikusabb mondat is (a baglyokról), úgyhogy szemérmetlenül azt is választottam idézetül... (nagyon bírom, hogy természetesnek vesszük, hogy egy óriás csak úgy megjelenik a semmiből, és rébuszokban beszél...) (heh, tök véletlenül néztem rá az imdb-re, és akkor láttam, hogy a zongorázó kislányt alicia witt játszotta hamvasan -bár esküszöm, hogy valahol hátul a nyúltagyamban volt egy olyan érzésem, hogy ismerős ez a lány...) (#03.24.)

„„bite the bullet, baby. bite the bullet.””

(◄◄) mark frost jó tanítványa volt david lynch-nek a képi világ creepy-esítésében, és egyébként nem kell sok, hogy a néző furán érezze magát, csak kreatívan kell használni a közelieket (pl. jacques szája a középpontba kerül az undorító sztorija alatt, vagy amikor doktor jacoby szemére fókuszálunk, majd ebből jön a vágókép a rulett-kerékre) -de az is jó, ha egyedi beállításokat alkalmaz a rendezés (nem tudtam nem észrevenni, hogy hank pont úgy állt meg az egyik jelenetben, hogy a falon lévő szarvak pont a fejére passzoltak)... az egész rész nagyon finálésan volt felépítve abból a szempontból, hogy szétterítette negyvenöt percre a cliffhanger-cunamiját, azaz minden szálra jutott valami meglepő, sokkoló, elgondolkodni-való. bár a sorozat eredeti vetítési korszakából csak nagyon felszínesek a tévés ismereteim, ennek ellenére ki merem jelenteni, hogy ez a fajta sokkoló befejezés újdonság lehetett a nézőknek, mint ahogy az is, hogy ennyire összefügg a nagy egész, és nem csak heti negyvenkét percben lehet gondolkozni íróként (vagy csak a vágyaimat akarom kivetíteni, hogy ez egy korát megelőző modern látomás volt...?) ($$11.25.)

laura palmer plasztikba csomagolva. cooper ügynök kávét iszik. táncol törpe. a baglyok nem azok, amiknek látszanak. mindenkinek ezek jutnak eszébe, ha nagyon régen látta a twin peaks-et, mert ezek épültek be a kollektív tudatba. pedig a sorozat ezeknél sokkal több, és főleg itt az első évadban még nagyon nem az a mindfuck, ami később olyan legendássá tette. mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mennyi humor volt a show-ban, hogy mennyire hangsúlyos volt a nyomozás és a szappanoperai jelleg. hogy először csak a felszínt jártuk körbe ebben a baljóslatú kisvárosban, és csak később merültünk el igazán. nekem ezzel nincs igazából bajom, csak megszólal az andalító főcím-zene, és máris érzem, hogy megérkeztem, nagyon szívesen nézem ismételve is az epizódokat, húz magával az egyedi hangulata, sőt, az újranézésnek hála tudom vadászni az apró jeleket / fél-mondatokat, amiknek később jelentőségük lesz.

„let’s gamble.”

(◄◄) a nyitó-jelenetben kezdem azt érezni, hogy mennyivel érzékenyebb karakternek tűnik cooper ügynök kyle maclachlan eredeti hangjával. így elkezdtem gondolkozni a hangokon, és vannak, akik majdnem ugyanolyanok mind-a-két változatban (például lucy és andy), és vannak, akiknél markánsabban érződik a különbség -pldául leo-nál szabó sipos barnabás másfajta bunkó hoz, mint az originál verzió... magában a részben a szokásos dolgok zajlottak, a természetfeletti továbbra is bujkál a háttérben, és a nyomozás meg a magánélet kavarog inkább a szemünk előtt. annak szerintem mindenki tud örülni, hogy audrey ennyire kiemelődött a sok karakter közül, mert jó nézni az okos ámde kissé naiv lépéseit, és a mai napig nem értem, hogy hogyan lehet nyelvvel megcsomózni egy cseresznye-szárat, ez csak valami szupererő lehet... (az direkt van, hogy maddy valahogy vállasabb tűnik laura-nál...?) ($$11.25.)

„there’s always music in the air.”

(◄◄) jó kis zeneisége volt az epizódnak, már a nyitányban daloltak az izlandiak, cooper ügynök nagy bánatára, de később is fontos szerepe volt a zenének, az erdőben talált kabinban is megállás nélkül pörgött a lemez a tű alatt, és leland palmer is újra keserves táncra perdült a partiban szóló muzsikára -és persze a legszomorúbb pillanatokban mindig vissza-visszatért a zongorára hangolt szívfacsaró laura's theme... jó tempóban halad előre a nyomozás, persze kell hozzá a kávé- és fánk-beöntés is, valamint az összehangolt munka, hogy felfedezzenek minden apró nyomot, legyen az egy szobában vagy kinn az erdőben (btw, volt idő egy kicsit tájképeket is bevágni -és nem kell mondanom, hogy ezek alatt is szólt a zene)... nem csodálkozom azon, hogy log lady ennyire kultikussá vált az évek során, mert eléggé egyedi és emlékezetes karakter, és nem arra figyel az ember vele kapcsolatban, hogy milyen őrültség az, hogy egy fatuskót hordoz magával, hanem a sejtelmességre, ami körülveszi... ($$11.23.)

„the problems of our entire society are of a sexual nature.”

(◄◄) miért tart valaki a kanadai határvidéken lámát otthon...? ja, megint egy lüke poén, ami miatt felhorkantasz, és ezzel nagyszerűen ki is zökkentenek a komor nyomozós hangulatból. mondjuk pont ez a céljuk... nyomozás ennek ellenére van dögivel, itt a címbéli egykezű ember, és rejtélyes madár után is túrják az aktákat, sőt, még audrey horne is nyomozásba kezdett (némileg önös érdekből és lángoló tiniszerelemből)... jut eszembe, eddig még nem írtam arról, hogy mennyire jó ízléssel válogatták lynch-ék a lányokat, mert egytől-egyik mindegyik szép arcú, csodás teremtés. különösen mädchen amick vonásaiban tudok elveszni, de persze azt én is érzem, hogy sherilyn fenn-nek van a legerősebb kisugárzása... ennyi női szereplőnél óhatatlan, hogy a magánéletükkel is foglalkozzunk -na jó, ezt most majdnem visszatöröltem a szexista felhangja miatt, de tudjátok mit, itt hagyom, hogy érezzétek, hogy szoktam én is seggfej lenni... szóval nők vagy férfiak, mindegy, magánélet mindenkinek jár, mert nem csak a nők éreznek és élnek párkapcsolatban. hé, még cooper ügynök szívét is összetörték egyszer... ($$11.23.)

„do you know where dreams come from?”

(◄◄) jó nézni, ahogy szép lassan hozzák be a témákat a sorozatba -sokszor úgy is tűnik, mintha csak mellékesen emlegetnének dolgokat, mint sólyom helyettes az erdőben lakozó gonoszt. (persze nekem most könnyű, egy ilyen újranézéskor jól fülön tudnak vágni az ilyen később fontossá váló mondatok...) szóval megérkeztek a könyvtáras fiúk a nem túl titkolt köszönésükkel, be is vonták őket gyorsan a nyomozásba -mert még mindig jó nagy hangsúly van a nyomozós szálon, mégha ez most nem a gyilkossági fő-ügy, hanem a városban elharapódzott drog-probléma... ebben a részben tudtuk le a temetést is, és fura, hogy ennyire kiesett a jelenet a fejemből, mert azért elég emlékezetes, ahogy leland palmer lóg a koporsón, miközben az fel/le liftezik... gyorsan összedobtak sheryl lee-nek egy unokatestvér szerepet is, mert nem akarták, hogy szegény csak egy hullát játsszon az egész sorozatban... (egyébként vicces, hogy pont a felbukkanása előtt halljuk a tévés szappanopera szereposztását, és ott is van egy színésznő kettős szerepben...) ($$11.19.)

„i had subconsciously gained knowledge of a deductive technique, involving mind-body coordination operating hand in hand with the deepest level of intuition.”

(◄◄) áh igen, a kulcs-epizód, ami elkezdte megmutatni a sorozat valódi énjét -és nekem mégsem a vörös szobában játszódó kultikus álom-jelenet maradt meg a fejemben, hogy ebben az epizódban van, hanem a tibetet emlegető empirikus kérdés-feltevés a nyomozás során... mert valahogy annyira egyedi és twin peaks-es az, ahogy kitelepül az egész sheriff-iroda az erdőbe, fánkostúl, és ott cooper ügynök vezetésével nekiállnak ennek a furcsa kísérletnek (és jól a fejünkbe vésik így a sok j-betűs karaktert) -igen, szerintem ez pont annyira a sorozat esszenciája, mint amikor a törpe táncolni kezd a függöny előtt, majd megszólal visszafelé... mert ez utóbbi inkább csak a creepy-séget hozza be a show-ba (de milyen látványosan!), és jól aláhúzza, hogy mennyire fontos szerepe lesz az álmoknak ebben a világban... a két jelenet közti perceket most is szappan-habbal töltik fel, valamint a horne tesókkal, akiket egyaránt használnak túlzóan idétlen poénokra és perverz thriller-hangulat gyártásra egyaránt... ($$11.18.)

„it’s like i’m having the most beautiful dream and the most terrible nightmare all at once.”

(◄◄) érdekes, hogy amíg az ilyen ultra-pozitív szemlélettel rendelkező embereket általában ki nem állhatjuk, cooper ügynöknek nem tudunk ellenállni, és csak ragad és ragad ránk a lelkesedése... persze elég egyszerűen faragták ki a karaktereket itt az elején, vannak a szimpatikusak és vannak a seggfejek, nincs középút. és persze nyomozós-sorozat révén már most el kellett kezdeni gyanúsítottakat gyártani -például a jelenlegi legnagyobb seggfejet, leo-t, akire csúnyán ráhúzták így elsőre a véres inget... mert meglepő módon még mindig a realizmus talaján állunk, két teljes lábbal, bár egy ikonikus megjelenésen máris túl is vagyunk, bár valószínűleg a legtöbb néző itt még nem tudta mire vélni bob nevetését... érdekes élmény, hogy mennyire otthon érzem magam a twin peaks világában, csak elindítom a lejátszót, és úgy suhannak a percek, hogy közben azért sok minden a mai napig megmaradt a fejemben az első nézésből. ($$11.18.)

„she’s dead. wrapped in plastic.”

(◄◄) pont az a generáció vagyok, akinek meghatározó élménye, hogy a takaró alól rettegve nézi, hogy megtudja végre, hogy ki ölte meg laura palmer-t, de én valahogy kimaradtam ebből a kollektív élményből -és ebből arra következtetek, hogy nem is láttam egy részt sem a kora kilencvenes években, mert akkor biztos megmaradt volna valami foszlány (mint ahogy az x-akták kapcsán például tisztán emlékszem, hogy az egyik rész után nem mertem ráülni a wc-re...). mert úgy gondolom, hogy annyira egyedi a hangulata a show-nak, hogy aki egyszer látta, az többet nem felejti... úgyhogy nem is érzem olyan nagy problémának, hogy már fiatal felnőtt fejjel estem neki a sorozatnak, amikor 2005-06 táján adták újra a tévében, mert így is elég hamar mély szerelem lett belőle (főleg hogy jó kis rituáléval volt övezve a heti megtekintést, vasárnap esténként barátnővel összebújva a viseltes kollégiumi kanapén)... most megint eltelt újabb tíz év, és közeledik a dicső visszatérés dátuma is, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy újra megmártózzak a duglászfenyők illatában, és nyakig merüljek a forró kávék és isteni meggyes piték világába -most egy kicsit máshogy, eredeti nyelven, jó minőségben, kicsit magányosan az ágyamban... az elmúlt majd’ tíz évet masszívan sorozatozással töltöttem, így jóval nagyobb a rálátásom a tévés alkotásokra, ezért meglepődve láttam, hogy mennyire érett munkát tettek le david lynch-ék 1990-ben, amikor a tévé még nagyon mást jelentett mint manapság, főleg egy olyan országos adón, mint amilyen az abc volt akkortájt. nem is értem, hogyan nyomták le a döntéshozók és a nézők torkán ezt a másfél órás gyöngyszemet -még akkor sem, ha itt a kezdésnél még teljesen mellőzték a később hangsúlyossá váló természetfeletti elemeket... mert itt még a drámai felütés és a nyomozós-sorozat jelleg dominált, valamint az, hogy megpróbáljuk feltérképezni ennek a kisvárosnak az igencsak bonyolult kapcsolati hálóját, hogy a főbb karakterek kapjanak egy-egy vázlatos ismertetőt... és nagyon érdekes látni, hogy ennyi év után is mennyire jól működik a legtöbb jelenete, hogy beleszakad a szívünk, amikor arra a csodás zenei témára először látjuk laura arcát, hogy a gyász fájdalmát mennyire jól könnyítik ki a később védjeggyé váló fura humorral. még az sem tudja zavarni az embert, hogy a színészi játék itt/ott kopottas már kissé, mert valahogy az is hozzá tartozik ehhez a különleges világhoz... diane, visszatértem twin peaks-be, és megrohantak a régi érzések -nagyon jó újra itt lenni... ($$11.15.)