soroló

„finish this where it all started.”

már csak egyetlen elvarratlan ügyünk maradt: billy szépfiús imidzsét tönkretenni... persze a készítők jól játszottak azokkal, akik tudták, hogy milyen sors vár az arcára, először egy lövés ütött lyukat a borostákon, majd a két harcoló fél egyre közelebb sodródott egy tükörhöz, majd egy üvegdarab a hasfalat is átfúrta mire eljött frank begőzölésének pillanata és bekövetkezett a szemrevaló pofika gyomorforgató tönkretétele. de az a jó, hogy nem csak külsőleg alkották meg jigsaw karakterét, de az egész évados (le)építés által a későbbi sebhelyek mögé is láthattunk (külön pontokat osztanék ki a körhintáért, ami olyan emblematikus pontja a megtorló szimbólum-rendszerének, hogy nem maradhatott ki a fináléból sem -és persze ügyesen lehetett a körforgásával behozni a flashback-et is boldog castle-családdal és egy felhőtlenül bohóckodó billy russo-val)... azért frank lelkében túl sok sebhely maradt ahhoz, hogy békére leljen (btw, szerintem ő a legtöbb sérülést lábon kihordó sorozat-karakter ever, most is még begyűjtött pár vérző pontot, miután az epizód elején még majd’ a halálán volt) -most először túl kell lendülnie a magában érzett ürességen... úgyhogy örülhetünk lieberman-ék békéjének, mint az igazi nyugvópontnak, amit kaphattunk a sorozatban (és óh, mennyire megérdemelték micro-ék azt a fürdőszobai dugást!)... (##03.16.)

a megtorló az a karakter, aki inkább tiszteletet vív ki magának, mint hogy szimpátiát ébresztene -és a karakter első önálló évada is valami ilyesmi hullámokat keltett bennem, láttam magam előtt az összes erényét, mégsem tudott annyira közel kerülni a szívemhez, hogy azonnal be akarjam habzsolni az összes epizódját... lehet hogy azért, mert túl fájdalmas a karakter múltja, nehéz épp ésszel felfogni a borzalmakat, amik örökre eltorzították a lelkét, ugyanakkor azt sem könnyű befogadni, ahogy a jelenben a lelkéhez hasonlatosan szétszakad a teste is, ahogy folyamatosan gyűjti az újabb-és-újabb sérüléseket... egyfelől értékeltem, hogy az írószobában nem egy cool megtorlóban gondolkodtak, akit sokkal könnyebb lenne eladni a laza erőszak-orgiájával, hanem a szemünk előtt akarták fejleszteni a karaktert, aki a lelkében dúló háborút csatornázza át a kíméletlenségbe, dühös kirohanásokba. de ez vonulat talán sovány lett volna 13 részre, így különböző szálak kapaszkodtak fel frank castle története mellé, amiből volt ami a posztraumás stresszt fejtegette, és voltak amik csak kiszolgálták a főszálat -csakhogy egész addig a pontig, amíg a végén felerősítették egymást, a nézőnek türelmesnek kellett lennie, mert a tempót is alaposan megakasztották... sok kapcsolódási pontot (szándékosan) nem kaptunk az eddigi netflix-es street-level marvel világhoz, csak karen page-et, ő viszont nagyon erős támasztékul szolgált a sorozat érzelmi vetületéhez... a következő évadban biztos vagyok benne, hogy más lesz a show, mint eddig, mert a most okosan épített főellenfél újfajta dinamikát fog hozni frank életébe -igaz, kevesebb sebe valószínűleg akkor sem lesz...

„you want justice, ’cause you haven’t figured out that there is no such thing yet.”

nagy találkozások pillanatai sűrűsödtek össze az epizódban, david/micro végre átölelhette a teljes családját (majdnem megbocsátottam a kissrácnak az összes tinis hülyeséget, amit az évadban elkövetett), és persze frank is szembenézhetett nem csak billy-vel, de a magát igencsak keménynek képzelő cia-s főgonosszal is... de ahhoz, hogy ezek a kapcsolódási pontok létrejöhessenek, kellett egy nagy terv, ami megmenti leiberman-ék életét és frank-et eljuttatja arra a pontra, ahol fájó pofonok árán megszerzi a bizonyítékot a rosszfiúk bűnösségéről... értettem, hogy miért akarták az írószobában, hogy frank az öntudatlan lázálmában a feleségét lássa ismét (kissé szokatlan, erős színpadias fényben), ugyanakkor kizökkentő hatása volt annak, hogy a kínzás képei egy szeretkezéssel keverednek... bármennyire is nehéz volt nézni frank összes felszakadó sebét, annak mindig tud örülni az ember, amikor kiderül, hogy a gonosz elszámolta magát, és végzetesen póruljár... (szegény lieberman-né eltemette a férjét majd végignézte, ahogy megint meghal -remélem megengedhet magának egy jó pszichológust...) (##03.16.)

„that skull? that’s a memento mori.”

lehet hogy sokak szemében felesleges időhúzásnak tűnt lieberman-ékkal ennyit foglalkozni az évadban, de most bebizonyosodott, hogy nem dobtuk ki az ablakon ezeket a perceket, mert erős lett a payoff a végén -és nem csak azzal, hogy billy-ék általuk akarták kicsalogatni frank-éket a rejtekhelyről, de azzal a szívmelengető pillanattal is, amikor apa és lánya újra találkozhattak (arról már nem is beszélve, hogy náluk lehetett igazán emberi frank, mondhatjuk, hogy pete az ő emberi alteregója)... egyébként szépen húzódnak egyre közelebb egymáshoz a szálak, mandani ügynök is odasodródott az igazságot kergetők csapatába, azt érezni, hogy az írói ügyeskedésnek hála jól kirajzolódik majd az évad íve a fináléra... mivel frank ál-halála a világ tudomására jutott, így már nem kellett tovább titkolni az identitását sem, felfújhatta újra a golyóálló mellényre a klasszikus jelképet. és ha már a keze ügyébe volt a felszerelése, hát használta is, billy újabb csapata semmisült meg a frank-cave-ben -tévés viszonyokhoz képest meglehetősen brutálisan, szó szerint beleket és agyvelőt ontva minden sarokba... (a cia-s néni meg a rossz-arcú gonosz második megbeszélésénél valamiért végig azt vártam, hogy egy felhevült pillanatban a hölgy átzuhan a híd korlátján...) (##03.16.)

„frank castle’s not a terrorist.”

ha okos dramaturgiával, átgondolt vágással össze tudnak rakni egy epizódot, ami több aspektusból mutat be egy eseményt, az mindig közel fog állni az ízlésemhez... és most a punisher készítői műhelyében egész jó munkát végeztek, egy sima túszejtős lövölde is lehetett volna ez az epizód, egy hattyúdal a traumás kiskatonának, de a nézőpontok váltogatása mélységet adott az eseményeknek... főleg úgy, hogy egy (daredevil-ből importált) nyomozónál futottak össze a szálak, és hát volt olyan szemtanú, aki nem fejtette ki az igazság teljes aspektusát a kihallgatásán, így alternatív változatot is megnézhettünk egy jelenetből... frank-et nem kímélte ez a szűk ötven perc, röpködtek a lövedékek a golyóálló-mellényébe vagy (szó szerint) a füle mellé, ám ezeknél még látványosabb volt a petyhüdt kar, ami a teste mellett lógott a menekülése közben... karen-ről is tudjuk, hogy kemény csaj, és nagyon tetszett, ahogy a leleményét is használta a túlélésért... mandani ügynökkel inkább megint lelkiztünk kicsit, de szerintem most már ő is át fog menni brutálba, miután összerakta a képet billy-ről... (##03.07.)

„there’s nothing in this world i hate as much as a goddamn bomb.”

örülök, hogy a netflix-es szuperhősös sorozatoknál nem félnek bátrabb témákhoz is nyúlni, de persze frank castle személye is predesztinálja a róla szóló show-t, hogy foglalkozzon az önbíráskodás és a fegyvertartás kérdésével -főleg ez utóbbi egy (sajnálatos módon) igencsak aktuális és fájdalmas téma a közbeszédben, nem telik el úgy hónap, hogy ne érkezne hír valami értelmetlen gyilkolásról. és az erős ptsd-ben szenvedő katonasrác fel is mondja az összes kötelező jobboldali érvet, a hazafiasságot, az alkotmány második kiegészítését, a jogokat, amik nekik járnak, blablabla, és igazából csak a tettei hatásai (azaz az a halott ártatlanok) vannak igazán a serpenyő másik oldalán, mert fegyvertartás ellenzőként kapunk egy szenátort, aki az életét féltve körbeveszi magát fegyveresekkel, és igazából frank és karen gyávaság elleni kirohanásai sem az ellen-oldal erős érvei. de pont ezért izgalmas a megtorló karaktere nekünk gyáva liberálisoknak is, mert ennyire a határon táncol, hogy úgy oszt igazságot, hogy közben magasra tartja a fegyverek kultuszát... (örülök, hogy ms.mandani-t okos karakternek tartják az írók, hogy villan a szeme, mikor billy száján olyan csúszik ki, amiről nem kéne tudnia, és biztos vagyok benne, hogy jó szövetségese lesz a srácoknak, miután most micro beszervezte.) (karen miért nem a trish talk-ba ment beszélgetni? szép utalás lett volna...) (##03.04.)

„no such thing as a fairy-tale ending, madani. that shit is for the storybooks.”

frank castle rozét iszogat egy csinos nővel, aki aztán becsiccsentve meg is csókolja, és aztán ez az ártatlan gesztus további bonyodalmakhoz vezet -ugye ti is így képzeltek el egy punisher epizódot...? de ahogy micro egy alapoz elázással és némi segg-mutogatással kezelte a családi problémáját, úgy engem sem kell ám annyira komolyan venni, mert annak ellenére, hogy frank-ék szála ilyen csip/csup dolgokkal volt tele (és nem vérrel és verítékkel), nem volt rossz... a párhuzamos sztoriban is csak a végén dördültek el a túlméretezett puskák és gyilkos sorozat-lövők, előtte leginkább azzal foglalkoztunk, hogy billy-nél felépítsük a múlt-béli hátteret, hogy megértsük azt, hogy a drogos anyuka és a bántalmazó gyermekotthonok tették ilyen érzéketlenné... (azért nem csak billy kapott mélységet, frank is meglepően őszinte volt ma, amikor a feleségéről beszélt, és néhány pohár után már mosolyogni is képes volt -és tök jó látni, hogy micro képes ezt kihozni belőle, még ha előtte kellett egy kis műhiszti a felesége miatt...) (##03.04.

„this job is not compatible with family or friends. it’s a lonely row to hoe.”

egyre jobban működik a dinamika frank és micro között, hol évelődnek, hol megértően bólogatnak a másik problémái miatt, hol szorosan együtt dolgoznak, hogy frank nyomozása haladhasson -szigorú munkamegosztásban, a tech-srác marad mindig a furgonban, és frank lopódzik be a szigorúan őrzött katonai intézményekbe meg védett házakba... és jó nyomon járnak a srácok, igaz, az út szadomazo-szexxel meg füstbombákkal van kövezve, de frank-et nem hatja meg holmi seggre-pacsi meg célzó-lézer, ő az ügy végére akar járni (mert még nem tudja, hogy az ügy végén a régi jó barátja várja)... billy-t egyre mélyebbre mártják a kétes ügyletekbe, most már a kezét is hajlandó bemocskolni -és persze nem fogunk meglepődni, ha kiderül majd, hogy van köze ahhoz a lehallgató-készülékhez is, amit a nyomozónénink épp’ most talált meg az irodájában... a ptsd-s katona-srácot sem hagytuk magára, nézhetjük továbbra is, hogy miként veszik el a lelki törései feneketlen árnyékában (egy piszkos bomba volt a keze ügyében, ugye jól láttam?)... (##02.28.)

„your family is gone, but you’re still my brother.”

sokat foglalkoztatják manapság az írók az ex-felcsert/jelenlegi szociális munkást, kicsit olyan, mintha nála futnának össze a szálak. mert hát valakinek össze kellett raknia frank-et a múltkori csúnya sérülések után (és persze közeliben kellett mutatni a nyílhegy kihalászását a vállból...), ő próbálja rendberakni a szétesett veterán srácot is (nem sok sikerrel, mert egy kis csalódást is véresen torol meg egy kiszámítható mégis hatásos jelenetben), és persze hozzá rohan egyből billy is, miután megbizonyosodik arról, hogy a barátja életben van... azt gondolom, hogy ha nem lenne háttértudásom billy karakteréhez, akkor sem ébresztene bennem bizalmat (fölényeskedés, szép öltöny, kockás has, sértődékenység szex után) -és persze így az évad felénél illő volt megtudnia minden nézőnek, hogy nem is érdemli meg azt a kvázi testvéri bizalmat, amit frank is érez iránta... azt hinnéd, hogy a családi mellékszál csak visszahúzza a sorozatot, pedig szívszaggató nézni, ahogy a gyerekek kifordulnak magukból, és ahogy az apjuk (micro) tehetetlenül nézi a családja széthullását a monitoron keresztül... nem mondhatjuk, hogy pumpálta volna az adrenalint az epizód, de az átvezető jellege miatt ezt nem is nagyon várhattuk el... (##02.23.)

„we are all lonely. i sometimes think that that is all that life is, we’re just... we’re just fighting not to be alone.”

egy képregény-alapú sorozatban sem lehet következmények nélkül megsérülni -igaz, a homeland-es hölgyet a komoly zúzódások nem akadályozzák meg nemhogy a mozgásban, de a szexben sem, maximum szenvedélyesebben sziszeg az érintéstől (btw, talán ennyire szexi szex-jelenet még nem volt eddig a marvel-univerzumban)... de frank is elég rossz állapotba került az epizód végére, miután baráti tűzben bekapott a mellkasába egy nyílvesszőt, majd egy golyó is átütötte az oldalát. mert ahogy egyre több ember számára lesz nyilvánvaló, hogy a megtorló nem nyugszik a sírjában, úgy gyűlnek az ellenséges seregek is frank körül, most épp’ egy csapat cia-ést kellett jobb belátásra bírnia az erdőben (érthető és látványos volt a test-kamerák használata a fák közötti kergetőzős jeleneteknél)... megint nagyszerűen használták karen-t, aki erős nő volt a kihallgató szobában, majd erős érzelmi töltetet hozott a frank-kel közös pillanatokba (oh, és nincs ember, aki ne olvadna el attól, hogy a megtört szívű megtorló gyengéden odahajol puszit adni neki)... (##02.16.)

„there’s, uh, a dead man in a wheelbarrow out there.”

frank akárhonnan szerezhetett volna fegyvert percek alatt, de akkor mi töltené ki az epizód maradék háromnegyed óráját...? jó volt ez így, egy kis poénkodás a rózsaszín fegyverrel és az mcu egyik visszatérőjével, turk-kel, majd jöhetett a nagy balhé, amit két oldalról is megnézettünk, mert a homeland security is ugyanarra a szállítmányra pályázott, mint a hősi csapatunk -de persze a rettegő rettenthetetlen hacker-t és a gránáttal lopás világbajnokát nehéz megállítani... mert frank simán ráugrik egy mozgó furgon tetejére, lángszóróval kergeti el a rossz helyen ólálkodó belbiztonságiakat és aztán mosolyogva bömbölteti fel a hazai gyártású mustang-ja összes dugattyúját... egész megélénkült az epizód a kikötői autós-versenygéstől a végén, jól kihasználták a motor-hangokat és a sebesség érzetét. mert egyébként lassabban építkeztünk ma, igaz azzal szerintem nincs baj, ha frank-et kicsit emberibbnek ábrázolják a lieberman-család közelében, és persze az is tiszteletre-méltó, hogy ilyen sokat foglalkozunk a hazatérő veteránok lelki (és anyagi) problémáival. (##02.11.)

„people think that torture is pain. it’s not pain. it’s time. it’s time to slowly realize that your life, it’s over.”

mivel az egész mcu afganisztánban kezdődött tony stark-kal, ezért poén lett volna, ha nem is maga ironman, de a stark industries valamelyik terméke jól láthatóan feltűnik a show-ban... mert bizony ma nem igazán haladtunk előre a szálakon, inkább visszatekintettünk és pszichológiai játszmát játszottunk... nem volt elég, hogy egy rossz elnök hibás döntése miatt kellett a katonáknak a sivatagi pokolban harcolniuk, de még a katonai vezetés kompetenciájával is komoly gondok voltak, és persze ezeknek a levét az igazi hősök itták meg... jó volt a bajtársias frank-et látni, aki azért már várja, hogy a turnusa végére érjen (persze, ott vannak már a springsteen jegyek a kezében), de aztán a nagy bajban persze ő az első, aki előszedi a vadállatias ösztönét a túléléshez (sajnos a hatásosan rövid snittekre vágott épület-megtisztítás alá nem engedhették meg maguknak a készítők (a) the boss valamelyik dalát, pedig az lett volna igazán stílusos)... a jelent egy macska/egér lélektani harccal töltöttük -bár az eldöntés kérdése, hogy melyikük lenne melyik állat... (kár, hogy olyan hangsúlyosan fókuszáltak a tech-srác kezében a tollra, mert így oda volt a meglepetés ereje...) a nyakunkon éreztük a háború kegyetlen értelmetlenségét, most jöhet egy olyan háború, aminek nagyon is van értelme -kooperációban végrehajtva a küldetést, ami azért izgalmas, mert frank-et eddig magányos farkasként ismerhettük csak. (##02.08.)

„you didn’t kill your family.”

ha halottnak tetteted magad, az néhány előnyön túl komoly hátrányokkal is jár -látnod kell, ahogy a szeretteid megszenvedik a hiányodat, plusz hipszter-szakállat is növesztened kell álcaként... viccelek, de a sorozat is megtette ezt az arcszőrzettel kapcsolatban, úgyhogy talán még beleférek a keretbe, de a többi részt komolyan gondoltam, és szerencsére az írók is. frank bár elveszítette a családját, így is él olyan new york-ban, aki aggódik érte -nagyszerű ötlet volt karen-t áthozni egy kicsit a sorozatba, mert a daredevil-ben kialakult kapcsolatuk épülhet így tovább. de frank mellett van még egy karakter, akivel (szándékosan) lehet párhuzamot vonni, akinél szintén ott a keserűség, hogy nem lehet együtt a családjával (és még szakálla is van -bocs...) (igaz, hogy kellett az imdb, hogy leessen a tantusz, de aztán jót mosolyogtam azon, hogy a hacker-nét játszó jamie ray newman jon bernthal feleséget játszotta anno az eastwick-ben)... frank továbbra sincs emberfeletti hősnek ábrázolva, bizony ha egy hozzá hasonlóan képzett ellenféllel kényszerül ökölpárbajra, akkor azért ő is bele tud nézni néhány pofonba... a nagy összeesküvős szál is tekeredik a háttérben (apránként, nem sietünk sehova), és még egy apróbb romantikus jelenet is belefér mára. (##02.06.)

„the only person you’re punishing is yourself.”

frank castle köré könnyen lehetne építeni egy vérben fürdő, agyatlan gore-fest-et, ami cool lenne és szórakoztató (lásd a pilot határokat átszelő nyitányát), mégis ott örvénylene benne egy űr, az igazi mélységének a hiánya... mert frank-et a személyes drámáján keresztül lehet definiálni (nem is tudom elképzelni, hogy valaha is túl tud lépni a családja elvesztésén), minden hideg kíméletlensége abból ered -és szerintem nem is volt kérdés, hogy a rá épülő sorozat is ezeket a fájdalmakat fogja a középpontjába állítani. és úgy tűnik, hogy nem csak a magánéleti sokkot, de a háború okozta lelki sebeket is komolyan érintjük majd (plusz egyéb kényes témákat is kapargatni fogunk a közel-keleti problémákon át az illegális tevékenységet folytató katonákig)... több szálat is felvettünk így már itt az elején, kiegészítve a központi karakter-tanulmány magját, és kellően érdekesen is indulnak ezek a vonalak, igaz, a keménykedő építőmunkásokat annyira sablonból vágták ki, hogy kicsit fárasztottak a tipikusságukkal... no, egy újabb lépcsőfokra értünk a netflix/marvel összefogásban, és kifejezetten üdítőnek érezni a realizmushoz való visszatérést az elmúlt időszak misztikus handabandázásai után... (##02.05.)