soroló

„i sang my song. connected our worlds. now i will open the door to this temple so our kind can pass through, find a voice of their own.”

nem érzik az írók, hogy elértéktelenítik a halált, ha folyton visszavonják...? ma is csak kétszer gyászoltuk may-t, de még mindig nem tudtuk elengedni. coulson-nál mondjuk biztos voltam, hogy találnak valami módot rá, hogy a nagy fináléig velünk maradhasson... évadzáróhoz méltó pörgést kaptunk, több helyszínen is életveszélyben voltak hőseink, még azt sem nagyon bántam, hogy zombikat is bevetettek az izgalomért, mert kellően elviccelték a kliséket. még deke is szórakoztatott, ahogy kiderült a nagy titka, és ahogy magán-kommandóban nyomta a mexikói romok között... a gonoszok nagy terve persze pillanatokra volt a sikertől, de igazából a lovasság egy karddal elrendezte a problémák nagyrészét... fárasztó, amikor egy karaktert túl sokat forgatnak ide-oda, ál-coulson-nál is számtalanszor eljátszották a bizalmunkat, hittünk neki, még reménykedtünk, de aztán mégsem tették őt jó emberré, izé, űrlénnyé... a jövő? a múlt! nem nagyon értem, hogy az utolsó nagy utazásunk miért oda vezet, ahova, de lehet spiritusz egy újabb felállásban akár... (×08.29.)

ha egy befogadó élből elutasít valamit, akkor egy alkotó előtt egy lehetetlen feladat tornyosul, mert szinte kizárt, hogy mondjuk egy sorozatnál úgy futtasson ki egy évadot, hogy a néző elégedetten álljon fel a végén... borzasztóan nem esett jól, hogy az írók nem bírták elengedni coulson-t, így olyan handycap-el indult az évad nálam, amit nem tudott ledolgozni a végéig -még akkor sem, ha elfogadható magyarázatot adtak végül a visszatérésre... kicsit szétesőnek is éreztem ezt a tizenhárom részt, mintha egy hosszabb útkeresés után akadtak volna rá a készítők a megfelelő fókuszra... az sem véletlen, hogy néhány epizód után félreraktam pihentetni, főleg mert sokkal erősebb sorozatok árnyéka vetült rá akkor, de az sem véletlen, hogy utána meg egyhuzamban toltam lefele a maradék kilenc epizódot, és nem csak kötelességből, hanem mert épp’ abban a pillanatban jól esett nézni... ha akarnak, még mindig be tudnak húzni kis-whedon-ék, erre a baromi élvezetes fitzsimmons-epizód volt idén a legjobb példa. titkon reménykedem, hogy a jövőre esedékes befejezésig még több ilyen emlékezetes részben lehet még részünk.

„show me what you are.”

hogyan közelítsünk az ál-coulson-ban lakó lényhez? hát daisy érzelmein keresztül! ...először is jó volt látni hősnőnket erősen, aki mindenáron a végére akar járni a rejtélynek, aki a kezét sem fél bepiszkolni, és aki már úgy gondolja, hogy túl van a mentora halálán. think again, little girl... cloe bennet-nek jól áll ez az arc, de tudja ő sebezhetően is játszani daisy-t, mint amikor felnyitja a leveleket -vagy amikor a coulson-szerű lény kimondja az eredeti nevét... gondolkodtam azon, hogy jobb lett-e volna ez a vonal, ha inkább may kapja ezt a szerepet, de mivel coulson és daisy kapcsolata is kellően szoros volt anno, ezért nem gondolom, hogy rosszul döntöttek az írószobában... az érzelmek felkorbácsolása mellett azért nyílegyenesen repülünk a finálé felé, most már tudjuk, hogy csupán a világ uralma a célja az évad-gonoszunknak (mi más?) -aki persze ezt nem rest ki is mondani egy klasszikus gonosz-monológban... (egyéb érzelmek az epizódban: a prof múltjának kísértete, deke lelkesedése a családi projektben.) (a chronicon-ok kicsit lógnak az évad szövetén, bár az is lehet, hogy már a jövő évre készülnek velük...) (×08.28.)

„created billions of willing hosts, waiting throughout this galaxy. just as you imagined.”

a kezdetek óta szeretnek játszani az írók coulson-nal (és velünk), mindig körülvette a személyét egy nagy adag rejtély, eleve halottan érkezett a show-ba, ugye... így azt hittem, hogy most is tovább nyújtjuk majd a kérdéseket a feje körül, de aztán a múltkori sokkoló cliffhanger után hamar jobban lett, és most már pontosan tudjuk, hogy miként lehet velünk ismét, épen, nélkülözve az igazi coulson személyiségét... és elfogadható magyarázatokat kaptunk, hozzákötve több elemét is a múlthoz, a monolitokhoz és egy nagyon emlékezetes coulson-megmozduláshoz. plusz az entitás alap-jellegét is megfeleltették nekünk a ghost rider-rel, hogy ne érezzük idegennek ezeket a testrabló űrlényeket a sorozatban... de a jelenben is jól kihasználták ezt a test-ugrálós képességet, kicsit kacérkodva a horror-hangulattal is, és persze az ilyenkor kötelező nagy kérdőjelek is ott voltak -azaz hogy sosem tudhattuk, hogy épp’ akkor kiben bújik a gonosz-néni... kicsit megvezettek az évadban tapasztalható romantikus évelődéssel, mert azt hittem, hogy tényleg össze akarják hozni a két ezer éve velünk lévő mellék-karaktert, de csak meg akarták ölni az írók az egyiküket... (×08.28.)

„people fantasize about doing something heroic, but in the end, they save their own skin.”

szokatlan húzás egy ilyen évad közepi duplarész, ami ráadásul egy finálé tüneteit mutatja, összehúzza a szálakat egybe, és közben pörög megállíthatatlanul, mint egy elszabadult quinjet... nem mondom, hogy a sorozat írói lennének a környék legnagyobb titok-tartói, mert azonnal kitalálható volt, hogy a vörös hajú űrlény-néni miben sántikál, ahogy az is, hogy miként ússza meg az epizód végén az ellene elkövetett merényletet... viszont jól játszanak azzal, hogy mindkét oldal hiteget minket, hogy a másik a gonosz, és úgy tűnik, hogy sem a világ-pusztító, sem a személyes bosszúját hidegen tálaló vadász sem pozitív karakterek, mert hiába szerepel ál-coulson listájában a ’világ-megmentés’ szó is, lelkiismeret-furdalás nélkül megtenne bármit, hogy a saját céljait elérje... jól sikerült összefűzni a három szálat úgy, hogy egyszerre növelték a feszültséget mindenhol, fenyegették hőseinket halállal és atom-bombával egyaránt, jó volt érezni a pezsgést a nagy rohanásban. viszont már megint ökölbe szorul az öklöm attól, hogy az első évad óta nem képesek kiadni a sorozat zenéit, mert bear mccreary most is előszedte az epizódok kedvéért a pincében porosodó taiko-dobjait... a nagy összeborulások szívmelengetőek voltak, viszont a látszólagos happyenddel egy percig sem sikerült meggyőzni -főleg hogy pontosan tudtuk, hogy négy epizódnyi gebaszt ötölnek ki éppen az írók, miközben a srácok isszák a sörüket a kantinban... (deke örök problémázásával és arcoskodásával eléggé ki tudnak idegelni, de azt jól fogadtam, ahogy a csillogó lelke összekapcsolódott a kissé pszichopata snowflake-ével.) (×08.26.)

„he’s a match. same dna as coulson.”

na, megint a lassú csavarásos szakaszba értünk, ahol türelmesen ki kell várni, amíg elérünk a zúzáshoz... fitzsimmons-ék pénz spórolnak a produkciónak azzal, hogy visszateleportálták magukat a bűn-bolygóra, ahol már jártak korábban, mert így nem kellett új díszleteket építeni -ezt a szálat leginkább anthony michael hall kedélyes gengszter-főnöke mentette meg. plusz érkezett csinos rejtélyként karolina wydra karaktere is, aki hogy-hogy-nem pont akkor akar a földre jutni, amikor arról van jövendölésünk, hogy a mindent-elpusztító-lények gazdája a föld felé tart. szóval minimum gyanús a nő... a shield bázis környékén meglehetősen nyugodtan zajlanak az események, egy daisy rengéssel megakadályozzák gonosz-coulson-ék szökését, és a halál-madár hordozókat is gond nélkül elkapják -hogy aztán minden összeomoljon, és az őrmester kéjesen kimondhassa az epizód címét... az érzelmeinkkel továbbra is jól játszanak, coulson látványa mindenkit felkavar, és daisy a mi hangadónk, akik felteszi a legfontosabb kérdést: miért is ment szét a jojo/mack páros...? ja, és deke is ott sertepertél, és még mindig idegesítő... (×08.25.)

„a love like that is stronger than any curse.”

a kezdetektől bírom fitz-simmons-t, egyszerre hozták a sorozatba a humort és a kötelező tech-blablákat, aztán egyre közelebb férkőztek a szívemhez, ahogy fejlődött előre a kapcsolatuk, ahogy az írók elkezdték rájuk pakolni a súlyokat. és bátran építkezhettek is erre a kettősre, mert mondjuk ki, hogy elizabeth henstridge és iain de caestecker a sorozat legjobb színészei, így mindig öröm látni, amikor kijátszhatják a teljes érzelmi eszköztárukat. mondjuk egy epizódban, ami a kapcsolatuk építésére van szánva -a maga kifordított shield-es módján... régóta vannak már elszakítva a szerelmeseink, így bőven volt mit tisztázniuk, bár nem volt egyszerű dolguk azzal, hogy az agyuk közben játszott velük, szürreális irányokba víve el a komoly témákat. így menekült el gemma a felnőttes gondolatok elől a gyerekkorba, és így támadhatott rájuk a tudatalattijuk sötétebb fele, kicsit japán horrorba is elhajlítva a hangulatot. de persze érkeztek csapások is a múltból, végig kellett élniük régi drámákat újra, és a framework töredékei is beékelődtek az emlékek közé... az a jó, hogy nem csak hangoztatják az írók, hogy fitz és simmons tökéletes páros, hanem nézőként is érezni ezt, még akkor is imádni-valóak, amikor öt centiről üvöltenek bele a másik arcába. mert azt is csak szeretetből teszik... (×08.25.)

„every dream is someone else’s nightmare.”

no, lássuk, mennyire sikerül hatékonyan elfogadtatni velem az írószobának a a gonosz-coulson ötletet... mert derekasan próbálkoznak árnyalni a képet, nem is igazi fenyegetés lesz ő, hanem világmegmentő -ennek ellenére egy keménykedő seggfej maradt, aki simán arcon üt egy nőt is... oké, értem, sok borzalmat látott már életében, és azért lett ilyen, de attól még nem szívesen nézem... viszont az rendben van, hogy összepárosították may-jel, és megtámogatták a dinamikájukat némi flash-sekkel is, ahol a kedves-coulson-t üdvözölhettük (csak a hallucinációk miatt voltak egyforma mondataik a két karakternek, vagy akarnak még valamit kavarni a rejtély körül?)... az űrben felbolydították kicsit a felállást, daisy és a szexuális feszültségtől feszülő ügynök-páros hazaindult, miközben elérték, hogy a fitzsimmons újra együtt lehessen -persze nem boldogan összeölelkezve, hanem egy fenyegetés árnyékában, életveszélyben... no, úgy tűnik, hogy enoch furcsa népéről is kapunk idén információkat. ezt mindenképp üdvözlöm (az új egyedünk ebből a fajból egy hölgy, akivel csupán az volt a bajom, hogy végig egy idősebb kiadású zendaya-ra emlékeztetett, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól)... évadközi átvezetésnek érződött ez a rész, ahol módosul kicsit a sztori-ívek pályája -és egész működő formában hozták le ezt az átmenetet... (×08.24.)

„probably too fast, but how would you feel about bringing an alien bird into our relationship?”

tényleg hat évnek kellett eltelnie, hogy maurissa tancharoen az arcát is adja a saját sorozatához? ráadásul egy ilyen butuska insta-csajszit választott magának... de egyébként is volt egy kis könnyedebb tónusa az epizódnak zeke visszatérésével, aki a jelenben maradva a jövőbe tekint -és kiárusítja a shield technikáját a nagyközönségnek, a framework-ből például vr cuccot csinált, de az egész startup-ja olyan, mint egy úri huncutságokat áruló szilícium-völgyi rémálom... ja, igen, a sormintának megfelelően ezt a részt most a földön töltöttük, elég alacsonyan is maradt az érdeklődési fokom, bár azért egy fél fokkal azért feljebb tudták tekerni a pulzus-számomat a nagy kergetőzés közepette, may-nek is volt egy dögös bunyója, mack meg piszok nagyokat tud ütni, ezt is láthattuk... eközben egy kis horror is bekerült a hangulati katyvaszba, méghozzá a boncolós-testrablós vonalból, bár engem nem is a zombivá változtató űr-denevérrel sikerült felzaklatni, hanem azzal, hogy nem bírták ki az írószobában, hogy yoyo-nak ne zúzzák ossze a magánéletét néhány rész után... (×06.03.)

„welcome to the house of games. please check your weapons and moral high ground, then walk through the scanner. robots, droids, mechs, cyborgs, and synths are strictly prohibited.”

nem elég, hogy félreraktunk minden szuperhősös hangulatot, és teljesen scifibe borították a készítők ezt az epizódot, de még a gonzóizmust is fullba kezdték nyomni, azaz egy mély főhajtás nyúlták le hunter s. thompson legismertebb témáit... és ez egész jó mókának bizonyult, főleg a két páros közös pillanatainak köszönhetően, fitz és enoch-ról tudtuk eddig is, hogy jól működnek együtt, és a robotnak, izé, chromicon-nak voltak tök jó humoros megmozdulásai is, de azt nem gondoltam, hogy ennyit fogok vigyorogni az űr-drogtól megkészült, cukin lelkizős jemma és daisy pároson is... de persze az utolsó percekkel el kellett rontaniuk az íróknak a hangulatot, mert ez a mániájuk, szerintük mi nézők élvezzük azt, hogy megállás nélkül hitegetnek azzal, hogy végre újra együtt lesz a fitzsimmons csapat, aztán ránk csapják az ajtót... (bear mccreary félrerakta erre az epizódra a nagy-zenekarát, és mindenféle szintikkel vette körül magát, sőt, még egy kis klubzenét is írt a galaxis legveszélyesebb kaszinójának hátteréül...) (×05.26.)

„no version of coulson would come in here without an exit strategy.”

az űrben zajló mentő-küldetés a legizgalmasabb aspektusa az évadnak -tehát logikusan padoztassuk a csajokat egy egész részen át... hű, eléggé elveszítettek múlt héten a srácok az évadnyitóval, annyira, hogy most sem sikerült bennem felgyújtani a tüzet, de persze a lelkesedéde-deficit ellenére is végigpörgettem az epizódot, mert a karakterek sorsa továbbra is érdekel... mármint a régi arcoké, mert gonosz-coulson-ék tevékenysége sajnos eléggé hidegen hagy, még akkor sem akarok velük sok időt tölteni, hogy a föld elpusztítása a céljuk, és ehhez még menő kütyüjet is szereztek... fitz-et bírom nagyon, de ez a külön kalandja sem mozgatott most meg, szerintem még mindig pipa vagyok legbelül, hogy már megint volt pofájuk az íróknak szétválasztani őket gemma-val... így belegondolva egyetlen dologgal voltam ma elégedett: azt mindig jó nézni, ahogy may néni szétrúgja a seggeket... (néhány keménynek szánt nézésen túl clark gregg nem játssza máshogy ezt az alter-coulson-t, bár lehet a koncepció része is, hogy ugyanúgy beszél, mint az eredeti...) (×05.18.)

„-you learned to read alien?

-of course. what have you been doing over the last year?”

túl sokat utalgatott a sorozat korábban a nagy marvel univerzumra ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzük azt, hogy ezt az évadnyitót sehogysem lehet beilleszteni az időrendbe -illetve, ha nagyon akarják, akkor ráfogják a tavalyi timey-wimey-ra, hogy akkor létrejött egy alter-univerzum és sluss-passz, nekünk nézőknek meg ezt el kell fogadnunk, és továbblépni... oké, tegyük ezt, rakjuk félre az összefüggés-mániás geek énünket, inkább keressünk egy másik problémát, amin lehet rágódni: mondjuk coulson-t... én szeretem azt, amikor valamit tökéletesen kielégítően zárnak le érzelmileg, ilyenkor el tudom engedni a karakterek kezét -miközben megszakad a szívem, persze. és teljesen megértem, hogy az írók jobban ragaszkodnak a gyermekeikhez, vagy akár a színészekhez, mint én, ennek ellenére értetlenül állok clark gregg visszahozása felett, mert semmissé teszi a csodálatos búcsúját... oké, oké, rinyálok, mint az egyszeri pistike, akihez frissen kötötték be az internetet, inkább írok röviden arról, hogy milyen volt az epizód -ahhoz képest, hogy még érzem, hogy vissza kell rázódnom az egy éves kihagyás után, mondjuk azt, hogy oké volt, akadt akció bőven, az űrben kóborló csajok igencsak bekeményítettek, és nem meglepő módon az tetszett a legjobban, amikor yo-yo magánéletével foglalkoztunk, mert olyankor kicsit a földhöz ragadtunk a sok fantasztikus kaland közepette... (×05.11.)