soroló

„i’ve been queen barely ten years. and in that time i’ve had three prime ministers. all of them ambitious men, clever men, brilliant men. not one has lasted the course. they’ve either been too old, too ill or too weak. a confederacy of elected quitters.”

biztos az én hibám, hogy a fináléknál valami többet várok, mint egy évadközi epizódnál, ezért kicsit értetlenül szoktam állni az olyan csendesebb befejezéseknél, mint amilyet most is kaptunk -azért baj ez, mert ha lenne türelmem, akkor nyugodtan ki tudnám várni, hogy az epizód végére értelmet nyerjen, hogy miért itt és ezzel a történettel fejeződött be az évad... mert peter morgan le akarta kerekíteni ezt a szakaszt, így ahogy a szezonnyitóban, úgy most is a királyi házasság került a középpontba. fülöp megint baklövést követett el, aminek lehettek volna súlyosabb következményei is (a legfőbb herceg és egy szovjet kém egy közös partiban, körülvéve minőségi örömlányokkal...?). és aztán a sok mismásolás után eljött a konfrontáció ideje, és az a baj, hogy az évek során már kiismertük a nyughatatlan férjet, így nekünk nézőknek egy percig sem volt meggyőző a fogadalma. viszont öröm volt nézni a színészeket a nagyjelenetben, főleg azt szerettem, amikor claire foy arcára fókuszált az operatőr. (és nem ez volt az egyetlen eset erre, pl. amikor michael elmesélte fülöp kétes dolgait, akkor sem váltogattuk a szögeket, mint ahogy hagyományosan egy párbeszédet szokás felvenni) (talán egy valami mutatja, hogy fülöpben tényleg átfordult valami -ezúttal személyesen is részt vett a gyermeke megszületésénél.) (##01.06.)

nem állt le az élet a buckingham palotában, meg-meglódulva zajlanak a történelmi események és magánéleti drámák az ódon falak között... többnyire működött idén is a peter morgan készítő által preferált dramaturgia, miszerint minden epizódot egy egészként kezel, amik egy-egy témát járnak körül -ez alól talán csak a tripla kezdés volt kivétel, ami fülöp útja miatt kezelhető egy egységként. eléggé összefésülődtek a történelem-könyvekből megismerhető események és a karakter-pillanatok, bár rendre az utóbbiak javára billent a mérleg, illetve a legtöbb dolog ügyesen be volt csomagolva a személyes aspektusba. idén talán keményebben mertek egy-két foltot is rajzolni a királyi családi portréra az írószobában, sőt, mondhatjuk, hogy fülöp egészen negatív színekben is tündökölhetett. és bár ki-kinézünk a család többi tagjaira is (margit hercegnő még mindig egy csoda, de az ellentmondásos edward-nak is lehet örülni, amikor képernyőre kerül), de azért az uralkodó került a legtöbbször a középpontba. és claire foy meg is hálálta ezt, mert végig meggyőző alakítást hozott -nem is tudom még elképzelni, hogy jövőre már valaki más (olivia coleman) játssza majd őfelségét, annyira összekapcsolódott bennem a művésznő a szereppel. de ez a világ rendje, haladnak az évek, és úgy hiteles, ha a karakterek is öregednek a képernyőn.

„charles’s education is my responsibility.”

szegény károly herceggel alig foglalkoztunk, pedig ő is szignifikáns része a királyi családnak -a trónörökös, ugye. úgyhogy most egy kicsit mellékvágányra tettük a fő történeteket, hogy legyen hely az ő megpróbáltatásainak is. illetve, hogy kicsit mélyítsük a megértésünket fülöp iránt, így egészséges arányban láthattuk a hatvanas éveket és a harminc évvel korábbi flashback-eket, azonos témákban, a bullyig-ban, a kirekesztésben, és abban, hogy a különböző lelkületű emberek különböző módon veszik azt, amikor hajlítják egyre a lelküket -mert valaki megerősödik az ilyen nyomás alatt, valaki viszont megtörik... emlékszem nálunk a középiskolában évekig ment a zaklatással felérő avatás, mert mindenki úgy gondolta, hogy ha már neki is át kellett élnie a kellemetlenségeket, akkor visszaadja azt az újoncoknak, aztán egy végzős osztály megelégelte ezt, és visszafogták a szemétkedést, megtörték a kört. de azért voltak gyengék, akik így is kaptak eleget, mert mindig vannak gyengék, és a tinik mindig ki is szúrják a gyengéket. a saját tapasztalataimból (is) kiindulva el tudom ítélni fülöpöt, mert pontosan tudta, hogy mi vár a fiára, ha elküldi a zord skóciába, mégis valami téveszmés apai megszállottság miatt úgy gondolta, hogy nem fog sérüléseket okozni a mimóza gyermekének -látva ezeket a gyötrelmeket, sokmindent megértettem károllyal kapcsolatban... (a szimultán múltban a nácik magas szintje volt a meglepő, plusz a dráma, amit a testvér halála jelentett (ami után nem is értem, hogy hogy maradhatott meg fülöpben a repülés-mánia). az meg megmosolyogtató volt, hogy nem is kellett látnom a tűztornyot, azonnal tudtam, hogy melyik jelenetet forgatták sopronban.) (##01.06.)

„our queen is dancing, sir. with an african.”

azt eddig sem titkolták peter morgan-ék, hogy a következő évadtól lecserélik a szereplőgárdát (már meg is indultak a bejelentések és a pletykák), és én eddig furcsa gondolatnak tartottam azt, hogy érett negyvenes/kora ötvenes színésznőket emlegetnek, de ez az epizód szépen reflektált az elmúlásra, ami szükségessé teszi ezt a radikális cserét. és nem csak arról van szó, hogy az elmúlt két epizódban ugrottunk négy évet, hanem hogy magát a királynőt is foglalkoztatni kezdte az öregedés, hogy lassan beér a közép-korúak korszakába. és ezt gyönyörűen állították párba a nála három évvel fiatalabb, ragyogó megjelenéssel sugárzó jackie kennedy-vel... tetszett a hullámzó viszony, amivel erzsébet a first lady-hez hozzáállt -mert az első reakció a féltékenység volt (elég volt ránéznie a férje pincsikutya tekintetére), aztán szimpatizálni kezdett vele, amikor a sok közös belső tulajdonság kiderült kettejükről, majd jött a koppanás és a düh, a problémák felfedése, végül szánakozás fejezte be a sort a világ leghíresebb merénylete után. egyébként erzsébet ma az intuitív oldalát mutatta meg igazán (intellektuel nem nagyon van neki, ahogy arra ma margit hercegnő is rámutatott), mert minden tanácsnak ellentmondva hozott döntéseket -és talán ezeknek a megérzéseknek és szívre-hallgatásoknak köszönheti azt, hogy sikert ért el a végén (talán még a lenin-portrét is visszacserélték az övére afrikában)... (régóta tisztelem michael c. hall-t, de ez a hunyorogva játszott kennedy-je nem győzött meg. viszont jodi balfour jackie-s kiejtése nagyon rendben volt.) (##01.06.)

„i thought you hated the idea of marriage.”

tudok örülni annak, hogy a sorozat a teljes királyi családdal akar foglalkozni, nem csak az uralkodóval -elvégre nem az a címe, hogy ’elizabeth’... sok mindent ellentmondásosnak éreztem az epizódban -hogy egy szép képpel éljek, úgy viszonyulok az eseményekhez és a karakterekhez, mint mikor margit hercegnő elvonul a hintóval, és a kerekek alatt felbukkannak a helyre kis lószar-halmok... mert például margit kiharcolta végre a hét/határra szóló lakodalmát -mert azt hiszi, hogy ezzel lázad a családja ellen. ugyanakkor az ifjú férj meg a családi problémáit kompenzálja, miközben igazából csak egy szabad művész akar lenni, aki odarakja a farkát, ahová csak kívánja... (btw, örültem, hogy a női mellek láttán végre azt éreztem, hogy egy netflix-sorozatot nézek, ugyanakkor a királyi család tagjait még mindig nem merték a maguk pucér valóságában megmutatni...) a királyi párral még nehezebben állok a hadi-lábamon, mert egyfelől aranyosak, ahogy a gyermek-várás alatt bohóckodnak szerelmetesen, ugyanakkor véééééégtelenül sznobok tudnak lenni, ha olyan kedvük van. de legalább erzsébet nem próbálta megakadályozni a testére frigyét, pedig kerekedtek a szemei, amikor a titkárok elkezdték sorolni a szeretők hosszú listáját... no, hirtelen több hónapot haraptunk az időből, már be is köszöntött a modern hatvanas évek -úgyhogy a sznobok egyre többször fintoroghatnak majd, hogy zajos ricsajra táncol az ifjúság az ódon falak és festmények árnyékában... (##01.04.)

„are there any circumstances, do you feel, where one can be a good christian and yet not forgive?”

még túl közelről veti az árnyékát a háború a sorozat jelen-béli korszakára, így nem meglepő, hogy könnyen ki lehet ásni a csontvázakat a szekrényből, ha élhetek egy ilyen zavaros képpel... annak ellenére, hogy a dramaturgiai szerkesztésből össze lehetett rakni a képet, sokáig húzta peter morgan, mire felfedte a nagyon titkos iratok tartalmát. de a rész érdekessége az volt, hogy nem a bűnökön volt a hangsúly, hanem a megbocsátáson. mert még egy keresztény embernek sem könnyű feldolgoznia azt, hogy az isteni tanítás szerint köteles megbocsátani egy náci kollaboránsnak, akinek a tettei miatt brit emberek vesztették életüket... (maguk a készítők is csendesen ítélkeznek, minden kétkedő számára bevágják a végefőcím elé a bizonyíték-erejű fotókat az igazi edward-ról/david-ről, mindenféle szöveges kommentár nélkül) eddig is láttuk már párszor imádkozni az ágy mellett erzsébetet, így talán annyira nem meglepő, hogy talált az életében egy spirituálisabb ösvényt is (csak a szemem sarkából pillantottam meg paul sparks nevét a főcímben, aztán elhessegettem a gondolatot, ’áh, minek jönne ő egy angol sorozatba?’ -aztán tényleg feltűntek a jellegzetes arcvonásai a tévéképernyőn...) (volt néhány aranyos jelenet a mai epizódban, tommy és a játékfigurája épp’ úgy megmosolyogtató volt, mint a spiccesen lelkes fülöp...) (##01.02.)

„perhaps i should surround myself with younger, more dynamic people with one foot in the real world!”

amikor töriszakra jártam, sokan furcsán néztek rám, hogy miért izgat annyira a huszadik század második fele, pedig a földcsuszamlás-szerű változások miatt szerintem tényleg nagy figyelmet érdemelne -és a hatvanas évek küszöbén lendültek igazán mozgásba ezek a társadalmi változások, a világ megállíthatatlanul robogott előre egy modernebb felfogású korba, elhalványultak a tradíciók, szűkültek a társadalmi szakadékok. és ezeket a változásokat a konzervatívok mindig piszok nehezen nyelik le... mindig érdekes az a felállás, amikor egy főszereplő téved és be kell látnia a hibáját, mert a nézőnek szokatlan élmény, hogy nem annak a karakternek ’drukkol’, akit igazán jól ismer, hanem egy újoncnak... de a palotában tényleg át kellett gondolni sok mindent, hogy az emberek már nem kizárólag felhős tekintettel néznek az uralkodó osztályra, hogy néha bizony le kell ereszkedni az elefántcsont-toronyból, ha nem akarják, hogy a közemberek végleg elidegenedjenek a királyi családtól. apró lépéseket haladtunk is előre, bár azért a kesztyűt magunkon tartottuk, nehogy a közönséges népek összepiszkítsanak minket... (tudom, hogy a brit casting szűkössége tehet róla, de tök jó látni a trónok harca színészeit itt is, kifésülködve, alig felismerhetően... áh, jut eszembe, fésülködés, a királynő megkapta végre az ikonikus hajszerkezetét!) (##01.01.)

„it's a margaret i’ve never seen before.”

nem is olyan nehéz dolog ez a casting: ’kell egy magas jóképű angol egy történelmi sorozatba -kinél van matthew goode száma?’... persze örülünk az úriembernek, mert pont arra a sármra volt szüksége margitnak, amit ő tud nyújtani... idén először a hercegnőre vetült egy kicsivel több fény, és ennek csak örülni tudunk, mert ő a legemberibb karakter az udvarban, egy szabálytalan gyémánt, aki most végre megtalálhatta a szabálytalan párját, és közben elegánsan söpörhette félre a konzervatív rögeszméket. komplett kis love-sztorit kaptunk ma, ami úgy sodródott a hagyományos mederben, hogy közben mégis vonzott magával a frissessége és szexisége segítségével -pedig még egy csók sem csattant el, csupán egy vörös fényű fotólaborban előhívtak egy képet... vanessa kirby minden szinten kivívta a csodálatom, mert nem csak a szépségével ragyog a képernyőn, de jól áll neki az intimitás és a túlzó melodráma is (lásd még a ’részegen szétverem a szobám’ jelenetet)... persze nem is peter morgan-ről lenne szó, ha ezt a bimbózó románcot ne állítaná párhuzamba egy elhidegült házassággal (még párhuzamosan is van vágva a két esti készülődés), de új miniszterelnök látszat-házassága is intő jel. (hehe, tényleg találtak az ötvenes évekből egy ’princess’ című dalt a kezdéshez...?) (##01.01.)

„one always has to accept one’s own part, i believe in any mess.”

megfordult a fejemben, hogy panaszkodjak arra, hogy néha túl-dramatikusnak érzem a sorozat rendezését -most például a vonat-útnál éreztem ezt (baljós zene, közelik a kerekek közé szerelt kameráról), aztán kiderült, hogy a miniszterelnök ezzel a vonattal érkezik az utolsó audienciájára, ráadásul az ellenséges közvélemény fizikailag is képes kimutatni az ellenszenvét iránta, így helyére kerültek ezek a rendezői döntések is... szépen egymás mellé került ma két ember bukása, mert nem csak az ország kapott egy új vezetőt (aki egyébként semmivel sem jobb az előzőnél, sőt, szemrebbenés nélkül képes hazudni a hatalom érdekében), de a válás témája is elért a csúcspontjára... a keretes szerkezetnek köszönhetően egy egységnek lehetett érezni ezt a nyitó három részt, mondhatjuk, hogy fülöp trilógiája volt ez. nem könnyű egyébként viszonyulni a királyi párhoz, mert míg örül az ember, amikor a látja, hogy erzsébet szerelmetesen néz a férjére a pingvines felvételek levetítésén, nehezen tudja megérteni a férfi vinnyogását, aki elismerést és megbecsülést szeretne magának -így nem tud ránk hatni az sem, amikor eléri a célját, és még nagyobb rangra emelkedik. egyébként így már nem lesz féltékeny a saját fiára...? (jelentősége volt ma a férfiak arcszőrének, a szakáll-növesztés után ma a bajusz-vágás kapott rivaldafényt. nem véletlen, mert a bajusz ekkoriban a régi korok jelképe volt.) (##01.01.)

„that’s not a royal tour they’re on, it’s a five-month stag night. whores in every port.”

azt hiszem mindenkinek háziorvost kell váltania, akinek nem azt javasolta eddig a sajátja egy kivizsgálás után, hogy napozzon egy kicsit jamaikán, majd attól jobban lesz... az epizódnak egyébként jót tett a napfény, gyönyörű felvételekkel mutatták meg a nemzetközösség igencsak távoli vidékeit, ahol fülöpék róják a tengeri mérföldeket. viszont nem tudom nem szóvá-tenni a hivatalos trópusi haditengerészeti viseletet -mert mi értelme a rövidnadrágnak, ha a térdzokni miatt így sem tud rendesen szellőzni a lábuk...? eléggé fülöp-centrikus epizódot kaptunk, amit persze matt smith erőteljes jelenléttel hálált meg, és amire mind a hercegnek, mind nekünk szükségünk volt, mert nem csak egy új életforma ígéretét hordozza a szív mélyén megtalált családi szeretet, de komoly lelki hánykolódásban is részünk lehetett, ahogy a szomorú (és nácikkal terhelt) múlt viharokat keltett az emlékezetben... eközben bántóan keveset foglalkoztunk a szuez-i kudarccal, csak néhány mondatban elintéztük a megalázó teendőket... azért a london-i helyszín nem volt teljesen tétlen, mert azt is végignézhettük, hogy egy nőnek mennyi megpróbáltatáson kell keresztülmennie, ha elviselhetetlen tehernek érzi már a házasságát (vagy csak egy csinos pincérnő egy férfiklubban)... (#12.31.)

„marriage is a wonderful institution, but let’s face it, who wants to live in an institution?”

oh, megvezettek a kezdéssel, mert azt hittem, hogy ugrunk néhány hónapot előre, a magánéleti válság közepébe, de nem hagyhattuk ki 1956-ot már csak a történelmi események fényében sem -és milyen lett volna, ha nem törik össze nekünk is igazán a szívünk erzsébettel együtt...? persze mi magyarok a saját ötvenhatunk felé húzunk, de az angolok szempontjából sokkal kritikusabb volt az ugyanekkor zajló szuez-i válság, mert nem csak a becsületüket sértette egyiptom merész lépése, de a pénztárcájuk is megérezte a legfőbb olaj-útvonal elapadását. már az előző évadban megismerhettük a problémákkal terhelt sir anthony eden-t, így most nem volt meglepő, hogy egy angolhoz nem méltó hevességgel reagált a válságra és magára nasszer elnökre... erzsébet viszont épp’ alkalmatlan arra, hogy beavatkozzon a politikába, mert a családja romjai felett kesereg (bár kicsit falsnak érzem a ’család’ kifejezést, mert például az első évadban sosem láthattuk őt igazán anyaként, és értem én, hogy az a szokás, hogy nevelők mellett cseperednek fel a felső-osztály gyermekei, de számomra akkor is furcsa, hogy egy anya ennyire leveszi a kezét a gyermekeiről). reménykedem benne, hogy fülöp hamarosan megtalálja a helyét az udvarban, és nem szenved továbbra is látványosan (és valószínűsíthetően egy balerina társaságában), mert ma is ott voltak azok a pillanatok, amikor jól működtek együtt erzsébettel, nem csak királyi párként, de szerelmes emberekként is. (#12.28.)