soroló

„authentic criminological artifacts.”

szóval egy novelláskötetben van egy írás, ami három rövid sztorit fog egységbe? cool... egy picit talán az az érzése az embernek, hogy volt három sztori charlie brooker fejében a tudattal való játszadozásról, amiket nem ítélt elég erősnek, hogy megálljanak önállóan, így összegyúrta őket egyetlen órába, de ez azért nem para, mert a keret működött, és a narráció és a mini-sztorik is úgy voltak felépítve, hogy kellően húztak magukkal -ráadásul mindegyik kis történet a technikai újdonságok mellett hozott személyes drámát is magával bőven (a fájdalom-függőséggel, a tudat-átvitellel és ööö... még több fájdalommal)... és persze ha megkapargatjuk a pofás bosszúállós felszínt, akkor találhatunk alatta olyan témákat is, amiken érdemes agyalni -például a testünk és a tudatunk különválasztásának gondolatát, ez utóbbi továbbélését akár egy új testben is (vagy rosszabb esetben egy plüss-állatban)... (oké, hogy külön sztorikat kapunk a sorozat minden részében, de ezek miért ne játszódhatnának egy univerzumban? ma többször is kacsintottunk korábbi részekre, akár egy félmondattal, akár egy képregénnyel.) (##03.23.)

mostanában súlyos idő-hiányban szenvedek, így pont ideális opciót kínál a blackmirror-i formátum, ahol egyszerre kapja meg a maga adagját a sorozat-rajongó és film-szerető énem is, kompakt egy órás mini-filmekben, amiket be lehet szuszakolni egy estére, mégsem igényelnek hosszútávú elkötelezettséget... az évad a szokásos novellás-kötet jelleget mutatta, voltak benne jobban és kevésbé jól működő részek, de szerencsére azért mindegyik olyan színvonalon dolgozott, hogy nem kellett folyton az órámra tekintgetnem -és egyébként is, még a legkevésbé működött epizódban is volt annyi ötlet, ami megmozgatta a fantáziámat. persze az megint jól kitűnt, hogy a könnyedebb, romantikusabb ajánlatokat erősebben preferálom, mint a sötét és cinikus jövőképeket...

„we found a dog at the warehouse.”

nem baj, ha minimál a koncepció, ha egy ötletre van felhúzva az egész epizód, de ahhoz adnia kell valami pluszt, hogy a maga egyszerűségében élvezni tudjam -mert sajnos negyven percnyi menekülés önmagában nekem nem tud igazi élményt nyújtani, mert hiába az összes rendezői erőfeszítés, ennyi ideig nem lehet fenntartani a feszültséget, urambocsá’, még fokozni is azt a végéig (pedig david slade megpróbált mindent, a fekete/fehér képeivel eleve baljóslatú hangulatot hozott, keverte a lassításokat a közelikkel és a gyorsabb vágásokkal, de mind-hiába)... talán lehetett volna hizlalni a részt, hogy egy kis világépítés és háttérismeret legyen a nagy menekülés mellé, hogy érzelmileg is invesztálhassunk a történésekbe. mert magában egy megállíthatatlan gyilkológép nem minden esetben félelmetes -főleg nem, ha egy állatra hajaz a kivitelezése... (most már értem, hogy miért vigyorgott mindenki pár hete a boston dynamics videóján, ahol két kutyaszerű robot masírozott át egy ajtón, amit az egyikük nyitott ki...) (##03.22.)

„it always finds your perfect match. in 99.8% of cases.”

én úgy gondolom, hogy meg lehet találni az igazi örök szerelmet -csak sajnos nagyon könnyű elveszíteni is azt... egyedülállóként és megrögzött romantikusként kellemesen bizsergető volt nézni ezt a (blackmirror-os mértékkel nézve) pozitív epizódot -úgy meg főleg érdekelt a téma, hogy mindig is idegenkedtem a randiktól, attól, hogy új embereket vegyek be az intim köreimbe, mert nehezen viselem a bizonytalanságot, és egy kapcsolat nem is áll másból, csak bizonytalanságból... úgyhogy nagyszerű témafelvetéssel dolgozott a rész, mert mi van akkor, ha egy algoritmus kiveszi a kezünkből ezt a bizonytalanságot, megmondja, hogy mikor kivel találkozz, mit egyél és hogy mennyi ideig legyél együtt az illetővel. riasztó is lehetne egy ilyen jövőkép (ami a mai adat-elemezős és randi-appos világtól nem hiszem hogy olyan nagyon elrugaszkodott lépés lenne), de az a nézői igény, hogy két főszereplőnek egymásra kell találnia, elsöpörte az összes kételyt... mert tök jól működött a kémia a képernyőn keresztül is, ahogy a zavarodottságukkal egyből egymásra hangolódtak (mert sokkal erősebb tud lenni egy ilyen kapcsolódás, mint bármilyen testi vonzalom), és szerencsére ma elzárva maradt az összes keserű cinizmus, a szerelem ledöntötte a sötét korlátokat... (tök jól passzolt ehhez a cuki történethez a sigur rós csilingelős dallamvilága, és örömmel láttam tim van patten nevét is a ’rendezte’ felirat mellett.) (##03.22.)

„the more emotional your response, the more vivid your memory of it is.”

valószínűleg mindegy, hogy hová teszed le a kamerát izlandon, mindenképp mutatós lesz a végeredmény, de azért persze john hillcoat profi szemén át a maga teljes gyönyörűségében pompázhatott... és ha már északon jártunk, akkor a hegyek és a hó látványa mellé érkezhetett a skandináv-krimis hangulat is, ami elég meglepő volt elsőre a blackmirror univerzumában -de aztán a rész közepe-fele megérkezett a különleges technika is, ami helyrebillentette az epizód helyét (szó szerint belelátni valakinek a memóriájába, egyszerre felvillanyozó és riasztó jövőkép). de a sztori ennek ellenére megmaradt egy alap európai krimi szintjén, azt leszámítva, hogy nem a nyomozókat követtük végig, hanem a tettest -illetve azt a szerencsétlen nőt, aki bekerül egy gyilkosság-spirálba csak azért, mert egyszer részese volt egy emberi hibának, és csak saját magát akarja védeni (szerencsétlenségére ehhez véres aratást kell véghezvinnie a fagyos tájon)... a vége-csavarra szerintem lehetett valahol titkon számítani -főleg ha az ember már elkezdte kiismerni charlie brooker cinikus agyát... (##03.21.)

„this is your parental hub.”

amióta van kisgyerek a családban, én is érzékenyebben reagálok a témára, és lehetőségeimhez mérten próbálok segíteni itthon abban, hogy ne törje össze magát nap-mint-nap... túlóvó családból származom, ahol a mindennapos aggódást szerencsére nem kísérte szigor, így bár féltettek minket, tiltva nem sok mindentől voltunk... kettősséget érzek a mai epizódban, mert igazi blackmirror-os metódussal megmutatta, hogy milyen az, amikor egy jóra is használható technikai újdonságot nem sikerül megfelelően alkalmazni, ugyanakkor a karakterek (és főleg az aggódó anya) számtalan kétséges döntést hoztak. a problémás ingerek kiszűrésével egy buborékba helyezte az anyuka szöszit, ami persze hangosan durrant ki, és ezek után a tini éveket is borzasztóan kezelte, csendben ülve, a monitort bámulva próbált beavatkozni, ahelyett hogy leült volna a lányával kibeszélni a problémákat. persze hogy dráma és robbanás lett a végén... bár jodie foster ügyesen végigvezette a színészeit a szituációkon, igazán nem tudott feszültséget vagy a sorozatra jellemző kellemetlen érzést csiholni a szolidan felépített forgatókönyvből... (##03.20.)

„it’s a bubble universe, ruled by an asshole god.”

ay, ay, charlie brooker kapitány ismét elénk kormányozta a zászlóshajóját, miként az internetre sugározta a disztópikus jövőképe újabb rémálmait... trükkös volt az évad eme első epizódja, mert első körben egy trek-paródiának tetszett, ahol jókat mosolyoghatunk a techno-blablákon és túlzásokon; a következő szemrevételezéskor megsajnáltuk a főhőst, aki egy kirekesztett zseni, egy szociológiailag elszigetelt személy, akinél teljesen megértjük, hogy a virtuális játszóterére menekül; harmadszorra már kiforgatták mindazt, amit elsőre tapasztaltunk, az űrhajón nem móka-és-mese az élet, a főszereplő meg a biteken és bájtokon keresztül mutatja csak ki igazán, hogy mekkora alávaló féreg... és innen kezdődik igazán a játszadozás az elménkkel, mert egy elkezdünk piszokmód szurkolni azért, hogy egy csapat csupán virtuálisan létező karakter hirtelen halált haljon, kiszabadulva ezzel szellemi börtönükből... jesse plemons egyszerre tudja hozni az esendő figurát és a rohadékot is, jimmi simpson-nak van egy tök erős drámai jelenete, de természetesen mindenkin túlragyog cristin milioti, aki a mosolyával és szándékos túlzásaival derűt csempész az űr hidegébe -és a kedves/cuki arca ellenére azt is elhiszem neki, amikor felháborodik azon, hogy a virtuális énjét megfosztották a puncijától... (##03.19.)

„bees themselves were virtually extinct so what our adi-s do is effectively stand in for them. they’re solar powered. they don’t need nectar. but they pollinate flowers the same way.”

huh, először megijedtem, hogy másfél órát kell szánni egy nyomozó epizódra, pedig sejthettem volna, hogy charlie brooker megint kifundált valamit, amitől minden új perspektívába kerül -hogy a kimért brit nyomozós stílus csak egy álca... hamar kiderült az is, hogy szükség lesz a másfél órás játékidőre, mert igen komoly ökoszisztémát sikerült felépíteni a részhez, rengeteg érdekes és fontos téma állt össze egy nagy egésszé -mert úgy támadnak igazán a kis dolgok, ha valamiféle egység lesz belőlük (kacsint)... érintettük az állatok kihalását, és annak következményeit az élővilágra; a rossz kezekbe kerülő technológiai innovációt; a kormányzatok mániáját, hogy mindent meg kell figyelniük; az internetes bully-ingot; és főleg a következmények nélküli szociális média világot -vagyis pont arra kaptunk egy durva példát, hogy mi lenne akkor, ha tényleg lennének következményei minden egyes leírt szavunknak, hozzászólásunknak, be-hashtag-elt mocskolódásunknak... a nyomozós hangulatból könnyen csúsztunk tovább a horror/thriller irányba (már-már klasszikus állatos ijesztgetésbe), amiket jól oldottak a főhősnő fanyar humorával (a trainspotting óta próbálja a fülem megszokni kelly macdonald akcentusát, kevés sikerrel). (volt valami fura a rendezésben is, rengeteg szokatlan kép-kivágást használt, aszimmetrikusan eltolva a fókuszpontot, bár elidegenítő hatásként jól működött.) ...hjaj, nem kéne esténként nézni ezeket az epizódokat, mert ilyenkor mindig hosszan kattog még utánuk az agyam... ($$12.01.)

ha az a célja charlie brooker-éknak, hogy elbizonytalanítsanak abban, hogy jó nekem-e ebben a riasztó világban élni, akkor idén is jó úton jártak... mert továbbra is nagyon érdekes és fontos és sokszor kényelmetlen témákat feszegetnek, becsomagolva az aktuális problémákat a ’nem túl távoli jövő’ elringató illúziójába -de azért minden alkalommal érezzük, hogy ezeken az utakon járunk jelenleg is, és kurva nagy baj lesz, ha el is jutunk majd odáig... de tényleg, kötelezővé tenném egy-egy rész megnézését mondjuk az interneten masszívan használó tömegeknek, hátha egy kicsit, csak egy kicsit elgondolkodnának... és az a jó, hogy miközben leforráznak, gyomron vágnak és beindítják az agy-tekervényeket, gondosan ügyelnek arra is, hogy azért jól is szórakozz az epizódok nézése közben. ehhez pedig jól jön a minőségi készítő csapat, és a nagyon erős színész-válogatott, akik gondolom most már első szóra ugranak, mert tudják, hogy megtiszteltetés egy ilyen kult-klasszikusban részt venni... de tudjátok minek örültem a legjobban az évad folyamán? hogy a sok sötétség mellé beengedtek egy kis napfényt is, egy kis romantikát, lopott boldogságot. mert kell hogy higgyünk abban, hogy a riasztó jelek ellenére várhat ránk egy szebb jövő is...

„it’s a lot easier to pull the trigger when you’re aiming at the bogeyman, hmm?”

a technika-használat visszásságait a középpontba állító sorozat hogyhogy nem hozta eddig szóba a katonaságot? pedig tudjuk jól, hogy minden technikai újdonságot lehet fegyverként használni... (szerintem a mai rész nézése közben a tábornokok erősen jegyzeteltek...) pedig először azt hittem, hogy azt kell majd írnom, hogy a blackmirror a zombikat is felvette a repertoárra, de szerencsére ennél okosabb csavarokkal operálnak charlie brooker-ék... mert szokás szerint a katonaság által használt csoda-kütyü csak egy eszköz, aminek a segítségével valami komolyabbról akarnak mesélni. például a módszeres és kíméletlen népirtásról, amire valamiért mindig tudnak valami számukra ésszerű magyarázatot találni a tömeggyilkosok... vagy szintén érdekes felvetés volt az, hogy az emberek igazából nem akarják megölni a fajtársaikat, és kondicionálni kell a katonákat is arra, hogy meg tudják húzni a ravaszt, és utána ne menjenek tönkre az ember-élet kioltása miatt... a rész megvalósítása szokás szerint pöpec volt, főleg a megfelelő belső-nézetes kamera-szögekre figyeltek oda. maximum azért lehet egy picit panaszkodni, mert a harmadik/negyedik glitch után már lehetett sejteni, hogy mire megy ki a játék, így az áll-leejtős releváció ma elmaradt... ($$11.12.)

„...sounds like heaven.”

hjaj, kezdjük egy egyszerűbb témával, mielőtt igazán mélyre mennénk: nagyon tetszik, hogy a pop-kultúra annyira meghatározó része az életünknek, hogy a segítségével tű-pontosan be tudjuk azonosítani a nagy korszakokat, elég egy dal, és pontosan tudjuk, hogy melyik korba csöppentünk -még egy-két mozis-plakát a háttérbe, tipikus ruházat a színészekre, és tökéletes lesz az illúzió. jelen esetben belinda carlisle szól a rádióból, lost boys plakát van a mozira kifüggesztve, és mindent beragyog a válltöméses rucikon lévő flitter csillogása -1987-ben járunk... mivel egy black mirror epizódot nézünk, ezért tudhattuk jól, hogy oka lesz annak, hogy a nyolcvanas években kezdődik a sztori, így az ember önkénytelenül is elkezdte keresni a jeleket, amikből rájöhet a nagy csavarra. és igazából az alkotók is tisztában lehettek ezzel, mert nem is nagyon akarták elrejteni a kulcsokat, maximum nem mutattak rájuk nyilvánvalóan. de. abszolút kibékültem volna azzal is, ha teljesen váratlanul egy csavar-mentes indie love-sztorit kaptam volna ezúttal, mert nagyon működött a rész szeretettel teli romantikus filmként, ahol történetesen két lány között izzik fel a levegő -de úgy pattognak a szikrák, hogy azt hiszem pár még a szemembe is belement... nem csoda, hogy én is egy pillanat alatt beleszerettem mackenzie davis-be és gugu mbatha-raw-ba. de. ahogy a klasszikus romantikus filmekbe szokás, eljött a dráma ideje, így felfedték a szomorú valóságot, a két karakter szívszorító háttértörténetét, plusz érkezett egy újabb érdekes elmélkedés a technika felhasználásáról. de. igazság szerint engem itt már csak egy dolog foglalkoztatott az utolsó jelenetig: hogy lesz-e annyi emberség charlie brooker-ben, hogy ezúttal félrerakja az örök keserű cinizmusát, és megadja a karaktereknek (és nekünk) a jól megérdemelt happy-endet... soha nem néztem még ilyen felszabadultan black mirror epizódot, imádtam minden pillanatát -kivéve azt, amikor a már korábban emlegetett szikrák csúnyán elkezdték szúrni a szemem sarkát... ($$11.10.)

„there’s no cure for the internet. it would never go away. it’d be glued to your name, a fucking stain on you.”

eddig sem éreztem magam biztonságban az interneten, de ezt az epizódot látva végleg összetört bennem a bizalom... oké, a nyitó-mondat megvan, de innen nem tudom, hogy hogyan szőjjem tovább a többit, mert charlie booker-ék mocskos alattomos utolsó csavarja lerombolta majdnem az összes mondatot, amit a fejemben megszületett a rész nézése közben... de tegyünk úgy, hogy nem láttam az utolsó, radiohead-re komponált képeket, jó...? kis-realizmussal nyitottunk, egy egyszerű életet élő szerencsétlen kissráccal, aki éli a hétköznapi életét, amiben ott vannak a bukkanók (bullying a munka-helyen, bosszantó tesó), de semmi nagy amplitúdójú dráma, aztán egyetlen hülyeség, és minden tönkremegy... érdekes látni, hogy hogyan reagál az ember az internetes zaklatásra, hogy mennyire tud rettegni a megaláztatástól, és mennyi mindent megtenne azért, hogy elkerülje azt. így egy furcsa road-trip-re indulunk hősünkkel, aki hamar kap maga mellé egy társat is, és jó tempóban adagolva, feszültséggel körítve lépnek túl a feladatokon. amik persze igencsak durvának érződnek, és igazságtalannak is, épp ezért kényelmetlen is nézni, mert nem érted, hogy egy hülyeség miatt miért kéne ennyit szenvednie valakinek... na, ekkor üt be a készítői trollkodás... átértékelsz-e minden pillanatot (vagy a karakterekhez való viszonyodat), ha kiderül, hogy a zsarolás igazi büntetés volt, ha kiderül, hogy az elkövetők nem rosszindulatú hacker-ek, hanem modernkori robin hood-ok voltak, akik csak kőkemény igazságot szolgáltatnak? mert ebbe belegondolva biztos, hogy már teljesen máshogy érzed magad kényelmetlenül... ($$11.08.)

„-what we’re working on is an interactive augmented reality system.

-like vr?

-more like layers on top of reality.”

dan trachtenberg nevét jól megjegyeztem magamnak a 10 cloverfield lane kapcsán, és igen könnyen látom a párhuzamot a filmes debütálása és a mostani rendezése között: mind a két mű teljesen váratlan kanyarokkal operál, úgy cserélgeti a néző által nyílegyenesnek gondolt műfaji irányokat, hogy majd’ kiesik a székből a váratlan kanyarok közben... mert most is indie-filmes hangulattal indultunk, egy fiatal srác elmenekül az otthoni problémái elől, mert élményeket akar gyűjteni -maradandó emlékeket, mert az apja alzheimer-es volt, így tudja, hogy mennyire bele kell kapaszkodni a jelenbe, és távol tartania magát a félelmektől. aztán jön egy lány is, és nagyon aranyosak együtt, még ha a fiú a folyamatos szómenésével egy kicsit fárasztó is. de hirtelen kialszanak a romantika melengető tüzei, és máris egy hideg tech-thriller-ben találjuk magunkat, ami elég valóságos ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. de ez nem elég a készítőknek, ők lejjebb akarnak menni a prímér ijesztgetés szintjére, úgyhogy kerítenek egy viktoriánus-korabeli házat, és elkezdik nyikorgatni a padlót... és érdekes, hogy valahol tisztelik a klasszikus ijesztgetős zsánert, valahol viszont kegyetlenül a szemébe nevetnek, és kikacsintanak a nézőre. valószínűleg azért, hogy teljesen elbizonytalanodjon. és a végére el is érik, hogy ne akarjunk a lélekből eredő félelmekkel foglalkozni, csak hümmögni azon, hogy egy kicsit már megint átvertek, és egy jót játszadoztak csak velünk... (remélem a trachtenberg/mccreary álom-duó még sokáig együtt fog alkotni!) ($$11.04.)

„i have to play the numbers game. we all do, that’s what we’re in. that’s how the fucking world works.”

eddig is voltak már felkavaró jövőképek a sorozatban, de ez a mostani készített ki a legjobban... egy: a mizantróp antiszociális személyiségem végig-rettegte ezt az egy órát, mert egy olyan világgal kellett szembesülnie, ahol a közösségi lét határoz meg mindent, ahol nem csak a társadalomban betöltött szereped alapja az, hogy mások mit gondolnak rólad, hanem a mindennapi teendőid, a napi rutinod is függhet egy kibaszott átlag-ponttól... és persze, hogy ez hatással lesz az emberek viselkedésére, kiveszik így az őszinteség a világból, mindenki mesterkélt lesz, mert retteg attól, hogy lepontozzák. mintha csak az amerikai ötvenes évek idealizált kartonból vágott világába tévedtél volna, a mű-mosolyok mellé mű-barátok is járnak -szigorúan csak lágy pasztell-színekben... kettő: szerintem minden néző az első pillanattól azt érezte, hogy a nem túl távoli jövőben járunk, mert nagyon sok ma élő embernek lehet(ne) fekete tükör ez a rész, mert mindannyian ismerünk olyanokat, akik a virtuális közösségi térben élik a mindennapjaikat, és csak mások virtuális szeretetével tudják meghatározni önmagukat. innen már csak néhány apró lépés, hogy egy modern kaszt-rendszer alakuljon ki a lájkok / tetszési indexek segítségével... örülök annak, hogy a sorozat ilyen hamar kult-státuszba került, mert így felkarolta a netflix (anyagi biztonságot nyújtva), és könnyebben a hálóba tudnak csalni igen nívós alkotókat is, hogy még emeljék a minőséget. és elég durva egy stáblistán látni joe wright, rashida jones, mike schur és max richter nevét, miközben a képen bryce dallas howard és alice eve hozzák szerethetően az idegesítő kacagásokat. (már most érzem, hogy rágja még majd az agyam egy darabig még a rész, de titeket elengedlek most -azzal tanulsággal, amivel az epizód is záródott: tessék kurvára kibaszottul őszintének maradni! mert lehet, hogy utálni fognak érte, de nektek kurva jól fog esni!) ($$10.25.)

„at this point, being bored by anything other than snow would be a relief.”

azért belenéznék charlie brooker fejébe, amikor épp kitalálja ezeket a szörnyű technikai újdonságokat írás közben -mondjuk valami riasztóan fejlett technológia segítségével... mert mindig oda lyukadunk ki, hogy lehet, hogy ezek a dolog megkönnyítenék az életünket, de képtelenek lennénk úgy használni bármelyiket is, hogy ne okozzanak komoly lelki sérüléseket... bár lehet, hogy az a baj, hogy nem értem, hogy miért akarná valaki egy külön hordozóra duplikálni a tudatát... mert az még oké, hogy a pupillába építenek egy speciális lencsét, amivel lehet fotózni, meg egyéb hasznos dolgokat művelni, de persze ennél a technikánál is könnyen drámaivá változhat a világ, mivel ki tudsz vele zárni másokat az életedből. és ez riasztó, mert rosszabbnak tűnik, mint a legrosszabb szakításod, sőt, a végén látható mesterségesen létrehozott magányról már nem is beszélnék... természetesen ez a speciális epizód sem a technokrata mivolta miatt ütött, hanem mert ismét az érzelmek felől közelítettük meg az elgondolkodtató témákat. mert ügyesen három kisebb történetet rejtettek bele a játékidőbe, és persze mindenki tudta, hogy lesz csavar a keret-történetben is, mert úgy volt felépítve a hangulata... az erős drámához persze erős színészi játék is dukált, plusz jon hamm beletette az összes sármját a jeleneteibe, az oona chaplin / janet montgomery / natalia tena trióért meg nem lehetek elég hálás, love love, love... azt hiszem ennél nyugtalanítóbb hangulatú karácsonyi epizódot nem fognak készíteni mostanában... ($$07.24.)

„we don’t need politicians, we’ve all got iphones and computers, right? so any decision that has to be made, any policy, we just put it online. let the people vote thumbs up, thumbs down, the majority wins. that's a democracy. that’s an actual democracy.”

nem véletlen, hogy a normális emberek viszolyognak a politikától... nincs abban semmi tudományos fantasztikum, hogy mennyire kiábrándultunk a politikai posványból, ami körülvesz bennünket, a hazug vezetőkből, akiknek csak kőkemény bullshit hagyja el a száját, ebbe az egész pártos gondolkozásba, úgyhogy nem véletlen, hogy olyan népszerű a ’szavazz fasszal!’ mozgalom, vagy hogy kínunkban röhögünk a viccpártokkal (’ingyen sört! örök életet!’). úgyhogy ha azt nézzük, akkor csak leképezték az életet ezzel az epizóddal, illetve hozzáadtak egy nagypofájú kék medvét, aki bármelyik létező illetlen rajzfilmből érkezhetett volna. amivel engem megfogtak ma is, az a sztori emberi oldala volt, a humorista a medve mögött, aki egy gyenge pillanatában még a boldogság ígéretével kecsegtető kapcsolatát is eldobta magától, bár szerencsére csak dühből, és nem a nézettségért... ($$07.23.)

kicsit talán jobban a földön álltunk ebben a három részben, mint korábban, nem? mármint a valóság jobban beszivárgott a parabolisztikus történetekbe, kevésbé lett elemelve. ugyanakkor viszont tudtak működni így is az epizódok, leginkább akkor, amikor az érzelmi aspektusuk tudott előtérbe kerülni. mert alakíthatjuk bármennyire tanulságosra a példabeszédeinket, ha a befogadókban nem sikerül kialakítani az érzelmi kötődést... (a sorozat minőségét még mindig jól jelzi, hogy az angol színjátszás krémje ugrik a készítők első szavára mindenféle fura karakterbe és szituációba.)

„why aren’t they helping us? they’re just watching...”

kinyitod a szemed = főcím. rácsodálkozol a világra, amit látsz magad körül = az epizód első percei. azt hiszed, hogy kezded megérteni, hogy mi is történik = az epizód közepe. rájössz, hogy tévedtél, de akkor már fájdalmasan gyomron vágtak = az epizód csattanója... kockázatos dolog a hőssel együtt ennyire a sötétben tartani a nézőt, mert lehet, hogy feladja, hogy a sötétben tapogatózzon, hogy azt érezze, hogy egy kisköltségvetésű slasher-t rakott be a különleges sorozata helyett, mert nem mindenki olyan türelmes ám, mint én, azt hallottam egyesektől... ugyanakkor a hozzám hasonló türelmeseknek viszont kifizetődő lesz ez a képességük, mert utólagosan minden szépen összeáll, felül tudják írni az összes korábbi gondolatodat. mert nem csak a nyomasztás tűnik egyszerűnek a rész elején, hanem az üzenet is, hogy az emberek manapság nem tesznek semmit, megfigyelő szerepbe húzódtak hátra, főleg amióta az a legfontosabb, hogy kellően dokumentálva legyen az adott esemény a zsebben hordott mini-számítógéppel (a.k.a. okos-telefonnal). aztán ez a gondolat a nagy csavar után sokkal összetettebb problémává változik át, mert ezt a passzivitást meg is bünteti kegyetlenül -így új kérdés merül fel: az igazságszolgáltatás lehet-e ennyire kíméletlen, legyen bármi is a bűn... ($$07.18.)

„you’re not enough of him! you are nothing!”

wow, hailey atwell és domhnall gleeson! a tehetséges vörös sráctól már megszoktam, hogy keresi a különlegesebb alkotásokat, de a széplánynál szokatlan volt ez a drámai szerep, kiindulva abból, hogy a valóságban mennyi vitalitás van benne, vagy hogy mennyire tud(ott) erőt sugározni az agent carter-ben. de nem mondom, hogy ne állt volna neki jól ez a melankólia is... megint nagyszerűen működött, hogy egy szomorú emberi történetbe ágyazták a technikával kapcsolatos mondanivalót, mert így egyaránt dolgozhatott a szívünk és a lelkünk... mert többszörösen is elgondolkodtattak, már az okostelefon segítségével a közösségi oldalra ráfüggő srác kezdő-jelenetével is, aztán azzal, hogy ebből az online létből rekonstruálni lehet-e valakinek a személyiségét. és innen lépdeltünk tovább a gyász fokozatain, ahogy a technika is egyre komolyabb lett (írásban majd szóban kommunikálás, majd a fizikai megjelenítés is). mert bizony az egyik legnagyobb lelki megterhelés számunkra az, ha el kell engednünk valakit -a szív már csak olyan botor szerv, hogy ragaszkodik a megszeretett dolgaihoz... (bár a rész nagyrészében azt éreztem, hogy vigasztalás céljából ölelném magamhoz ezt a szegény lányt, de azért a melltartóra vetkőzésnél meginogtam egy kicsit...) ($$07.15.)

„she’s upstairs, you know, waiting to have sex with me and i’m sat downstairs watching redos of, like, some hot times with some hot girl that i just picked up in some place and i’m fucking pulling myself off.”

uhh, tök jó lenne valami jót írni most, de amíg lementem inni egy pohár vizet, kiszaladt az összes gondolat a fejemből... ja, kicsit elviccelem, mert eléggé nyomasztott ez a rész, kell egy kis feloldás... megint egy egyszerű scifis alapötletből indultunk ki, mi lenne, ha egy eszközzel tudnánk rögzíteni az összes emlékünket, és így ezeket visszatekerhetnénk, kivetíthetnénk. és mi csináltak ebből a nagyszerű ötletből? egy családi drámát... de ez így volt jól, annak ellenére, hogy a való életben nehezen viselem a féltékenykedő embereket, itt talán azért tudtam együtt-érezni ezzel a szerencsétlennel, mert volt alapja a hisztijének. és elég félelmetes belegondolni, hogy bármilyen veszekedés előszedhető lenne bizonyítékként később, hogy a hozzám hasonló nosztalgiára hajlamos emberek mennyire benne tudnának ragadni a múltban egy ilyen eszközzel (arról a nagyon szomorú jelenetről már nem is beszélve, mikor úgy nyomja a házaspár a rutin-szexet, hogy közben vissza-flessel a kezdeti tűzre...). szóval ja, nem hiszem, hogy szívesen élnék egy ilyen eszközzel, valószínűleg csak ön-ostorozásra használnám... ($$07.01.)

hmm, nem könnyű három rész után évad-értékelőt írni, főleg ebben az esetben, ahol az antológia-jelleg miatt ennyire különbözőek az epizódok. ami mégis összetartotta őket, az az, hogy mindegyik egy egyedi ötletre épült, és érdekesen építették fel erre az ötletre az adott részt. elkerülhetetlen, hogy kedvencet válasszon az ember, és gondolkozás nélkül írhatom, hogy a második volt az, ami a legjobban elvarázsolt és elgondolkodtatott. de a másik két rész is nagyon szórakoztatott és rágott belülről épp eleget, hogy emlékezetes maradjon ez az évad.

„we buy shit that’s not even there. show us something real and free and beautiful. you couldn’t.”

az élet egy mókuskerék. beletörődünk a monotonitásba, abba, hogy napról-napra leszedál a média, hogy nincs más dolgunk, mint kiszolgálni a rendszert, azt enni, amit adnak, legyen az vizuális szennyezés vagy jól kiporciózott érzelem. nincs egyéniségünk csak virtuális életünk, ott meg annak hazudhatjuk magunkat, akinek csak akarjuk. még reményt is vehetünk, nem is olyan drága, de nem biztos, hogy megéri, mert ha elmúlik, még nagyobb lesz bennünk az üresség, mint előtte volt... borzongatóan rémisztő anti-utópia, ami itt van egy karnyújtásnyira, és nem mondanám, hogy az epizód megtekintése megerősített volna abban, hogy nem errefelé tart a világ, mert a hollywood-i hősiesség helyett inkább egy kényelmetlenül cinikus befejezést kaptunk -csak egyféleképpen törhetsz ki a kisemberség skatulyájából: ha eladod magad... mert ha a nép bekajál, akkor a média kurvát csináld belőled, a nép boldog lesz, te meg boldogulj, ahogy tudsz, cseppet sem számít, ott állnak sorban a többi birka, akiket helyetted be lehet lökni a reflektor-fénybe... nem igazán érzem most jól magam, pedig maga az epizód lenyűgözött, csak be is mászott a bőröm alá, és most nem hagy nyugodni... (jessica brown findlay-t alig akartam megismerni ezzel a hajjal, pedig a downton óta nagy szerelmem.) ($$06.29.)

„the prime minister will perform an indecent act on your screens, in the hope that it will ensure the release of princess susannah.”

mivel mostanság épp elveszítették a britek a józan eszüket, ezért arra gondoltam, ideje megnézni a megőrülésüket szatirikus formában is... persze hallottam már a részről, ha máskor nem, akkor david cameron ’piggate’-je kapcsán, úgyhogy tudtam, hogy mire fog kifutni az egész, de mégis élvezetes volt végignézni ezt az abszurd, de mégis drámaként maró epizódot. mert pontosan ez a kettősség volt a legérdekesebb aspektusa -hogy fog egy hihetetlen alapötletet (ti. hogy a miniszterelnöknek élő adásban kell közösülnie egy sertéssel váltságdíj gyanánt), és teljesen logikusan végigmegy a realista aspektusain. hogy reagálna a nép? mennyire lenne lojális a média? milyen intézkedéseket venne végig a miniszterelnök közvetlen stábja? és persze mi játszódna le egy ember lelkében, amikor egyre inkább tudatosul benne, hogy mit kell tennie, és ez milyen következményekkel jár. és a néző is érzelmileg végigjárja ezt a skálát, a ’hehe, disznóbaszás!’ vigyorgástól az együtt-érző elkomorulásig. ezt az abszurd kifordított sztorit jól támogatták a minőségi angol színészek, a képi világ tipikus angolossága sem bántó, azért viszont respekt, hogy nem ízléstelenkedték el az aktus mutatását, mert egyébként is sokkal érdekesebb volt, hogy hogyan reagálnak az egyszerű emberek, így inkább az ő arcukat néztük. ugyanakkor azért is respekt, hogy egyből egy ilyen megbotránkoztató sztorival merték berúgni a sorozatvilágra az ajtót... (az a legizgalmasabb ebben az antológia-formátumban, hogy fogalmam sincs, hogy mire számítsak legközelebb.) ($$06.26.)