soroló

„i don’t want to play cowboys and indians anymore, bernard. i want their world!”

azért azzal nem vádolhatjuk az hbo-t, hogy nem adja meg a lehetőséget az alkotóiknak, ha azok nem férnek bele az adott keretek közé -mondjuk ránk önthetnek egy mozifilm hosszúságú vérgőzös finálét, ha úgy jön ki a lépés... de ha már az évad kezdését erőszakba borították nolan-ék, akkor a korona sem lehetett kevésbé véres -nem is tudom, hogy volt-e olyan karakter ma, aki ne szenvedett volna el komolyabb sérülést, golyó-ütötte lyukak, porba hulló testnedvek szegélyezték az utazásunk utolsó szakaszát... mert kétségtelenül elértünk egy végpontra, összeértek az idősíkok, válaszokkal lettünk gazdagabbak, és nyilvánvalóvá vált, hogy a következő lépcsőfok már egy tágabb térbe vezet, a parkban töltött időnk lejárt... és egyből az akcióval kezdtem, pedig a gyönyörűen fényképezett felszín alatti filozófiai mélység sokkal megkapóbb volt... mert az alkotók szerint mi emberek is leírhatóak vagyunk egyszerű kódokkal, főleg ha a morális gondolkozásunkat nézzük, és valljuk be, nem vagyunk tökéletesek -az androidok viszont képesek lehetnek arra, hogy valami mássá, jobbá váljanak. így nem csoda, ha eljutunk oda, hogy ki akarnak irtani minket... egyszerre volt szép és szívfacsaró, ahogy elérték a robot-mennyországot a mesterséges lények, hiszen a testük kiüresedve zuhant a halálba, ahogy a tudatuk átlépett egy magasabb szintre... a sok halál miatt szomorkásan búcsúztunk (ebben persze segítségünkre volt a radiohead is), de azért a remény szikrái is velünk maradtak -mert még nem tudhatjuk, hogy melyik androidok tudata lapult dolores táskájában... (##06.25.)

sokszor panaszkodtam már azon, hogy az ember lelkesedése nem korrelál az adott mű mívességével és átgondoltságával -ilyenkor lesz az, hogy elnézegeti az üres ékszeres dobozt, amiből nem tud igazi kincseket kibányászni... és nem az a baj a westworld-del, hogy kirakóst kell játszani a keszekusza narratívájával, vagy hogy ne lenne lenyűgöző, amit a vizuális csapat a képernyőre álmod, hanem az, hogy ritkán képes megmozgatni a néző érzelmeit... pedig idén még próbálkoztak is írószobában, mert a szeretetre és a szerelemre építettek több szálat, és bizonyos esetekben működött is a varázs, például az indiános epizód-zárvány egy szívre-ható érzelmes mese volt az örök szerelemről... és mondhatjátok, hogy miért is vársz érzelmeket, kedves zoli, amikor mesterséges lények állnak a sorozat középpontjában, de pont az lenne az érdekes, ha az érzelmeik miatt új szintre lépő androidokhoz tudnánk kötődni... az előző évadhoz képest egyfelől tisztább volt a kép a különböző idősíkokkal és virtuális helyekkel, és a történet-szálak is egyenesebb vonalban haladtak egyfelé, ugyanakkor különböző kitérőkkel lett változatosabb a nagy térkép. az arányok is eltolódtak tavaly(előtt)höz képest, szinte teljesen eltűnt a meztelenség és a helyét (is) az erőszak töltötte be, vérbe és puskaporba borítva a képernyőt... ehh, én tényleg sajnálom, hogy nem tudom jobban éltetni ezt a gondosan megmunkált darabot, de a hideg távolságtartással nem tudok mit kezdeni...

„i want the truth.”

régi igazság, hogy a döntéseink határozzák meg, hogy kik vagyunk -persze a westworld-ben nem lehet ennyire leegyszerűsíteni a létezést... mert lehet, hogy amit önálló gondolatoknak gondoltunk, azok csak ford történetének részei -ennek ellenére a host-ok is képesek önálló döntéseket hozni, maeve is így maradt a park területén, és teddy is képes átadni magát a végzetnek azért, mert megfosztották az önálló természetétől... a legsúlyosabb döntések william-re vártak az epizódban, visszaemlékezésként láthattuk a felesége öngyilkosságát, ahol egy nem tudatos vallomása vezetett a túlcsorduló fürdőkádig, a jelenben viszont már egy zavarodott embert látunk, aki a valóságot is megkérdőjelezi, tombol benne a paranoia, és emiatt folyton végzetes döntéseket hoz (bennem is akadt a levegő a sokkoló halálnál, kalapemelés azért, hogy meg mertek húzni egy ilyen mélységű drámát az alkotók) (és az öreg körül jól sűrítik a homályt arról, hogy vajon tényleg az ember-változatát látjuk-e még mindig)... kilenc rész kellett, de elérték, hogy kifejezetten várjam, hogy mire fut ki a finálé, és igazából ehhez elég volt az is ma, hogy apró, de fontos információkat csepegtessenek el a mélabús drámai jelenetek közé... (##06.18.)

„this is the wrong world.”

érdekes ellentétre figyeltem fel magamban mostanában: míg mondjuk a starwars-ban zavarónak érzem, ha egy droid érzelmi alapon hoz önálló döntéseket (ezért panaszkodtam a solo-ról szóló írásomban is), addig teljesen odavagyok az olyan pinokkió-sztorikért, amikben a humanoid androidok öntudatra ébrednek, és az érzéseik segítségével megpróbálnak minél jobban hasonlítani a megalkotóikra (lehetne itt sorolni a példákat a battlestar galactica-tól kezdve a blade runner-ig)... és mi más lenne a legnagyobb érzelem, ami felnyitja egy mesterséges teremtmény szemét, ha nem a szerelem, ami képes elsöpörni minden más érzést, és örökre megváltoztatni... nem gondoltam, hogy a sokszor hidegnek érzett westworld-től fogok kapni egy ilyen megkapó és szívbemarkoló szerelmi történetet, ráadásul a park egy olyan szegletében, ahová eddig nem nagyon tettük be a lábunkat... mert az indiánok eddig csupán a kötelező kellékei voltak a vadnyugati miliőnek, pedig láthatóan el tudnak cipelni a széles vállukon egy egész epizódot, és ez nem csak az érzelmi töltetnek volt köszönhető, de annak is, ahogy összefűződött az őslakos kultúra mellék-vonala azokkal a főszálas pontokkal, amiket már ismertünk korábbról -egy ijesztgetésre használt figura lett hirtelen kulcsszereplő a szemünk előtt, és még össze is törte a szívünk, miközben lovagolt a csodásan fényképezett tájak előtt. azt hiszem nem kívánhatunk ennél erősebb epizódot egy sorozatba -még akkor sem, ha magával a fő történettel most sem haladtunk előre egy (ló)lépésnyit sem... (végre elértünk arra a pontra, amikor felhangzott az évadban a ’heart shape box’ westworld-ös változata, amit már hetek óta hallgatok rongyosra a youtube-on...) (##06.11.)

„the human mind [is] the last analog device in a digital world.”

hmm, rá kellett néznem az epizód-számra, hogy merre is járunk az évadban, mert kegyetlenül véresen elkezdtek hullani a karakterek -miközben fontos kérdésekre is válaszokat kaptunk, mintha csak egy finálé küszöbén üldögélnénk... szóval igaznak bizonyult az a felvetés, hogy a felépített parkok csupán eszközök, egy nagyobb terv fogaskerekei, ahol a szórakoztatás álcája alatt kísérleteznek a mesterséges intelligenciával és az emberi elme lemásolásával. mindezt egy head-karakterré avanzsált ford-tól tudhattuk meg -és ugye nem kell mondanom, hogy anthony hopkins mennyit dobott a monológjaival a színészi színvonalon... de dolores is szeret filozofálni, miközben az emberek megnyúzása és kibelezése sincs ellenére, úgyhogy végig is tarolták a kiscsapatával a központot (ramin djawadi modernebbre vett zenéivel aláfestve), de kinn a pusztaságban is messzire visszhangzott a colt-ot zenéje. még nem látom, hogy el akarják-e érni nolan-ék, hogy ne higgyünk a halálban, és visszahoznak mindenkit a végzetesnek tűnő sebek után is, vagy lesznek olyanok, akiket tényleg magával ragad a véres kaszás. mindenesetre sztoriban léptünk egy nagyot afelé, hogy halandóként gondoljuk ezután az androidokra is... (##06.05.)

„pain’s just a program.”

jócskán befűtötték mára a ’badass’ feliratú kazánt, teddy arcára kiült a kegyetlen közöny, kezek és fejek hullottak porba egy kard-párbaj nyomán, a lélekkel együtt egy szív is eltávozott egy testből, és persze megint felbukkantak az indiánok, hogy lovagolva/nyilazva támadjanak az emberekre... nem csak térben lépdeltünk előre minden helyszínen, de a sztorikban is azt lehetett érezni, hogy elkezdtek alattunk zakatolni a szálak -persze sok esetben nem sokat értünk, de az útvesztők már csak ilyen érzéseket szoktak kiváltani azokból, akik elvesznek bennük... mert bernard-dal is egy új szintjére léphettünk be a parknak, egy virtuális világba, ami gyaníthatóan tele lesz szimbólumokkal -még szerencse, hogy idén úgy döntöttek az alkotói műhelyben, hogy a kezünkbe adnak egy kulcsot ezekhez a jelenetekhez, jelesül, hogy más a kép-kivágásuk, mint a valóságban zajló eseményeknek... maeve percei alatt azt éreztem, hogy nagyszerűen támaszkodnak ramin djawadi zenéjére, aláhúzva így a történet drámaiságát (egy technikai kérdésen is kattogott az agyam egy ideig: valószínűleg rémálom lehetett a véres gyaloglás a sminkesek számára, komolyan harcolhattak azért, hogy minden vörös petty a megfelelő helyre kerüljön vissza a következő forgatási napon)... (##06.01.)

„this is just the tip of shogun world’s prick. an experience expressly designed for the guests who find westworld too tame.”

szóval írói lustaság vagy zseniális csavar, hogy a shogun world csak egy távol-keleti koppintása a vadnyugati fő sztorinak? talán valahol félúton van az igazság... mert elsőre baromira működött, ahogy rádöbbentettek a hasonlóságokra (kezdetben csak kicsiben, áthangszerelve a paint it black-et meg a sweetwater zenei témát, aztán lekerültek a kalapok, és jöttek a tükör-karakterek)... de szerencsére nem csak egy üres gimmick volt az edo korszak, mert érzelmileg tudott működni a gésák drámája, és jó figyelni azt is, ahogy maeve fejleszti a képességeit részről/részre -ha ehhez ninják kellenek ellenségnek, hát üsse kő (bár azt hozzátenném, hogy túl sokszor sújtott le a szamurájkard a vágószobában, ha már bunyó van, az lehetne követhetőbb is; viszont a japán hagyományok mentén haladtak a készítők az epizód vérességét tekintve)... eközben azért vissza-visszatértünk a nosztalgia-túrát tartó dolores-ékhez is, és bár hősnőnk még mindig fura ezzel az egyetlen hideg arcával, most még jobban el tudták fordítani tőlünk -pedig egy pillanatra megadták a lehetőséget, hogy szerethetővé váljon, még azon is elgondolkozhattunk, hogy képesek-e az androidok szeretetre és szerelemre, de aztán a hidegsége megint győzött, és nem tudom, hogy szívesen követem-e őt ezen az úton tovább... (##05.22.)

„death is always true. you haven’t known a true thing in all your life.”

vajon a lost kisajátította a zárt helyiségben kevés vágással suhanó kamerás felvételeket, ahol egy bakelit-lejátszónak kiemelt szerepe van a kép-komponálásban...? előfordulhat, mert az epizód nyitányáról egyből a régi nagy kedvencem ugrott be, mr.delos itteni belépője nem lógott volna ki onnan sem... ahogy a lemezjátszó, úgy a nyitány képei is körbe/körbejárták ezt a bő egy órát, egy olyan loop-ba ültetve minket, ahol valahol várható volt a végeredmény (azt például tökéletesen levágtam, hogy william milyen papírlapot nyújt át az apósának), de élvezetes volt így is nézni egy szeletnyit a park mögötti családi drámából. ráadásul egy új cél is felkerült a palettára, kicsit megmagyarázva az évadnyitós dns-es mizériát -mert nagyon sok emberi találmány mögött ott húzódik az élet-meghosszabítás szándéka... megleptek azzal, hogy visszahozták a tavaly elsiratott elsie karakterét, de mivel jó párost alkotnak az időben zavarodott bernard-dal, úgyhogy elhessegettem magamtól azt a gondolatot, hogy erőltetett lenne a barlangi túlélés... némi vadnyugati keménykedésre és nitroglicerinnel való játszadozásra is jutott tér, úgyhogy mondhatjuk, hogy lefedtük a teljes palettát, ilyen egy westworld kaland, ami megmutatja az összes színét... (új karakterek jönnek/mennek, de kifejezetten örülök, hogy a bengáliában felfedezett lánynak fontos szerep jut a későbbiekben is.) (##05.14.)

„i broke free with the pull of a trigger. and it started a war.”

oké, ramin djawadi-t hivatalosan is szentté avathatjuk: the white stripes-o játszani szitáron -ilyen őrült ötlet ki másnak jutna az eszébe...? de kellett az indiai hangszerelés, mert egy hosszú cold open-ben megismerhetünk egy új világot -elsősorban azért, mert meg kellett magyarázni a múltkor látott bengáli tigris tetemet... de izgalmas parknak tűnt a kolonizáció korába kalauzoló helyszín is, egy szemrevaló menyecskével a középpontban, és az ő határozott elveivel, hogy csak élő embernek adja oda magát, androidnak nem... (a keretes szerkezet is működött, és nem csak a cica-hulla tért vissza még egyszer, de azzal is körbeértünk, hogy még egy világ kapuján beleshettünk. banzai!) no de vissza a vadnyugatra, ahol hőseink tovább vándoroltak különböző pontokra -és néha véres csatározásokba bonyolódtak... persze a lövedéktől szétszakadó fejek és a nagy porral járó robbanások csak üres látványosságok lennének, de ezúttal érzelmet is sikerült mögéjük rakni azzal, hogy a rejtélyes programmal összezavart dolores-aput a lánya közelébe sodorták, aki így most idén először többet is mutathatott a hideg gyűlöleten túl... maeve-ék is szépen gyűjtik a kis kalandozós csapatot, bár a beszari operátorokkal nem biztos, hogy sokat fognak érni -na de egy kőkemény nő (és az ő varázslatos lángszórója) majd kompenzálja a cipelt ballasztot... (##05.07.)

„i used to see the beauty in this world. and now i see the truth.”

apró dolgok is lehetnek lenyűgözőek -egy android számára mondjuk a város fényeinek első látványa ilyen, az emberekben viszont a tökéletesen elkészített mesterséges lények keltenek ámulatot, akár egy egyszerű trükkel is, mondjuk ha a teremben élő/lélegző lénynek kinéző gépek egyszerre merevednek mozdulatlanná... továbbra is tetszik jonathan nolan-ék mozaikos szerkesztése, ahogy minden egyes körben új lapokat fednek fel a paklijukból, most egész az első évad elé kalauzoltak minket, ahol egy egyszerre meleg és hideg hangulatú jelenetben tanulhatott a frissen elkészült dolores a világról, és ahol arról is egyre több információt gyűjthettünk be, hogy miként lett a delos a park fő befektetője. megismerhettük william családját, és azt a kettősséget, ami ott fortyog benne dolores kapcsán, akihez továbbra is vonzódik, ugyanakkor kényelmetlen is őt látnia. persze rejtély maradt továbbra is itt a múltban marékszám, de a fő-rejtély (egy fegyver?) a jelenre is komoly kihatással van -bár lehet hogy csak egy indok kellett, hogy mindenki ugyanarra tartson... mert a lázadás csak az első lépés, kell az androidoknak egy cél is, ami felé elindulhatnak. és minél többen vannak, annál hatásosabb a menetelés -tudja ezt dolores is, így (faarccal) kemény lépéseket eszközöl, hogy egyre több-és-több host-ot szabadítson fel... (jé! jonathan tucker és giancarlo esposito! milyen jó, hogy a casting-os híreket hamar el szoktam felejteni...) (##04.30.)

„have you ever questioned the nature of your reality?”

szóval ezért reklámozták egy (robot) keselyűvel az évadot, mert itt a nyitányban ameddig a szem ellátott, ott mindenütt hullák hevertek a maguk kifacsart véres valójukban... bár most nincs egy harminc éves ugrás a szálak között, azért a többsíkú narratívát megtartották nolan-ék idénre is, igaz (most még?) elég jól lehetett követni, hogy mikor is járunk (csak bernard glitch-eit kellett figyelni)... mert az nem volt elég, hogy a finálé fonalát felcsippentve beteljesíti azt a sorozat, amire mindig is hivatott volt, azaz hogy a maga kendőzetlenségében ábrázolja azt, amikor a technika kicsúszik az emberiség kezéből, amikor a mesterséges intelligencia felfedezi magában az önállóság csíráit -azaz hogy kitör a robotok lázadása... bár ez is ott volt ma, vérrel írva ebben a hetven percbe, de sodródott mellé egy rejtélyekkel teli új vonal is, ami már inkább a következményekkel foglalkozik, és meglehetősen baljós hangulatot áraszt (nagy-részben ramin djawadi zörej-zenéinek köszönhetően)(gustav skarsgard kevesebb arc-szőrzettel és tetoválások nélkül sem nyújt bizalomgerjesztőbb látványt, mint floki-ként a vikings-ben)... de persze ez nem azt jelenti, hogy a két héttel korábbi múltban ne akasztanák belénk a kíváncsiság méretes kampóját, köszönhetően annak, hogy tessa thompson főnök-nénije érezhetően jelentősebb szerephez jut idén, mint az első évadban, és hát az általa képviselt cégnek láthatóan sok titkolni-valója van még (pl. gyűjtik a látogatók dns-ét?)... no, nem kellett sok, hogy újra örömmel vesszek el ebben a pazar kiállítású labirintusban -igazából csak egyetlen bajom volt ezzel a premierrel: hol vannak a csöcsök? azt hiszik az alkotói műhelyben, hogy mi perverzek beérjük egy árva farokkal is...? (##04.23.)

„these violent delights have violent ends.”

valaki jól felhúzta az erőszak-szintet a fináléra -bár tudjuk jól, hogy a forradalmi változások mindig sok vérrel járnak együtt... no, a végére csak kibogoztuk a dolores-féle loop-ot, kiegyenesítettük az időt és a labirintust, ezáltal teljessé téve több karakter drámáját is, felfedve eddig a homályban tartott részleteket. és nem mondom, még most a végén is koncentrálni kellett a síkokkal való játék miatt -még szerencse, hogy a hozzám hasonló intuitív befogadók számára segítettek eligazodni a ruhák segítségével... persze ahogy a rejtélyekben erős sorozatoknál lenni szokott, itt is minden válaszra jutott egy újabb kérdés, amik majd foglalkoztatják a nézőt addig, amíg újra ki nem nyitja a kapuját a park a következő szezonban... mert oké, hogy megtörtént a nagy esemény, az androidok már sosem lesznek azok, mint régen, csakhogy azt (szándékosan) nem tisztázták, hogy az öntudatra ébredésük az evolúciójuk új szintje, vagy ez is a programozói elme és a nagy történet-szál része-e. hogy sikerült-e a legfontosabb lépcsőfokon túljutniuk -azaz képesek-e önállóan döntést hozni...? és én élvezem, hogy ilyen bizonytalanságban tartanak, még azoknál is, akik a legmesszebb jutottak az úton (dolores és maeve), de bevallom, nekem az is elég tud lenni, ha a gépek az öntudatra ébredésük után csak tombolnak egy egészségeset -és hát ma is hullottak szépen a kezük által a karakterek... (ha az egész évad zenei felépítését nézzük, nem volt kérdés, hogy az ’exit music’-kal búcsúzunk a radiohead-től.) (ha eddig nem figyeltél volna fel a kígyó-tetoválásos lányra, hát most ingrid bolsø berdal bátorsága tett róla, hogy ne felejtsd el...) ($$12.05.)

kitárta a kapuit a westworld, és mi már a bejáratnál eltátottuk a szánkat, és kimeredt szemekkel sétáltunk végig már az előszobában is -pedig az igazi látványosságig még csak most értünk el... látom, hogy azért nem mindenki érzett így, és biztos, hogy nem mindenkinek való ez a fajta dramaturgiai felépítés, de én az a naiv típus vagyok, akit könnyen meg lehet venni a mystery-box-szal -mert én egy pillanat alatt el tudok veszni a világ-építésben, a kaleidoszkóp-mozaikban, amit a homályos rejtélyekből építenek. és itt minden annyira kimunkált volt, hogy nem is eresztett egy percre sem, nagyon könnyen be tudott szippantani a világába. és nem csak a sztori és a rejtélyek (azaz a mélysége) segítették ezt, hanem a felszín is, azaz hogy gyönyörűen nézett ki, és hogy hagyták ramin djawadi-t dolgozni, mind a saját zenei témáin, mind a csodás pop-zenei feldolgozásokon (voltak napok, amikor muszáj volt újra-és-újra megnéznem a főcímet a youtube-on, vagy meghallgatni a ’paint it black’-et). és persze tudtuk előre, hogy sir anthony hopkins zseniális lesz, de a többiek is felnőttek mellé a feladathoz (thandie newton, my love!)... no, ahogy érezhető szerintem, én alig várom, hogy újra elmerülhessek ebbe a világba, bár megértem, hogy hosszabb idő lesz létrehozni a következő szintet, így türelmes vagyok -addig is jöhetne egy kis szamurájos eastworld kitölteni a hosszú várakozási időt...

„after all, a little trauma can be illuminating.”

jonathan nolan-ék most először dolgoznak az hbo-nak, úgyhogy még nem kapták meg a direktívát, hogy itt az a szokás, hogy az utolsó-előtti epizódnak kell egy isteneset csapnia a nézők gyomorszájára, hogy aztán a fináléban le tudják vezetni ezt a sokkot... persze ez nem azt jelenti, hogy ne pakolták volna tele ezt az epizódot is nagyszerű jelenetekkel és meglepő relevációkkal, de azért érezhető volt, hogy a fortyogó massza alá még tudnak fát pakolni, hogy a végén robbanjon majd igazán... még jó, hogy körülbelül a második rész után feladtam azt, hogy bármit is olvassak a sorozattal kapcsolatban az interneten, mert én magából a forrás-mű segítségével szeretném megélni a csavarokat, nem pedig egy okoskodó hozzászólásból egy fórumon -kicsit sajnálom is, hogy az egyik nagy ötlet lehetséges mivoltát viszont nem lehetett elkerülni sehogysem, így most csak egy a-ha-val nyugtáztam, mikor bebizonyosodott az igazságtartalma -mondjuk ez pont az a meglepetés volt, ami nekem is szemet szúrt volna talán magamtól is, ha máshogy nem, hát a varázslatosan begyógyuló sebek és hirtelen ruhaváltások valószínűleg felgyújtották volna a lámpát a fejem felett... de szerencsére nem csak a csavaros történettel akarnak minket a sorozat mellett tartani, hanem a hihetetlenül magas színészi játékkal és az érzelmi töltettel is. ki gondolta volna az elején, hogy egy androidot is meg lehet szánni... ($$11.28.)

„’show, don't tell.’ isn't that what you writers prefer?”

gonosz írói alapállás, hogy lengetik előtted a vörös posztót, és te mégsem biztos, hogy észreveszed a nyilvánvalót... pedig manapság az íróknak már nincs könnyű dolguk, mert nem csak a csavarosan járó egyéni elmékkel szemben kell kiállniuk a próbát, és úgy meglepni őket, hogy közben ügyesen elhintsék a megoldás magvait, de az interneten összekapcsolódott kollektív tudat is erősen ellenük dolgozik. még szerencse, hogy én nem szeretek kombinálni, meg elméleteken rágódni, szeretem hagyni, hogy elvezessenek arra a pontra, ahol jól arcon-csapnak a megoldással -számomra ez kielégítőbb sorozat-nézési forma... persze érzem én is, hogy valami nagy dobásra készülnék nolan-ék, mert vannak mondatok, amik önkéntelenül is megütik az ember fülét, események, amik kicsit kilógnak az összképből, de türelmesen ki tudom várni, hogy behúzzanak a csőbe. viszont azért kicsit tudom irigyelni azokat, akik nagyítóval néznek minden részt, és olyanokra is könnyen vissza tudnak emlékezni, ami felett én vakon siklok el (mondjuk egy arcra, amit már láthattunk korábban is)... de hogy felületesebb nézőként is igazán szórakozni tudjak, ahhoz igazából csak elegendő hallgatni anthony hopkins eszmefuttatásait... na jó, azért én is be-bekukkantok a felszín alá, és kicsit rágom az androidok és az emberek érzései közti különbségeket, és thandie newton-nál épp annyira élvezem a karaktere fejlődését, mint a teste látványát... ($$11.21.)

„the only thing i had when i was a kid were books. i used to live in them. i used to go to sleep dreaming i’d wake up inside one of them ’cause they had meaning. this place, this is like i woke up inside one of those stories. i guess i just wanna find out what it means.”

egy ember-szerű androidokat felvonultató alkotásban elkerülhetetlen, hogy egy-egy karakter bőre alól kibújjon a szintetikus váz... de attól még, hogy számítani lehet ilyen fordulatokra, nem mindegy, hogy hogyan is tálalják ezeket a nagy felfedezéseket -és mindenképp meg kell dicsérni a westword íróit most, mert ügyesen játszották ki a kártyáikat. mert eddig altatták a figyelmünket, komolyabb háttér-történetet és álmokat kapott az a bizonyos karakter, mielőtt brutálisan lecsapott volna rá (és ránk is) az igazság... és mindezt úgy, hogy dr.ford karaktere öreg intrikusként ott állt a háttérben, és most derült ki igazán, hogy mennyire nagy játékos is ő, hogy mennyire nem lesz könnyű legyőzni őt -pedig már most erőteljesen szervezkednek ellene (unalmas is lett volna, ha sir anthony csak egy jóságos tudós nagypapa szerepet kap)... tessa thompson-nak jól áll ez a beleszarós főnök-asszony szerep, és reméljük ihletett kap thandie newton-tól, és még inkább meg akar majd szabadulni a ruháitól... eközben a vadnyugaton kinyíltak a romantika virágai, de ez nem baj, mert senkitől sem sajnálunk egy kis szerelmet... ($$11.14.)

„never start something you’re not willing to finish. and if you’re getting fucked either way, go with the lucrative version, sweetheart.”

ha sok a környéken a paranoid android, várható, hogy felcsendül halkan, zongorára hangszerelve a ’fake plastic tree’... de egyébként is radiohead-heavy volt az epizód, mert maeve megrázó sétájához is thom yorke-ék adták a drámai megerősítést, igaz ehhez kellett ramin djawadi zsenije is, hogy ilyen szépen áthangszerelje a ’motion picture soundtrack’ című dalt... és ha már erre hozott a zene iránti megszállottságom, hát kezdjük a madame-mal a mai narratívák átnézését -egyébként is, ma ő tűnt a legfőbb szereplőnek (főleg hogy dolores kihagyta ezt a kört). és baromi érdekes is nézni, ahogy töltekezik fel tudással, ahogy azon munkálkodik, hogy a maga előnyére fordítsa az android-létet. és thandie newton él is az erősebb jelenléttel, és nagyszerűen közvetíti egy mesterséges lény érzelmeit... ha már maeve relevációk sorát élhette át, hát mi nézők is kaptunk egy csokornyi választ így az évad közepén. előregördült kicsit az áruló kérdése, a rejtélyes hang, amit a robotok hallanak, és megtudhattuk, hogy ki az a rejtélyes kisgyerek, akivel sir anthony már találkozott egyszer. tovább vájkáltunk a park múltjában, de az android-anatómiában is elmélyedhettünk... igazság szerint nekem már mindegy, hogy válaszokat adnak-e, vagy a ködöt növelik a szereplők körül, hogy a parkban szólnak a hatlövetűek, vagy a hideg háttér-helyiségekben matatunk, nem tudok betelni ezzel a világgal... ($$11.07.)

„there is no such thing as heroes or villains. it’s just a giant... circle jerk.”

ahogy tovább merészkedünk a kiindulási ponttól, az alap-történettől, úgy lesz minden egyre brutálisabb és veszélyesebb. vadvidék ez, ahol már nem elég a szokásos bordély-ház, itt római dekadenciában folyik a kőkemény orgia (már akár hiányolhatta is az hbo-hoz szokott néző a mindent megmutató erotikát a show-ból, hát most pótolták ezt a hiányosságot...). a kaland is nagyobb ívű az eddigieknél, a marha-tolvajokat felváltották a szürke-kabátos katonák, akiknek lételemük a háború, és nem kímélnek senkit, akik az útjukba kerül. még a hús/vér embereket sem. hmmm, ad.1: eddig azt hittem, hogy a fizető vendégek sérthetetlenek, ám most beleszaladtak pár pofonba meg fojtogatásba, úgyhogy úgy tűnik, hogy csak a lövedékek ellen vannak védve; ad.2: érdekes ez a hús/vér kifejezés azután, hogy kiderült, hogy az androidok annyira hasonlatosak hozzánk, hogy ők is húsból és vérből állnak. így már érthető, hogy miért hívják a javító brigádot mészárosoknak... az időnk nagyrészét ma a park területén töltöttük (a kalandos lövöldözéseken és az orgián túl itt volt dolores-nek néhány fura jelenése, sőt, még anthony hopkins is itt elmélkedett a fekete ruhás emberrel (mennyire jó őket egy jelenetben látni ed harris-szel, te jó ég!)), de azért néhány rejtélyt tartogattak nekünk az éjszakai műszak dolgozói is... (btw, számomra az is rejtély, hogy miért vetkőztetik le az androidokat akkor is teljesen pucérra, ha csak beszélni akarnak velük? vagy ez is csak az hbo policy miatt van...?) ($$11.01.)

„i think there may be something wrong with this world. something hiding underneath. either that or or there's something wrong with me.”

érdekes ez, ahogy a sorozat szerkezetében megjelenik a sztorijának egy-egy eleme -például a valóságban is sok apróbb sztori-szálból áll össze a narratíva, pont úgy, mint ahogy a parkban létrehozzák a nagy komplex történetet... de a sok apró sztori-szál nem minden -kezdem úgy érezni, hogy ez a show a magam-fajtáknak készült, akiknek sokkal fontosabb az, ahogy épül föl egy alkotók által megálmodott világ, mintsem az, hogy mi történik ebben a világban. és itt a westworld-nél nagyon szépen tágítják a világukat, mindig csak annyival többet adnak hozzá a rejtély-kirakóshoz, amennyit szükséges, vagy csak sok apróságot bele dobálnak a nagy egészbe, hogy el tudjunk veszni a részletekben. és ma is volt egy-egy ilyen bedobott gyöngyszem, ami kiragyogott a többi közül -például az, hogy az éjszaka beküldött javító-brigád tagjait az indiánok misztikus lényeknek tartják, és mélyen beépült a vallásukba a jelenlétük. vagy hogy az egyre sűrűbben emlegetett labirintusnak köze lesz ahhoz az eredeti alkotóhoz, aki rejtélyes körülmények között halt meg a parkban. biztos vagyok benne, hogy sokaknak frusztráló lehet ez a sorozat-készítési/szerkesztési mód, de én örülök, hogy ennyire hagyják, hogy elmerülhessek a részletekben, nem sürgetnek, nem rohannak a kész válaszokkal... (basszus, sir anthony hopkins úgy tud félelmetesen fenyegető lenni, hogy fel sem emeli a hangját, csak ül nyugodtan egy teraszon...) ($$10.24.)

„backstories do more than amuse guests. they anchor the hosts. it’s their cornerstone. the rest of their identity is built around it, layer by layer.”

hogy tudnánk aggódni a western-részek alatt, ha minden előre megírt narratíva szerint halad, és maximum csak a mesterséges karakterek halhatnak meg ideiglenesen? hát úgy, hogy teljesen váratlan narratívákba botlunk a sötét préri mélyén, és az androidok is kezdenek egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedni... nolan-ék szeretnek jól körülhatárolható analógiákkal dolgozni, a pilot-ban ott voltak a folyton felbukkanó legyek, most egyből a rész elején a kamerába tolták az alice csodaországban c. művet -és persze azt is számtalanszor hangsúlyozták nekünk a rész alatt, hogy csak annak a robotnak van engedélyezve a fegyver- (vagy egyéb veszélyes tárgy) használat, amelyiknek nagyon muszáj, hogy mindenképp értsük azt, hogy mennyire nagy szó az, hogy dolores-nek felülíródott a programjában ez a rész... egyébként továbbra is nagyon jól kavarnak a rejtélyekkel, azt kérik tőlünk nézőktől, hogy legyünk türelmesek -és szerintem nem nagy áldozat ez, mert a lassan csepegtetett információk jól érezhetően egy masszív nagy egésszé fognak összeállni. de addig is piszok élvezetes pakolgatni a múlt és a jelen puzzle-darabkáit... (oh, a rész végéig gondolkoztam, hogy honnan ismerős a harcias kovboj-lányt játszó színészhölgy -csak azt tudtam, hogy valahol már nagyon szerettem őt nézni. aztán végre leesett -üdv a vadnyugaton, bojana novakovic!) ($$10.18.)

„-this place is the answer to that question that you’ve been asking yourself.

-what question?

-who you really are.”

annyira szerteágazó világot találtak ki nekünk jonathan nolan-ék, hogy muszáj volt ezt a második részt is az alapozásra szánni, hogy kicsit jobban megismerjük a park működését, és főleg egy olyan aspektus emelkedett ki, amire a pilot-ban nem nagyon jutott idő: a fizető-vendégek szemszöge. úgyhogy mi is megérkezhettünk a futurisztikus metrón a kedves (android) fogadó-bizottsághoz, hogy aztán némi felkészülés után lenyűgözzön minket is a vadnyugatra érkezés. jól elkülöníthetőek az ember-típusok szórakozási vágyaik és alapvető hozzáállásuk alapján, vannak a csendes szemlélődők (szigorúan fehér kalapban!), akiket úgy is lenyűgöz ez a világ, ahogy eléjük tárul, nem akarnak aktívan részt venni a játékban, és vannak azok a dúvadak, akik csak a gépet látják az androidokba, akikkel szerintük így következmények nélkül megtehetnek bármit -és meg is teszik ezeket, hiszen tudják, hogy éjszaka úgyis helyreállítják a sérüléseiket, törlik a memóriájukat... nekünk viszont elég elborzasztó látni ezeket a folyamatokat a maguk viszolyogtató valójukban... furcsa reakció ez a nézőktől, hogy sajnálatot éreznek az androidok iránt, de pont az ilyen érzelmi reakciók miatt veszélyes az, ha az ember istent játszva a saját képére formálja meg a gépeket... (gép-zongora figyelő: radiohead -no suprises) ($$10.10.)

„-the hosts are supposed to stay within their loops, stick to their scripts with minor improvisations.

-this isn’t a minor improvisation. this is a fucking shitstorm.”

bár arra nem emlékszem, hogy gyerekkoromban láttam volna a michael crighton-féle eredeti filmet, viszont láttam egy másik alkotást, amit az ő regényéből adaptáltak, azt amiben ugyanúgy megvolt a ’téma-park, amiben rosszra fordul minden’ alapgondolata (mert az embereket és a dinoszauruszokat nem okos dolog összeereszteni), plusz nagy kedvencem volt az ’álompark’ című könyv is, ami szintén arról szólt, hogy a szórakoztató interaktív kalandtúrát megzavarja egy csúnya gyilkosság -szóval hamar belém-vésődött az a gondolat, hogy az ilyen futurisztikus parkokban csak baj érheti az oda látogatókat... és ha már most az intelligens androidok keverték ebbe a téma-parkba, akkor mindenképp meg kell említenem, hogy a szárnyas fejvadász is megfordult a képmagnómban annak idején -és biztos vagyok benne, hogy elsősorban csak hangulati benyomások értek belőle ifjú tinédzserként, de a robotika kérdésköre ott maradt az érdeklődésem felszínén... aztán jött némi kacérkodás asimov-val is, majd évekkel később beleszerettem a battlestar galactica-ba, ahol igazán mélyen kielemezték a mesterséges tudat minden aspektusát. sőt, a westworld készítője, jonathan nolan is foglalkozott már a témával, igaz, ügyesen elrejtette a filozófiai gondolatokat egy nyomozós sorozat burkába... most viszont nem kell visszafognia magát, hogy a tévécsatorna reklám-értékesítő osztálya elégedett legyen -és most nem csak arra gondolok, hogy nyelvezetében és testiségében máris sikerült megütnie az hbo-s mércét, hanem arra, hogy van idő és hely mélyebb gondolatokat is elhelyezni. és vannak hozzá megfelelő színészei is, mert sir anthony hopkins úgy fogja kimondani ezeket a gondolatokat, hogy biztos, hogy nem szállnak el a füled mellett... talán a pocsék ’cowboyok és űrlények’ című film idején éreztem azt, hogy a western egy olyan műfaj, ami ledobja magáról a más zsánerekkel való keveredést, de szerencsére most már be kell látnom, hogy ez nem igaz, csak értő kezeknek kell kevernie a műfajokat... (ramin djawadi nem csak a saját zenei anyagának komponálásával tette le a névjegyét a pilot-ban, de zseniálisan épített be néhány pop-számot (black hole sun, paint it black) is a vadnyugati zongorázások közé.) ($$10.03.)