„i don’t wanna remember it.”
örökké nem eshet, nem, az nem lehet. az is csavar, hogy nincs csavar. az ügynél visszatértünk a kiinduló-pontra, egy fájdalmasan szomorú zongorával aláhúzott bevallással. de azért meg tudtak lepni. nem gondoltam például, hogy a másik ügyet képesek ilyen cinikusan lezárni, egy régi ismerős visszahozásával bemutatni, hogy a politika mennyire nem fér össze az igazsággal. de aztán a végével is megleptek. mert talán arra kevesen számítottak, hogy egy ennyire kiábrándítóan sötét sorozatnak megadatik, hogy pozitív legyen a végkicsengése, hogy reményt adjon a hőseinek és nekünk (bár én bevallom, egész az utolsó beszélgetésig nem gondoltam azt, hogy ennek a kapcsolatnak más irányba kéne fordulnia, aközben viszont már vágytam rá). a változásokkal együtt könnyebb elfogadni, hogy vége. nem lesz több megoldandó ügy. talán még a napfény is utat tör a felszakadozó felhők között. (wow, jonathan demme-et hogy sikerült megnyerni rendezőnek? és vajon az ő ötlete volt, hogy a végén recitálják a főcím ikonikus képeit?) (++09.03.)
igazságtalan lett volna, ha nem kapjuk meg ezt az évadot a tavalyi vég után. mondjuk rá is telepedett annak a lezárása erre hat részre. volt egy ügy (kicsit alibinek, vagy hogy reflektáljon linden érzéseire, egy szomorú mese volt a magányos kirekesztettségről), de hőseink lelkivilága volt a középpontban. talán ezért is volt nehezebb nézni, mint az eddigieket, még inkább roskadt ránk a nyomasztó súlyával. és rányomta a bélyegét a két karakter viszonyára is -és nagyon utáltam, hogy össze kellett veszniük, sőt ocsmányságokat kellett egymás fejéhez vágniuk, hogy nem működhetett köztük a szokásos kémia (talán holder egyszer sem mondta, hogy ’yo, linden’, pedig mindig azt imádtam a legjobban...). ez lehetett az oka, hogy ilyen nehezen rágtam át magam ezen a pár részen (oké, közben 2 hétig külföldön voltam, limitált idővel, de ha megerőltetem magam, beleférhetett volna. de nem akartam.). valahogy nem jött az a bizsergés, amit az elmúlt nyarakon éreztem. persze most is minőségi volt, és hatott a dráma, talán túlságosan is, ezért lesz csak ’tetszett’ az értékelés. a könnyeim áztatják arcomat.
furcsa, de rengeteg pozitív élményt fel tudok sorakoztatni a sorozat mellett -pedig a hangulatában nem sok pozitívumot lehetne találni. sosem értettem, hogy miért csináltak belőle nyári sorozatot, bár abba sem merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha nyomorúságos téli éjszakákon kellett volna néznem. szóval az első évadot szépen összegyűjtöttem az eresz-csatornában, és egyszerre bombáztam szét vele a lelkem. a mai mainstream nyomozós sorozatokhoz képest bátor húzásnak éreztem, hogy merték két évig (26 részen át) elhúzni a nyomozást, semmi technikai vacak, csak két nyomozó bulldog-kitartása és esze vitte előre az ügy megoldását. plusz az áldozat családja sem csak bábu volt a háttérben, hanem aktív részese a történetnek. a második évad úgy maradt meg az emlékezetemben, aminél alig vártam, hogy jöjjön az új rész, és a tetőtéri szobámban szorongtam rajta harmincöt fokban. és nagyon működött. a harmadiknál már az ügy nem tudott annyira lekötni, viszont kaptunk újabb jó karaktereket, plusz ott volt benne a televíziózás egyik legsötétebb ékköve, az a tizedik rész, aminek megnézése közben (és utána is még jócskán) nem kaptam levegőt. (és szerettem játszani az ’eső’ szóval minden rész utáni összefoglalómban, mégha néha csak csikorogva sikerült beilleszteni…) szép (és drámai) emlékek, de kellett még valami, ami felülemeli a sorozatot az átlagból: nem sok olyan párost tudnék emlegetni, ami ennyire jól működött volna, mint hőseink. ehhez kellett a jó szövegkönyv, és kellett mireille enos és joel kinnaman is, akik lecsupaszították a lelküket, sminktelenül mertek elénk állni. de a mellék-szereplőkkel sem fukarkodtak, michelle forbes, billy cambell, brent sexton, elias koteas, peter sarsgaard, joan allen, és most csak a legnagyobbakat soroltam fel... szeretni nehéz egy ilyen hideg világot, tisztelni viszont kötelező. nagyontetszett. nyugodj békében rosie larsen.
„it’s the loneliest thing in the world, waiting to be found.”
„i think it’s time to move on.”