soroló

„orphans don’t just leave each other.”

beköltözés, kiköltözés, összejövés, szakítás, születés, halál -az élet körforgásai... egy rossz anyától könnyű elköszönni, egy szerető testvértől/legjobb baráttól viszont piszok nehéz -és örülök, hogy val és alex is így éreznek, és ilyen érzelmes búcsúval készültek fel az életük újabb szakaszára... a finálé-írásnak jó technikája ez, mikor az eddigi statusquo-t felrúgva a hősökre új kaland vár, amikre mi nézők már nem követjük őket, mert így azt érezhetjük, hogy a lezárt szakasszal valami kerek egészet kaptunk -ugyanakkor viszont ott az elmúlás keserűsége is a szívünkben, hogy erre az új útra már nem mehetünk azokkal a karakterekkel, akik hozzánk nőttek az évek során. de hé, a búcsú is hozzátartozik az élet rendjéhez... (ja igen, és a queen akkor is menő volt, és most is az!) (##08.20.)

reménykedtem abba, hogy idén valamivel sikerül feldobnia a készítő-csapatnak a kicsit megfáradt formulát (bár igazság szerint nem igazán gondoltam a sorozatra az elmúlt egy évben), és nem csak hogy sikerült ez, de még meg is leptek az időugrással -így már az évadnyitóban sikerült felcsigázni az új felállással. voltak változtatások, amik kifejezetten jól álltak a show-nak (pl. hogy laura megbékélt önmagával és a világgal, így már csak ritkán reagál annyira harciasan, mint régen), és voltak, amik kevésbé működtek (alex csupasz arcát képtelen voltam igazán megszokni) -de ami a leghangsúlyosabb arány-eltolás volt, hogy mindent érzelmi alapokra helyeztek, és így mi nézők is jól bevonódtunk ezekbe az utolsó kalandokba, a szokásosnál nagyobb hegyeket és völgyeket tartalmazó hullámvasútba... de végül mindenki eljutott egy nyugvópontra az életében, és ez mindenképp megnyugtató nekünk is (örülök, hogy laura-t meghagyták leszbikusnak, val megbékélt azzal, amit az élet negyven felett tud nyújtani neki, alex meg tényleg más ember lett az apaság súlya alatt.)

elvált nő a tinilányával beköltözik az öccséhez -nem egy túl bonyolult alapötlet, de el lehetett adni a szerethető karakterekkel, a jó humorral és a pajzánul kezelt szexualitással. nem véletlen, hogy ez a könnyedebb első szakasz állt hozzám a legközelebb. és azzal sincs baj, ha az írók úgy döntöttek, hogy el akarják indítani a karaktereiket egy úton, amit nevezhetünk érésnek vagy felnövésnek, mindegy is, a lényeg, hogy kissé komolyabb lett az összkép a változásoktól. működhet egy ilyen váltás, és a casual-nál részben működött is, jó látni azt az utat, amit laura és alex bejártak az elmúlt években (val nem nagyon változott, maximum kevésbé lett neurotikus a végére -vagy csak jobb borokat kezdett inni), ugyanakkor én azt éreztem, hogy a kezdeti fellángolás szeretetté csendesedett közben. az utolsó évaddal azért még fel tudtak piszkálni kicsit, leginkább azért, mert pont azokat az érzelmi húrokat pengették benne, amik jól rezonálnak a lelkemben... egy kedves kis sztorinak indult annak idején, és az emlékezetemben is így fog megmaradni, egy szerethető semmiségként, amihez jó volt visszatérni időről/időre...

„it's okay to be sad.”

ööö, jeff-nek miért is volt joga orrba-vágnia alex-et? mert az nem tudott ellenállni a gyermeke anyjának közeledésére, akibe nem mellesleg fülig szerelmes? ezek a nyitott kapcsolatok tényleg bonyolultak tudnak lenni... ha csak leia kibékülős nagybeszédét nézem, megérte vihart kavarni az álompár körül, mert csodálatos érzelmi töltetet adott (így reggeli közben is) az a jelenet, de az utolsó percek egyébként is jól működtek, ahogy val kinevette a szánalmas pasiját, ahogy laura éretten viselkedett az álom-csajával, ahogy végre egy asztalhoz ült mindenki, és pont olyan diszfunkcionális családként mutatkoztak, ahogy szeretjük őket... (##08.20.)

„mom’s our olympics. we’ve been training for this.”

nyígok már egy ideje, hogy legyen több közös jelenete a három főszereplőnek, úgyhogy a (hawaii) istenek meghallgatták az imáimat, és elhoztak nekünk egy road-trip-et, ahol nagyon sokáig egy (luxus) autóba voltak összezárva a srácok -az már egy másik kérdés, hogy mindenki a saját problémáival (vagy a másnaposságával) volt elfoglalva, és csak a végére jutottak el odáig, hogy hallgassanak is egymásra... alex-nél viccesen volt felépítve a nagy kísértés, szegény john meg egyre inkább fancy yuppie-nak van beállítva, pedig azt hittem, hogy tényleg jó páros lesznek val-lel... (ööö, laura öreg-táncos álomjelenete? még emésztem...) (##08.19.)

„that’s your identity. i mean, you can’t just take it off and put a new one on.”

furcsa ez a futurisztikusság, amit magára vett a sorozat -nem csak azzal, hogy minden lakásban ott van a mindent-tudó okos-eszköz, vagy hogy önvezető autók járják l.a. utcáit, de még az nfl halálát is sikeresen megjósolták (arról már nem is beszélve, hogy megint ugrottunk egy kis időt, rá is kellett néznem az epizód-számra, hogy nem-e csesztem-e el)... eddig halogattam, de most már beszélnünk kell leia-ról és leon-ról, akiket öt rész alatt sikerült a földbe vezetni, pedig töki cuki pár voltak eddig (viszont kifejezetten érdekes volt látni a sötét hangulatú leon-t az elmúlt évek ultra-pozitivizmusa után)... identitás-keresés folyik a szemünk előtt a három főszereplőnk részéről, laura utálja, ha ugráltatják, val siratja a rózsaszín falát, alex meg csak simán szeretne szerelmes lenni egyszer az életben... (##08.19.)

„my therapist has always been wine.”

nem tudom, hogy a félórás játékidőből adódik-e, vagy a szétszabdalt dramaturgiából, de nagyon apró lépéseket tudunk csak megtenni minden epizódban... laura mondjuk aranyos volt a szakítós főzéssel, val-nak is akadtak jó pillanatai a boros közegben; csak szegény alex-et kellett elküldeni egy lélekjárós túrára, ahonnan aztán nem sok tudással felvértezve érkezett vissza (szerzett viszont néhány horzsolást és még az apja emléke is kísértette kicsit -már megint)... (##08.18.)

„what do you call it when you become a sad parody of yourself?”

hmm, hőseinktől szokatlan módon val kitart az életmód-változtató döntése mellett, és otthagyja a praxist egy kétes biznisz kedvéért, amit viszont szívből csinálhat (és nem mellesleg férfiakat is megismerhet út közben)... laura viszont beleragadt a szakítás önsajnáltató mocsarába (sőt, végigfuttatja magában a magánélete összes szív-roppantását is), de legalább mellé sodródott egy cukinak tűnő barátnő... alex virtuális utazása fura volt, mert egyfelől hitelesnek éreztem a vr-világot (felugró reklámokkal, kiíródó adatokkal), ugyanakkor a technikai megvalósítása kicsit csípte a szemem, mert nem értettem, hogy miképp gondolták az alkotók, hogy felveszi a srác a szemüveget és már kész is van az önmagára tökéletesen hasonlító avatar -szőrszálhasogató nerd vagyok, mi...? (##08.16.)

„what brings you joy?”

jól összefoglalta az epizód a sorozat lényegi mondandóját -hogy mindannyian a boldogságot keressük... és muszáj aktívan keresni, különben belefásulsz az életbe, és csak füstös szobákban fogsz csendesen vegetálni, meg kell próbálni változtatni, akár új munkát keresni, akár átgondolni a kapcsolatodat, akár komolyabb (szülői) felelősségvállalást is a vállra venni. még jó, hogy egy pszichológus a sorozat egyik főszereplője, mert így nem ciki, hogy böfögöm bele az internetbe a nagy büdös életmegfejtéseimet... (##08.15.)

„happiness... here i come.”

kettős érzetet kelt bennem egy ekkora időugrás -mert egyfelől kihagytunk egy csomó érdekes dolgot (mondjuk alex összes őrült reakcióját a terhesség alatt), ugyanakkor meg izgalmas az a szitu, amibe a karakterek csöppentek az elmúlt évek folyamán... mert trükkösen úgy van felépítve a rész, hogy azt hidd, hogy a változások jót tettek nekik (alex nyitott házassága nem okoz problémát az ifjú szülőknek, laura megtalálta a lányt, akivel el tudott köteleződni, val meg... izé... csak val maradt, ő nem igazán tud kibújni a bőréből). viszont mire a félóra végére érünk, már érezzük, hogy hiába az új felállások, ugyanúgy repedeznek a kapcsolatok, ugyanúgy ott bolyong a karakterek körül a boldogtalanság. oké, leon-ék golyóállóak hálistennek... (##08.14.)

„maybe he sabotaged all his relationships before they got to the point of emotional investment as a safeguard against rejection.”

direkt rám akartak cáfolni, amikor arról írtam kicsit lejjebb, hogy jól viselik a karakterek a kapcsolataik válságát, mert a finálét rászántuk ezeknek a kezelésére -bár továbbra is vallom, hogy lehetne rosszabb a helyzet... szegény laura-t azért sajnáljuk, hogy a habókos nagyanyjánál ragadt, ahogy val-t is, hogy nem bírja rendbe-szedni a lányával a viszonyt. alex-re viszont egy teljesen új út vár: talán egy kicsit vissza kell vennie az egójából, és felnőtté válni: szép kaland lesz... (#09.12.)

emlékszem, már tavaly is felemeltem a szavam amiatt, hogy milyen kevés az interakció a főszereplők között, és ez idén sem változott érdemben, mindenki éli a maga kis életét, hullámzik a jobb napok/szar napok tengerén, és sajnos csak ritkán jönnek össze, hogy megvitassák ezeket... azt már rég nem várom el a show-tól, hogy megnevettessen, elég ha mosolygásokra futja, de egyébként jól elvagyok vele, nem bántjuk egymást -olyanok vagyunk leginkább, mint a megszokásokba beleragadt nyugodt házaspár...

„i’ve been waiting 16 years for this, and it’s finally here, and it’s gonna be awesome. darth vader as a little kid. huh? kid vader. you get to see how he becomes that spooky shitty dad.”

oh, 1999! középiskolásként bújtam a filmes magazinokat, és alig vártam már én is, hogy megnézhessem a réges-régen várt új starwars filmet... (btw, van egy kis baj az időrenddel, nem? csak mert már az elején 1999 volt kiírva, és a baljós-t májusban mutatták be amerikában, sooo, nem nagyon jön ki a matek a terhességgel...) először baromira zavart, hogy a fő színészeink játsszák a huszonéves önmagukat, aztán bevágták a fiatalabb arcokat is, így megnyugodtam, hogy a készítői szándék volt ez a fura lépés -azt viszont még mindig nem értem, hogy miért volt indokolt épp’ most ez a flashback epizód... mert azt eddig is tudtuk, hogy szoros volt korábban a testvérek kapcsolata, hogy val-ék házassága sosem volt tökéletes, so...? az utolsó percek már a jelenben értek minket, ahol az tetszett, hogy mindenki milyen éretten kezelte a kapcsolata zátonyra futását -na jó, kivéve laura-t, ő egy egészségeset fuck-kolt azért... (#09.12.)

„your ideal partner is someone that you would be okay with if everyone else in the world died. and i really hope that doesn’t happen, but if it does, and there’s, like, a terrible disease, or, like, a solar flare or something, that leads to a mass extinction, and somehow just the two of us are the only ones left alive, i think i’d be okay. relatively. you make my heart burst when you walk into a room. will you walk into every room with me?”

friend-zone. vizsgálgattuk a kapcsolatokat nem szexuális oldalról, és egész érdekes dolgokat láthattunk... hogy azok működnek igazán, ahol megértés van, lásd leon-ék harmóniáját, vagy val színjátszós pajtását, alex lakótársi viszonyát. shoot, még laura is egész jól kijött az apjával úgy, hogy normális hangnemben beszélgettek egyet... nem véletlenül énekelte meg lovasi azt hogy ’néha egy kicsi szex, de attól meg mindenki mérges’... (#09.12.)

„my sexual enjoyment is secondary to well, tertiary to the pleasure of my partner and the inflation of my ego.”

és mennyire igaza van alex-nek abban, hogy bárki iránt tudunk vonzalmat érezni, akinél azt érezzük, hogy vonzódik irántunk -vagy csak egy kicsit is érdeklődik... abban persze már téved a srác, hogy meg kell felelni a média által sulykolt képnek, de ezt már ő is belátta, miután megszemlélte a csupaszon maradt ágyékát... a többiek is nagy szenvedésben vannak a magánéletüket tekintve, de ez már nem újdonság a csajoknál -meg úgy általában is mindent túlparáznak ebben a családban... (#09.10.)

„it’s their own fault. they should have never given us uniforms if they didn’t want us to be an army.”

egy fináléhoz mérten ebbe az epizódba gyűjtötték össze az évad talán legerősebb jeleneteit, legalábbis igen gyakran éreztették velünk nézőkkel is, hogy keményen gyomron vágtak... már a nyitó flashback-kel megadták az alaphangot, ahol láthattuk, hogy miként billogozták meg a szülésre alkalmas női egyedeket -és ha belegondolunk, párhuzamosítani lehet az epizód végén látott másik aunt lydia-s jelenettel ezt, mert amíg itt csak hidegség volt benne, addig ott azért megrendült ő maga is, amikor egy szobalány halálra kövezése került terítékre, mert látható, hogy ő is mennyire kötődik a ’gyermekei’-hez... a gyermek-téma kiemelt szerepet játszik waterford-éknál is, mindegyikük azt hiszi, hogy előnyt kovácsolhat a születendő gyermekből -vagy egy már meglévőből, ha serena játszmáját nézzük a kis hannah-val. mert eddig csak hidegnek láttuk a ház úrnőjét, most viszont a smink alól előtűnt a kegyetlen énje is, aki nem csak az alatta állót alázza meg, de a férjével sem bánik kíméletesen... ahogy a rendszer sem kíméli az eltévelyedetteket, ahogy arra egy kegyetlen példát is láthattunk, hogy mit neveznek igazságszolgáltatásnak isten igaz gyermekei... de közel már a vég, amikor a keményen szorított ököl összeroppan, amikor azt mondják az elnyomott emberek, hogy elég volt... (#09.07.)

az anti-utópiák lényege, hogy felnagyítják a jelen problémát, és egy olyan világot teremtenek így, ahol az ember nem szívesen élne -hát (a) the handmaid’s tale készítői elérték ezt a célt, mert az első pillanattól sikerült elborzasztaniuk a felvázolt társadalmi berendezkedésükkel, a vallásos diktatúrával, ami nem csak hagyományos értelemben vett fizikai erőszakot alkalmaz a hatalom megtartásához, de szó szerint is megerőszakolja a nőket, általuk jogosnak vélt indokokkal... jól működött a koncepció, hogy flashback-ekben bővítik az ismereteinket, de ott is inkább mikroszinten, a karakterekre koncentrálva láthattuk a világ átalakulását. a jelenben meg főleg a személyes perspektívák dominálnak -ezt azzal is érzékeltetik, hogy rengeteg arc-közelivel szűkítik a látóterünket. és csupaszítják le a színészeket, ha már itt tartunk... és a nívós színészgárda meg is hálálja ezeket a feladatokat, sokszor ki mernek lépni a komfortzónájukból (ugye kedves yvonne?)... persze a nyomasztó hangulat nem segíti elő a szerethetőséget, de azért, ha óvatosan is, szívesen merül el az ember ebben az elborzasztó (nem túl távoli) jövőképben...

„you have to do what’s best for your daughter now. you have to give her the chance to grow up.”

az áldozathozatal nehéz. főleg ha az ember sokáig nem érzi a gyümölcsét az erőfeszítéseinek. june-ról sokáig hittük, hogy túljár a parancsnok eszén, még ha ehhez női praktikák százait kellett is bevetnie, meg persze készségesen szétraknia a lábát, de sajnos a körmönfont kurafi sokkal intelligensebb, mint eddig gondoljuk. még szerencse, hogy a végére kiderült, hogy nem volt hiábavaló a komoly áldozat... örülök annak, hogy foglalkozunk a szülés utáni időszakkal is, hogy milyen lelki folyamatok játszódnak le a lányokban, miután elvették tőlük a gyermeket és áthelyezik őket egy új helyre, ahol kezdhetik elölről az egész fájdalmas folyamatot. főleg azért volt kemény látni ezt, mert egy labilis személyiség szemével láttatták velünk, aki képtelen volt feldolgozni ezeket a veszteségeket. és kifizetődővé vált, hogy közeli barátoknak ábrázolták őket june-nal eddig, mert így vált igazán hatásossá a ’túsztárgyalós’ jelenet ott a jeges folyó felett (már ebben a részben korábban is jól aláhúzták a kapcsolatukat, amikor a sorban-álló lányok közül csak june-tól köszönt el janine igazán)... (#09.07.)

„you’re selfish, man. like, epically selfish. you’re like textbook example of a narcissist. and you’re a man-child. you’re manipulative.”

a vágyaink és elvárásaink ritkán találkoznak össze a valósággal, ebből számtalan feszültség adódhat az életünkben. jó látni, hogy léteznek konfliktus-mentes kapcsolatok is, ahol az elvárások és a valóság egy szintben vannak egymással, és kedves boldogságban töltik a párok a mindennapjaikat. persze ez a meyers/cole család tagjaira nem vonatkozik... mert a megtalált új (fél)testvér elég szörnyű (viszont sokat tud az x-men filmekről), laura nem kaphatja meg az aktivista csajt, alex meg döcögősen halad a főnöknénijével -lehet hogy lejjebb kéne rakni az elvárásokat...? (#09.07.)

„tonight you aren’t you.”

még a leginkább magát szentnek és tisztának beállító diktatúrák sem tudják lerombolni a dekadencia palotáit, sőt, maguk a vezetőik éltetik igazán ezeket az intézményeket -mert az ember mindig is állatias ösztönlény marad, aki muszáj, hogy hajtsa a vágyait, legyenek azok bármilyen perverzek és istentelenek... de persze nem kell egyből kurvákhoz rohanni, ha valaki vágyakat érez magában, az is elég lehet, ha valakivel jól érzi magát a szűkebb környezetében, ha van valaki, akivel ki tud szakadni a mindennapok gyötrelmeiből (és érdekes lelki vívódást hozhat ez hősnőnkben, aki most hogy tudja, hogy a férje él, már tulajdonképpen a hűségét teszteli az új kapcsolatával -érdekes, hogy amíg ez működött nálam, addig a sofőr féltékenységét már nehezebben viseltem...) joseph fiennes-nek ez a simulékonyság áll a legjobban, ahogy az a beteges mosoly kiül a szája sarkában -és örülök, hogy fokozatosan derülnek ki ezek a perverziók a parancsnokról, aki láthatóan élvezi az ilyen kis szabályszegéseket... (értem én, hogy a flashback-ek azért vannak, hogy jobban megértsük a karakterek motivációit, engem viszont mindig a mögöttes dolgok, az átalakuló világ nagy egészének az árnyéka érdekel jobban ezekben a jelenetekben.) (én, a szőrös lányok lelkes támogatójaként nagyon helyeslem a havi egy láb-borotválást! látjátok, mindig ezek a mocskos vágyak...) (#09.06.)

„pop. six. pull.”

először nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e a férje koncentrálni, egy egész epizódon át a fókuszba helyezni őt, aztán a végére egy egész tisztességes mellék-vonal, kvázi filler formálódott a részből. lehet hogy az volt a baj, hogy túl hosszadalmas volt az agonizálása az elején, de aztán jó érzékkel hozták a flash-a-flashben jeleneteket, hogy láthassuk, hogy a vészjósló idők hogyan változtatták át az álomszerű életet rémálommá... egy kicsit aztán beleláthattunk azok életébe is, akiket az új hatalom kitaszítottá nyilvánított, akiknek csak egyetlen cél lebeg a szemük előtt -a túlélés... és itt vannak a jótét lelkek is, akik hálistennek mindig akadnak a legelátkozottabb időkben is. és mindig van egy menedék, ami célként ott lebeg ilyenkor a menekülők szeme előtt. jelen esetben kanada ez a hely, és ha van valami, amiről szívesen megtudnék többet a külvilágból, akkor az ez az északi diaszpóra, és az itteni élet. például érdekelne az, hogy vajon mennyire vannak tisztában a megpróbáltatásokkal, amiken az otthon ragadt szeretteiknek kell átélniük...? múltkor egy cliffhanger-re futott ki csak az, hogy megtudtuk, hogy a férj él, a mostani fordított felállásban viszont érzelmi plusszal is járhatott ez a tudás... (#09.06.)

„never mistake a woman’s meekness for weakness.”

huh, nagyon ideje volt, hogy más szögből is láthassuk waterford-ékat, ne csak hidegen és petyhüdten a ceremónia alatt... főleg hogy a nagy vallásos fordulat előtt mrs.waterford egy harcias feminista volt, aki még könyvet is írt a témában, így még érdekesebb a pálfordulása, hogy miként hódolt be a férje eszméinek, és lett az új ügy híve, feladva így nem csak a szabad akaratát, de a személyiségét is... és érdekes volt látni a világot a közvetlen hatalomátvétel előtt, nem csak azt, hogy milyenek voltak a házaspárok az elhidegülés előtt (btw, a politikai berendezkedés megtiltja a nem termékeny pároknak a közösülést, vagy csak nem kívánatosnak tartja?)... de a jelen is érdekesnek ígérkezik politikailag (is), mert most már tudjuk azt, hogy a gyermektelenség akkora kétségbeesést szült a világban, hogy az embertelenség könnyen exportálható, mert úgy érzik az emberek, hogy a jövőért cserébe bármit megtehetnek... bár jó érzés volt látni a (végre!) mosolygós yvonne strahovski-t, azért a végére megint elizabeth moss lopta el a show-t a kifakadásával (bár talán túl sokszor játszatják el vele azt, hogy nyel egyet, majd új irányba indul el a karaktere -lásd ma is nem csak az őszinteségi rohamát, de a commander szobájában előadott ál-flörtölés előtti kamerába mosolygást is...) (#09.03.)

„love isn’t real. it was never anything more than lust with a good marketing campaign.”

szükségünk volt arra, hogy némi egészséget jókedvet is szívjunk a tüdőnkbe, hogy meg ne fullajdjunk a hideg nyomasztástól -így baromi üdítően hatottak most a flashback-ek, ahol egy szerelem kibontakozásának lehettünk tanúi. mert bármit is mond a commander, igenis létezik az az érzelmi vonzódás, amit a ’szerelem’ szóval szoktunk azonosítani... (mozgóképen főleg akkor hisszük el ezeknek az érzelmeknek az ábrázolását, ha minél természetesebben sikerül képre vinni őket, és itt ezzel nem volt gond, főleg hogy előszedték a kézi-kamerát is jelenetekhez a raktárból, és ezek a remegő, kicsit szemcsésnek tűnő képek szintén felüdülést jelentettek a fojtogatóan gyakori arc-közelik után)... persze nem véletlen, hogy a ház ura ilyen kijelentéseket tesz, legalábbis nehezen tudjuk elképzelni, hogy a hideg feleségével valaha is érzelmi kapcsolatban álltak... pedig mind a ketten képesek érezni, a commander-ben vágy ébred a szolgálólánya iránt, a mrs. meg egyre megszállottabb a gyermek-kérdésben, akár olyan cselekedetekre is képes, amik ellentmondanak a szigorú törvényeknek... szép párhuzam volt az epizód során végig a szerelem és a vágy között, bár a jelen-szálon még jelenleg csak az utóbbival találkozhattunk -amit egy bevállalós elisabeth moss formájában abszolváltunk... (#08.24.)

„there are things in this room to discover. i am like an explorer, a traveler to undiscovered countries. that’s better than a lunatic, lost in her memories.”

eddig eléggé elsiklottam a vallásos szövegek felett, így csak most realizáltam, hogy az egész szolgálólány dugás onnan jött, hogy szó szerint vették ezek az őrült fanatikusok a bibliát... és gyönyörűen látszott az, amikor a lányok a ’tanulmányaik’ során is rádöbbentek arra, hogy milyen életet szánnak nekik, miután kikerültek a közösségből... egyébként gondosan volt szerkesztve az epizód az idősíkokat tekintve, mert nem csak a ceremónia és annak gyakorlása között lehetett párhuzamot vonni, hanem lépten/nyomon a lázadó barátnő is felsejlett, akár a fába vésett szövegről, akár a szökési vágyról volt is szó... mert hősnőnk is egyre inkább forr belülről, és jól működött az, ahogy ábrázolták ezt a benne lévő feszültséget (sokszor hangeffektekkel aláhúzva a lelki törést), de szerencsére bőven szorult belé kurázsi, hogy túllépjen a bezártság fojtogató érzésén, és úgy manipulálja a ház urát, ahogy csak szeretné... (amikor azt hinnéd, hogy nem hozhatnak újabb beteg elemeket a show-ba, betoppan a perverz nőgyógyász, aki lelkesen felajánlja a spermáját a kedves páciensnek...) (#08.23.)

„you know, what you do, what we do together is so terrible... it’s terribly hard, and we must remain strong.”

csepegtetik nekünk a hatalomátvételről az információkat, hogy hogyan is alakult ki a jelen elnyomó rendszere lépésről/lépésre -és sajnos most úgy éreztem, hogy nekem ebből nem elég, inkább időznék még a múltban, hogy kiszálazzam az okokat... mert durva belegondolni, hogy a társadalom hogy hagyhatta, hogy egy átlátszó ürüggyel (terroristák!) átvegyék a szélsőségesek a hatalmat, hogy aztán fokról-fokra olyan törvényeket hozzanak, amikkel hátrányos helyzetbe kerülnek bizonyos csoportok -elsősorban a női nem... viszont ahogy bemutatják ezeket a lépéseket, azzal általánosabb szintre emelik az elnyomást, mert a hatékonyságuk miatt azt érzed, hogy bármelyik csoportot megroppantanának ilyen intézkedésekkel (elbocsátás+banki zárolás). aztán jön a vérbe-fojtott tüntetés, ahol igazán megmutatkozik a fasisztálódás borzalma... (férfiként fura belegondolni abba, hogy az ősi védelmező ösztönt is problémásnak találhatják a nők -bár szerencsére én sosem voltam az a típus, aki azt hangoztatja, hogy ’az erős férfiak dolga a nők megvédése, az anyagi javak megszerzése, blablabla’...) sokat csacsogok a flashback-ekről, pedig azért a jelen is megrázott eléggé, hiszen a kifejlett diktatúra besúgó-rendszere jól működik, jön is a fekete autó -jobb esetben csak kihallgatásra. mert azt nem akarod, hogy példát statuáljanak rajtad... (alexis blendel azt a feladatot kapta, hogy szinte kizárólag azokkal a lehetetlenül kék szemeivel játsszon -és sikert ért el, hatásos lett az alakítása.) (#08.22.)

„breathe, breathe, breathe. and hold, hold, hold. exhale, exhale, exhale.”

ügyesen kihúzták a valós szentfazekak alól a tiltakozási alapot azzal, hogy a sorozat-béli mániákusok keresztény templomokat rombolnak... de a diktatúrák már csak ilyenek, nem tűrik a maguktól eltérőeket. és egész jól fogják meg az elnyomásban élés aspektusait a sorozatban, leginkább a lélekölő bizalmatlanság telepedett ránk (is)... elsőre azt gondolnánk, hogy a kiváltságos feleségek mennyire szánalmasak, ahogy a szülést kezelik, hogy partit kerítenek az esemény köré, hogy eljátsszák azt, hogy ők maguk is végigmennek a vajúdás folyamatán, de elnézve azt, hogy mennyire kétségbeesetten szeretnének ebben a világban a nők gyermeket, már nem tudsz igazán szánalmat érezni feléjük... abba viszont kegyetlen belegondolni, hogy a tenyésztéshez használt szobalányoknak milyen érzés az, amikor a szülés utáni pillanatban elragadják tőlük a gyermeküket... hogy még átélhetőbb legyen mindez, hősnőnk flashback-jével megtámogatták az anyaság érzésének fontosságát... (elindítottunk egy resistance szálat is, gondolom ez lesz az egyik sarokpontja az évadnak.) (#08.22.)

„-blessed be the fruit.

-may the lord open.”

kevés riasztóbb dolgot tudok elképzelni, mint hogy szélsőségesen vallásos emberek átveszik az uralmat a világban, és egy elnyomó milicista államot kiépítve rákényszerítik az emberekre az akaratukat... nagyon fura tudathasadásos állapotban voltam a kezdő perceknél, mert hiába tudtam, hogy ez egy jövőben játszódó disztópikus történet, de a sorozatból látott képek alapján (elnézve a pilgrimista hagyományokat felelevenítő jelmezeket) semmi jövőszerű nem volt a fejemben, így kicsit sokkolóan hatott, hogy egyből egy autós-üldözéssel kezdtünk... a feszült nyitány csak arra volt jó, hogy berántsa a nézőket, mert aztán persze arra használták a készítők a pilot-ot, amire kell, azaz szemléletesen bemutatták ezt a riasztó világot -egy olyan hősnő szemén keresztül, aki bár a külső szemlélők számára tökéletesen megtestesíti az engedelmes tenyészkanca ideálját, számunkra a narrációja segítségével kiüvölti az összes bánatát. segít az összetett idő-kezelés is, ahogy láthatjuk a boldog múltját és a kiképzése kínjait egyaránt. egyébként érdekes lett volna még egy hangot behozni ellensúlyként, aki viszont tökéletesen magáévá tette a szent eszméket, de még csak az út elején járunk, így könnyen lehet, hogy az írók is gondoltak erre... a pedigrés színészgárdát látva már a kezdés előtt tudtam, hogy az alakításokkal nem lesz gond, bár nagyon fura lesz a szívemnek, hogy a fejemben folyton mosolygó csodanőként élő yvonne strahovski egy ilyen hideg perszónaként kell elfogadnia... örömmel láttam az imdb-n, hogy a pilot-ot rendező reed morano nem csak hogy hölgy, de eredeti szakmáját tekintve operatőr is, mert ez megmagyarázza azt az érzékenységet és csodás fényjátékot, amik jól működtek az epizód egészében... nem mondom, hogy jól fog esni darálva ez a tíz rész, de már most látszik, hogy érdemes lesz végigülni ezeket a perceket -maximum a falat kaparom majd a vallási bigottság és igazságtalan elnyomás láttán... (#08.20.)

„-it’s a no-win. i mean, if he’s happy and successful, it’ll just be this painful reminder of what could have been.

-if they’re a bunch of losers, then you got to worry about shared genes.”

rájöttem, hogy val sokszor nem azért érződik seggfejnek, amit mond, hanem azért, ahogy kifejezi magát, ahogy a túlzó érzelmei átütnek a mondatain -és ez nem jó jel egy pszichológusnál... alex megint túl belelovalta magát valamibe, de legalább szép lassan közelednek a főnökasszonyával. laura meg egy hippi-kommunán át láthatta, hogy a legigazabbnak tűnő, csodásan ragyogó embereknek is vannak hibáik... (erősen támogatom, hogy a kilenc éves gyerekek popkulturális oktatásban részesüljenek!) (#08.19.)

„as the revered poet mcferrin once said: don’t worry, be happy.”

annyi titok gyűlt össze egyetlen este alatt alex házában, hogy csodálom, hogy nem tömődött el tőlük a lefolyó, és robbant egy nagyot mindenki képébe... mert ugye tudjuk jól, hogy a magic the gathering játék csak ürügy volt az íróknak, hogy egy térbe hozzanak mindenkit, kicsit beszéltessék a konfliktusban lévőket -hogy aztán mindenkit útjára eresszenek, mielőtt elérnék a csúcspontot. de hé, értem én, még csak az évad közepén járunk... (#08.10.)