soroló

„it takes guts to do what these men are doing. stepping out of their comfort zone, and into the shoes of another.”

azért jól rám ijesztettek ryan murphy-ék az elején, ahogy elkezdték halmozni a drámákat a szívünkre, összetört blanca betegségének előretörése, és beleszakadtam abba, amikor angel elveszítette a lába alól a talajt... aztán megkegyelmeztek nekünk az írószobában, és felemeltek minket is a padlóról a karakterekkel együtt -méghozzá a szeretet erejével... csodás volt nézni, ahogy mindenki összefog blanca-ért, hogy újra barátként támogatják egymással pray tell-lel, és angel is újra emelt fővel járhat, köszönhetően élete szerelmének, (egy cuki pitbull kitartásával felvértezett) papi-nak... azaz a kitartásról tanulhattunk így ma is, plusz egy igen szemléletes példát kaptunk a körülöttünk élők elfogadására is: szó szerint kell venni a klasszikus mondást, miszerint úgy ismerheted meg a másikat, ha a cipőjében jársz egy kicsit. csak nem olyan egyszerű ezt kivitelezni, ha annak a bizonyos cipőnek olyan magas sarka van, mint amit a szexi nők hordanak nap-mint-nap... hogy pozitív kicsengéssel búcsúztassuk idén is hőseinket, egy igazi ballroom-jelentettel zártuk be az évad kapuját, ami az egész részhez hasonlóan tele volt szívmelengető pillanatokkal (az ’év anyja’ vándor-díj úgy tűnik, minden évben levesz majd a lábunkról, ráadásul nem felejtkeztünk el a candy-féle karaoke-ról sem). plusz az utolsó képben ott volt az, ami már nagyon érett epizódok óta -blanca evangelista újra megnyitja a házát a rászorulók előtt, új fejezetet nyitva a történetben -és a szívünkben... (×08.21.)

a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján került igazán a reflektor-fénybe az aids, amikor tom hanks eljátszott egy beteg karaktert a philadelphia-ban és amikor meghalt freddie mercury. így most, amikor a sorozat idővonala is elérte ezt a korszakot, az alkotók is hangsúlyosabbá tették ezt a szálat, temetésekre jártunk és az elmúlásról elmélkedtünk, minden beteg főszereplőnk volt fenn és lenn ezen a gyilkos hullámvasúton... a másik kiemelt téma a fejlődés és továbblépés volt, végigkövethettük, ahogy az evangelista ház gyermekei felnőnek, megvalósítják az álmaikat, az anyuktól kapott szeret-csomaggal a hátizsákjukban kilépnek az ajtón, és megvetik a lábukat a nagyvilágban... mert bizony még mindig a sorozat legnagyobb erénye a szíve, hogy merik az alkotók érzelmesen bemutatni ezt az összetartó közösséget, és úgy tudják fenntartani és növelni a kötődésünket a karakterekhez, hogy közben nem mossák el az esendőségeiket sem. és persze fáj, ha néha összekapnak, de tudjuk, hogy úgysem bírják sokáig a mosoly-szünetet, ahhoz túlságosan is szeretik egymást. és mi is őket...

„i feel like i’m being fucked by satan himself in the seventh circle.”

hmm, jól áll a sorozatnak a nyár, hogy hősnőink alig-ruhában csillognak a verejtéktől a képernyőn, mert fülledt és szexi lesz minden jelenet ettől... ráadásul megengedték nekik az írók, hogy kicsit lazítsanak egyet, amolyan csajosan, gondosan kiválasztott fürdő-rucikban feküdjenek a tengerpart homokjában idillikusan, kiszakadva a megszokott közeg megszokott problémáiból. és igazából csak egyszer kellett konfrontálódniuk, de elektra néhány alázása bőven elég volt, hogy a fehér transzofób hülye-picsa messzire eltakarodjon... blanca aranyos volt, ahogy megélte a baywatch-ba illő románcát a fekete hasselhoff-fal, semmi szélsőséges amplitúdójú elsöprés nem volt itt, csak csendes romantikázás a holdfényes partszakaszon... szeretem, amikor ennyire összetartóak a csajok, amikor még elektra is kevesebbet morog az átlagosnál, amikor tényleg azt érzed, hogy ez a maréknyi ember nem csak egy sors-közösség, hanem egy szoros kötelékkel összefűzött, szerető család... (többször felmerült ma a szag, ami elektra lakását körbelengi, gondolom majd a fináléban foglalkozunk még ezek után a hullával...) (×08.15.)

„i’m a black gay man who’s dying of hiv. i’m just trying to figure out how to live when everybody in the world wants me dead.”

mi a fene történt ezzel az epizóddal? nyugisan kezdtük, egy kis csendes intimitással (szóval a ricky+pray tell tényleg egy thing), aztán jöhettek a meghatódás könnycseppjei, ahogy damon anyja és kitartó tanára kölcsönös tiszteletet mutattak egymás iránt -aztán bumm, mindenki egymás torkának esett, és széthullott az evangelista család... nagyon furának tűnt angel, ahogy belekötött damon-ba, de mondjuk azt, hogy a tudatmódosítók beszéltek belőle, de ezután eléggé soknak érződött, ahogy dobáltak az írók az egyik drámából a másikba minket, kicsit talán már túlságosan is intenzív volt megélni a sok konfliktust, veszekedést, vádaskodást, a kiábrándult arcokat és az ideges cigi-slukkokat... de érteni vélem, hogy mi vezette a készítő, steve canals kezét, el akarta érni, hogy blanca egyedül maradjon a lakásban, plusz saját lábra akarta állítani az ifjakat, egy új korszakot nyitva ezzel hőseink életében. csak kicsit furcsa, hogy ezt két résszel az évad vége előtt lépte meg... (imádom, hogy mj rodriguez olyan rendíthetetlen csajszi, hogy bevállalja azokat a feszülős pólókat, amiken simán átlátszanak a mellbimbói is.) (×08.09.)

„bitch, i may be your elder, but i ain’t your daddy.”

semmi sem tart örökké, a hammertime is lezúzta a vouge-ot a billboard lista éléről, és bizony eljön az életünkben az a pillanat, amikor el kell gondolkoznunk az utódlás kérdésén is... persze a kilencvenes évek hajnalán az aids-el sújtott meleg közösségben nem a szó szerinti gyereknevelésben látták a jövőt, de azért akadtak olyanok, akik át akarták adni a tudásukat a következő generációnak, motiválni akarták őket, hogy ne legyenek semmirekellők... természetesen az anya-tigris blanca vezeti ezt a mozgalmat a sorozatban, és tök jó érzés nézni, ahogy prey tell-lel felkarolják és feltüzelik az ifjakat... a másik mai főszállal már voltak gondjaim, mert egyértelműen látszott messziről, hogy veszélybe akarják sodorni angel-t, talán azt is meg akarták mutatni az író-szobából, hogy milyen veszélyekkel jár, ha valaki túl hirtelen emelkedik fel (az új ’barátai’ biztos, hogy rosszba viszik bele) -és örülök, hogy egy kisebb dorgálással megúszta az elhajlást. plusz papi-val is felléptek a következő szintre, lehet nekik őszintén szurkolni, hogy el ne csesszék ezt a kapcsolatot... (addig legyeskedtek ryan murphy-ék jennie livingston körül, míg elvállalt egy epizód-rendezést a sorozatból? ő készítette ugyanis a leghíresebb dokumentum-filmet a ball-kultúráról a 80-as/kilencvenes évek fordulóján.) (×08.03.)

„this virus is attacking my cells 24 hours a day. every day of the year. that is not... reversible!”

kicsit sajnálom a murphy/falchuk párost amiatt, hogy most már örökre meg fogják kapni, hogy ’átment glee-be a sorozatuk’, ha a karaktereik dalra fakadnak bármelyik munkájukban -bár azért ma erősen megdolgoztak azokért a ’glee!’ kiáltásokért, hisz’ telepakolták dalokkal az epizódot... fel-felbukkan idén már a sorozatban az aids kíméletlensége, de ma különösen a középpontba került prey tell állapota miatt, igaz, kicsit elemeltük a riasztó mindennapokat hallucinációkkal és álmokkal, kicsit a szürreális irányába tolva el a hangulatot (azért nem olyan könnyen engedik el az írók candy-t, de az ilyen túlvilági kísértésekre alkalmas is lesz)... jó látni, hogy milyen összetartás van a közösségben, hogy mindenki megjelent a pénzgyűjtő koncerten, és egységesen sorakoztak fel blanca mögött is, amikor kiderült, hogy csak egy dal erejéig akarták nekünk nézőknek (is) szimpatikussá tenni patty lupone karakterét... mostanában sok mű szólt az öngyilkosságokról, így nagyszerű érzés látni egy sorozatot, ahol az a tanulság, hogy az életet kell választani, és sosem szabad feladni, még akkor sem, ha rettegsz attól a bizonytalanságtól, amivel a betegséged jár. (×07.25.)

„teach the world who you are.”

respekt, amiért a sorozat legátélhetőbb romantikus kapcsolata két fekete férfi között zajlik -zajlott... damon kicsit a háttérben volt eddig az évad során, de most teljes erőbedobással kiléphetett a reflektor-fénybe -egy erősen pop-érzékeny epizódban... mondták annak-idején ryan murphy-ék, hogy a ’vouge’ című madonna-slágernek fontos szerepe lesz a sorozatban, de azt nem gondoltam, hogy központi szerepbe is lép azáltal, hogy a ennyire figyelem középpontjába helyezte a ball-kultúrát a megjelenése után. és ha belegondol az ember, egy komoly ráhatással bíró művésznek, mint amilyen madonna is, felelőssége kell hogy legyen egy ilyen típusú kultúr-misszió (persze csak akkor, ha ezeket a hatásokat úgy tudja beépíteni magába, hogy az hiteles marad, és madonna pont az a típus, aki jól tudja abszorbálni az ihlető forrásait)... jól működő dramaturgai húzás volt, ahogy párhuzamba állították a készítők a két ház mentalitás-béli különbségeit, blanca önzetlenségét és elektra önzőségét. féltettem a táncos-fiúkat, de szerencsére a wintour-ház fenyegetését nem lehetett komolyan venni, és ricky-nek sem lett baja a szakítással járó ribillió közben... (mindig vicces látni, amikor re-kreálnak tévé-műsorokat a múltból -főleg ha közben még rá is ébresztenek, hogy milyen borzalmakat néztek anno a tévében az emberek...) (×07.20.)

„i got heart. i got talent. i’m a star, just like madonna.”

oh, pedig az elején arra gondoltam, hogy milyen mókás lenne egy epizód, ami csupán kötetlen ball jelenetekből áll, koherens sztori nélkül -de nem véletlenül tért vissza ryan murphy erre az epizódra írói és rendezői minőségben is: személyesen akarta összetörni a szívünket... mivel az epizód végén statisztikával is igazolták, hogy milyen magas a száma a meggyilkolt transzszexuálisoknak amerikában, így természetes dolog, hogy foglalkozunk ezzel a szomorú ténnyel is a sorozatban -az érdekes az, hogy majdnem egy teljes epizódot a gyászra szántunk... és azért kellett ennyi idő, mert az eddigi rögvalósághoz ragaszkodó szerkezetbe egy nagy adag elemeltséget tettek murphy-ék. viszont akármennyire is elhasznált filmes klisé, hogy az elhunyt szelleme még mond pár szót a gyászolóknak, nagyrészben működött itt is a formula (bár a szívszaggató zongorás témájának és a hosszának köszönhetően a végére már nemigen maradtak könnyeink)... arra használták leginkább a halott tanácsait, hogy továbbléptessék a többieket, hogy azok belássanak valamilyen hibát a múltjukból. a legmeghatóbb pillanat az anyával érkezett el, aki a gyermeke ravatalán jutott el az elfogadásig. és persze a vége is nagyon működött, ahogy zenével és mosollyal a száján búcsúzott a nagyszájú komikánk... (×07.12.)

„you are my dream, and one day, you gonna realize that i’m your man.”

sosem gondoltam volna, hogy egyszer románcot fogok látni az evangelista házon belül, de egy percig sem sajnálnám, ha a srácok szorosabbra vonnák a viszonyukat -de sajnos ez még most nem teljesülhet be, nem kétirányú utca ez a szerelem, hiszen angel épp’ egy nagy áttörés küszöbén van, így előrébb való neki, hogy minden lepukkant áruházban is kinn van a csábos reklám-fotója (bár volt egy kis elutasítás az epizód elején, de nagyon örültem, hogy pozitívba fordult ez a divatszakmás szál, és hogy angel nem csak azzal tud sikert elérni a sorozatban, hogy besöpör minden díjat a táncteremben -btw, azért volt ilyen rövid ez az epizód, mert egy kivételével az összes ball-jelenet a vágószoba padlóján végezte?)... azt sem gondoltam volna, hogy a főbb házak anyái ilyen szoros együttműködésre képesek a sok civakodás után, de ők is tudják, hogy rajtuk, a társadalomból kitaszítottakon senki sem fog segíteni, így kénytelenek egy bizarr kalandra indulni elektrával, aki nagyon nem akar börtönbe kerülni egy kuncsaftja hülyesége miatt (extraként megint kaptunk egy sztorit arról, hogy a fehér (férfi)embereknek milyen előnyeik vannak a sokszorosan hátrányos helyzetű színes transzszexuálisokkal szemben.) (×06.27.)

„you boys are young, black, gay, and poor. this world despises you. you get this disease, you die, they feel relieved that you’re getting what you deserve. and living in a world like that can make you feel desperate for love.”

felizzott a levegő, komoly csatatérré változott az epizód... a ballroom-ban a szokásosnál is hevesebbek lettek azzal az érzelmek, hogy elektra újra a nyeregben érezheti magát, és egy új csapatot hozott be az eddigiek konkurenciájaként (jópofa volt a retró bemutatás a kimerevedő képpel és a kiírt nevekkel). de damon-ék is a táncparkett mellett intézik a veszekedésük egy részét -mert persze az álom(meleg)-párt szét kellett tépnie az íróknak... de persze a ’legharciasabb csajszi a környéken’ címet csakis blanca kaphatja, aki (némi noszogatásra) szembeszáll az igazságtalanságokkal és a saját betegségével is (patti lupone kicsit karikatúrát hoz, de jól beleillik a nagy képbe, mint újgazdag ingatlanos) -és oh, mennyire csodálatos volt az evangelista nagy-beszélgetés, ahol blanca anyu elmesélte a múltja egy sötét fejezetét, és ahol megint megerősítették az egymás iránt érzett (családi) szeretetetüket (lehet hogy papi nem a legokosabb srác a környéken, de a szíve nagyon is a helyén van -és most a mi szívünket is megszakította egy kicsit...) (×06.20.)

„we have a saying around here: either get busy living, or you get busy dying. and you’ve got a lot to live for.”

hogy tudja valami ennyire tökéletesen ötvözni a szívszorító aids-drámát és a pozitív életigenlést...? 1990-ben járunk, tombol a vírus a meleg-közösségben, a közvélemény viszont továbbra is egy méretes kő alatt él, és nem akar tudomást venni az egészről, a szegényeket tömegsírba hantolják, az egyház önmegtartóztatásra int csupán -nem csoda, hogy az eddig békésnek megismert hőseink is radikalizálódnak, és bele akarják kiabálni a világ arcába a kétségbeesésüket. főleg mivel blanca is érintett, de az anyatigrisről tudjuk, hogy ki fog tartani, erős lesz a gyermekei miatt addig, amíg bírja -rádásul még a betegsége alatt sem esik visszább az optimizmusa, naivan azt gondolja például, hogy majd madonna segít abban, hogy a felszínre kerüljön a pózolós szubkultúrájuk... angel egy hozzá elég passzoló mellékszálat kapott, aminek az is lehet a vége, hogy betör majd a divatszakmába, de könnyen csúnyán el is bukhat az út során -mint ahogy ma sem csak örömből állt a fotózás, volt benne megaláztatás is bőven... biztos ezernyi apróságról tudnék még írni (marie antoinette lefejezése!), de elégedjetek meg azzal a tudattal, hogy piszok erősen tért vissza idénre is a sorozat, nyomás megnézni, hátha ti is kicsit ragyogni fogtok tőle, mint én. (×06.13.)

„we may not be a house of numbers, but we are a house of love.”

annyira utálom, hogy a drámák arra kondicionáltak minket éveken át, hogy aggódjunk a karakterekért, mert azt gondolták az írók, hogy azzal tudják fenntartani a figyelmünket, hogy lenyomják őket a mélybe -és nehéz az ember fejéből kiverni ezeket a félelmeket, pedig idén majdnem végig azt bizonyították ryan murphy-ék, hogy igenis lehet pozitívan állni az élethez. ezért a finálé alatt is sokat szorongtam, mert féltettem damon-t, hogy a hülye videoklipp miatt kirúgják vagy megsérül, féltettem angel-t, hogy esetleg a fehér srác agresszív lesz vele, féltettem blanca-t, hogy nem kapja meg, amit megérdemel. de tudjátok mit? ez a félelem fontos, mert azt jelenti, hogy ilyen rövid idő alatt is sikerült nagyon megszeretnem a karaktereket... de úgy látszik, ennek az írószobának nem kell sok idő az építkezéshez, hamar kerítettek egy új házat, akik ellen nagyon könnyű volt szurkolni, elégedettséggel tölthetett el minden perc, amit a megalázásukra szántunk... mert elektra már nem lehetett ellenség, hosszú utat jártunk be vele, mire kicsit jobb emberré vált (például a lelkes verziója kifejezetten cuki!). de hát ez van, ha valaki blanca közelébe kerül... nagyon szeretem azt, ahogy az érzelmi középpontba helyezték mindenki legnagyobb szívű anyukáját, aki egy jótündérként járta körbe a mai részt is, önzetlenül segített és osztotta a kifogyhatatlan szeretetét... nem tudtam, hogy hol fogják elvágni az évad fonalát, de nagyon jólesett végül, hogy egy ilyen magas ponton búcsúztunk ettől a nagyon szerethető társaságtól (és ugye nem kell mondanom, hogy a kihívás alatt az ágyról felpattanva pózoltam én is a tévé előtt!) (##08.25.)

a sorozatok kiválóan alkalmasak arra, hogy bemutassanak olyan szubkultúrákat, amiket egyébként nekünk kívülállóknak nehéz lenne megismerni -mert igenis érdekes belesni mondjuk a motoros-bandák olaj-foltos garázsaiba, vagy akár transzszexuálisok csillogó éjszakai életébe... ryan murphy és szorgos csapata egy újabb történelmi túrára invitált minket, ahol ezúttal a kor tipikus jellemzői nem tolakodnak a karakterek elé (bár bizonyos elemei (aids) fontos történeti kellékek lettek így is). és ezeket a karaktereket úgy alkották meg, hogy hamar ki tudjon alakulni irányukba a kötődésünk -de az egész évadra jellemző volt, hogy érzelmi alapon közelítettek meg minden percet, bevonva minket nézőket is az örömökbe és bánatokba... a ball-ok világával ezen felül behozták azt a színes kavalkádot, amit elvártunk ettől a vibráló szubkultúrától, és ki is egyensúlyozták ezekkel a harsány részekkel a csendesebb karakter-pillanatokat... bár a pilot-nál még azt mondtam, hogy nem tudtam annyira bevonódni, mint szerettem volna, nem kellett sok idő, hogy a szívembe költözzön a sorozat, és ha már befészkelte magát, akkor valószínűleg hosszú időre ott is marad. mert ahol a szeretetet tűzik a (szivárvány-színű) zászló csúcsára, azt csak tisztelni és szeretni lehet.

„when was the last time you got the chance to take a ride in a brand-new pussy?”

tényleg ilyen válogatósak a perverzek? az operált transzszexuálisok páriák lesznek a közösségben...? régóta érlelt drámákat pukkantottak ma ki az írók, emiatt nem is volt olyan felemelő nézni az epizódot -bár egy kis könnyebbséget is próbáltak csempészni a szomorkodások közé, leginkább az abundance házból függetlenedni vágyó csajokkal, akiknek az egója nem tudom, hogy miként fér be a ballroom-ok égbeszökő teteje alá... és pont most könnyen szabadulhatnak ms.elektra karmai alól, mert túlságosan védtelen nő lett azzal, hogy nővé vált, és szomorú látni, ahogy anyagilag is elindul a lejtőn, mert elveszítette a kitartóját... evangelista-éknál sem vidámabb a helyzet, blanca a kemény arcát szedte elő, egy nyomozó keménységével kutat és kérdez ki, komoly töréseket létrehozva a gyermekei között... de tudtuk, hogy papi szegi a szabályokat, úgyhogy várható volt ez, viszont azzal megleptek, hogy ezután pár percre tudták hozni a tökéletes wire érzést a sráccal, igaz nem sokáig tartott az utcai terjesztés, mert azonnal lecsaptak a zsaruk... stan-ből nem volt nehéz kihozni a kispolgárt, csak el kellett vinni egy ball-ra, ahol egy pillanat alatt telítődött a látvány és a hangulat sokkjától, és ennyi elég is volt, hogy hátat fordítson angel-nek -ilyen a mindent legyőző szerelem, mi...? (##08.25.)

„are you a g-string? no! so stay out of my ass.”

kulcs-fontosságúnak érzem, hogy ryan murphy-ék ennyire jól eltalálták az arányokat az ’igazság’ és a túlzások között. pray tell intervention-je például jó példa erre a tételemre, mert amíg valóságosnak hat a veszekedés, a néhány erőteljesen megnyomott mondatvég elemeli kicsit a talajról a jelenetet. vagy mondhatjuk a kórházi szórakoztató eseményt is, ahol a szív megszakad a betegeket látva, de az énekléstől musical-es lesz a hatás (az arcok előtt elúszó kamerától meg egy kis 'glee' vibe-ot is éreztem, bár valószínűleg minden zenés jelenetnél ezt írnám, ha egy ryanmurphy-show-ról van szó)... tetszett ahogy kezelték az elődvárosi feleség szálát, hogy emberi módon tudott beszélni angel-lel, majd határozottan tette meg ezután a következő lépéseit, nem csak sírt egy sarokban (az is érdekes, hogy a megcsalással megkérdőjelezi saját magát is, úgy érzi, hogy most már lehet több is, mint anya és feleség)... jó érezni a show flow-ját, jó ütemben pörgetik az időt, megengedik, hogy megmártózzunk az érzelmekben, hogy egy pillanatra elvesszünk a szomorúságban, aztán visznek tovább határozott lépésekkel... (bár már felvetettem a kamera-mozgást a dal-betéteknél, de mindenképp ki akartam emelni, hogy milyen jól működött ma a rendezés, hogy az arcokra fókuszálva ki tudta emelni az érzelmeket -és mindezt egy első próbálkozó (janet mock) érte el, úgyhogy még nagyobb mozdulattal jár a kalapemelés!) (oh, trace lysette is bekukkantott a show-ba, ami azért nagy öröm, mert a transparent óta nagy szerelmem!) (##08.25.)

„god hath bestowed upon you a great many gifts. charm, beauty, sensuality. but the thing that you can thank him for is that he made you a woman. perfection. shine, woman. glow, woman. give us permission to celebrate you in all your feminine glory.”

nem mindenki képes nosztalgiával visszanézni a múltba, de egy szomorúbb sorsnál is különbözőképpen fájhatnak bizonyos emlékek... megérthető, hogy blanca nem akart visszamenni a családja körébe, és be is igazolódott a félelme azzal kapcsolatban, hogy ellenségesen fogják fogadni ennyi év után is, de mégis szüksége volt arra, hogy ott legyen, hogy elbúcsúzzon (bár kiszámítható volt, hogy a testvére végül bekopog majd az ajtón egy kicsit enyhítve a családon belüli feszültséget, mégis jól működött az a jelenet is)... szép kontraszt volt a szülő-anyával szemben a fogadott anya, a hidegségre ugyancsak hajlamos ms.elektra, aki iránt akkor is tud blanca emberséget mutatni, ha nem felhőtlen a viszonyuk. és a ball-ok királynője nem csak a testét változtatta meg a kórházban, hanem egy kicsit személyiséget is váltott, jobb anya lett... nem tudom, hogy mit várjak attól, hogy a középosztály-béli háziasszony felkutatta a férje titkos életét, mindenesetre eddig nem volt jellemző a sorozatra, hogy ilyen cliffhangerekkel hagyjanak minket lógva (btw, hülyén érzem magam, hogy nem tudok kate mara-nál elvonatkoztatni attól, hogy tudom, hogy milyen (gazdag) családba született bele, mégis egy szerényebb anyagi háttérrel rendelkező karaktert játszik...) (##08.24.)

„you think i was born a butterfly? i am who i am because i know who i am, and i refuse to ever let anyone ever tell me otherwise.”

ezek a bátor nők önmagukat építették fel, de pont ezért van bennük ennyi bizonytalanság is, mert az általuk elképzelt tökéletességnek akarnak megfelelni. ezért van az, hogy be akarják fejezni a transzformációjukat a nemátalakító műtéttel, ezért teszik kockára az egészségüket azért, hogy a megfelelő helyeken kerekdeden nőiesnek lássa őket minden szempár -és ezekből a bizonytalanságokból adódnak a párkapcsolati problémáik is. mert elég-e az, amit aktuálisan nyújtani tudnak a partnernek, vagy a másik el tudja-e fogadni azt, hogy ők így tökéletlennek látják magukat. ráadásul ott kattog bennük az a veszélyes gondolat is, hogy vajon ki-és-miért vonzódik hozzájuk...? meg kellett szoknom ms.elektra nyersebb (pökhendibb) stílusát, de most már át tudom érezni a lelki felkavarodását, az öregedés és a nővé válás drámai elegyét... bár egy alkohollal megkent hülyeségből indult, át tudtam élni angel-ék veszekedését is, ahol az az érdekesség is kiderült, hogy a srác korábban is össze volt már zavarodva a vonzódását tekintve... a testkép-problémák mellett egyéb testi bajok is fokozták a mai epizód drámai hőfokát, mert most merültünk el igazán először az aids-parában, és ahogy várható volt, a négy teszt közül nem lehetett mindenki negatív, mégis szíven tudott ütni, ahogy egy meleg karakter átélte élete legnagyobb rémálmát, ahogy kimondták rá a végzetes ítéletet: pozitív lett a teszt... (szándékos, hogy a városi látképbe mindig belekomponálják a word trade center tornyait, vagy tényleg mindenhonnan lehetett látni őket?) (##08.23.)

„all of your christmas dreams will come true.”

annyi szarság ömlik az emberekre a mindennapi életben, hogy igenis kijár néhány percnyi felhőtlen boldogság -még akkor is, ha ez a képernyőn tömény giccsnek is tetszik (a karácsonyfák fényének tükröződésében egyébként is könnyű beleesni a tojáslikőrök édes ragadásába), de az itteni készítő-csapat elérte, hogy félre tudjam tenni a szívkérgem nagyrészét, így hatalmas érzelmes mosollyal tudtam befogadni a felém pattogó szeretet-szikrákat (és ha már a harmadik résszel ilyen érzelmi behatással bírnak rám a karakterek, akkor mi lesz még később?)... lehet, hogy azért is fogadtam könnyen az epizód végét, mert ünnepek ide-vagy-oda, igen komolyan rángatták az írók a karakterek lelkivilágát. most először néztünk be a kórházba aids-betegekhez, bekerült a témák közé a nem-átalakító műtét is, és blanca mamának is fel kellett vállalnia az első komolyabb konfliktusát a házban... angel-ék kapcsolata elég kettős színezetet kapott, mert míg a csendes meghittség szép volt, azért a fehér srác még nem fog elszakadni a feleség szoknyája mellől (btw, azt hittem, hogy james van der beek csak az arcoskodó yuppie-t fogja hozni, nem gondoltam, hogy féltékenységből ekkorát tud harapni)... damon-éknál meg már komolyan aggódom, túl hamar meglett a srácoknak a cuki boldogságuk, az ilyet nem viselik túl jól az írók... (##08.21.)

„the new york city nightlife is segregated.”

még szerencse, hogy valami istenáldotta zseni kitalálta a pózolós ball-okat, mert egyébként a fekete transzszexuálisoknak borzasztóan magányos lenne az élete -kitaszítottak a kitaszítottak között, még a férfi meleg közösség sem tűri meg őket a saját akoljukban (az már egy más kérdés, hogy a fiatal fehér village-béli srácoktól mi mást várna az ember). és lehet harcolni az elfogadásért, azért hogy legalább ez a közösség összetartson, de ahhoz piszok sok kitartás kell... és blanca-ban van egy jó adag belőle, de én örülnék annak, ha egyelőre még csak a családja felépítésére koncentrálná ezeket az energiáit, mert hamar az kiderült, hogy az anyaság jól megy neki. persze kénytelen odatenni magát a ball-okon is, mert csak egy egészséges versenyszellemmel emelheti a háza ázsióját... damon szála ma nagyon jól működött, ahogy a szűz meleg srác megtapasztalja az első vonzalmát -és még a balettba is beleszeret (féltem is a naiv párát, tuti hogy valami drámait terveznek vele a gonosz írók)... a középosztály-béli fehér srácnál viszont sikerült meglepniük murphy-éknek, hogy nem azzal akar kitörni a középszerűségből, hogy új formáját választja a szexnek, hanem az igazat, a valódiságot látja angel-ben, és azért vonzódik hozzá, mert üdítő számára a személyisége, ki tud vele törni abból a hazugság-buborékból, amiben él... (##08.20.)

„god bless ronald reagan.”

madonna mindig is a trend-követés királynője volt, egy világsztár a kirakatban, aki adaptálta magának az alulról jövő trendeket -aki nem ássa bele magát a popkultúrába, az sosem fogja megtudni, hogy a vogue pózokat a newyork-i meleg-közösségtől kölcsönözte... ryan murphy mindig is értett ahhoz, hogy a lendületes pilot-jaival magával rántson a sorozatai gondosan kimunkált világába, így érdekes, hogy pont egy olyan alkotásnál éreztem az elején magamat kissé távolságtartónak, ami papíron pont nekem készült, mind a korszak, mind a téma-felvetései közel állnak hozzám... 1987, a reagen-korszak kinevelte a maga gyermekeit, donald trump zászlója alatt menetelnek a yuppie-k, miközben a konzervatív kurzus az underground-ba löki a különcöket, a melegeket és transzszexuálisokat, akik így egy erős szubkultúrát építenek ki maguknak az életvitelükkel és a rendezvényeikkel... talán azért éreztem inkább egy nagy ígéretnek ezt a pilot-ot, mint egy igazán magával-ragadó kezdő egy órának, mert a karakter-kezdemények mellé felsorakoztatták murphy-ék az összes kötelező kelléket, a meg nem értett meleg srácot, a titkos életre vágyó fehér fickót vagy a háttérből leselkedő aids-járványt. ugyanígy megvoltak a tanulság-morzsák is önmagunk elfogadásáról és az álmaink kergetéséről. de azért nem bántó, hogy (jelenleg még) nem eredeti a tartalom, mert színpompás kavalkáddal burkolják be az ismerős elemeket, amiktől szerethetővé válik az egész. és nekem ennyi ígéret elég is, hogy befizessek a folytatásra is. (ryan murphy-nek (és állandó csapatának) jár persze a kalapemelés, mert a fáradhatatlan munkatempójukban most is szakítottak időt egy olyan témának, amit még nem igazán mert senki megénekelni a televízióban, és tisztelte annyira az alapanyagot, hogy felkutatta az országot a legtehetségesebb transz színésznőkért. arról már nem is beszélve, hogy nem volt hajlandó elvágni az ’i wanna dance with somebody’ című klasszikusra bemutatott tánc-nagyjelenetet...) (##08.16.)