soroló

„one garden, two serpents. eden never stood a chance.”

jellemző a sorozatra, hogy egy tizenkét évesben lakozik a legtöbb bölcsesség, amikor körülötte mindenki sorban hozza a rossz döntéseket... elértünk végre a völgy uralásáért folytatott háborúig, ami kellően sötét, véres és kétségbeesett lett, hogy beváltsa az egész évados ígéreteit. viszont egy háború együtt jár a komoly vér-veszteségekkel is, és azért ezen a fronton már nem voltak olyan bevállalósak az írók... pedig közel álltunk ahhoz, hogy fontos (állandó) szereplőket veszítsünk el, de mindig akadt egy szerető kéz, aki megsegítette a bajba-jutottakat (az idei karakter-kifordítása után nem lettem volna meglepve, ha octavia elhullik a porba az epikussá fokozott önfeláldozós jelenetében az első rész végén, de az alkotóknak még nyilvánvalóan vannak szándékai vele, a bukott vezetővel)...clarke egy fináléhoz méltóan tudta felfokozni az idegesítést -ja, nem szeretem az irányt, amerre idén vitték, úgyhogy elégedetten nyugtáztam az echo által kiosztott pofonokat (viszont plusz pont azért jár, mert lexa emlékével még mindig ki lehet zökkenteni a nagy köpönyegforgatót)... bevallom, hogy a visszaszámlálással olyan jól sikerült felsrófolni a feszültséget, hogy magam is felugrottam a kanapéról az utolsó pillanatokban, pedig egyértelmű volt, hogy sikerülni fog a földön véghezvitt utolsó küldetés. utolsó, mert, oh, anyám... a végső tíz perc epilógusát még mindig emésztgetem... mert oké, a nagy izgalmak után jött egy kis megbékélés, egy csendes lenyugvás (szó szerint, a hibernáló-ágyakba), mondom, oké, jövőre tiszta lappal kezdhetünk, de nem gondoltam, hogy ennyire tisztával... mert mégiscsak volt két karakter, akiktől (szó szerint) könnyes búcsút vettünk, és egy teljesen új kalandba vágjuk a fejszénket, ahol igazi scifi-vé formálódhat a sorozat. izgalmas a jövő, annyi szent! (##08.10.)

(vakarja a fejét) hmmm, mit is lehet írni erről a hullámzásról...? az évad elejét baromi erősnek éreztem, működött az idő-ugrás keltette űr felfedezése, a megváltozott karakter-viszonyok kibogozása, az új ellenfél felbukkanása, tele volt pörgéssel és izgalommal minden rész. aztán közép-tájon minden eltörött, az írók egyhelyben topogtak, mintha nem lett volna elég ötletük tizenhárom részre, ezért ál-problémákkal próbáltak feszültségeket generálni, és kiforgatták a karaktereiket, rossz irányba fordították őket -és a csatorna sem segített, hogy jó tempóban vigyen a flow, mert rengeteg kihagyással döcögtük túl ezt a vetítést... de aztán a fináléra fordulva beváltották az ígéreteiket, így jó szájízzel hagytuk magunk mögött ezt a küzdelmes évet (és a földet) is... mint kiderült, öt évad alatt jutottunk el az első kötet végére, akkor ez azt jelenti, hogy még tíz évig képesek az alkotók tovább göngyölíteni a sztorit...? persze túlzás ennyire előre gondolkozni, én csak egy feszes szezont szeretnék legközelebb, ahol a felfedezés izgalma és a morális kérdések boncolgatásai kirántják a talpam alól a talajt...

„how do you choose between a monster and the devil?”

mi is volt leonidasz kedvenc mondata a 300 című képregényben? ’menetelünk.’... még egy rész kellett, hogy előkészüljünk a régóta beharangozott nagy háborúra, de ez most mégsem érződött időhúzásnak, mert a menetelő wonkru-hordán túl a többi csapat elég tevékenyen töltötte ki ezt a negyven percet... tetszett, hogy echo keményen kézbe vette az irányítást, hisz’ neki komolyabb tapasztalatai vannak az ilyen típusú kém-tevékenységekben, amibe most murphy-éket vezette... valamennyire átélhetővé vált abby drámája a pirulákkal, de lehet hogy csak a brutális leszoktató módszer miatt mondom ezt most. meg persze azért, mert ahogy az epizód címe után elvárható volt, ma végre bevilágítottunk a legsötétebb titkok mélyére, feltárva azt az embertelen tettet, ami így megkeményítette a bunker-éveket (és abby is tevékenyen részt vett benne, ugye). nem sok opció volt, ami lélek-zúzó hatással lehet minden túlélőre, így várható volt, hogy a kannibalizmus lesz a kulcs, mégis hatásos volt, ahogy bemutatták az első gyomorforgató lépéseket, majd octavia radikalizálódását... voltak még itt karakter- és romantikus-pillanatok, és nem is (a) the100 írói lennének, ha a végére nem csavartak volna be egy egészségtelen árulást is -mert a felállásoknak dinamikus változónak kell lennie, és a bosszúálló lelkek nem bírják ki, hogy ne cseréljenek oldalt, ha a vérgőzös lelkük ezt kívánja... (##07.26.)

„the farmers won’t save the world, monty. the warriors will.”

oké, értjük, hogy octavia gondolkozása és személyisége megváltozott a bunkerben töltött idő alatt, nem kell még egy epizódon át húzni ezt a szálat -aha! igazi gonosszá akarjátok tenni őt! akkor nem szóltam... persze maradt még benne némi emberség a saját vérével festett álarca alatt, hisz’ végig az volt a célja, hogy megmentse a bátyját (még egy gyerekkori emlékre is kapunk merengős flashback-et), de most már semmi más nem tudja megmozgatni, mint a harcba hívó kürtök szava... pedig olyan szép volt, ahogy monty dicsőségesen bevonult az arénába, lobogtatva a frissen növesztett virágait, és elmondva a nagybeszédét, de egy beszűkült gondolkozású fanatikussal nehéz felvenni a versenyt... ha azt mondjuk, hogy octaviát 10 egységnyire távolították el tőlünk nézőktől, akkor abby már 100 egységnyi távolságra jár a messzeségben, végtelenül irritálóra sikerült a függőségtől terhelt szála... oké, clarke is makacs, és mindenáron el akarja érni, hogy madi újra egy ártatlan kislány lehessen, de ez azért érthető meg, mert ki is mondja ma, hogy a lányának érzi őt... így végigpörgetve magamban a látottakat, a személyes érzelmek kiemelten fontosak voltak ma, mert clarke-ék és octavia-ék mellett az indra/gaia családi kötelékre is erősen építkeztünk. (##07.20.)

„real warriors hate war”

a százak világában valahogy mindig az erőszak lesz a megoldás az összes problémára... és most nem is a két elkülönülő tábor esik egymásnak, hanem a szövetségesek között mélyülnek el a törésvonalak addig, hogy előkerülnek a fegyverek -mert sohasem azok kerekednek felül, akik a békére törekszenek... mccreary-ről eddig is tudtuk, hogy egy önfejű és kegyetlen vadállat, és most kellően fel lett piszkálva, hogy megmutassa a legrosszabb arcát; octavia félholtan sem enged a keménységéből egy centit sem (most már tényleg nagyon időszerű lenne, hogy megtudjuk, hogy mi is történt a sötét év alatt a bunkerben); diyoza ügyesen tud lépkedni a sakktáblán, de ő sem tud mit kezdeni a simlis játékosokkal -mert az egyetlen, aki jól érzi magát ebben a káoszban, az john murphy, aki suttog és titokban hátba támad, hogy felhevítse a völgyben az indulatokat... bellamy továbbra is erőszakkal törekszik a békére, a barátai megmentésére, clarke viszont elfelejtette hat év alatt, hogy kikhez állt közel régen, most már csak a kvázi-anyaság foglalkoztatja... örülök, hogy indra kicsit a középpontba kerülhetett, főleg ezzel a békére törekvő attitűdjével. (sötét is, gyorsan vágott is, kapkodós is -nem szeretem ezeket az akció-jeleneteket...) (##07.11.)

„this is how we stop the war.”

ez az a sorozat, ahol évek óta mindenkinek kemény döntéseket kell hoznia -és az írók nem szoktak kíméletesek lenni azokkal a karakterekkel, akik rossz döntéseket hoznak... persze rendre bellamy sodródik ilyen kétes kimenetelű helyzetekbe (most egy ember halálához közvetlenül hozzájárult, és a saját testvérét is életveszélybe sodorta a nagyobb cél érdekében), de clarke is ott sertepertél legtöbbször a közelben... murphy-ék még nem tudhatjuk, hogy mennyire döntöttek jól, amikor oldalt váltottak, bár az ilyen tervek ritkán sülnek el jól... diyoza egyre puhul, főleg amióta rendre mindenkinek mutogatja a növekvő terhes-hasát, valószínűsítem, hogy a szebb jövő reménye fogja a vesztét okozni... raven-t is kísérti már egy kemény döntés, nem meglepő módon az ’egy élet árán megmenthetünk többeket’ kezdetű klasszikus szólamok szólnak körülötte, mint annyiszor már a sorozat történetében... (abby rossz döntéseiről inkább nem írok, mert fáradtak a szemeim a sűrű forgatásukhoz...) sajnos most csak ilyen felsorolás-szerű bejegyzésre futotta, de az epizód sem kínált elég fogódzkodót, hogy komolyabb fogalmazásba tudjak kezdeni... (##06.27.)

„make algae, not war.”

lelkiismerettől függően halad mindenki a célja felé, más-és-más utat tart megengedhetőnek. echo egész életében kém volt, aki könnyedén kijátszik mindenkit maga körül, hogy teljesítse a feladatát -raven viszont a jóra törekszik, így máris konfliktus tud kialakulni közöttük... a bunkerben még nagyobb a tét, itt már azon elmélkedünk, hogy kvázi biológiai fegyvereket be lehet-e vetni a háborúba (és a gyilkos férgek kimerítik az ilyen típusú harcmodor kitételeit), és érdekes, hogy pont azok ágálnak leginkább a bevetésük ellen, akiknek kellett már meghozniuk hasonlóan kemény morális döntéseket (clarke és bellamy), amikor ártatlan életek vesztek oda a folyamatok során... kezd érdekesen alakulni madi sorsa is, akit nem csak a nevelőanyja, clarke próbál életben-tartani, de gaia is, aki továbbra is a tűz őrzője -azon kívül, hogy gyerekeket tanít verekedni... de annyiban várható volt, hogy madi nem fog hallgatni az őt oltalmazni vágyókra, mert tudjuk már róla, hogy octavia a példaképe, és egy tinilánynak kevés fontosabb dolog van a kis lelkében, mint hogy lenyűgözze azt, akire felnéz... (hmm, kaptunk már valaha ilyen részletes mesét az első világégést követő percekről, mint most?) (átmeneti epizód volt ez, annak minden ragadósságával.) (##05.20.)

„only a fool fights a war they can’t win.”

nem szeretem azt, amikor a karakterek egydimenzionálissá válnak, azaz hogy a gondolataik csak egyféleképpen képesek forogni -mert baromi unalmas, hogy mccreary mindent csak agresszíven reagál le, ahogy az is fáraszt már, ahogy octavia előadja a folyton befeszült kemény vezetőt. oké, ő legalább ma már csillogtatott valamit a rejtett politikai képességeiből, amikor belátta, hogy hasznát vehetné az általa megvetett echo-nak, de persze aztán a következő lépéseit is olyan vérkirálynősen rendezte... lépés-hátrányban is van a katona-nénivel szemben, aki (kane füllbe-sugdosásának hála) most épp félrerakta a botot, hogy a répát szedje elő, hogy egy örök klasszikus metaforát idézzek -de vehetjük szó szerint is a zöldséget, mert egy éhező népet próbál meg étellel lekenyerezni... jól alakul az ereiben nightblood-ot rejtegető madi története is, mert láthatóan repedések fognak keletkezni miatta a wonkru-ban (mert lesznek, akik elhagyják a terror-királynőt a hagyományokért) -és persze jó indok is ő arra, hogy clarke és octavia egymásnak ugorjanak miatta... tudtam én, hogy lelkizni fognak murphy-ék menekülés közben, de miután jól kieresztették egymásra a sérelmeket, már jöhetett is a békülős szex! (##06.06.)

„love no one -and no one can hurt you.”

értem én, hogy a bunkerben meg kellett csontosodni, de kicsit sok már octavia keménységéből, főleg úgy, hogy az önfejűsége veszélybe sodor mindenkit a környezetében, mert persze képtelen hallgatni az egy olyan emberre (nevezetesen clarke-ra), aki az elmúlt években kiismerte a megváltozott természetet, megtanulta elkerülni a veszélyeket. így aztán a wonkru komoly megpróbáltatásokon megy keresztül, egy alien-ihletettségű jelenetben homoki férgek törnek ki egy hasüregből, utána viszont a saját testükkel védik a vezetőjüket -egy üvegszilánkokkal telített homokviharban... de aki csak a háborút és a halált ismeri, annak nehéz átállítania a gondolkozását (bár például bellamy-tól tanulhatnának, mert ő sokat fejlődött az évek alatt) -de a volt seal-es gonosz-nénink is inkább rakétákkal ritkítaná a maradék emberiség ellenséges részét, mert az egyszerűbb, mint leülni tárgyalni (bár beszélgetésre így is képes, főleg ha információhoz akar jutni -és mellékesen még a tragikus múltját is megosztja egy pohár tequilla mellett)... a csapat-dinamika heves amplitúdó-változásait azzal segítik, hogy folyton variálják az összetételt, most monty-ék futottak be clarke-ékhoz, murphy és emori meg majd kettesben rakhatják rendbe az összetört szívüket... (##05.25.)

„strength without mercy is nothing.”

három epizód elég volt az íróknak arra, hogy felskicceljék, hogy mennyi minden változott az átugrott hat év alatt, úgyhogy most úgy gondolták, hogy összerántják az eddig külön tartott szálakat, és bebikázzák az idei nagy átívelő dramaturgiát -egy újabb véres háborút, mi mást... de ehhez most össze kellett boronálni a külön túlélő csapatokat, úgyhogy nem meglepő módon érzelmileg nagyon rendben volt az epizód, a sok ölelkezés felmelegítette a legcinikusabb rajongó szívét is, és azt is jó volt nézni, ahogy rácsodálkoznak egymásra és a változásokra a karakterek. igaz, a boldog/baráti percek nem tarthattak sokáig, mert bár a régi ellenérzések és sérelmek a felszín alatt maradtak még, az új fenyegetés máris felrobbantotta a törékeny status quo-t... túl magabiztosan vonultak bellamy-ék a tárgyaló-asztalhoz, nem tanulták még meg, hogy senki sem érdemli meg a bizalmat, hogy ebben a világban mindenki a háta mögött tartja az egyik kezét -azt, amelyikben a tőrt tartja... még nem tudom, hogy mit gondoljak abby függőségéről, de vele kapcsolatban azért is kivárnék, mert kulcs-szereplő lesz a börtön-szökevények szemében is (mert persze formálódik egy egészséges rejtély-szál is velük kapcsolatban)... (##05.16.)

„any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic.”

fura belegondolni, hogy nem olyan rég még emori és echo elmaradott földiek voltak, most meg már űrhajókon lovagolnak -oké, azért a kard megmaradt fegyverként az előző életükből... három rész, és megint variáltunk a felálláson, bellamy-ék lejöttek a talajra, és máris megvolt a nagy találkozásuk is a börtön-szökevény csapattal meg az eddig halottnak hitt clarke-kal. de azért fenn a hajón is maradtak, hogy tartsuk a három helyszínes penzumot (persze raven mosolyáért megérte -amikor murphy realizálta, hogy megint megszopta, hehe)... tetszik, hogy hamar differenciálni kezdték az új csapatot, hogy a kizárólag az erőszak nyelvén beszélő fafejeken túl van érzékenyebb arc is köztük (jóképű is, szerelmi szálra termet), és a parancsnok-asszony is inkább hidegen igazságosnak tűnik, mint egy eszetlen dara-gépnek. jó is volt az összefeszülésük clarke-al, igaz, a szöszi nem sokáig tudta fenntartani a póker-arcát. pedig az epizód elején még kőkemény rambo-módban volt, akit nem érdekel, hogy másoknak fáj... (a sorozat szeret visszatérni a morális problémáihoz, most is ott a hajón egy hadseregnyi bűnöző lefagyasztva -vajon őket megölni bűn-e...?) (##05.10.)

„you are wonkru, or you are the enemy of wonkru. choose.”

nem sok kellett, hogy megdőljön az ’egy a tábor, egy a zászló’ eszmeisége, és a bunkerben rekedt különböző népek egymásnak essenek (rosszmájúan mondhatnánk, hogy az elvileg fejlettebb skaikru-sok kezdték a konfliktust, de mindenkiben volt annyi sértettség, hogy kipattanhatott volna máshol is a szikra). úgyhogy olivia-nak le kellett nyúlnia a mélybe, hogy ne csak harcos legyen, hanem igazi vezető is -igaz ehhez véres harcok árán vezetett az út. és ha egy szövetség erőszakban kovácsolódik, az erőszakban is fogja élni az életét (lehet hogy nem a széthulló római birodalmat kellett volna sorvezetőnek használni)... baromi hatásos volt a vörös királynő születése, lelkileg is rendben volt a folyamat, és a csatornához képest elég sok vér is fröcsögött a képernyőre... eközben azért elveszítettünk még egy kiemelt szereplőt, ahol meglepődve tapasztaltam magamon, hogy sajnálom azt, hogy el kell köszönni tőle, pedig kezdetektől fogva ambivalens érzéseket tápláltam iránta, nehéz volt követni az útját, a fanatizmusba hajló döntéseit -ugyanakkor most is teljesen logikusan fejtette ki azt, hogy egy vezetőnek kell kemény döntéseket hoznia, ha nem akarja, hogy a népe pusztulásba hulljon... (hogy milyen rövid az ember memóriája -már el is felejtettem, hogy kezdet kezdetén még az ifjabb jaha is velünk volt...) (##05.02.)

„what becomes of the commander of death when there’s no one left to kill?”

a mad max megjelenése óta elég határozott kép égett be a kulturális tudatalattinkba arról, hogy miként is kell kinéznie egy poszt-apokaliptikus történetnek -és eddig olyan sok élettel-teli zöld volt ebben a kvázi-posz-apok sorozatban, hogy ezt most már kompenzálni kellett egy nagy adag madmax-izmussal... a nyitány után meg voltam róla győződve, hogy clarke-kal töltjük az egész epizódot, és meg is békéltem ezzel a gondolattal, hogy kitöltjük azt a hatéves ugrást most, amivel tavaly év végén sokkoltak minket -és bár az utolsó negyedórában kitértünk a többiekre is röviden, azért a szép szöszi uralta a nyitányt... és nem is az irgalmatlanul hosszú idő az érdekes, amit eltöltött magában (illetve kettecskén), hanem a szokásos clarke-i makacssága, amivel túlélte a kezdeti elviselhetetlen időszakot, amikor csapás-érte-csapás-után, de ő egyetlen szívbemarkoló megingáson kívül felszívta magát, és ment előre konokul a túlélésért... viszont aztán úgy tűnt, hogy megbékélt magával és a helyzettel, a kvázi anya-lét békés pacifistává tette, igaz, csak egyetlen emberi veszély-helyzet kellett ahhoz, hogy újra a vérrel dekorált útra lépjen... mert elértünk a flashforward idősíkjába, és persze a leszálló űrhajó nem kedves embereket hozott, mert különben oda lenne a konfliktus (ivana miličević már most meggyőző a gonosz-nézésével)... de alakulnak a földön túl is a konfliktusok, mert az elmúlt évek megviselték a bárkán ragadt kiscsapatot is, és bellamy persze most sem bírt a nadrágjában maradni, hogy biztos, hogy kellemetlen szerelmi háromszöggel ajándékozzon meg minket... hmm, egész addig nem gondoltam, hogy ennyire hiányzott a show, amíg meg nem láttam clarke arcát a nyitányban -de ilyen ez a szerelem... (##04.26.)