„the past dictates the future.”
majd pont a finálé lett volna konvencionális, vagy szolgálta volna ki a nézői elvárásokat... oké, annyi lezárás kaptunk, hogy a szuperhősünk (újra-és-újra) lecsapott a gonoszra, tehát a bad-coop vonalat elsimítottuk (az már egy más kérdés, hogy meg sem fordult a fejekben, hogy adjanak nekünk egy cooper vs cooper összecsapást, inkább a lehető leglehetetlenebb ember kezébe helyezték a fegyvert)... de aztán minden összekavarodott, a képek hátterében ottragadt cooper ügynök arca, az idő is megállni tetszett, vagyis inkább újraíródott... merész ötlet eltörölni azt az idővonalat, amit minden rajongó ismer és szeret, és létrehozni egy újat, ahol láthatóan egyik karakternek sem sokkal jobb a sorsa, bár legalább azt elmondhatjuk, hogy az ős-sorozathoz láncoltuk így végül az új kör végét... mert egyébként nem nagyon akaródzott lynch-éknek most sem foglalkozni a kisvárosi karakterekkel, viszont arra volt idő, hogy egy hosszadalmas coda-val zavarjanak össze mindenkit a végén. persze lynch tisztában volt vele, hogy ha a huszonöt évvel ezelőtti felkavaró lezáráshoz hasonló kultikussá nemesedő véget akar, akkor ott kell hagynia minket leforrázva az út közepén, és nem volt hiba ebben, jól átragadt ránk nézőkre is cooper zavarodottsága -’most akkor mi van?!’... (#09.05.)
david lynch egy troll. david lynch egy művész. david lynch egy zseni. mert fogta a már bejáratott, jól eladható termékét, és a címet kihasználva eladta a világnak a tizennyolc órás filmjét, amit bár feldaraboltak egy órás részekre, de azért ezeket sorozat-epizódnak elég bajos lenne nevezni, mert felrúgták velük a hagyományos dramaturgiát, önálló jelenet-füzérekre, össze nem illő szkeccsekre esnek szét, de pont ettől működnek mégis nagy egészként, mert olyan kiszámíthatatlanságot kínál, olyan egyediséget, amit nem találsz meg manapság (sem) a kisképernyőn. lynch-et láthatóan hidegen hagyta a nosztalgia, csak apró pillanatokban engedi meg nekünk, hogy újra érezzük a régi kisvárosi hangulatot, sokkal inkább egy esszenciává akarja sűríteni az elmúlt huszonöt éve műveit, művészi kaleidoszkóppá összehegesztve a művészfilmes hozzáállását, a lüke humorát és a zenék iránti megszállottságát. és látható élvezettel játszik velünk, a kíváncsiságunkat piszkálja, a türelmünket teszteli, bemutat mindenkinek, aki egy legyintéssel el akarja intézni. viszont aki hajlandó követni őt ezen a kikövezetlen úton, azt szívesen vezeti kézen-fogva -hogy aztán sátáni kacajjal lökje bele az ismeretlen sötétbe... láthatjátok a dátumokból, hogy nem minden héten ösztönzött arra ez az utazás, hogy azonnal beszálljak, amint megérkezett az újabb epizód, de minden egyes alkalommal örömmel mártóztam meg ebben a semmihez sem fogható életérzésében. ha itt az út vége, akkor elfogadom, hogy ismét kérdőjelekkel a fejünkben búcsúzunk, de ha valaha is sikerülne összehozni egy újabb agymenést ’twin peaks’ néven, arra is vevő lennék. mert elveszni jó érzés -főleg david lynch fejében. (nem véletlenül nem emlegettem mark frost nevét a kritikában, mert bár nem tudhatom, hogy mennyire vett részt ténylegesen az írói munkában, lynch deformáltan zseniális ízlése teljesen elnyomta az ő hangját.)