soroló

„the thing that’s really interesting about new york is it’s one of the most public cities in the world and it’s one of the most private. you can do some of your best work and do it totally under the radar.”

az igazi nagy művek vége mindig összetett érzelmeket közvetít. mert a tökéletes boldogság fals érzést kelt, kell bele egy kis szomorúság, valami olyan plusz, ami megmozgatja az embert (az a fajta szomorkodás, amit azért érzel, mert a mű véget ért, az nem ér). talán most vállalták a srácok a legnehezebb feladatot, mert ny annyira összetett város, annyi zenész izzadságcseppje van a folyóban, hogy félő volt, hogy nagyon kell szaladni. és ehhez jött, hogy mégiscsak itt a vége, vissza is kell nézni az eddigi utunkra. de szépen összeállt egésszé, dave szokás szerint kiszemezte a hetvenes évek rockolását és a hiphop-ot (oké, hogy autentikus ny, de azért meglepő választás részéről), de azért a negyvenes és hatvanas évek is ott csillogtak a mélyben. örülök, hogy megint egy kicsi, független, lepukkant de mégis legendás stúdiót választottak, valahogy megint személyesebb lett ettől az egész. mélyen emberi. (++12.06.)

tudjuk le a nagy szavakat az elején, hogy ne zavarjanak tovább: aki csak egy kicsit érdeklődik az amerikai popkultúra iránt, annak kötelező megnézni ezt a sorozatot -függetlenül attól, hogyan viszonyul a foo fighters-hez. mert az alap-koncepció (’vegyünk fel nyolc számot nyolc városban, nyolc stúdióban, vendég-zenészekkel’) rengeteg extra réteget kapott a készítés folyamán. mert az egy dolog, hogy egy rakás elkötelezett embert ismerhettünk meg, akiknek az élete a zene, de beváltotta azt az ígéretét is, hogy elmélyíti az ismereteinket az amerikai zenei kultúráról. és keresve se’ találhattunk volna jobb túravezetőt dave grohl-nál, az igazi zenebuzinál, aki benne él ebben a világban sok éve, aki imádja a zenét, akivel szívesen ülnek le beszélgetni az interjúalanyok. egy hiteles ember, tele szívvel és humorral. rendezőként sem vall szégyent, be tud vonzani. nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az egy-egy órákra, amikor elmerültem a nagybetűs zeneiségbe. a leginkább várós sorozatom volt az elmúlt nyolc hétben, doku-cuccként véghezvinni ezt nem kis teljesítmény. legszívesebben elkezdeném elölről, de türtőztetem magam, elég, ha meghallgatom a dalokat, máris jönnek elő az emlékek. nagyontetszett.

„i knew that everyone only knew me as the drummer in nirvana. but i felt like i had nothing left to lose.”

szokták mondani, hogy a nirvana zenéje bipoláris, egy dalon belül keveredik a megtört dráma és a tehetetlen düh -és ez az epizód is ilyen kétarcú lett, nem csoda, tele volt nirvana-val... tudtuk, hogy milyen érzelmi kötődései vannak dave-nek a városhoz, a kérdés inkább az volt, hogy mennyire tud minket is beültetni ebbe az érzelmi vasútba. hát nagyon... az elején jöttek a szokásos szcénák, kicsit belesni a városba az esőfüggönyön át, rácsodálkozni egy különleges stúdióra, feltérképezni a korai évek zenéit. aztán elértünk a kora kilencvenes évekhez, és bumm, felrobbant az egész -pont úgy, ahogy a grunge felrobbantotta a kultúrát akkoriban. félelmetes belegondolni, hogy mit adott nekünk zenebuziknak ez a borongós város. és mivel dave is nyakig részese volt ennek az egész őrületnek, nem tudom ki tudná hitelesebben bemutatni. az összeomlást is. (sóhaj) aki élt akkoriban, biztos hogy van emléke róla, amikor megtudta, hogy kurt meghalt. én hetedikes kis pöcsös voltam, aki néhány különc haverjával épp a beatles-korszakát élte, így nem nagyon volt fogalmam róla, kiről van szó, de megmaradt, ahogy egy technika-óra előtt egy osztálytársam hozta a hírt. csak utólag tudtam meg, hogy milyen fontos embert vesztettünk el -de most már a szívem szakadt bele, ahogy átadták nekünk ezeket a képsorokat. és az érzéstől, hogy seattle-ben minden megváltozott. igaz, már előtte is egy kicsit, amikor az underground-ból a pénzszaglászókon vezetett át az út a mainstream-be. de azért a végén kaptunk egy kis fényt -a csoda nem egyszeri, megismételhető. jó ezt érezni. (++11.30.)

„i wish i lived in a city like that. i wish i lived in a city where every sunday you could have a second line parade. a band marches down the street and people come out of their houses and they dance along and you’re walking down the street next to a lawyer, who’s next to a gangster, who’s next to a librarian, who’s next to a college student, who’s next to a policeman, and we’re drinking and smiling and everyone’s getting along so well. i feel like if only every city in america had one day a week where we could all get together and march down the street dancing, we’d be a much happier human race.”

...tudom, kicsit evidensnek tűnik, hogy a vége-konklúziót választottam idézetnek, de dave annyira tökéletesen kimondta azt, amit én is gondolok erről a városról, hogy nem bírtam ellenállni. messzeföldön híres vagyok a nola-mániámról -amiből csak egy (jelentős) szelet a saints-drukkerség, annyi minden van még, ami vonz ehhez a különleges városhoz. így persze ezt a részt vártam a legjobban a sorozatból, és meg is kaptam azt, amik az én képzeltemben is élnek, már a nyitó second line bohóckodásnál vigyorogtam ezerrel, és úgy is maradtam jó sokáig (csak a dramaturgiailag indokolt szegregáció-problémánál és a mindig szívet tépő katriná-nál lohadtam le). tökéletesen átjött a vibrálás, a spontánságok, a faltól-falig zene, a hagyományok és a kultúra maximális tisztelete. percről percre éreztem, hogy egyre erősödik a tinta a bakancs-listámon az ’elmenni new orleans-ba’ bejegyzésnél... (de az a legkevesebb, hogy újranézem a treme-t, főleg, hogy most is realizáltam az interjú-alanyoknál, hogy mennyi valódi zenész vett részt benne.) (++11.23.)

„there’s a space between things. it gives me room to think. like a musical thing... like the space between notes is as important as the notes themselves.”

egy átlag popkultúra-fogyasztó is rengeteget tud la-ről, én talán még egy kicsit többet is, így remegve vártam, hogy melyik aspektust szedik elő dave-ék itt, mert rengeteg irányba el lehetett volna indulni (egy csomó mindenen sajnos át kellett rohanni, egy egész sorozatot meg lehetne tölteni csak a whiskey-a-gogo-tól a roxy-ig). és bár tettünk egy pár lépést azokon a helyeken, amit a kívülállók ismerhetnek a városból (köszönhetően annak, hogy pat smear itt nőtt fel, így hasznos túravezetőnek bizonyult), de sokkal inkább a ’los angeles mellett’ címet kellet volna adni a résznek. mert az egyik legérdekesebb aspektust vették elő -a sivatagot. számítottam rá, hogy dave a legjobb barátja nyomába ered, de így is repkedtem az örömtől, hogy a számomra oly’ kedves szcénában merültünk el a leginkább, és hogy mennyire jól sikerült átadni ezt az életérzést. az ember legszívesebben kölcsönkérne egy generátort, és már menne is kaktusz-nézőbe... (++11.16.)

„it’s not only an oasis in texas, i think it’s an oasis in the whole country.”

ciki-e bevallani, hogy az austin city limits-ről én a coldplay kapcsán hallottam először...? szerves folytatása volt ez a rész az előzőnek, többek között azért is, mert az interjú-alanyoknál is voltak átfedések, a dél zeneisége is összefogja a két várost, csak austin barátságosabbnak tűnik nashville iparához képest (már ameddig tönkre nem teszik, és vannak erre jelek, ahogy megtudhattuk. de inkább egy pozitívumot emelnék ki: egy befogadó, liberális városról beszélünk –texas-ban!). kicsit azt is éreztem, hogy az eddigi részek összefoglalójának is lehet a mai részt tekinteni, visszatért a blues és a punkrock is. nagyon bírom dave-et, hogy ennyire tud lelkesedni dolgokért, azokért a zenei ikonokért, akiken felnőtt, akik annyit hozzátettek a popkultúra nagyszerűségéért. és imádom, hogy ezt a zenei szellemet át is tudja adni a sorozaton keresztül. félúton járunk és eddig minden városban sikerült elvarázsolódni. (++11.08.)

„country music, it’s the genre for storytelling. you get to know the characters within four minutes and fall in love or hate.”

innen magyarországról nézve átérzem dave-et, amikor nagyon távolinak érzi magától a country-t, mert úgy tűnik, ahhoz, hogy igazán átérezd ezt a stílust, oda kell születned az amerikai délre. ennek ellenére engem is meg tud fogni valami a stílusban, de igazán csak a felszínt tudom kapargatni. és ezt éreztem dave-en is, érdekli a dolog, beledugja a lábujját a hangulatba, szívesen hallgatja a műfaj nagy öregjeit, meglepődve figyeli az a gyáripart, ami a zenére épült tennesse-ben, de azért van egy pont, amikor azt mondja, hogy eddig és ne tovább. most először hiányzott a személyes érintettség, illetve csak egyetlen kapcsolódási pontot talált -egy furcsa producerkedést (én köszöntem szépen a zac brown bemutatását). talán az lehet a nyitja a dolognak, hogy a country-hoz át kell kicsit itatódni istennel, és az nem mindig könnyű. van viszont a stílusnak egy másik vetülete, amit dave jól megtanult: egy dalnak egy történetet kell elmesélnie, és megint tele is pakolta a szöveget olyan referenciákkal, amikről majd eszünkbe jut az a sok ikon, akiket hallhattunk nyilatkozni a sorozatban. (++11.02.)

„you can’t really be a punk in washington.”

várható volt, hogy magasabb lesz az emocionális töltet a mai utazásban, hisz’ dave hazatért. ez az a környék, ahol felnőtt, ahol először vett a kezébe hangszert, ahol csatlakozhatott a példaképeihez. és az a jó, hogy ezek nem csak szavak, hanem át is jött az érzés -bár az igazi punkok erre azt mondanák, hogy ’bazdmeg, ne legyél már ennyire szentimentális’... de hangozzék bármennyire is giccsesen, azt éreztem, hogy izgalmas lehetett felnőni akkoriban, bekapcsolódni egy épp alakuló mozgalomba (bár a hátrányai is szépen megjelentek, egyből az elején a faji problémák közepén találtuk magunkat). bár volt némi fogalmam a dc-béli punk-szintérről, mivel olvastam henry rollins könyvét, azért jó volt látni ezeket a féktelen srácokat (bár mr.bikanyak nekem borzasztóan hiányzott a részből, oké, képen láthattuk, de ő aztán tudna mesélni a kemény időkről). ahogy a punkban való lubickolás várható volt, úgy lepett meg, hogy a másik kiemelt műfaj a go-go funk lett, ezt inkább a redhotchili hatásai között keresném, mint dave grohl-nál, de tök jó, újabb nevek lettek az én listámon is ezáltal. (++10.26.)

„when i went to chicago, you know, i put it like this: i was looking for a dime and i found a quarter.”

bár eddig az volt a módi, hogy különválasztottam a fikciót a valóságtól, így nem kerültek fel a blogra a szösszeneteim mondjuk (az) an idiot abroad-ról vagy a hard knocks-ról, de annyira vártam ezt a show-t, és annyira lelkesedtem egy órán keresztül, hogy most kivételt teszek. vagy új precedenst teremtek... so, miről is van szó: a foo fighters úgy döntött, hogy az új album dalait nyolc különböző városban veszik fel, beépítve az adott város behatásait, és a hangszerek mellett kamerát is vittek magukkal, az hbo meg mosolyogva biztosította nekik a helyet a műsorrendben. nem csodálom... mert nem csak annyit látunk, hogy a srácok molyolnak a hangszereken (bár vannak érdekes insider jelenetek is), hanem tényleg egy utazáson veszünk részt -térben és időben egyaránt (hű, nagyon zsurnalisztikus lettem, dave jól picsánrúgna, ha tudna magyarul...). mert elmerülünk az amerikai zenei kultúrában is, az adott városra specializálva, persze. chicago-ban kezdtünk ma, és néhány gyors vágás után kikötöttünk a blues-nál és a punkrock-nál, két olyan műfajnál, ahol a szabadság mindenekfelett áll. érdekesek az interjúk, lenyűgöző, hogy milyen korabeli felvételeket ástak elő, és van egy jó adag személyes szűrő is, amin dave átereszti ezt az egész főzetet. nem csak piszokmód élvezetes (hiába van mindjárt éjfél, ha lenne új rész, már indítanám is), de elhatároztam, hogy jövő héten jegyzetfüzettel ülök le, mert egy csomó istentelenül jó zenét fedezhet fel magának az ember... ja, és fű alatt elkészült az első dal is, ami amellett, hogy kurvajól szól, még rengeteg utalást is tartalmaz a szövege az interjúkra, így tök jó lesz majd, hogy a későbbi hallgatáskor is beugranak majd ezek az emberek, ez az életérzés. (++10.20.)