soroló

„love and hate, they’re so close. it’s easy to mistake one for the other.”

kicsit olyan lett ez a finálé, mint maga az évad -lapos és antiklimatikus, ami képtelen kiaknázni a benne rejlő potenciált... bár az iris-os fordulat kitalálható volt (nem véletlenül használta barry az előző részben a csoda-kütyüt, mert emlékeztetni kellett a nézőket, hogy létezik ilyen a sorozatban, rég volt már az évad eleje, amikor behozták), azért érzelmileg jól működött -bár egyszerre átok és áldás, hogy tom cavavanagh ennyi változatát játssza a karakterének, mert nem tudunk úgy elbúcsúzni tőle, hogy ne legyen ott a tudat az agyunk hátuljába, hogy igazából nem kell elbúcsúznunk, mert mindjárt jön egy másik változat... a nagy dráma után meglepő módon leült az epizód, ahogy ismét facsartak egyet a klasszikus ’van-még-benne-jó’ toposzon -és az sosem jó, ha egy finálénál azt érzed, hogy nem emelkedik ki az évadközi részek közül... aztán azért összekaparta magát mindenki egy utolsó nagy bunyóra, ahol barry ismét megmutathatta, hogy csak úgy maradhat hős, ha kizárja a sötétséget a lelkéből... azt megint az írók számlájára írnám, hogy a nagy boldogságot ennyire hirtelen szakították félbe a következő évad felvezetésével, túlságosan hirtelen lódultunk előre egyet, aztán gyors búcsú és találkozunk legközelebb -mert persze azt mindenki tudja, hogy nem kell majd sokáig nélkülöznünk barry-t... (amikor megláttam a villámló speedforce-ot, azt hittem, hogy az általam nemrég olvasott rebirth-sztoriból merítettek ihletet...) (#08.09.)

eléggé mellékvágányra futtatták tavaly év végén magukat az alkotók a flash írószobájában, és sajnos 23 résszel később sem érezni azt, hogy megtalálták volna a fényt az alagút végén... mert oké, hogy nagyobb lett a hősködés tétje idén, mint eddig bármikor, hogy korábban is voltak már érzelmesebb pillanatok, de sajnos pont az a könnyebbség tűnt el az egymásra halmozott drámai elemek alatt, amiért annyira a szívünkhöz nőttek barry-ék az elején... és ezt tetézték azzal, hogy a szappanoperás magánéletet is túlhangsúlyozták, így az egyszeri néző nemhogy szórakozott volna, amikor leült egy-egy rész elé, hanem még az életkedve is elment... nagyon szerencsétlen kézzel választhattak tollat az írók maguknak, mert nem nagyon akart semmi működni, amit idén leírtak, ráadásul túlzott magabiztossággal gondolták azt, hogy a nézőket meg lehet tartani a titkolózások fenntartásával vagy az iris iránti (nem létező) aggodalommal... ironikus, hogy idénről az ember a legszívesebben egy olyan musical epizódra emlékezik vissza majd, ami cseppet sem vitte előre a cselekményt, pusztán szórakoztatott... no, ez az évad vakvágány volt, de a néző mindig reménykedik, hogy van kiút, hogy visszatérhetnek még azok az elemek, amik a helyes útra terelnék a show-t. akár már jövőre lehetne javítani, kedves írókollégák...

„reminds me of ’jaws’. they didn’t show the shark because they couldn’t afford to make it look good.”

lyla-t valahogy sohasem tudtam a szívembe zárni -valószínűleg a maihoz hasonló megnyilvánulásai miatt. mert oké, hogy az argus főnökasszonyaként nem bízhat senkiben, de akkor legyen már határozottabb vezető, és ne gondolja meg magát félúton... na mindegy, legalább kaptunk egy fél heist epizódot, és ez szerencsére azzal járt együtt, hogy mr.snart-ot is behívták az ügyeletből, hogy a betörési képességét és a cinikus mondatait felhasználva segítse ki barry-t a szorult helyzetéből... mert eljött a pillanat, amitől hónapok óta rettegnek a szereplők és tartanak a nézők -a jövő jelenné vált, és minden erőfeszítés ellenére csak nem akart megváltozni... az egy kicsit bosszantó, hogy hr-ra akarják kenni a fő ballépést, mert ritkán jó ötlet egy comic relief karakterre túl nagy súlyt rakni -bár van egy olyan hátsó megérzésem, hogy ezzel egy nagyobb drámát készítenek elő... vagy legalábbis van valami tervük az íróknak, mert abban mindenki holtbiztos lehet, hogy a most bekövetkezett halál nem lesz végleges... (#08.08.)

„it’s a closed loop. no beginning, no end. it’s just one endless cycle.”

tudom, hogy eddig arról papoltam, hogy túl-komorkodják az évadot, hogy rég tovatűnt már az a ’light-heart’ szórakozás, amiért megszerettük a show a kezdeteknél, erre most azért kell szájat görbítenem, mert megpróbáltak ebből a könnyebbségből visszacsempészni valamit -csak sajnos pocsék időérzékkel... mert a sötét jövő árnyékában falsnak hatott az amnéziával való viccelődés (bár ha belegondol az ember, eleve morbid humor ez, hehe, barry nem emlékszik semmire, hehe...) -bár tényleg jól megmutatta azt, hogy mennyivel másabb lenne a sorozat, ha leemelnénk az összes terhet a hőseink válláról (akkor visszatérhetnének a nagy vigyorok a képernyőre)... maga az elképzelés egyébként nem volt rossz, hogy blokkoljuk barry memóriáját, hogy aztán a gonosz jövő-verzió se emlékezhessen, így ne tudja előre az összes lépésüket. bár annyira meg van már tekerve barry sorsa, hogy sosem lehet előre számolni az ilyen terveknél... bár cisco szépen levezette savitar erejét (átlátszó felületre rajzolva az idővonalat meg a köröket, ahogy illik), de így is biztos akad néző, akit sikerült végérvényesen összezavarni -bár az időutazás ilyen kellemetlen gombolyag, nem könnyű megtalálni a helyes végeit... (#08.07.)

„-well, to be fair, you’re basically telling me i’m sarah connor in terminator.

-uh, more like miles dyson.”

ha joe-ékkal is megjátszották volna a titkok miatti szakítást, akkor én is szakítottam volna a show-val... nem, tényleg nem ironizálok, kellenek a sorozatba a boldog párok, az olyan bimbózó kapcsolatok, mint amilyen most kezd szövődni az új tudóslány és hr között (anne dudek tudom, hogy nem tartozik a legnépszerűbb színésznők közé, de hozzám hozzámnőtt a house alatt). mert a szerelem és a szeretet mindenek felett áll, és nem véletlenül hadoválok erről, mert úgy tűnik, hogy a készítők is ezt akarják kihozni az egész savitar ügyből... felfedték végre a világ legrosszabbul őrzött titkát, azaz végre úgy került le (a meglepően logikusan megmagyarázott) páncél, hogy megláthattuk a gonosz igazi arcát -és ezért is felesleges ez a nagy titkolózás, mert valaki biztos hogy lesz az interneten, aki öt perc után világgá kürtöli a valódi választ rejtő elméletét... azt majd meglátjuk, hogy mit hoznak ki a szituációból, van három epizódjuk az íróknak így, hogy ennyire a végére tartogatták az általuk sokkolónak tartott meglepetést... (ha már szeretet, jól volt felépítve cisco drámája, aki nehezen szánta rá magát caitlin (a.k.a. a legjobb barát) bántására.) (#08.06.)

„well, secrets always were our thing, weren’t they?”

hogyan ábrázoljunk egy megtört embert? áh, legyen emós frizurája, és kész is van... kár, hogy ilyen inkonzisztensek greg berlanti-ék, mert míg a legends-ben hangsúlyozzák, hogy az önmagukkal való találkozás nem javallott az időutazásnál, addig barry simán lepacsizik a jövőbeli borongós változatával (de lehet hogy csak már megtörtént eseményeknél él ez a szabály -nem tudom, mert nem tiszta a dolog és ez zavaró)... szóval megérkeztünk a legsötétebb idővonalra, ahol a sok sötét szűrőn és alul-világított díszleten át látjuk, hogy a team flash romokban, de szerencsére a kissé kevésbé depressziós jelenből érkezett barry hoz egy kis fényt az életükbe... egy kicsit kár, hogy az ilyen sötét jövőképeknél nem tudunk izgulni, hiszen a jelenben úgyis sikerült változtatni rajtuk, akkor meg minek szomorkodnánk egy meg nem valósuló szcenárió drámáin... persze amiért megtette a több éves utat, az nem valósult meg, azaz hogy még mindig nincs meg savitar kiléte -és ebben az a bosszantó, hogy még előttünk is húzogatják a mézesmadzagot továbbra is, pedig ahogy az idézetből is látható, tisztában vannak az írószobában azzal, hogy a nézők utálják azt, amikor a karakterek titkolóznak egymás elől... (#08.06.)

„any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic.” (arthur c. clarke)

csak egy kósza szemfényvesztés volt az előző rész feelgoodsága, mert nagyon hamar visszasüllyedtünk az idei lehúzós állapotba... pedig a heti-gonosz trükkjeivel fel lehetett volna dobni egy kicsit a hangulatot, de nála is csak a savitar-ral való kapcsolat volt a fontos... egyébként is furcsa, hogy egy ilyen jelentős flash-ellenfelet ellőttek egyetlen epizód kedvéért -bár egy időutazó tudom, hogy bármikor visszatérhet, de akkor is... david dastmalchian egyébként nem hozta rosszul a jövőbeli nagy varázslót, kellően képregény-gonoszosan eltúlozta a karaktert -de egyébként is bírom a faszit (való életben is jó fej lehet az interjúk alapján), úgyhogy nem is tudnám nagyon bántani... bár az írók rakhattak volna több húst is a karakterére, hogy tudjon mivel dolgozni -vagy legalább ne játszották volna el vele is, hogy ott az információ a fejében, és addig csűrik/csavarják a dolgot, amíg végül nem mondja el, hát gratulálok... a csajok frontján viszonylag rendben voltunk (gypsy kapott egy kis hátteret, caitlin-nél meg egész működött a dráma), és annak is örülök, hogy jesse l. martin játssza joe papát, mert neki legalább elhiszem, hogy aggódik a lányáért. (#08.05.)

„everything’s better in song.”

tudom, hogy azt szokták mondani, hogy a musical-t szerető közönség egy másik állatfajta, mert speciális ízléssel kell rendelkezni, hogy élvezni tudd azt, hogy egy egyszerű vonalvezetésű sztoriban egyszercsak indokolatlanul dalra fakadnak a szereplők, én meg nem értem azokat, akik viszolyogva fordulnak el a műfajtól -hát ők tényleg nem érzik azt, hogy mennyire szórakoztató nézni (és hallgatni) ezeket az alkotásokat...? még az idén döcögős flash-t is sikerült feldobni a dalolászással, bár ebben szerepet játszhatott az is, hogy ezt a keretet használták arra, hogy összegyúrják újra a szétesőben lévő iris/barry kapcsolatot (és hogy megmutassák a szerelem erejét, az épp szétesőben lévő kara/mon-el kapcsolatot is helyrerántották a szomszéd univerzumból)... és ha már musical-re szánták az alkotók a fejüket, akkor megadták igazán a módját, egy igazi nyálas és butácska sztoriba ágyazták a dalokat, megidézve nagyon sok klasszikus elemet, kiforgatva a fél arrowverse bandát, miközben az egészet leöntötték egy fehér öltönyös, dobtáras gengszter-romantikával... tudtuk eddig is, hogy számtalan jó hangú színész bújik meg a prózai szerepek mögött (akár komoly broadway háttérrel is), így nem lehetett baj abból, hogy a beúszó zongora dallamára nem prózában kellett megszólalniuk. és hogy mindezt ilyen szórakoztató epizóddá állt össze, mutatja a musical-ek igazi erejét... (#08.05.)

„you speak of sacrifice, yet you still let others bear the burdens that should be on your shoulders.”

annyira berögzült az angolszász kultúrába a karácsonyi ének, hogy minden hasonló felépítésű történetbe három szellemnek kell érkeznie, akik tanulságokat vernek a hős fejébe... szóval bementünk a speedforce-ba (ami gyanúsan hasonlított central city rendőrségi épületére...), hogy aztán három rég látott arc (eddie, ronnie, snart) oktatta ki barry-t az önfeláldozásról, egy kicsit azért még küzdött az oszló arcú lidércekkel, majd jöhetett szélsebesen a felmentő sereg -mert szegény jay már csak erre képesek használni... de oké, megmentettük wally-t az elképzelhetetlen pokolból (az édesanya halálát kellett végignéznie újra-és-újra), aztán milyen következtetésre jutott a nagy hős? szüneteltetnie kell a kapcsolatát -kettő epizóddal a lánykérés után, hát gratulálok... és egyébként hiába akarja a vállára venni a hősködés és önfeláldozás összes terhét, ha a gyorshajtókat nem olyan fából faragták -mert persze jessie makacsul nekiment savitar-nak, akiről kiderült, hogy nehezen bírja, ha egy kicsit megszúrják... (olyan szörnyű cinikusnak lenni egy olyan sorozattal, amit tökre bírtam az elején...) (#08.03.)

„despite your feeble efforts to change the future, you can’t, because i am the future, flash.”

kezdek hinni abban, hogy tom felton áthozott néhány dementort a potter-forgatásról, mert akármihez nyúlnak a készítők, az igen hamar megkeseredik a kezük között... romantikus lánykérés, amitől olvad a nézők szíve? áh, csak barry újabb terve, hogy megváltozzon a jövő. caitlin és julian jól működnek együtt? áh, az első szájrapuszi után vesszenek össze úgy, hogy még a békülésre se legyen nagy esély... hozzuk át jesse, hogy együtt lehessenek wally-val! áh, inkább dobjuk a srácot a speedforce-ba, hülyeség ez az egész romantika... btw, wally-ról azt állítják, hogy milyen zseniálisan okos kölyök, közben meg csont nélkül beszopta a legősibb gonosz-trükköt, és hagyta manipulálni az agyát... oké, a portálnál történtek nagyon képregényesek voltak a hős eltűnésével és savitar megtestesülésével, és bele tudom látni azt a közeljövőbe, hogy a wally-val történtek jó irányba terelik majd a drámáját, de ezek nem kompenzálják sajnos a felesleges hiszti-köröket... (kicsit fárasztó már ez az arrowverse-féle gonosz-írási technika, mely szerint nagyon rejtélyeskedni kell az évadok nagyrészében, hogy ki rejtőzik a maszk alatt -jó lenne végre egy olyan ellenfél, aki a misztikus maszlag nélkül is működne...) (#08.01.)

„y’all want to put a bunch of magnets against my skull to look into the mind of a psychotic, murderous ape?”

spórolós gorilla epizódok, pt.2... mondom először is, hogy mi volt érték az epizódban: barry ölni-vagy-nem-ölni dilemmája egy klasszikus comic döntés, és nagyon remélem, hogy azért jön elő a show-ban mostanság egyre többször, mert a végjátékban akarják átlépni a határt, hogy az ártatlan és tiszta flash-nek is bemocskolják a kezét. aztán: mindig is viccesnek találtam cisco rámenős csajozását, nem is értem, hogy lehet még mindig szingli, amikor ennyire működik az, hogy beletolja a nagy arcát a csajok látómezőjébe... de. ezen felül maga a gorilla-akciók elég semmilyenek voltak, a nagy párbajt is lerendezték két pillanat alatt. és azért is morogtam egy sort, hogy elhitették velem, hogy valódi drámát csiszolnak wells-ék körül, de aztán gyorsan visszakoztak is -ráadásul már annak is örültem volna, ha tényleg nem a hagyományos hisztis módon kezelik az apa/lánya kapcsolatban azt a fontos lépést, hogy a gyermek hoz egy komoly döntést, és kirepül a fészekből... (annak idején a koliban a barátnőm többször kitalálta, hogy menjek ki az éjszaka közepén a meki-be egy shake-ért, és én mindig húztam a számat emiatt -köszi, hogy most már tudok bizonyítékot mutatni arra, hogy nem jó ötlet egy ilyen kiruccanás...) (#07.30.)

„are you going to planet of the apes?”

bátor dolog a producerektől akkor is bevállalni egy sztorit, ha tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő anyagi forrás -mert valljuk be, nem nézett ki jó ez a rész... oké, azt elviccelték, hogy miért néz ki kanadai erdőnek az afrikai táj, és láthatóan próbáltak spórolni azzal, hogy a gorillák átvették az emberek beszédközpontja felett az irányítást, így elég volt a színészeket mutogatni, ahelyett hogy beizzították volna a szerverparkot. de nem lehetett mindig elmismásolni a nagy emberszabásúakat, és sajnos nagyon kilógott a lóláb, főleg akkor, amikor még flash is bevonódott az akcióba, mert akaratlanul is egy gumibaba benyomását keltette, ahogy egy gorilla markában fityegett... de persze nem pazarolnék erre ennyi karaktert, ha a wells-mentő kaland izgalmasabbra sikerült volna, mert elnézném a technikai malőröket simán, de sajnos a figyelmem el-elkalandozott... plusz kihasználhatták volna jobban a majmok intelligenciáját, mert így csak maximum fizikailag erős ellenfeleknek jók... no, elég a majomkodásból, nézzük inkább a romantikus vetületet, mert az is volt bőven, és vagy szurkolásra késztettették a nézőt (caitlin és julian esetében), vagy csak egy kis örömöt hoztak az ember életébe jessie quick mosolya által. (#07.29.)

„this guy’s got the touch of death.”

szeretném azt gondolni, hogy van, aki igényli a heti-meták rendszeres feltűnését, de sajnos inkább csak kényelmes írói célt látok bennük, akikre fel lehet fűzni egy epizód összes fontos szálát... mert persze ez a rosszfiú is köthető volt a flashpoint-hoz, úgyhogy barry kelletlenül emlékezhetett vissza a hibájára (plusz cisco próbálgathatta az erejét, hogy belelásson az alter-univerzumba), és hát ha onnan jött a meta, akkor julian lelkiismeretének is forgolódnia kellett egy sort; de mivel caitlin képes lelket önteni belé, ezért a morgós angol is kisegítette őt, amikor közelített a killer frost állapothoz. plusz az írók azt hiszik, hogy képesek vagyunk még a west családért aggódni... szóval látjátok a mintát? a szokásos idei témák, mintaszerűen csoportosítva egy heti-ügy köré. ehhez már csak némi speedster-arcoskodás kellett, egészséges versenyszellem és fejlődési képesség wally részéről, hogy kitöltsük a maradék perceket, és már meg is vagyunk erre a hétre... de sebaj, mert gyorsan be lehetett dobni egy fordulatot az utolsó pillanatokban (gorillák!), hogy úgy érezzük, hogy jövő héten majd biztos feldobják a megfáradt formulát... (#07.18.)

„i challenge you to trial by combat.”

mindannyian éreztük már azt, hogy nyomot akarunk hagyni a világban, mielőtt eltűnnénk belőle -szerintetek mi az egyik fő oka annak, hogy minden egyes befogadott alkotás után én is itt koptatom a billentyűzetet...? így teljesen megérthető, hogy iris a megjövendölt halála árnyékában tenni akar valami fontosat, még ha ezt a maga iris-es módján is teszi, titkokkal, hisztikkel körülvéve (oké, azt elismerem, hogy az apja figyelmének elterelése vicces volt)... de itt volt az ideje annak is, hogy felpiszkáljuk cisco-ban a képességeket, hogy végre magabiztosabban menthesse a világo(ka)t és a barátait -és ehhez kellemes partner volt a női cisco, akivel nem csak az összecsapás volt mókás (főleg amikor ms.teschmacher szeme láttára püfölték egymást a catco épületében), de a szemérmetlen flörtölés is jól működött, mondhatjuk, hogy kellemes vibe volt köztük (cö-cö-cö)... de egyébként is bírom, amikor a multiverse különböző szegleteinek szokásairól, mindennapjairól szerzünk tudomást... (ha észrevettétek, eddig nem is említettem barry-t, mert bár itt volt a részben, kicsit futott, kicsit bénázott, kicsit aggódott, de nem sok vizet zavart...) (#07.04.)

„i think that a man often meets his destiny on the very road he takes to avoid it.”

hjaj, azt hihettük, hogy magunk mögött hagytuk a hisztis, drámázós, probléma-halmozós napokat, de neeeeeem, hoztunk a jövőből még egy jó adagot mindegyikből... persze jó lehet majd az út, amit épp’ próbálunk átalakítani, hogy ne ahhoz a már látott végzetes végállomáshoz érkezzen, de inkább aggodalommal tölt el a sok előre látható dráma és túlspilázott titkolózás... az mondjuk érdekes, hogy elhintettek nekünk infókat a jövő-béli részekről, volt utalás a gorillákra, a musical-epizódra (igen, hiába toltam darára az évadokat, azért csak átszűrődtek információk a net-zajból hozzám) -és hogy ne csak barry aggódjon a jövője miatt, hát nem felejtjük caitlin problémáját sem... viszont a szép laboros lány jó indokként szolgál arra, hogy a korábban utálatos karakterként használt julian-t végleg bevonják a flash-team-be. ja, igen, kölyök flash is megkapta a maga dicsfényét, de azért még érzékeltetik, hogy folyik az oktatása... szóval naiv voltam, amikor a karácsonyfa alatti meghitt pillanatoknál azt hittem, hogy a második félidőre fordulva megváltozik majd a sorozat hangneme -nem, idén már csak ilyen nyűglődősek maradunk... (#06.30.)

„it is christmas, hermano. it’s the time of miracles.”

ja, találtam egy hátrányt a nagy nyári darálásban -nehéz magamból karácsonyi hangulatot kicsikarni... még szerencse, hogy a fenyőfák, a lámpák meg a ms.snow által létrehozott hóesés csak a hátteret festették, mert inkább futottunk egy újabb kört a főszállal... egy kicsit többet tudtunk meg savitar-ról, de azért még maradt a futurisztikus külsője mögött rejtély -az biztos, hogy a jövőhöz kapcsolódik, egész pontosan barry jövőjéhez, és ezzel máris kapott egy célt a gonoszkodása. azt is megtudtuk, hogy jól ért az emberi agyak manipulálásához, és ez azért is fontos, mert tudtak megint változtatni a julian-hez való hozzáállásunkon. mert szerencsére nem csak egy sima gonosznak hozták be tom felton-t, hanem egy összetettebb szerepre, ahol csak a körülmények áldozataként tesz rossz dolgokat (és az is kiderült malfoy-ról, hogy jól áll neki az indiana jones típusú karakter)... a west család még mindig az egyik legproblémásabb társaság ezen a földön, de wally végre továbbléphetett a szuperhősködés felé, iris meg összebútorozhat barry-vel, úgyhogy remélhetőleg ez enyhülni fog hamarosan -egész addig, amíg barry be nem vallja, hogy mit látott a jövőben... ha már a földet emlegettem, megemlíthetem azt is, hogy kicsit átkalandoztunk a föld-3-ra, ahonnan újra importáltuk jay-t, és röhögve fogadtunk egy fél perces mark hammil cameo-t. (#06.07.)

„best. team-up. ever!”

tök jó dolog, hogy beidomítottak már minket nézőket arra, hogy az őszi etap végén elvárjuk a nagy sorozat-összeborulást, cserébe idén kitettek magukért, és szinte teljesen befűzték az univerzumuk mind a négy show-ját -csak szegény supergirl maradt mostoha gyermek, bár azt azért nem merték megcsinálni, hogy kara-t kihagyják a buliból, mondjuk azzal az indokkal, hogy a föld-38-at nem érinti az esemény (de azért jövőre jó lenne mondjuk a marsi embervadászt is a nagy kompánia közepén látni zúzni egyet)... amikor megtudtam, hogy űrlények ellen zajlik majd a harc, nem tudtam, hogy mennyire merjek lelkesedni, mert régi beidegződésem, hogy a scifi behatások nem mindig sülnek el pozitívan a szuperhős-sztorikra, de azért most többé/kevés rendben voltunk -mondjuk oliver nem véletlenül panaszkodott arra, hogy az ő normális világához képest túl sok az extrém változó, de kétségtelen, hogy nem lehet könnyű összefűzni ezeket a különböző hangulati elemekkel rendelkező sorozatokat... mondjuk látszott is a szándék, hogy a közös történet ellenére azért differenciálják az epizódokat -a flash-ben a csapatösszeszedés felemelő érzése után belevetettük magunkat az idén megszokott problémázásba (csúnya szóval rinyálásba), ami továbbra sem akar igazán működni; az arrow-ban csak indokként használták az űrlényeket, hogy méltóképpen megünnepelhessék a századik epizódjukat, hogy egy alternatív idősíkon visszahozhassanak minden pozitív és negatív karaktert egy érzelmileg jól működő szívszorító nosztalgiázásra (fura is volt ezek után beszállni egy űrhajóba); a legends-be jutottak a fő fun dolgok, egy kis időutazás, egy kis geek-kedés és a nagyívű finálé. nem mondhatjuk tehát, hogy ne céloztak volna a teljes fegyverarzenáljukkal a készítők (a felsoroltakon túl volt még hero vs hero küzdelem is, szokatlan párosítások, sűrűn köpködött egysorosok és popkult-utalások egyaránt, na meg az ilyen sztorikban elengedhetetlen fekete öltönyös kormány-emberek, élükön a blog névadójával, cottle dokival), és még azt sem mondhatjuk, hogy nem indokolták meg a csúnya alien-ek támadását (ráfogták a flashpoint-ra, hogy még nagyobb súlyt adjanak neki). azt sem bántam, hogy a fináléig néhány lelki konfliktust is feloldottunk, és nem mindig abban a sorozatban, ahol azok keletkeztek -ezzel is erősítve azt a tényt, hogy akkor jár a legjobban az ember, ha teljesen elkötelezi magát az arrowverse mellett... (#06.06.)

„sometimes when things get broken, they can’t be fixed.”

ki a fene gondolta volna egykor, hogy az idétlen füves dagi kevin smith ennyire ért az érzelmekhez... mert bizony a mai epizód érzelmi aspektusa volt igazán rendben, hozzá képest az akciók csak ’okék’ voltak... mert újabb terheket raktak barry lelkére azzal, hogy kimondták azt, hogy igenis felelős bizonyos dolgok bekövetkeztében -az már mást kérdés, hogy az átváltozott caitlin mennyire hidegen (pun intended) vágta ezeket a súlyos mondatokat barry fejéhez... az érzelmek miatt működött igazán a hármas összecsapás is, ahol a srácok úgy küzdöttek caitlin-nel, hogy tulajdonképpen meg akarták menteni (hmmm, vajon szeretném-e, ha a fagyos csóknak lenne folytatása...?). a cisco-val való bonyolult viszonyt értem, viszont nem tudom szeretni azt, amikor a legjobb barátok elhidegülnek egymástól... mivel wally iránt közömbös vagyok, így nem tudott megragadni az, hogy végre megvan a sebessége, esetleg csak az bosszantott egy kicsit, hogy joe papa nem bírta ki, hogy ne avatkozzon bele a báb-fázisba... no, azt is láthattuk, hogy az évad-gonosz milyen sebességre képes, és ühmm, nem semmi lesz őt legyőzni (btw, szépen volt vizualizálva a hihetetlen gyorsaság, bravó ezért is kevin.) (#06.05.)

„ignoring the problem does not get rid of it. you’re gonna have to face it.”

kellett az epizódba egy heti-meta, mert... ööö... miért is kellett...? főleg egy ilyen bénácska, akit el lehet úgy kapni, hogy megvilágítod... nélküle is volt elég tartalom a részben, igaz, különböző hatásfokkal dolgoztak a szálak. wally-t továbbra sem bírom, mert bár nem úgy néz ki, mint egy tizenhárom éves, pontosan úgy viselkedik, mindenre bevágja a durcát -az meg, hogy alchemy-nek köze lesz a képessége megszerzéséhez túl nyilvánvaló volt, hogy meglepődjünk (igazából azt tetszett a legjobban a jelenetei közül, amikor a tesója tökös módon kiütötte...). caitlin drámája sokkal jobban működik, mert ő nem akarja a képességét (és főleg nem akar menőzni vele), mert retteg attól, hogy a fagyasztással együtt a szíve is fagyossá válik. és ez átélhető nekünk is, és szerencsére az írócsapat az utolsó pillanatban attól is visszafordult, hogy az újabb titkolózással végleg átkok közé temessük őket... a sorozatok világában nem egyedi az a szerkesztési mód, amit itt is választottak, azaz hogy az utolsó percekre sűrűsödik össze az események java, de sajnos itt is kettősséget éreztem az összképet elnézve: mert amíg a szektás hangulat működött az egyik gonosznál, addig a semmiből felbukkant robotűrlénynek kinéző vadiúj speedster már nem tudott meggyőzni a belépőjével... (#06.04.)

„i’m just sick of feeling scared all the time. i just wanted someone else to feel that way for a change.”

nem kell komoly kirakó-munkát végeznem, hogy lássam a mintákat -hogy az írószobában nem is a metákról akarnak mesélni, csak álcaként használják őket, hogy metaforákkal és karakterpillanatokkal tömjék tele az epizódokat... oké, csak élcelődök ám, kicsit a monster-of-the-week rajongók szemüvegét próbálgatva vicceskedem, de sajnos be kell hogy lássam, hogy pont annyi humor buzog bennem, hogy a föld-19-en már híres komikus lehetnék -azaz sajnos nem sok... szóval. ha eltekintünk a bénácska megoldástól, a szörny mögötti szimbolizmus szépen működött, azaz hogy kivetült a tini-félelem egy nagyobb léptékbe, és ezzel le is képezték az epizód nagyrészének a mögöttes tartalmát -mert mindenki retteg valamitől, akár tudat alatt is... például ahogy a tinikben, úgy hőseinkben is erősen munkál a megfelelési kényszer, caitlin az anyja árnyékából akar kilépni, a helyszínelő srác a tehetős angol családjának (malfoy-ék...?) akarja megmutatni, hogy értékes ember attól még, hogy nem tudja megkötni a nyakkendőjét (és persze az is fontos adalék, hogy azért ellenszenvesek neki a meták, mert kevesen használják ki közülük a bennük lévő potenciált valami igazán konstruktívra), és h.r. wells is be szeretné bizonyítani, hogy értékes a többieknek (és reméljük nem tervezi gonosszá tenni). (#06.03.)

„he must be able to link einstein-rosen bridges to anything with high solar reflectance, right?”

oh, igen kényelmetlen nézni azokat a kínos közös perceket iris, barry és joe között, de valahol át tudja érezni az ember a szituáció kellemetlenségét -csakhogy egy kicsit más indokból, mint ahogy a készítők elképzelik: ugyanis számomra nehezen elképzelhető, hogy valakik szexuális vonzalmat érezzenek egymás iránt úgy, hogy együtt nőttek fel kiskoruktól fogva... mondjuk nem ártott az epizódnak, hogy light-hearted lett ezektől a jelenetektől, mert túlságosan elkomolykodtuk az év elejét eddig (de azért nem ártana óvatosan kezelni a rózsaszín szemüveget, mert nem kevesebb, mint három romantikus kapcsolat-kezdemény van a láthatáron) (az viszont sosem árt, ha hagyják tom cavanagh-t is bohóckodni.)... ahogy olvasom, megint eléggé elpazaroltak egy klasszikus ezüst-kori flash gonoszt mirror master képében (mint ahogy csak egy-két epizódban használták korábban weather wizard-ot, the pied piper-t vagy (a) the trisker-t is). és bár annak örülök, hogy nem megint egy gyors-futkosóval kellett barry-nek felvennie a versenyt, azért ennél a ficsúrnál lehetett volna hihetőbb gonoszt is alkotni (viszont a tükörbe-zárásnál köszi a twinpeaks poént, cisco!)... (#05.31.)

„run, jesse. run!”

minden szuperhősnek van valami tevékenysége, ami el van átkozva -pl. peter parker mindenhonnan elkésik. barry allen-t meg folyton megzavarják randi közben... kicsit úgy érzi az ember, hogy kötelességből erőltetik az írók az iris-szal való kapcsolatot, mert a rajongók ezt várják el (vagy mert a képregényben is házasok, ugye), de nem igazán akar működni a dolog... de a barry-n túli speedstereknél is komoly kettősség érződik -mert amíg a frissen visszatért jesse quick-nél tök természetes a képessége használata, addig wally-nál csak a nyűglődés megy régóta, és már most látható mérföldekre előre, hogy milyen bukkanók várhatóak még, mire ebben az idősíkban is szert tesz a képességére... és a mai feldúsult lelkizéshez is ilyen kettősséggel áll hozzá a néző, mert míg wells-ék drámája működik, hisz’ az apai szeretet és féltés adja az alapját, addig west-éknél döcögnek az érzelmek, hiába veszi elő joe a daddy cop hangját... persze az egész érzelmi zűrt a régi recept szerint egy heti-ügyes köntösbe csomagolták, ráadásul a mágneses kislánynál is érzelmi alapú volt a megoldás. mert néha fontosabb egy ölelés, minthogy emberek fejére többtonnás teherhajót dobjunk... (#05.30.)

„you can reset the timeline, you can try to fix it, but no matter how hard you try, it’s never gonna be exactly how it was.”

most komolyan, barry, pont ezt az idősíkot sikerült összehozni, ahol mindenki méretes személyes problémákat cipel magával, így van egy durcás flash-csapatunk, egy humortalan cisco-nk meg egy kisfiúvá változott diggle kislányunk...? és úgy tűnik, hogy huzamosabb ideig maradunk ezen a timeline-on, még szerencse, hogy valamennyire enyhült a rész végére a depi-nyomás, mert barry felfedezte, hogy a leghatékonyabb módja annak, hogy ne morcoskodjanak körülötte az emberek, az az, ha az igazat mondja... igazából azért nem volt veszett az epizód, mert jay (a.k.a. apu v2) hatásosan tette helyre barry gondolkozását (és közben dobott egy kedves retro-momentumot is dawson-nal és a soul asylum-mal). és nem nehéz átérezni a barry vállára nehezedő terhet sem -mert együtt kell élnie az idő-kavarásából származó járulékos veszteségek lélekhúzó súlyával... már el is fejeltettem, hogy annak idején promózták tom felton érkezését, úgyhogy őszintén meg tudtam örülni a borostás malfoy-nak, akit természetesen most sem egy pozitív szerepre castingoltak... (#05.27.)

„be the flash, barry. because that’s who you are.”

a saját boldogságunkért beáldozható-e mások élete? avagy egy negyven perces évadnyitóért beáldozható-e a rajongók boldogsága...? mert bizony a flashpoint annyira ismert történet, hogy a képregények felől érkezett közönség igenis elvárta, hogy epic legyen ez a kezdés, csakhogy ahhoz több időt kellett volna rászánni, mert most csak felületesen tudtunk végigfutni (pun intended) ezen a klasszikus alter-univerzumos sztorin... érzelmileg működött az epizód, leginkább azért, mert szegény barry annyit szenvedett már az évek során a szülei miatt, hogy most megérdemelt velük pár boldog pillanatot, és ezeket nekünk is jó volt átélni... a szokásos másik dimenziós gimmick, a karakterek ötletes variálása sem volt rossz (cisco természetesen badass volt milliárdosként), de persze kellett lennie köztük olyannak is, aki rosszabb helyzetbe került az eredeti idővonalhoz képest, mert kellett valami, ami elindítja barry-t a visszaúton. mert ugye nem maradhatunk ebben a félrement idősíkban, hisz' az időutazós sztorik fő alapeleme, hogy vissza kell térni a valóságba. a valóságba? mert nagyon úgy tűnik, hogy az az a terv az évadra, hogy újabbnál-újabb realitásokkal fárasztanak majd minket az írószobából... (talán azért éreztem lagymatagnak ezt a kezdést, mert nem tudtam felpörögni azokra a karakter-variációkra, akikről tudtam, hogy nem találkozom velük többé.) (#05.26.)