soroló

„what do you think gods do? they do what they’ve always done: they fuck with us. they fuck with all of us.”

na, utolsó óra az évadból, belefér még egy orgia...? ügyesen sikerült megoldani, hogy a sűrű szövésű fináléba is jusson egy coming to america sztori, mert nem egy új régi istent mutattak be, hanem beteljesítették bilquis történetét (extraként mr.nancy-vel meséltették el, hogy őt is láthassuk még egyszer), és szépen végig is vezették a vágy istennőjét a közel-keletről a vad évszázadokon keresztül az aids okozta elsorvadáson át, a tinder segítségével való feléledésig. és ez utóbbi volt igazán fontos, mert szépen bemutatta azt, hogy az új istenek miként gondolják az adaptálódást, hogyan nyújtanak segítő kezet az életben maradáshoz, az újraéledéshez. ezért is volt nagy húzás a húsvétot a finálé középpontjába állítani, mert a régi pogány ünnep is teljesen átformálódva él köztünk (ezek a piszok keresztények mindenre ráteszik a kezüket, santa clause is üdvözöl), de a lényege ott maradt a jézusos szentképek alatt: a megújulás, az újraéledés (kristin chenoweth és jeremy davies? a casting-osok most is tűpontosak voltak...). és ezért is logikus, hogy laura és sweeney útja ide vezetett, mert mrs.moon is újjá szeretne éledni. de persze ez nem olyan egyszerű, mert bebizonyosodott, amit régóta sejtettünk: laura halála is a nagy mester-terv része... de jól tartogattak a végéig egyéb dolgokat is, például mr.wednesday összes nevének a kimondását, vagy a nagy háború kitörését -ahol első lépésként a régi istenek megmutatták, hogy lehet hogy elképzelhetetlenül öregek már, de még mindig félelmetesen nagy erő lakozik bennük... (#06.18.)

brian fuller néhány eredeti és furcsa ötlettel tette le a névjegyét a sorozatkészítés nagykönyvébe (lásd a wonderfalls-t és a pushing daisies-t). aztán bebizonyította, hogy lehet egyedi módon újramesélni egy olyan könyvsorozatot, amit egyszer már sikeresen megfilmesítettek (lásd hannibal). úgyhogy a következő logikus lépés az volt, hogy egy ’megfilmesíthetetlen’-nek tartott regény-szörnyetegről bizonyítsa be, hogy igenis lehet adaptálni a kisképernyőre. kompromisszumok nélkül... és azért volt ez nagy vállalás, mert a zseniális neil gaiman mű tényleg nem úgy van felépítve, hogy könnyen epizódokra lehetne bontani, és mehetne gyártásba a mű, hanem alaposan meg kellett gyúrni, hogy új formát öntsön. és még így is fel kellett rúgni rengeteg sorozatos sztenderdet, hogy le tudjanak ásni a gyökerekig, és onnan építkezzenek, mire a végén koronát tehetnek az egészre... és sok nézőre elidegenítőleg hathat a csapongó szerkezet, hogy a főszál vékonyan csordogál az epizódok rétegei alatt, hogy sokáig homályban tart kulcsfontosságú részleteket, hogy folyton kitekintget egy-egy pillanatra feltűnő karakterekre, hogy passzivitásban tartja a főhősét -de bennem mindez pozitívan csapódott le, mert így tudtam azonosulni shadow-val, elveszve a régi és új istenek gigászi összefeszülésében, pillanatról-pillanatra felfedezve ezt a különös világot, ahol van hely ámuldozni és szörnyülködni, beszívni a hangulatot és elmélkedni a hitről és a vallásról. valami egyedit átélni, amit ritkán ad meg a sorozat-világ.

„now i’m here, in this new world, where nobody puts out ale or milk for an honest fellow. or a loaf of bread come harvest time.”

azért ahhoz is kellenek tökök, hogy az évad utolsó-előtti részében rakd félre a főszereplődet meg a főszálat, hogy egy nagyon érdekes hibrid epizóddal töltsd ki a meglévő helyet... hibrid, mert egyszerre mesélt a múltról és a jelenről, és ehhez jó katalizátor volt az, hogy emily browning kettős szerepet kapott ma, a legyekkel körülvett oszló teste hozta a szokásos formáját, a coming to america részben meg előszedhette a legdurvább ír akcentusát, hogy eloszlassa azt a tévhitet, hogy amerikát puritán szentek alapították. nem, sok esetben az angol aljanép került át az új világba, mások viszont az élet megpróbáltatásaitól piszkolódtak be -főleg nőként lehetett ez elviselhetetlenül nehéz, amikor csak azzal tudtál előrébb jutni, hogy széttetted a lábadat, vagy azzal, felvállaltad azokat a bűnöket, amikkel korábban alaptalanul vádoltak... és nagyon szép példázat volt ez a rész a könyv és a sorozat egyik leglényegesebb pontjára, azaz hogy hogyan kerültek amerikába az istenek és egyéb mitikus lények... furcsa dolog ez a hit, mert amíg kisgyerekként természetes, hogy elhisszük a meséket, a rémtörténeteket, idős korunkra mindez könnyen csak megszokássá változhat... (#06.12.)

„i franchised my faith.”

amerika egyes (dél)vidékein egyre csak mantrázzák az ’isten, haza, család’ szentháromságot, de igazából csak egyetlen dologban hisznek: a csípőjükön lógó fegyverekben... mert a nagy keresztényi szónoklatok közben lelkiismeret-furdalás nélkül ölik halomra a határ rossz oldalára született keresztény testvéreiket, és szentként tisztelnek minden lövedéket, ami csak elhagyja a fegyverük csövét... így lett stílusosan összekötve a comming to america jézussal súlyosbított kezdése a fegyver-gyártó kisvárosban élő fegyver-kovács istennel. egy olyan régi úrral, aki megtalálta az utat a megújulásra. bár már az is gyanús lehetett volna, hogy túl szívélyesen fogadta mr.wednesday-t, nem úgy, mint az eddig meglátogatott régi istenek, és hát jött is a kellemetlen fordulat... shadow most jobban megkapta a könyv-béli szerepét, mert legtöbbször csak a háttérben kellett állnia szemlélődve, most lehetett igazán érezni azt, hogy mennyire belecsöppent csak szegény a nagy háború közepébe... a másik, ami erősítette a könyv-jelleget, az a road-movie hangulat volt, mert az egész epizód alatt mozgásban voltunk, és nem csak a szokásos fekete autóval, de egy b-csapat is útra-kelt. de még milyen b-csapat ez! egy hulla, egy leprikón meg egy meleg muszlim -és pont ezért a szokatlan párosításért működött a csapat-dinamikájuk. meg egyébként is, olyan jól el tudtak beszélgetni így hárman az anál-szexről... (#06.04.)

„give me my fucking coin, dead wife.”

rápillantottam a főcímben crispin glover nevére, mondom jé, nem is került még elő az öreg kedvencem így az évad felénél -úgyhogy megörültem, amikor tényleg betoppant, cipője alatt fénylettek a járólapok, hatásos belépő, mit ne mondjak... tökéletesen passzol hozzá az új istenek vezéregyéniségének a szerepe, ő a globalizáció megtestesítője, egy tárgyalóképes vezető, aki tiszteli az öregeket, és szívesen tanítja móresre a pofátlan ifjakat... érdekes csapatot formálnak a modern istenek, de főleg média érdemli a figyelmünket közülük, mert hatalmas erő van a kisujjában is, ugyanakkor közel áll hozzá a játékosság is -és gillian anderson lubickol a szerepben, tökéletesen hozza david bowie vagy marilyn monroe manírjait... hiába kapunk egyre több magyarázatot az istenek ellentétére, nem hogy tisztulna a kép, de egyre zavarosabb lesz, ahogy kapkodjunk a fejünk ebben a misztikus játszmában -de tudjátok mit? ez pont így van rendben... már két rész óta izgatnak minket laura és shadow reunion-jával, de most szerencsére kielégítőre lett megírva az összes párbeszéd, így nem ért minket csalódás, ahogy a kissé halott feleség megmagyarázta a félrelépését, és kellően bizarr volt az egész szituáció, főleg amikor kiemelkedett a meleg vízzel teli kádból, jól láthatóvá téve a boncolás utáni varrásait (óh, tudtam én, hogy emily nem szégyellős, csak a megfelelő alkalomra tartogatta a melleit!)... (#05.28.)

„i love shadow. he’s the light of my life.”

hogy mi volt laura eddig a sorozat szövetében? egy morbid sztori, egy sötétlő folt shadow szívén, egy fontos lábjegyzet az eddig megismert történetben. így hát kikívánkozott ez az epizód, amiben megismerhettük mrs.moon-t, és kitölthettük azokat a hézagokat a kirakósból, amiket eddig szabadon hagytak brian fuller-ék ebből a szálból. és szerintem az elég nagy dolog, hogy itt van egy nő, aki a főhős szívszerelme, és eszük ágában sincs pozitív színben feltüntetni őt... nem sminkelik ki csodálatosra, hanem hagyják természetesen fürdeni a depresszióban, a boldogtalanságban -és az ilyen gyarló személyek mindig érdekesebbek, mint a tökéletesre festett királylányok... örülök, hogy összeállt a kép, hogy láthattuk a féllábon billegő szerelmet, a börtönbejutás okait, az affér kialakulását, és a már ismert morbid halált is... brian fuller nem tagadhatja meg önmagát a haláli témák előtérbe helyezésekor, nem lehet véletlen, hogy a készítői múltjában ott láthatjuk a dead like me-t és a pushing daisies-t is... máris meglett a gyümölcse a 'somewhere in america' szegmenseknek, mert most nem kellett már magyarázni a limbóban mérleggel felszerelt anubis-t, így fókuszálhattunk arra, hogy laura elküldi a picsába az egyiptomi halál-istent... (ehh, teletömitek a sorozatot álló péniszekkel, de nem tudjátok rávenni emily browning-ot egy kis pucérkodásra? hát hol itt nemi egyenlőség...?) (#05.21.)

„what a beautiful, beautiful thing to be able to dream when you’re not asleep.”

bár azt szokta mindenki hangoztatni, köztük én magam is, hogy neil gaiman mennyire zseniális az urban fantasy műfajában, azért most inkább akkor volt erős az epizód, amikor elhagytuk az urban-ság realizmusát, és igazán belevetettük magunkat az álomszerű fantáziákba... konkretizálhatjuk ezt a tételt mondjuk a mai két ’somewhere in america’ jelenettel, amik nem a new york-i mindennapok bemutatásában keltek életre, hanem amikor átléptük a határokat (akár szimbolikusan is, egy magas lépcsőt megmászva), hogy a túlvilágon találjuk magunkat (sivatagként ábrázolva, mivel a közel-keleti kultúrákból érkeztek a mai istenek). így lett igazán művészi szintre emelve a(z egyébként nagyon ízlésesen felvett) melegszex-jelenet is... de shadow körül is kavarogtak a józan realista észen túlnyúló események, egy aranyos lány csókot lopott tőle, miközben lehozta neki a holdat (szó szerint), majd ezután a puszta akaratát felhasználva befolyásolta az időjárást is -vagy legalábbis mi hívő nézők ezt a verziót hisszük el, mert ebben a furcsa világban, ahol lángoló szemű dzsinnek vezetik a taxikat és leprikónok veszítik el a szerencséjüket, miért ne történhetnének meg ily’ csodák egy átlagemberrel is...? (#05.15.)

„don’t think because i didn’t lose my temper i’m not angry or i’m lacking a plan.”

titeket nem ingerel folyton arra a sorozat, hogy szaladjatok megnézni a wikipédián, hogy melyik karakter milyen mitológiából lett átemelve...? oké, nekem könyvolvasóként még mindig markáns előnyöm van az újoncokhoz képest, de azért gonosz módon úgy vannak összerakva bizonyos jelenetek, hogy összezavarjanak egy kicsit -mert tudják jól, hogy nem merek megbízni a megbízhatatlan memóriámban (gondolok itt pl. arra, hogy mr.szerda ’hammer-t’ emleget, majd felszalad a kamera az égig, ahol villámok cikáznak a felhők között -erre én: de hát ő nem...?). azért is juthat ez eszembe, mert továbbra is finoman adagolják nekünk az új karaktereket, és továbbra sem csak úgy, hogy shadow-ék interakcióba lépnek velük (jé, az öreg szlávok éltek talán a legélénkebben a fejemben az olvasás óta). mert továbbra is működő szerkesztési elvnek tűnik a történelmi távlatokba helyezés (ami azért ma egy kicsit másképp valósult meg, mint a pilot vikinges zúzása, mert anansi anakronisztikusan kilógott a 17. századi képből, és gyanútlanul felvázolta a hallgatóságának az afroamerikaiak jövőképét a rabszolgaságtól a jelen rendőri brutalitásáig (és úgy tűnik, hogy nem az élteti, hogy az emberek imádják, mert simán feláldozta a hívőit))... remélhetőleg a nézők többsége sem fog elpártolni azért, mert nincsen minden letisztázva, hogy shadow-val együtt sodródunk bele ebbe a világon-túli-világba. és nem tehetünk semmit az ellen, hogy ő nem szeret sokat kérdezni... (#05.07.)

„their god was a war god.”

...azon gondolkozom, hogy vajon honnan szereztem tudomást annak idején neil gaiman-ről, és az ő magnum opus-áról, az amerikai istenek-ről, aminek hatására levettem annak idején a könyvtárban a polcról a jól megtermett kötetet, de képtelen vagyok visszaemlékezni -az viszont biztos, hogy derekasan megküzdöttem az olvasással, mert nem adta könnyen magát, de mire végre keresztülharcoltam magam az utolsó lapig, már azt éreztem, megérte minden egyes perc, és új kedvencet találtam... gaiman azóta is nagy szerelem maradt, a könyv pedig felkerült az ’újra kéne olvasni’ listára (főleg hogy itt a polcon a tíz éves jubileumi bővített kiadás) -és a terv az is volt, hogy mire megérkezik a tévés adaptáció, újra elmerülök az istenek nagy csatájában, de persze kifutottam az időből... de valahol szerencsésnek is érzem ezt, mert bár vannak emlékképek a fejemben, nem túl élénken emlékszem a cselekmény minden mozzanatára -azt kifejezetten előnyösnek érzem, hogy tudom, hogy mi is zajlik a sztori hátterében, mert brian fuller-ék nem adnak túl sok kapaszkodót a szűz nézőknek... és biztos vagyok benne, hogy erős lehet a riasztó-faktora ennek a meg-nem-értésnek, ugyanakkor aki szeret elveszni a nagy ismeretlenben, az áhítattal nézhetett minden percet... mert nem csak az alap-szituációt vázolták fel itt az első órában, hanem már néhány isten is tiszteletét tette, hogy lenyűgözzenek és elborzasszanak. a hangulatot és a vizuális koncepciót is ugyanez a kettősség jellemezte, mert vannak pillanatok, amikor szándékosan túlzásba esnek (lásd egyből a vikinges kezdést a nyílzáporral és a patakvérrel), máskor viszont gyönyörűen stilizálják a komolyabb mondanivalót (ilyenkor érezni, hogy a kreatív team nagyrésze a hannibal-ból érkezett)... a gondosan válogatott színész-csapatból természetesen ian mcshane csillog ki a leginkább -de ezt a szerep pont olyan, mintha gaiman rá írta volna annakidején... so. erős alapok, amikből reméljük, hogy legalább akkora élmény kerekedik majd, mint amit olvasás közben éreztünk. (#05.01.)