„-wow. a little emotional.
-yeah, me too. we better find something to fuck in paris.”
oh, ne, bevitték az utolsó döfést... a sorozat-záró nagyrészét a sloan/eric nyűglődésre építették, így azt hiszem végleg elvesztettek engem... mert még ari család-központúságát meg is értem, és hát a post-credit scene is azt sugallta, hogy azért még ott dolgozik a kisördög minden idők legnehezebben elviselhetőbb főnökében (néztem is a feliratok között alan dale nevét, gondoltam nem is vettem észre a részben, de aztán csak a kiírás után bukkant fel...), na de hogy a folyton szakító/összejövő párból sosem lesz boldog család, arra rátenném a nemlétező színész-karrierem... ja, és még vince is egy nap után nősülésre adta a fejét, hogy biztos, hogy úgy érezzük magunkat, mintha egy csöpögős hollywood-i romantikus filmbe csöppentünk volna. és ne mondja nekem senki, hogy ez volt a karakter-fejlődés a kezdeti felszínességhez képest, mert menten elsírom magam... ($$06.07.)
szerintem eleget sírtam az évad alatt, úgyhogy nem nagyon szaporítanám túl a szót -egész egyszerűen nem állt jól a sorozatnak, hogy ennyire eltolták az arányokat a drámák és az érzelmek irányába, hogy a magánélet mindennél fontosabb volt, és így kiherélődtek az egyébként frenetikusan vicces karakterek is. és az a baj, hogy hiába dobtuk el az alap-koncepciót (azaz hogy benézünk egy kicsit az álomgyárba hátulról), nem került bele helyette semmi plusz hozzáadott érték. sőt, a humor csökkenésével az élvezeti faktora is erősen csökkent (és most így belegondolva a csöcs-tartalom sem volt kielégítő...).
érdekes visszanézni a sorozattal kapcsolatos érzelmi reakcióimra. azt már a pilot-nál is írtam, hogy annak idején két rész után elkaszáltam a show-t, mert nem éreztem annyira szimpatikusnak a srácokat, hogy megérjék a befektetett időt. aztán a második próbálkozásnál már sokkal megfontoltabb voltam, és mire elértem az első évad végére, addigra kezdtek hozzám nőni a szereplők. el tudtak szórakoztatni, és ez volt a legfontosabb. aztán szépen rajtam ragadtak azzal, hogy minden héten egy ebédidőt rájuk szántam -szerintem mostantól, ha meghallom a jane’s addiction főcím-dalát, akkor be fog indulni a gyomorsav-termelésem... de tényleg lehetett élvezni a felszínes poénokat, ari gold verbális ámokfutásait, a hihetetlen mennyiségű ismert-ember-cameo-t. aztán egy idő után kezdett megfáradni a viszonyunk, mert teljesen elszakadtunk az insider-kedéstől, már a közelébe sem mentünk a filmkészítésnek, és igazából heteken át ugyanazokat a köröket futottuk, mert az írószobában mindenki kapott egy szálat per évad, és azokat rágtuk 10-12 részen át. a végét meg főleg nyűgnek éreztem, mert olyan drámai arculatot akartak adni az írók a show-nak, ami cseppet sem állt jól neki. de azért nem gondolom, hogy keserű lenne a szájízem -sokkal inkább mustáros-sonkás...
(update: entourage -the movie kritika itt!)