soroló

„–i don’t know whats happening.

–me neither.”

esküszöm, remegtem, mikor elindítottam az epizódot, mert rettegtem attól, hogy milyen érzelmi megterhelést fognak rám zúdítani. elfelejtettem, hogy lindelof-nak azért van szíve is -nem is kicsi. de ha még benne bíztam is volna, a guilty remnant-ban nem tehettem... szerencsére végül nem robbantottak, sőt nem is öltek meg senkit, magukat sem (ezek voltak a legnagyobb félelmeim), csak igencsak hatásosan felhívták magukra a figyelmet –tönkre-téve egy édenkertet. de attól még, hogy az ő tevékenységük nem adta meg azt az elborzasztó katarzist, mint a tavalyi fináléban, az még nem jelenti azt, hogy ne borzongtam volna meg az összes érzelmi csúcsponton. azaz jó sok helyen kúszott végig a libabőr. mert lehet, hogy érdeklődve figyeltük év közben, hogy vajon hogyan fog összeállni a mozaik, de a srácok az írószobában nagyon biztos kézzel rakták a darabkákat egymás mellé, így a fináléban hiánytalanul hoztak össze minden szálat, még a korábban jelentéktelennek tűnő apróságoknak is megvolt a helyük (lásd tücsök). úgyhogy nem is tudom, hogy mi volt az a pillanat, amikor leginkább szúrni kezdett a szemem sarkában, mary csodája, a murphy család sokkja, a hazatérésről szóló ének, vagy az utolsó jelenet, ahol minden egyes szereplőnél a levegőbe csaptam, hogy ’ő is itt van, vele sincs baj, huhh’... de szerencsére nem kell választanom, mert az egész adott egy tökéletes élményt. köszönöm. (hetven perc, és egyszer sem jutott eszembe, hogy az órámra nézzek, hogy azzal foglalkozzak, hogy feszít a hólyagom. viszont mikor nora furakodott a bébi után, akkor fel kellett ülnöm, és ledobni magamról a takarót, úgy befeszültem...) ($12.10.)

azt hiszem, nincs bátrabb ember most hollywood-ban damon lindelof-nál. és itt most nem elsősorban arra gondolok, ahogy lepergeti magáról a támadásokat, és azzal bizonyítja a tehetségét, hogy egy tökéletes művet tesz le az asztalra, hanem arra, hogy senkitől sem zavartatva tér le az útról. mert nem értettük az okokat, amikor először jöttek a hírek, hogy mennyi minden fog változni idén a tavalyi hibátlan évad után, de be kell látni, hogy mi nem láthattuk át a folyamatot, ami az ő fejében már megvolt. hogy teljes bizonytalanságban tart minket, ahol minden epizód egy kis ajándék, mert teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik aspektust vesszük elő, hogy milyen fénytörésből gondoljuk újra az egészet. és ahogy fentebb is írtam, minden csodálatosan összeállt a végére, a sok különböző szög és forma egy gyönyörű egység lett. az első pár résznél azért kicsit furán éreztem magam, mert tavaly megszoktam, hogy kemény gyomrosokat kapok a sorozattól, hogy minden héten egy órás érzelmi hullámvasútra visz, és idén egy kicsit másabb volt ebben is, nem mentünk talán annyira mélyre, de az érzelmi bevonódás ugyanúgy nagyon erős lett. és ez a legfontosabb, hogy a szívre ütnek nagyokat, az írás, a rendezés, a zene és a színészi játék mind ezt szolgálják ki. de olyan hihetetlenül erősen, hogy közelébe se’ érhetett egyik sorozat sem idén -nagyontetszett. (az első szájhúzás után még azt is megértettem, hogy miért cserélték le a fantasztikus főcímet, sikerült megszeretni az ideit is, főleg képi szempontból.) (miután mindezt megírtam, jött a hír, hogy az hbo kért egy befejező évadot a sorozathoz. teljes szívből köszönjük!)

„if i’m supposed to be a living reminder, it’s not enough for me to stand outside of their fucking houses staring at them until they start screaming in my face. why do i have to just stand there when i can put my cigarette out in their fucking eye? that’s a reminder.”

gondolatolvasók -pont a play-re nyomás előtt jutott eszembe, hogy idén alig láttuk liv tyler-t, erre most rá építették az egész részt. bár ne tették volna... mármint maga az epizód nagyon is rendben volt, és liv-et is szeretjük már vagy húsz éve -csak nem ebben a nem igazán szerethető szerepben (érdekes volt látni így smink nélkül, hogy mennyire kezd hasonlítani az édesapjára...). mert megan-nek már tavaly is voltak érdekes húzásai, de idén még magasabb szintre emelte az őrületét. továbbfejlesztette a guilty remnant-ot, mert pontosan tudja, hogy nem a némasággal/dohányzással/fehér ruhákkal fognak hatást elérni, esetleg kibaszott táblákkal meg utcasarkokon álldogálással, radikalizmus kell ide. szóval nem volt elég a tavaly évad-végi sokk, idén is számíthatunk valami ilyesmire... mivel jarden-ben is jártunk ma, ezért nem érezte azt az ember, hogy nagyon elszakadtunk volna az évad történeteitől azzal, hogy megint egy új szemszöget néztünk meg, de egyébként is szépen felfűzték megan segítségével az egészet, a tetteit magyarázó flashback-től tommy-n át az évad egyik nagy rejtélyének magyarázatáig. szegény lányok, bárcsak simán eltűntetek volna... ($12.03.)

„do you want to drop me in or do you want to push me in?”

múlt héten panaszkodtam, hogy ott volt elvágva, ahol, hogy nem mentünk le a nyúl üregébe, mert nem mertem feltételezni, hogy vannak olyan őrültek a sorozat készítői, hogy egy egész órát rászánnak erre az utazásra -de megtették, és ezért nem lehetünk elég hálásak. olyan rég volt már, amikor az első percben hátradőltem, és azt mondhattam, hogy ’jól van damon, itt a kezem, fogd meg, és vezess végig az úton, nem fogok kérdezősködni’... mert nem akarom tudni, hogy kevin fejében jártunk vagy a purgatóriumban, nem kerestem a nagy összefüggéseket (maximum jókat mosolyogtam, amikor beszűrődött a valóság ebbe a furcsa univerzumba), egyszerűen csak hagytam magam sodortatni, néha el-elámulva az ötletektől, a mélységétől vagy a színészi jelenléttől. a szívemet dolgoztattam az agyam helyet... (továbbra sem szeretek ilyen részekről írni, mert lehetetlen átadni azt az intenzív élményt, aminek a hatása alatt vagy még, miközben kopogtatod a billentyűzetet...) ($11.27.)

„shut the fuck up!”

ellentmondások egy nehéz napon. mert lehet azt mondani, hogy patti milyen idegesítő azzal, hogy be nem áll a szája, de sokszor igen szórakoztató amit mond. mert kevin-nek el kell döntenie, hogy melyik utat választja, hogy a tudomány emberének hisz (aki történetesen a volt felesége), és elfogadja a tényt, hogy megbomlott az elméje, vagy egy sokkal bizonytalanabb útra lép, és befogadja a mumbojumbo-t a rátapadt lélekről. ez az az út, aminek a végén meg kell halnia... és azt hittem, hogy láthatjuk a túlvilági küzdelmet, ahogy végre megszabadul a hang forrásától, mivel nem néztem az órámra, és nem is feltételeztem, hogy lindelof-ék ilyen kegyetlenek... bár ez most maximálisan justin theroux epizódja volt, azért másnak is jutottak pillanatok, a volt feleségével minden jelenet működött (csak azt nem értettem, hogy amy brennenman arcát miért végig takarásból láttuk csak), és nagyon szerettem jill templomi pillanatait is. ...igazából megint piszok nehéz írni a részről így néhány perccel az átélése után, csak kavarog az emberben ez a sok minden, nem véletlenül dúdolja közben, hogy ’where's my mind’... ($11.19.)

„terrible things happen in this world. and the only comfort we get is that we didn’t cause them.”

kicsit megijedtem, amikor fél szemmel azt láttam a twitter-en, hogy lindelof-ék válaszokat adtak a nagy kérdésre, de aztán egy hatalmas megnyugtató mosollyal vettem tudomásul, hogy csak trollkodásról van szó, mind a bejegyzés kiírója, mind a sorozat írói részéről. pedig még egy tudóst is beküldtek, hogy az átlagnézőnek felcsillanjon a szeme... de örülhetünk, hogy ennyi könnyedséget hagytak nekünk, mert szokás szerint megérkezett utána a légkalapács is, amivel a szívünket verték szét újra. a két anyát helyezték a középpontba, akik nagyon hasonlóak egymáshoz, látszólag nyugodtak, de néha elemi erővel törnek ki -és mind a ketten erősen önhibáztató típusok, akik csak rágják magukat belülről a gyerekeikkel történtek miatt. igazi anyák. és az egész akkor emelkedett magasfokra, amikor lecsupaszítottak mindent (még a zenészeknek is pihenőt adtak), és egymással szembe leültették ezt a két karaktert. emlékezhetünk még arra, hogy milyen volt, amikor nora a munkájából kifolyólag tett fel ehhez nagyon hasonló kérdéseket, de most még inkább reflektált a saját életére a sok fura sablon-kérdés. az viszont nem kérdés, hogy a két színésznő brillírozott a jelenetben. és a végére maradt még egy coda, mert kevin végre betartja a ’mindig-őszinték-vagyunk-egymással’ alapelvet -és ez még sok mindent megváltoztathat. ($11.11.)

„god likes your wife better than mine?”

az évad felénél járunk, úgyhogy lindelof-ék elérkezettnek látták az időt arra, hogy úgy megüssenek minket, ahogy azt az első évadban tették többször is. és ahogy tavaly is az egyik alkalom matt atya epizódjára esett, így most is ezt a pontot választották (úgy tűnik, idén nem csak a hármas meg a hatos rész a karakter-orientált, hanem minden páratlan). mondhatjuk, hogy egy rossz napját kaptuk meg matt-nek, de igazából az előző napjai sem voltak igazán szívderítőek (monotonul ismétlődtek ezek a napok, egyre kevésbé lelkesen várva a csodát). és hát a végén láthattuk, hogy az elkövetkező napjait is az önkéntes pokolban tölti majd. mint tudjátok, nem vagyok a barátja a terhes-szálaknak, de itt jól beépítették a történetbe, és a legjobb benne az, hogy ott motoszkál a kétely az emberben, hogy vajon hogyan is fogant az a gyermek. és mondhatjuk, hogy ez a fordulat volt matt napjának csúcspontja, mert onnan csak sorban érkeztek az isteni csapások, kegyetlenül, az egyszeri nézőnek meg szorult össze a gyomra egyre a megpróbáltatásokat látva. amiért még működött az epizód, az az volt, hogy jobban betekinthettünk a városon kívüli tábor világába, ami egy színes és félelmetes hely, jó táptalaja a további drámai történeteknek. ($11.05.)

„there are no miracles in miracle.”

ami egyszer megtörtént, az miért ne történhetne meg újra? tökéletesen átélhető nora rettegése, hogy újra elveszíthet valakit, akit szeret, a kiakadása, hogy ebben a biztonságosnak hitt városban sincs biztonságban, de örülök, hogy kitartó, és ennyire ragaszkodó (és persze carrie coon még mindig pazarul játssza). tetszett, hogy a szomszéd család minden tagjánál végignéztük, hogy hogyan hatott rájuk a kiscsaj eltűnése, és míg az apa azonnal kikészült, és agresszívvá változott, addig az anyuka higgadt maradt, az ikertestvér meg sokáig tartotta magát, és csak utána tört meg (btw, olyan jó látni jill-t, hogy kötődik emberekhez, és nem eltaszítja őket). persze, ez mind érdekes volt, és alig várjuk, hogy felbolyduljon a város, de úgyis mindenkit kevin foglalkoztat, nem...? az az igazság, hogy ahogy tavaly is folyton kétségek között tartottak aminket a kutyás emberrel, úgy most sem tudjuk, hogy mit higgyünk el head-patti-nek, aki látszólag sokat tud, de túl sok a rejtély, mi meg bizalmatlanok vagyunk... (mennyire egyszerű hatni az emberre, egy kis kórusos templomi ének kell csak, és máris érzi az emelkedettséget. no de hogy hat egy egyszál-gitáros grease feldolgozás...?) ($10.28.)

„if you let me, i will help you come back.”

laurie nincs jól. de jól el tudja játszani. egy darabig... a harmadik epizódhoz érkeztünk, ami megtartotta a tavalyi jó szokást, azaz, hogy egy karakterre fókuszál, ismét nézőpontot váltottunk tehát. eldobtuk a múlt hét végén látott brutális rejtélyt, és valami teljesen másnak eredtünk a nyomába -a mindenki által imádva gyűlölt szektának. érdekes ez, hogy egy vallási kifejezéssel illetjük őket, pedig azon kívül, hogy egy olyan csoportosulásról van szó, ami kiszakítja a benne élőket az eredeti (családi) környezetükből, semmi hasonlóság nincsen egy hagyományos szektával. nincsenek dogmái, nincsenek hit-kérdései, nincsenek magyarázatai. még az sem lehet mondani, hogy mindenki az eltűnések miatt csatlakozik. és hiába játssza el laurie a mélyről feltámadt pszichiátert, nem biztos, hogy segíteni tud azoknak, akiket a fiával kiszabadított közülük. vagy bárkinek. magán sem tud segíteni. mert el lehet fedni mosolyokkal a dühöt és az elkeseredettséget, de ki fog törni. és fájni fog. fáj. (a rendezés megint különleges hangulatot hozott, az elszabadult jazz-dobossal, a zongorás ’where’s my mind’-dal, a hatásosan felépített utolsó jelenettel, amit tavaly már láthattunk, de elmesélve is működött. és ne feledjük a nehezen magyarázható liv tyler jelenlétet sem...) ($10.22.)

„we’re all okay.”

hmm, gondolhattam volna, hogy lesz valami szerkezeti csavar, hogy azért lindelof-ék el akarják mesélni, hogy hogyan jutottak garvey-ék az új otthonukba, de arra még a rész elején sem mertem gondolni, hogy ilyen mélyről ásunk ki dolgokat... azért választottam a fenti idézetet, mert gyanúsan sokszor hangoztatta mindenki az epizódban, hogy jól van, és közben tudjuk, hogy nincsenek jól. oké, vannak pozitív fejlemények, mert úgy tűnik, hogy működik a kapcsolatuk, hogy örömmel kezdenek bele a közös gyereknevelésbe, hogy nincsenek köztük titkok (első elismerő fütty az epizódban, amikor bevallják a legnagyobb őrültségeiket). de ugyanakkor nora retteg attól, hogy ez az idill megtörhet egy újabb eltűnéssel, kevin-t meg tovább zaklatják a démonjai. és ez a két kényszer üldözi el őket arra a furcsa helyre, amit már az évadnyitóból megismerhettünk. és most is, mint múltkor, a városka hangulata működött igazán, most főleg a megérkezésnél éreztem azt, hogy miért szeretem ezt a sorozatot. bár elsőre furcsa látni azt az ipart, ami a hely köré épült, de teljesen logikus a sok óvintézkedés, a látogató-központ. szépen elértünk az előző cliffhanger-ig, megismertük az idáig vezető utat, rátekintettünk más szemszögből is, és csak még zavarosabb lett a kép. és ez így van nagyon jól... ($10.14.)

„we are the 9261. we are spared.”

azt értem, hogy új történetbe kezdünk -de tényleg ilyen messziről kellett kezdeni...? egyébként baromi hatásos volt az ősemberes(?) nyitány, olyan, ahol az ember hátradől, és azt mondja: ’na jó, nézzük, hova vezettek most el engem ezzel’. és ez még csak a kezdete volt a meglepetéseknek, mert egy csomó rejtély is belefért ebbe az egy órába. meg egy új város, egy új hangulattal, egy másfajta hozzáállással az itt lakóktól. akik mind fontos részei lesznek ennek az évadnak. csak a régi karakterek nem nagyon fértek bele a részbe... (direkt figyeltem, harmincnyolc percnek kellett eltelnie, hogy matt fellépjen a templomban a pulpitusra.) tudom, hogy damon lindelof lenyilatkozta, hogy (a) the wire második szezonja lebegett a szeme előtt az írás során, és értem, hogy mit akart ezzel mondani, hogy azt szerette volna ő is, hogy olyan organikusan fejlődik a sorozata, mint az, hogy lehetséges az, hogy két merőben eltérő hangulatú évadot egy egységes sorozatnak fogunk tekinteni a megnézés után -és van esély rá, hogy összejön, bár itt még merészebb a lépés, mint amit david simon-ék meg mertek lépni. kicsit hiányzik a tavalyi hangulat, ami úgy magával tudott ragadni, de rengeteg ígéret volt ebben az első órában, úgyhogy alig várom már, hogy jövő hét legyen. ($10.07.)