soroló

„-i fuckin’ hate this town.

-if i could, i’d burn it to the fucking ground.”

pont a fináléra kellett megtörni az eddigi szerkezetet...? oké, most is erősen facsarodtak egymásba a különböző idősíkok, de rue nem mesélte el nekünk ezúttal már senki szomorú történetét... viszont sam levinson úgy érezte, hogy az évadzáró bál színes forgataga egyben sok lenne, ezért felszabdalta a táncolós, csajos-kibeszélős, szerelmetes és féltékenykedős tini-drámás eseményeket némi magyarázkodó múltban turkálással. csak hogy értsük, hogy nate miért markolja egy ismeretlen szőke csaj seggét (és hogy lássuk, hogy komoly gondok vannak a sráccal (is) mentálisan), valamint az is értelmet nyert, hogy cassie miért nem táncolt a bálon -de azért néha azt éreztem, hogy túlságosan ficánkol a vágó-olló, hirtelen ugrottunk át a jelen és a múlt különböző hangulataiba... apropó, tánc, talán ma egy fokkal túl volt tolva azon jelenetek aránya, amik erősen támaszkodtak az alájuk kevert dalokra, bár kétségtelen, hogy többségében tényleg jól húzták alá az érzelmeket -és mi jogon fújnék arra, aki tökéletesen elhelyez egy arcade fire számot a soundtrack-jén... arra viszont semmiképp sem számítottam, hogy a legtöbbször a valóság talaján álldogáló sorozat egy elemelt musical-betéttel fogja lezárni az évadot, hatásvadász módon lökve vissza rue-t az eredeti útjára -de hé, én is le lettem vadászva, so, fuck it, shut up and dance... (×08.09.)

lehet hüledezni, hogy ’jaj-ezek-a-mai-fiatalok’, és a fejeket is nyugodtan el lehet fordítani, nem tudomásul véve a problémákat, vagy igenis szembe lehet nézni a szülői félelmekkel, a tinédzsereket nyomasztó mindennapokkal -stílusos formában is... nem gondoltam a pilot megnézése előtt, hogy ennyire működni fog nálam ez az első évad, de lelkesen vártam hétről/hétre, hogy lelkileg kimerítsen, bele tudtam tenni az érzelmeimet a karakterek irányába (a szimpátiámat és utálatomat egyaránt), és 37 évesen is át tudtam érezni az ürességet, a bipolaritást, a zavarodottságot, a depressziót, az eufóriát... és ebben a készítő sam levinson jó partner volt, mert telerakta a sorozatát post-modern ötletekkel, narrációkkal, időrendi kavarásokkal, kikacsintós poénokkal -és rengeteget terhet pakolt át a hangulat létrehozásából a vizuális csapatra, akik ezt meg is hálálták, rév marci vezetésével csodálatos képeket álmodtak nekünk a képernyőre minden egyes epizód során... szóval ne tessék félni az extremitástól, a bátor szókimondástól, a tabu-döntögetéstől, először csak fél szemmel kell rákukkantani, van annyira erős élmény, hogy a végén már úgyis teljes odaadással fogja nézni mindenki. az újoncokban egyébként is erős év egyik emlékezetes darabja lesz ez az évad nálam az év végi összegzésben...

„if i am bipolar i sure as shit prefer mania over depression.”

azt hiszem úgy lehet bemutatni a depressziót a leghitelesebben mozgóképen, ha a nézőt is agyon-nyomasztjuk... és sam levinson nem sok könnyebbséget hagyunk nekünk a mai epizódra, bár rue mániás korszakain lehetett mosolyogni, de csak kicsiket, leginkább a bennük levő pop-kultúrális főhajtások miatt. ugyanis a felpörgős korszakaiban hősnőnk neo-noir-ba ment át, megidézve a magánkopós filmek nagy klasszikusait a folytonos dohányzással, ugyanakkor magához ölelte az olcsóbb változatokat is a kilencvenes évekből, amikor még morgan freeman játszotta a nyomozót minden filmben... rue lenti periódusa végtelenül viszont végtelenül lehúzó volt, még a vese-fájdalmát is sziszegve érezhetjük át, azokat a napokat, amikor szó szerint nem mozdult ki a szobából... de valahogy mindenki levert volt a mai részben, folyton zokogtak a lányok az összeveszések után vagy a pasik miatt... és ez még akkor is működött, ha mondjuk az egyetemista srác pont olyan önző módon reagálta le a barátnője sokkoló állapotát, ahogy azt elvárnád egy ilyen korú kölyöktől... egyébként a mai flash cass-nek jutott, egy jó adag daddy-issue-t kapott a nyakába az epizód nyitányában... jules önmagán sem igazodik ki, így mi hogy is tehetnénk? át akarja törni a feminizmus határát, de nem igazán akar átlépni rajta, játszik a férfiakkal, de a nőkhöz is vonzódik, még a stroboszkópos drog-mámorában sem tisztázódik le benne, hogy mi is az igazi vágya (btw, baromi hatásos jelenet volt, köszönjük szépen)... (×08.03.)

„-you sober?

-yeah.

-and how’s that?

-you know, it’s weird. i’ve been fucked up so long that it kind of feels like a new drug. the highs are high. but the lows are low.”

rájöttem, hogy mi az egyetlen dolog, ami hiányzik számomra a sorozatból: egy egészséges kapcsolat, ami ellenpontozná a rengeteg problémás és elcseszett kapcsolatot... ma különösen érződött ennek a hiánya, ahogy bemásztunk a zűrök közé, és sorra mártóztunk meg a drámában... annak azért örülök, hogy rue tartja magát, annak ellenére, hogy nem tud mit kezdeni jules távolságtartásával (ráadásul magát hibáztatja, mert ilyen természet); kat valamiért még mindig azt hiszi, hogy neki kurvaként kell viselkednie, pedig lehetne egy normális faszija is; de szegény cassie járt a legrosszabbul, megaláztatás és rossz szex üldözi mindenhol, ahová csak beteszi a lábát, ráadásul még a szemébe is mondják, hogy a férfiak mindig is csak egy szexuális tárgyat fognak látni benne... az alkotók jól elérték a céljukat, jól felbaszták az agyamat azzal, hogy nate látszólagos győzelmet aratott (a maga pszichopata, manipuláló módján), kifejezetten igénylem most már az elbukását... (a cold open flashback most kevésbé működött, talán azért, mert tipikusabb volt a többiekénél -egy sportember, akinek az egóját az apja befolyásolja.) (×07.22.)

„life is not a nicholas sparks novel.”

továbbra is nagyon tetszik a show posztmodernsége, hogy nem csak a karakter-bemutató nyitányokban használják jól a narrációt, hanem az epizódokon belül is van mozgástér kikukkantani, ha valamit távlatokban is meg akarnak mutatni az írók (a mai flash megint erős tükre volt a jelenkor embereinek egy nagy csoportjának, akik nem akarnak igazán semmit az élettől, csak úgy léteznek a semmiben, esetleg a külsejükkel foglalkoznak annyira, hogy ne olvadjanak bele a környezetükbe)... jó látni, hogy igenis lehetnek következményei a súlyos tetteknek, igencsak nagy ribillió lett a múltkori fojtogatásból, bár vannak kétségeim afelől, hogy a srácot bármennyire is elítélik majd a törvény által -de legalább nem lett a szőnyeg alá söpörve az ügy... nagyon félek attól, hogy össze fogják törni az írók rue-t, mert tök jó látni, hogy most ennyire rendben van lelkileg, hogy a bimbózó románc kapaszkodót ad neki az életben, hogy végre tényleg azt érezheti, hogy létezik a boldogságot azon túl is, hogy eszméletlenül nyáladzol egy koszos kanapén -mert sajos jules-on látszik, hogy ő másképp gondol erre a kapcsolatra (és mi van rue másik barátnőjével? mint ha ott is pattognának a vonzódás szikrái)... (jennifer morrison mióta rendez? színésznői szerepében is szimpatizáltam vele eddig, de úgy látszik, van tehetsége a kamera túloldalán is.) (×07.19.)

„i could ride the carousel for hours!”

nagyon adják ezek a rész eleji flash-ek, és nem csak azért, mert többet tudhatunk meg egy-egy karakterről, hanem a nyomasztó drámai hangulatuk miatt is -most már nem kell több magyarázat ahhoz, hogy jules miért él az apjával... a hangulatot erősen meghatározta ma (is) a zene, kicsit monotonon zakatolt végig, klasszikusabb kísérő-zenének tűnt, főleg a vurstlis jelenetekben -és komolyan hozzájárult a hang ahhoz, hogy kellően fokozza bennünk fel a feszültséget. mert hiába a neon-fények, az egészségtelen ételek és az óriás-kerekek, mindenkire rájárt a rúd érzelmileg -kapcsolatok inogtak meg, bad tripet hoztak a drogok, és komolyan fennállt a veszély, hogy valaki megsérüljön. én jules féltettem a leginkább, mert továbbra is naivan és felelőtlenül viselkedik, de szerencsére még az igazi drámát elkerültünk -mondjuk legalább most megijedt a szép szöszi is a következményektől... rue-nak nem a kapcsolatával volt baja (túlparázta azt a múltkori szájrapuszit), hanem amiatt kell majd rágnia magát, hogy rossz példát mutatott eddig a húgának... a sokszor ribancként viselkedő csajokat nem tudom sajnálni, amiért kellemetlen helyzetekbe keveredtek, még akkor sem, hogy jogosan kapták fel a vizet a bunkó pasijaik miatt... (×07.08.)

„real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart, and the whole world goes dark, and nothing else matters but the person standing in front of you.”

trenddé válik, hogy minden rész elején rue bemutat nekünk mélyebben egy szereplőt? mert ha igen, akkor tetszik ez a technika -főleg ha aztán az adott szereplő kiemelést is kap az epizódra. mint most, ahol kat testiségével elég sokat foglalkoztunk, azzal, miként éli meg a duciságot egy tini, hogy miként találja meg önmagát a virtuális közösségi térben (először csak kicsiben, erotikus fan-fictiont írva, aztán kanyarodva csak rá a soft-pornóra majd a kispöcsű férfiakkal való csetelésre). eközben persze a való életben a korosztálya lenézi és gúnyolja, csak mert nem illik bele az elvtárt sémába a súly-feleslegével... szeretem a sorozat játékosságát, hogy simán belefér egy homoerotikus anime-betét, vagy az, hogy rue megállítja a sztorit, hogy kitanítsa a lurkókat a dick-pick-ek mibenlétéről... mert mindent átjár a szexualitás, sextingek röpködnek (csatolmányként pucér képekkel), de szerelmek is szövődnek, csak nem mindig a megfelelő irányba... hősnőnk ezúttal egész jól volt, csak apróbb kísértésekbe esett bele a múltkori durva adag után -azonban most, hogy összetört a szíve, már látom előre, hogy újból a búfelejtő delíriumot fogja hajszolni keményen (zendaya kifejezetten erőset alakít a show-ban, össze tud törni érte az ember szíve.) (×07.01.)

„i know you’re not allowed to say it, but drugs are kind of cool. i mean, they’re cool before they wreck your skin... and your life... and your family.”

nem mindig vagyok híve a töredezett dramaturgiának, amikor egy narrátor segítségével ugrálnak a készítők a múlt és a jelen között, emelnek ki bizonyos mellék-szálakat, magyarázzák meg a kulcs-események hátterét, de itt egész jól működik ez a formula. valószínűleg azért, mert nem csak a jelen zúzása érdekel, hanem a mostani karakter-pillanatok mögött húzódó motivációk is, amiket a múltból lehet kicsemegézni... erősen érezhető az író szándék a határok túllépésére, punk attitűddel kiabálja bele a mocskot a prűdek szemébe, hátha felrázza őket kicsit az apátiából -ezért zoom-ol rá a fiú-öltöző összes péniszére, ezért van tele a történet perverzekkel, akik vagy transzszexuálisokra izgulnak vagy kiskorú lányokról csinálnak home-video-t, és ezért látjuk hősnőnket csorgó nyállal feküdni egy durva drog-trip után... ezek még mindig csak az alapok ahhoz, hogy igazán bántsák majd a lelkünket a későbbiekben, igaz, a brutalitással már ma sem fukarkodtak -ha mást nem nézzünk, hát egy srác arca szét lett verve, de nagyon durván... (a pilotnál még kapkodtam a fejem, de mostanra szépen kitisztult bennem a sulis ki-kicsoda -most már csak arra kell koncentrálnom, hogy ki kivel dug éppen...) (×06.24.)

„bitch, this isn’t the ’80s. you need to catch a dick.”

azt mondják az amerikai kritikusok, hogy a sorozat hitelesen ábrázolja a mai tinik életét -hát ha ez igaz, akkor én most nagyon megriadtam... mert oké, hogy a tizenévesekben mindig is ott volt rengeteg frusztráció és világfájdalom, és mindig is küzdöttek azzal az átmeneti korszakkal, amikor meg kell találnia mindenkinek az új formáját, amiben átléphet a felnőttkorba, de a mai fiatalokat annyi input éri, hogy sokkal radikálisabban reagálják le a problémáikat és a látszat-megoldásaikat. és ez nem csak egy öreg kecske kioktató mekegése, érezhető, hogy a mai világ erős kihívások elé állítja a tiniket, minden át van szexualizálva, minden héten új dizáner drogok mossák át a piacot, kevesebb a gátlás, több a dráma. de az sem egészséges, ha valaki azért önpusztít, mert nem akar érezni semmit, az összes gondolatot ki akarja űzni a fejéből... örülök annak, hogy egy tabló lett a sorozat, és nem egy karakterrel esik meg a sok borzalom, hogy a narrátor hősnőnk kicsit kívülálló ebben a forgatagban. igaz, mi nézők is kívülállók maradtunk nagyrészben ebben az első órában, nem hagyták a készítők, hogy a hibás döntésekkel megpakolt karaktereket már most közel engedjük magunkhoz. inkább csak egy perverz kukkolást engedtek meg nekünk ebbe az idegen közegbe, sodortattak minket a látványos romok között úgy, hogy még nem kristályosították ki a történet irányát egyértelműen... az angolok évekkel ezelőtt lezárták már a saját hiteles tini-sorozatukat, a skins-t, úgyhogy ideje volt amerikának is villantani valamit, és az hbo segítségével még egy bátor lépést is tehetek előre, hogy igazán a kendőzetlen valóságot spricceljék a tévé képernyőjére, tabuk nélkül. (a mondanivalót erős vizualitás húzta alá (főleg a drog-mámoros részeknél kezdett veszett pörgésbe a kamera), és mindenképp hangsúlyoznunk kell, hogy a csodásan kikevert színekért egy hazánkfia, rév marci operatőr arathatja le a babérokat.) (×06.17.)