soroló

„during the war, i had treated men in far worse shape, their horrific injuries almost unfathomable to the human mind, but none of them were my husband.”

pedig azt hittem, hogy túl vagyunk a nehezén... nem hittem volna, hogy ilyen bátrak ron moore-ék, hogy nem tudták le az előző rész végével az erőszakot, hanem most flashback-ben végig szenvedhettük az egészet részletesen. és nem azért volt fájdalmas nézni, mert egy férfi követte el egy másik férfin a felfoghatatlan bűnt, hanem mert tényleg működött az, amiről szólni akart -hogy nem a testi fájdalmak számítanak, hanem ahogy ez a féreg teljesen megtöri az áldozatát. hogy nem azért fog szégyenkezni, mert egy vadállat erőszakkal magáévá tette, hanem mert elérte, hogy élvezetet is találjon benne. hogy azt a férfiasságát vette el, amit nagyon nehéz visszaszerezni. uhh, még írni sem egyszerű erről, nemhogy ezt végig-élni egy forgatáson... jamie felépülése sem volt könnyű menet, szomorú is lettem volna, ha az, de azért lesz igazán emlékezetes a folyamat, mert nem úgy értük el a végpontot, ahogy hagyományosan szoktuk -claire szokatlan módszere engem is kihozott az apátiámból. aztán kellett egy kis szabad levegő a sok fullasztás után -és sok mindennel felvillanyoztak az eljövendővel kapcsolatban (új ország = új hangulat?; a jövőbe belepiszkálás lehetőssége), csak ne valósult volna meg a visszatérő rémálmom (amit már éreztem előre az apró rosszullétekből), hogy a hősnő kimondja azokat a bizonyos szavakat... ($06.05.)

beszéljünk egy kicsit a szerelemről. nagyon ritkán adatik meg, hogy végig egyforma intenzitással érezzük a vonzalmat, hogy nincs semmi, ami megingatna minket. ha visszanéztek a félévados értékelésemhez, láthatjátok, hogy szerelem volt első látásra a show, és nem is csökkent a lelkesedésem az első nyolc részen át, vártam az újra találkozásokat, rebegtettem a pillámat a csodálatos hősnő felé, hihetetlen élvezettel szívtam be a hangulatát. aztán el kellett egy kicsit válnunk egymástól, és bár az újra-találkozás jó volt, mégis éreztem egy kis zavart. ott volt minden tényező, amit eddig is imádtam, de valahogy képtelen voltam ugyanúgy érezni. és ezért egy másik férfit vagyok kénytelen okolni... mert ahogy jamie egyenrangú partnerré lépett elő claire mellé, valahogy kevésbé működött a sorozat, én talán esszenciálisan a hősnő életét szerettem volna megkapni (ráadásul ez a változás nagy bánatomra a búgó narrációt is érintette). de a sors furcsa fintora, hogy pont jamie volt az, aki visszaadta a hitem a szerelembe. mert a brutális kálváriáján szörnyülködve értettem meg, hogy miért kellett vele is foglalkozni, hogy hogyan adtak vele (nagyon okosan) mélységet ennek a szerelmes történetnek. hogy végleg leszámoltak a rózsaszín lányregényekkel. próbálok ösztön-lény lenni, nem túlgondolkozni mindent, vagy inkább megtanulni, hogyan lehet egyensúlyban a szív és az ész. és ez a sorozat jó tanár. magával ragad a szépségével és utána megmutatja az intelligenciáját is. kicsit azért billegtem az értékelésnél, de ha összeadom azt, amit a szívem érez és az eszem gondol, akkor könnyen kirajzolódik a ’nagyontetszett’ körvonala.

„i won’t surrender.”

és akkor épp a megfelelő pillanatban megérkezik a felmentő-sereg -csak épp nem az, akire úgy általában számítanál egy ilyen fordulatnál... pedig még elsőre lehet, hogy úgy is gondolhatnánk, hogy ne húzzuk az időt, szabadítsuk ki jamie-t, aztán forduljunk rá a fináléra, de igazuk van abban, hogy ebben a sötét órában visszahozták gonosz kapitányt -hogy még sötétebb legyen az az óra. mert úgy velejéig romlott ez a negatív figura, hogy közben van egy csomó érdekes vonása. és nem azért beteg karakter, mert meleg hajlamai vannak, hanem ahogy kimutatja a vonzódását jamie-hez -és a kegyetlenkedéshez. és úgy tűnik, hogy ő maga elfogadja magát így, nekünk meg marad a szívből jövő gyűlölet. eddig csak kötelező lányregény-karakternek tartottam jamie-t, de most már nagyon érdekel, hogy hogyan viseli majd a testi/lelki megtörést. (egyre inkább érezni, hogy nem egy sima rózsaszín történettel van dolgunk, bár korábban is bízhattam volna ron moore ízlésében..) ($05.22.)

„i could live for a time off the land, but for how long? i knew full well if i had any hope of finding jamie, i’d need help if not divine intervention.”

már valószínűleg sosem mosom le magamról, hogy jamie-ellenes vagyok, de be kell vallanom, hogy épp akkor jött vissza az elveszettnek hitt lelkesedésem, amikor őt képernyőn kívülre helyeztük. összefüggés persze van a két dolog között, hiszem nekem ez a sorozat claire miatt érdekes, és ő egymagában is van annyira erős személyiség, hogy ne igényeljem azt, hogy legyen mellette egy férfi is. vagy ha igen, akkor táncoljon viccesen szoknyában, két kard felett... de nem csak a jamie-tlenség hozott vissza valamit abból a varázslatos hangulatból, amibe egy pillanat alatt beleszerettem az elején, és ami az idei visszatérés óta nem igazán akart előbújni, hanem azok a dolgok is, amik a kereséssel együtt jártak -a gyönyörű táj, és néhány csodálatos új dallam mccreary-től (ha már a zenének, azaz az éneknek egyébként is fontos szerepe volt az epizódban). de szerettem az elején a két hölgy közös kalandozását is, és azt is, ahogy dougal-ból egyre összetettebb figurát faragnak. félve kérdezem, biztos, hogy muszáj jamie-t kiszabadítani...? ($05.14.)

„here’s to a long life and a merry one, a quick death and an easy one, a pretty girl and an honest one, a stiff whiskey and another one.”

(jellemző, hogy claire akkor kezd el beszélni hozzánk, amikor jamie kikerült a képből, de akkor is csak dokumentálja az eseményeket. kérem vissza az igazi narrációmat! (hiszti...)) megijedtem az elején, mert ez is ’nemszeretem’ epizódnak indult, már azt hittem, meg van átkozva ez a fél-évad, de aztán miután kimorogtam magam az újabb suttyókon, akik bedugták az orrukat a birtokra, elkezdtem érdeklődve figyelni a részt. mert a suttyók vezetője egész érdekes figurává változott a rész végére, egy szabadságvágytól fűtött skót harcos képe épült fel (valami ilyesmi lehetne jamie is, ha nem esik bele a szerelembe). és a legnagyobb megdöbbenésemre a szülés-jelenet is működött, mert emberi volt a két hölgy, átélhető volt a fájdalom és a félelem. ezen kívül volt némi csetepaté is -úgyhogy megint beleestem a régi hibámba, túl hamar akartam ítélni. ($05.05.)

„i did not marry the laird of lallybroch. i married jamie, but i haven’t seen much of him since we walked through the gates of this place.”

(és csak vártam és vártam, hogy jöjjön a szokásos narráció, hogy tudjak idézetet vadászni, de mindhiába...pedig egész héten készültem az epizódra, gyakoroltam az a gigarengető torokhangot a szavak végén...) a hazatérés mindig együtt jár a visszaemlékezőz nosztalgiával is -bár esetünkben nem pozitív emlékekre kell gondolni. kicsit féltem is, hogy még jobban a szánkba akarják rágni a korbácsolás szörnyűségét, de aztán szerencsére plusz információk megosztására is használták a múltba tekintéseket. főleg gonosz kapitányról tudtunk meg fontos szexuális preferenciákat. a jelent viszont arra használtuk, hogy jamie legyen megint egy kicsit a középpontban, hogy emberibbé váljon, amikor látjuk, hogy próbálgatja magára a (földes)úr szerepét, sokat megbotolva a nagy arcában, de belátva a hibáit. jót fog tenni neki két olyan határozott nő, mint a csodálatos(an felvágott nyelvű) felesége, és nem kevésbé karakán nővére. ($04.28.)

„i looked around the room at these good people, i wondered what made them so ready to watch us burn. regardless of the evidence, they only wanted one outcome.”

ejj, várható volt, hogy ’nemszeretem’ epizód lesz, és be is jött a félelmem, az első felét végig puffogtam. egész egyszerűen nem bírom elviselni az emberi butaságot, az egyszerű gondolkozású nép megvezethetőségét, a korlátolt gondolkozást, az esztelen hőbörgést. és hát ez mind csőstül jött a kirakat-perben, ahol nem csak hősnőnkben gyűlt a tehetetlen düh, hanem bennük, nézőkben is. és akkor még nem szóltam arról, hogy az emberi gonoszság is beóvakodott a képbe, mert azt dramaturgiailag jobban viselem, mint a ’gyújtsuk fel!’ típusú hőzöngéseket. és hát emelte a vércukor-szintemet, hogy egy brutális fordulatnál vágták el a szép vörös történetét. de aztán belovagolt a fehér herceg (ló nélkül), és minden megváltozott. megértettem, hogy kellett ez a lelki állapot, hogy claire eljusson arra a pontra, ami kiemelkedően fontos az itteni életében -hogy beavasson valakit minden titkába. hogy ne csak a(z igen erőteljes) szexuális vonzalom alakuljon ki, hanem a bizalom is. ($04.21.)

„bitter almonds. the same smell you’d find resulting from a dose of cyanide.”

(kicsit megijedtem, hogy nem tudok majd a narrációból idézetet választani, hogy tartsam magam az eddigi szokásokhoz, mert claire-nek alig volt hozzáfűznivalója...) azt hiszem benne maradt a fogam nyoma az öklömben -(megnézi) igen, benne... az első harapás egyből a nyitánynál jött, mondjuk nem csodálom, engem mindig le lehet venni a lábamról egy jó nyalás-jelenettel. de aztán jött lotte verbeek rítusa, és egy újabb fog-nyom keletkezett... örülök, amikor egy ilyen sorozatban belemászunk kicsit a hiedelem-világba, sokat hozzá tud adni a hangulathoz néhány ilyen jelenet (akár a szomorúsághoz is, lásd a tündér-dombi esetet). de egy új karakter is ugyanúgy segíthet (simon callow mindig zseniálisan hozza a meleg szereplőket). bár azt vettem észre, hogy ma mindenen vigyorogtam, még a feszültebb jeleneteken is, mert öröm volt nézni minden percét. oké, a végén megint rádöbbentettek, hogy lány-regény az alap, mert nem volt elég néhány csúnya pillantás, el kell húzni a cica-harcot jamie-ért... ($04.14.)

„she asked forgiveness, and i gave it. but the truth is, i’d forgiven everything she’d done and everything she could do long before that day. for me, that was no choice. that was falling in love.”

azért volt jó, hogy egy másik szemszögből is megkaptuk a félévad-véget, mert ez segített visszarázódni kicsit -viszont azzal a hátránnyal járt, hogy akkor már úgy gondolták az írók, hogy a nézőpont-váltással a narrációt is át kell adni jamie-nek, így nem élvezhettük eléggé caitriona balfe csodás búgó hangját (igaz, fül-hallgatóval a skót akcentus is jobban kijött). gyorsan letudtuk a cliffhanger feloldását, ilyen esetekben mindig az érdekel a legjobban, hogyan oldják meg, hogy minden főszereplő életben maradjon. megoldották. ezután jöhetett egy sokkal érdekesebb probléma, aminek elő kellett jönnie -a különböző korszakokból adódó eltérő nézetek a házasság természetét illetően. na nem mintha a huszadik század közepére eltűnt volna az a szemlélet, hogy a feleség a férj tulajdona, de két évszázaddal korábban még rosszabb volt a helyzet. örülök, hogy megmutatják egy kapcsolat bukkanóit is, és hogy nem akarják jamie-t szentnek beállítani -még ha az elfenekelős jelenet inkább pajzán volt, mint drámai, és a végén el is indult az emancipáció útján. hát igen, a vége... miközben calire kifejtette a véleményét a férfi-központú kapcsolatról szex közben (egy kés segítségével) -na ott éreztem, hogy mennyire is a szívembe zártam ősszel a sorozatot. ($04.06.)

„last i was here, i was claire randall, then claire beauchamp, then claire fraser. the question was... who did i want to be?”

eddig nem láthattuk mr.randall-t az eltűnés után, csak flashback-ben, próbáltunk nem gondolni arra, hogy mit érezhet, de most szembesítettek minket ezzel a szomorú tudattal. és nem véletlen, hogy frank most került elő a szépia-szín háttérből, mert jó félévadzáró módjára visszatértünk a kör elejére, illetve a körbe, oda, ahol minden esemény origója található. és a majdnem-találkozás nagyon erősre sikeredett, nem meglepő módon bear mccreary-nek köszönhetően nagy százalékban, csak sodort magával és örvénylett körülöttünk az a csodás muzsika, maximálissá fokozva az érzelmi töltetett. nem gondoltam volna az írókról, hogy ennyire gonoszak, minden finom romantikus jelenetre valami váratlan, valami kegyetlen reflektált, minden alkalommal kirángatva minket a lányregények kényelmes világából. talán túl direkt volt, hogy késelés tudományának elsajátítása után egyből használni is kellett azt, hogy az egyik randall-lal való találkozás ígérete után egyből a másikkal jött a konfliktus, de belefér. az is, hogy két majdnem-erőszakon is túl lehet esni néhány óra leforgása alatt... (++09.30.)

soha nem gondoltam volna, hogy minden idők egyik legtöbb keserűséget árasztó sorozatának készítője egy női regény feldolgozására adja a fejét. a bsg miatt bíztam ron moore-ban, ugyanakkor riadtan tekintettem a lejátszás-gombra, mert semmi kedvem nem volt egy habosbabos álomvilághoz. és milyen szerencse, hogy a bizodalmam nagyobb volt, mint a bizalmatlanságom. az első pillanattól megfogott az a különleges hangulat, amit sikerült létrehozni, aminek elengedhetetlen kellékei a lenyűgöző táj, a magával ragadó hősnő, a történelmi hitelesség, és a zene. eljutottam oda, hogy ezt a sorozatot vártam a legjobban az elmúlt hetekben, mindig felvillanyozódtam a megnézése közben, és most már talán kezdem elhinni azt, hogy egy romantikus történet is lehet jó, ha kellően ízléses kezek ápolják. ezek után kell mondanom, hogy végtelenül letört vagyok, amiért hónapokat kell várni a folytatásra...?

„not only was i a bigamist and an adulteress, but i’d enjoyed it.”

van, amikor túlszárnyalják az elvárásaidat. kicsit tartottam ettől a résztől, egy esküvőnél nem tudok nőiesebb dolgot elképzelni. eszembe sem jutott, hogy eddig is nagyon ízlésesen kezelték a ’kötelező’ romantikus szálat. először megörültem, hogy a ceremónia után kapcsolódtunk be (a másik síkon meg az előzményébe), de aztán okosan kaptuk meg azokat az eseményeket is flashback-ben -azért a napsütötte ruhánál rezgett a giccs-léc, de mivel egy csillagokat látó vőlegény szemszögéből láttuk ezt, ezért megbocsátom. én is nehezen tudtam koncentrálni addig, amíg claire-en rajta volt a fűző, alattomos egy ruhadarab, annyi szent. örülök, hogy intim beszélgetésekből épült fel a nászéjszaka nagyrésze, itt működik igazán a kémia a két karakter között. na, nem mintha az ágy-jeleneteknél panaszkodniuk kellene. nem vártam volna, hogy minden testrészt az arcunkba lengetnek szuper-közelikben, de azért meglepett, hogy a starz belement, hogy ennyire finom legyen a rendezés az aktusoknál (referenciákért keresgélj a tag-en). ha belegondolok, tényleg az eddigi legnőiesebb epizódot kaptuk, és lehet, hogy a női(es) lelkemnek köszönhető, de nagyon élveztem. (++09.22.)

„i found myself surrounded by my own people. they might be called redcoats instead of tommies, but they were still the british army i had been a part of for six long years. and somehow it felt liberating to be looked upon with sympathy and respect instead of hostility and suspicion.”

lehet dicsérni a tájat, de jó szövegkönyv nélkül csak egy üres képeslap lesz, nem jó sorozat. úgyhogy a rész nagyrészére bezárták hősnőnket egy szobába, és pumpálták be a feszültséget, hogy bebizonyítsák, ez is megy nekik. nem volt köszönet abban, hogy megismerhettük az angolokat, egytől-egyig piperkőc alak, akik undorító megvetéssel beszélnek a skótokról, nem létező felsőbbrendűségükkel villogva. de a többi katona csak kiscserkész az ’eredendő gonosz’ százados mellett. akiről először azt hinnéd, hogy kicsit színesíteni, emberivé akarják tenni, de aztán hamar rájössz, hogy ez is csak az alattomos pszichológiai játékának a része. amiben claire egy darabig állja a sarat, aztán elbukik. érdekes (és elborzasztó) volt, hogy a korbácsolós jelenetet az elkövető és nem az elszenvedő szemszögéből láthattuk. és igen, nekem is claire-rel együtt szorult be a levegő... (++09.17.)

„the stuarts would never unseat the protestant king george ii, but how could i tell them that, these proud, passionate men who lived and breathed for a flag of blue and white?”

a múltkor reménykedtem benne, hogy szép tájakon át vezet majd az út, és nem kellett csalódnom, az ember önkénytelenül megy a google-re a rész után, hogy utazási irodák árait kutassa... jól meg voltunk vezetve claire-relegyütt, már szépen fogalmaztam a harcias kiáltványomat a tizennyolcadik századik kapzsiság ellen, hogy akkor is már többet számított a pénz, mint a szegény emberek életben maradása vagy a hazaszeretet. de persze aztán rám cáfoltak. ha nem a maguk furcsa nyelvét használják, lehet, hogy nem lett volna ilyen gond... megnyugtató, hogy öt rész után sem a suta romantikázás uralja a részeket (úriember csak a küszöbön alszik...), hanem elénk tárják a skót kultúrát, és ott tartják a történetben az időutazás drámáját is. mert hogy tudnád átadni azt a sötét tudást, amit te a történelemkönyvek lapjairól szereztél, ha nem mondhatod meg, hogy honnan jöttél. (++09.12.)

„je suis pret. i am ready.”

szegény claire, annyira tervezte a szökését (jó sok narrációval, szerencsére, imádom ennek a nőnek a hangját), pedig mi tudtuk, hogy úgysem lehet belőle semmi. közben életre kelt körülötte a sok színes karakter, az elején még csak duruzsolt a rész (például a kétértelmű párbeszédnél a szép vörössel), de aztán ahogy belemelegedtek az ünneplésbe és a vedelésbe a skótok, ahogy hősnőnk megpróbálta megvalósítani a tervét, szépen életre kelt az epizód is. megtelt feszültséggel, ahogy nem tudhattuk, hogyan reagálnak a nemesurak a szegény rokon színre-lépésére, plusz az erdőben rohangálás is befeszítette a nyakizmaimat. csak a hülye dudánál kellett mindig lejjebb vennem a hangerőt... (és hogy keveredett az 1940-es évek zenéje a múltba...?) no, leraktuk az alapokat a kastélyban, itt az ideje, hogy új irányba forduljon a történet, hogy több tájat csodáljunk meg a felföldön. (++09.10.)

„i would have to find a way to apply 20th century medicine using only the methods and equipment available in the 18th.”

ez is egy érdekes vonulata a történetnek, ahogy a modern tudást alkalmazni kell a kétszáz évvel korábbi viszonyokra adaptálva, nem csak a hazajutás reménye, és a szépen formálódó romantikus kapcsolat ígérete... és nem elég, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő felszerelés és gyógyszer, még a korabeli babonákkal és bigott egyházi nézetekkel is meg kell küzdeni, amikből előreláthatólag szép frontok fognak kialakulni. de azért, hogy ne teljesen a hitetlenek oldalára álljunk, beleborzonghattunk a bárd dalába, ami jócskán emelte a misztikum erejét a sorozatban. ami nem mellesleg még mindig úgy néz ki, mint egy gyönyörű képeskönyv, a kastély gyertyákkal és fáklyákkal épphogy megvilágított tereivel, és a kertek színpompájának kontrasztjával. (++09.05.)

„if i was going to survive, i needed to acclimatize myself as quickly as possible.”

mély levegőt veszünk, nedves fű illata lengi be a tájat, gyógynövények bújnak ki a bokrok alól, virágaikkal a szemünket is kápráztatva... szép lassan ereszkedünk be ebbe a furcsa új világba, ahogy egy kád forró vízbe szokás. hősnőnknek azonban gyorsan meg kell tanulnia a szokásokat, így is gyanús a helyiek számára, hiába koncentrál arra, hogy minden hazugsága a helyén legyen. de túl erősek a borok, túl szoros a fűző, és túl nagy titkot kell elrejteni. megismerjük kicsit jobban a férfiút is, flashback-ekkel, amiben a drámaiság mellett letudják a csatorna által utasításba adott mell-adag ötven százalékát is... (bocs, ízléstelen vagyok, mint egy szagló nőkre bukó piás skót). de nem zavaró az eseménytelenség, könnyen úszkál az ember ebben az erős hangulatban. (csodálom, hogy nem szorgalmazták, hogy feliratozzák egy-két karakter mondandóját. na nem a skót beszédre gondolok, mert az logikus, hogy hősnőnkkel együtt mi sem értjük, hanem az ’angol’ beszédre...) (ja, és lotte verbeek milyen jó helyre került a reneszánsz itália után, örülök.) (++09.02.)

„there were no electric lights as far as the eye could see, so as much as my rational mind rebelled against the idea, i knew in my heart i was no longer in the 20th century.”

időutazós romantikus történet -nem újdonság. de honnan jöhetett az írónőnek, hogy 1946-ot kösse össze a tizennyolcadik századdal? ez már mindenképp egyedinek hat. plusz ott van még a skót felföld is, mint különleges helyszín, azzal a hihetetlen atmoszférájával. a battlestar galactica elkötelezett híveként nagy örömömre szolgált, hogy ron moore visszatért a televízióba, még ha meg is lepett, hogy ezt a történetet választotta, de bízom benne, és a pilot-ot megnézve van is erre okom. talán a legnehezebb feladata az lehetett, hogy megtalálja a megfelelő színésznőt a főhős(nő) szerepére, azt, akibe elsőre beleszeret az ember (jelentem sikerült), akiben ott a tűz, és persze hiteles (plusz még a hangja is alkalmas a narrálásra). miután ezt abszolválták, jöhetett a legegyszerűbb feladat: felhívni bear mccreary-t... szóval, már a nyitány megfogott, csak olyan kár, hogy az ember ismeri a nagy csavart, jobb lett volna meglepődni. azon viszont csodálkoztam, amikor láttam, hogy toby menziel az állandó szereplők között van, de az utazás után hamar kiderült, hogy miért (meg egyébként is, az is fura lett volna, ha pozitív szereplőt játszik...). az erős hangulatú kezdéssel meggyőztek, viszont vannak fenntartásaim a folytatással kapcsolatban, mert azért a férfiember mindig gyanúsan méregeti a nőinek gondolt regényeket, sohasem tudhatja, mikor merülnek el annyira a romantikában, amit már ő maga túl soknak érez. de talán itt másképp lesz, vagy majd átsegítenek a kényes pontokon a hősnő iránti vonzódás, a táj szépsége, a korszak érdekessége, a skót duda hangja... (++08.31.)