„i think it’s time to move on.”
bár az eső elállt, az ég még szürke -hiába várjuk a napsütést... annyira természetesnek tűnt, hogy rosie utolsó napját megkaptuk itt a végén flashbackben, pedig eddig nem volt jellemző a sorozatra ez az időkezelési technika, és mégis idepasszolt. ebben benne volt az, hogy végre élve láthattuk a szomorú sorsú lányt, hogy összeállhatott a kép a gyilkosságról, hogy hallhattuk a szívbemarkoló utolsó kétségbeesett sikolyokat... 15 perc után volt egy gyilkosunk és egy hullánk -rá kellett néznem az órára, hogy oké, akkor most félóra levezetés? de persze még kellett egy utolsó csavar, hogy kihúzzák a lábunk alól a talajt egy igazán drámai bevallással. és ha ez még nem lett volna elég, akkor rosie kisfilmjével szúrtak egy utolsót a könnyzacskóink irányába. welldone! (**06.20.)
áldott legyen mindenki, aki azért dolgozik, hogy az átívelős sorozatok híveinek legyen mit nézniük manapság. 26 rész alatt megoldani egy gyilkosságot? hát elment az eszük ezeknek az íróknak? ráadásul nem is a nyomozásra koncentrálnak? inkább megfontolt tempóban hagyják kibontakozni a karaktereket? ezzel az iszonyúan nyomasztó hangulattal nem egy szerethető alkotást tettek le az asztalra, mégis azt kell mondanom, hogy ha visszagondolok az elmúlt hetekre, minden alkalommal nagyon élveztem ezeket a perceket. és nem mazochista vagyok, csak beszippantott ez az egyedi atmoszféra, és nem eresztett. ami talán azért fura, mert tavaly ilyenkor daráltam az első évadot, tehát az gondolná az ember, hogy sűrű koncentrátumban ez jobban működik, de a hetiben nézés ellenére én a második évadot hoznám ki győztesnek. nagyontetszett. (ha esetleg nem lenne harmadik évad, mireille enos-t és joel kinnaman-t szeretném minél több helyen látni, mert imádtam őket!)