soroló

„nem kicsikét vagyok csalódott, hanem úgyszólván kurvára csalódott vagyok.”

a terápia évadzárói kapcsán egy kicsit el kell tudni engedni a valóság látszatát-mert olyan nem hiszem, hogy előfordul, hogy egy terapeutának egyszerre fejeződne be több kezelése is, eleve tudomásom szerint nem ilyen gyors lefolyásúak a lezárások, viszont a sorozat dramaturgiája szempontjából el kell fogadnunk ezeket a végeket -még úgy is, hogy több esetben inkább kéz-elengedések ezek, mint valódi végek... hétfőn egy külső erő miatt jött el az ülések vége, ami zsoltot hihetetlen erővel rántotta vissza az agresszióba, viszont kereknek érezzük a szál befejezését azzal, hogy feltárulhatott rita halálának összes körülménye (a szívünkben meg ott lehet a remény, hogy a srác képes lesz magának megbocsátani, és kilépni a suttyó álarca mögül); kedden búcsúztunk sándortól (ez össze is zavart egy pillanatra, hogy rossz részt indítottam), és kifejezetten szórakoztatónak tartottam a székely fifikát, a nagy mestertervet, amivel az öreg mindnyájunkat átvert (és nagyban növeli majd az esetleges újranézés értékét is, hogy figyelni lehet majd a jeleket a hazugságokra); amennyire csalódtam krisztinába, annyira meg is értem az ő szálának lezárását -mert tudom, hogy az elnyomott nők rengeteget képesek tűrni, minthogy az erőfeszítésekkel járó szabadságot válasszák (igen, ebben benne van a körülöttem forgó személyes élmények mocsarának tapasztalata is); edit nem igazán kapott pontot kitevő lezárást, inkább egy érdekes elmélkedésbe torkollott az ő utolsó epizódja, ahol a halál filozófiai és vallás-elméleti kérdéseit vizsgáltuk; sokat gondolkoztam azon, hogy miként lehet lezárni a sorozatot, hogy miképp engedjük el andrás kezét, és elégedett vagyok azzal, amit kaptam -hogy a(z idén is) megtapasztalt kudarc-élmények hatására besokall, és megpróbál továbblépni az életében, feladva a szakmáját. mert a személyiségéből ered ez a döntés, tudjuk jól, hogy mennyire frusztrálja őt, ha nem menthet meg mindenkit... (##01.19.)

nagyon sokat kellett várni, hogy újra dargay doktor rendelőjében tölthessünk néhány hetet, de megérte -talán ez az évad volt a legegységesebb a három közül, minden páciens története érdekes volt (még akkor is, ha a személyiségük nem volt vonzó számomra), most nem emelkedett ki egyik nap sem a többi közül, mindegyik félórát nagy élvezettel faltam (igen érdekesnek vélem, hogy a fárasztó munkanapok után nem lehúztak a súlyos témák, hanem felvillanyoztak). de andrás élet-útja is jól kanyargott a rá jutó percekben, szívesen vettünk részt az ő lelki utazásában is. nagy kalapemelés jár a készítőknek azért, hogy pár pillanattal emlékeztettek minket az első két évadra, mert így jól felkészítették a lelkünket a búcsúra. kicsit keserédesen gondolok most arra, hogy el kell zarándokolnom ezentúl az örkénybe, ha mácsai művészúr orgánumát akarom ezután hallgatni...

csak ülünk és beszélünk. végtelenül egyszerű formulának tűnik a terápia elsőre, egy olcsón megvalósítható produkciónak, kevés helyszínnel, párbeszédekre építve a dramaturgiát. csakhogy veszélyes terep is ez a minimalizmus, mert a szövegkönyvnek olyan minőségűnek kell lennie, ami vonzza a nézőket, de a színész-kiválasztásnál is gondosan kell eljárni, mert egy hiteltelen hang azonnal aláássa azt a természetességet, amit a nézők elvárnak. és bár lehet, hogy megvoltak a biztos alapok az izraeli és amerikai változatokkal, a hazai hbo műhelyében igencsak gondos munkát végeztek az adaptációval, és szerencsére színészileg sem volt gyenge láncszem senki, legyen az profi vagy ismeretlen arc (innen is köszönöm sztarenki dóri és kurta niké megismertetését). a legfontosabb kulcs is azonnal a helyére kattant, amikor sikerült rábeszélni mácsai pált a főszerepre, aki nem csak az erős jelenlétével szolgálta a show-t, de minden apró rezdülése élmény-számba ment, nem beszélve arról a transzformációról, ahogy másképp viselkedett a hivatalos doktori szerepben, és másképp a magánéletben vagy a pénteki ülésein... ami még emelte az élvezeti értéket, hogy az ember a saját lelkét is kezelte ezekkel a mély és komoly történet-szálakkal, mert könnyű volt fejben továbbgondolni, átértelmezni a hallottakat... valamiért még mindig lesajnálóan gondolunk a magyar alkotásokra, pedig mi is képesek vagyunk olyan minőséget létrehozni, ami megáll bármilyen fejlett kultúrával rendelkező nagyhatalommal szemben is. a magyar terápiát gondolkozás nélkül oda lehet rakni akármelyik nemzetközi testvére mellé. nekem viszont most újra keresnem kell valamit, ahol az anyanyelvemet hallgathatom, és ennyire magával is ragad az, amit látok és hallok...

„szerintem ez pont az az ajtó, amit nem kéne rángatni -nincs mögötte semmi, csak egy kupac szar, ami elnyeli az embert, amikor végre kinyitja.”

azt vettem észre magamon, hogy elkezdtem szurkolni a karakterekét itt a végjátszmában, és ez azt jelenti, hogy sikerült jól bevonni az idei szálakba. azt akartam, hogy zsoltról kiderüljön, hogy ártatlan, vágytam krisztina boldog továbblépésére, kívántam sándor és edit megnyugvását -és persze teljes szívemből akartam, akarom, hogy andrás kilábaljon a magányból. úgy tűnik, hogy az a vágyam nem teljesülhet, hogy az új terapeutájával ellovagolnak a naplementében (annyira szerettem volna ezt a kapcsolatot, hogy elhessegettem magamtól azt a vágóképet, amin adél hasát mutatták, pedig egyébként tök alapvető dramaturgiai kiemelés az, amikor egy nőnek a hasára fókuszál a kép)... az utolsó-előtti héttől kicsit azt várja az ember, hogy megtörténjenek az áttörések, hogy jövő héten már csak levezessünk, és ez részben teljesült is. zsoltnák addig csürte dargay a szót, amíg felszínre nem bukkant az igazság; krisztina tényleg továbblépni látszik, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy nem ugrana bele azonnal egy újabb rossz kapcsolatba (vagy menne vissza a régibe), csak hogy visszatérhessen a rutinjaihoz; sándor szerdája elég félelmetesre sikerült azzal, ahogy az öreg az agresszióról beszélt teljesen természetes formában (ráadásul az évad során másodszor jön elő az öngyilkosság a nagy szerelemnél, mintának érzem ezt is); edit megújult az új szereptől, külsőleg viszont érdekes ellentmondást érzek abban, hogy most először csapzott hajjal érkezett (mint akit nem érdekel a külseje, hogy mit szólnának az emberek, ha a nagy művésznőt így látnák), ugyanakkor a végén gyorsan helyre kellett tennie az elsírt sminket... úgy érzem, hogy ügyesen fogják meg azt a tényt, hogy minden ember lelkében van egy zárvány, amit muszáj kinyitni, különben éveken/évtizedeken át fogja emészteni. felemészteni... (##01.18.)

„lehetnénk boldogok.”

örülök, hogy készítői szándék van az utolsó évad érzékeltetésére, hogy a lehetőségekhez képest kerek egésznek akarják éreztetni a megtett utat, és erre azt a megoldást találták ki, hogy ha csak percekre is, de visszahoznak karaktereket az első két évadból -ágnest, zsófit, orsolyát, de idevehetjük a kedves ex-feleséget is. és valahogy szívmelengető látni őket ennyi idő után, mint mikor a való életben egy régi ismerősbe botlasz az utcasarkon... eléggé szétnyílt az érzelmi olló az epizódok között, így nem is találtam igazán vezérfonalat a részek között -hétfőn szépen hullámzott az érzelmi amplitúdó, a fordított szerepjáték abszurditásán együtt lehetett vigyorogni zsolttal, egész addig, amíg nem kezdett hatni a technika, és előjöttek a lelke mélyéről az igazi fájdalmak; a kedd is könnyedebben indult, barátnőről és plázáról csacsogással, amíg el nem értünk a családból eredő kényelmetlen érzetekhez; szerdára már megkomolyodtunk, sőt, meg is riadtunk a lappangó erőszaktól, kezdek aggódni, hogy hova futtatják ki a sztorit; a csütörtök már a jellegénél fogva sem lehetett vicces, hiszen a halált kerülgetjük itt már hetek óta -viszont feltűnt az, hogy egy apró változtatás (edit cipő nélkül, felhúzott lábakkal ül végig) mennyire átalakítja a jelenetek intimitását; a péntek egy komolyabb szeletét elvitte a csömöri túra, aztán mintegy összefoglalva a hetet, andrás nyugodtan és kedélyesen kezdte az ülést, majd a végére komolyan komorrá vált a hangulat. nem is könnyű ilyen lelki állapotban várni a következő hetet -nekünk nézőknek sem... (##01.16.)

„az ötven százalék szorongás mellett még mindig van ötven százalék reményem.”

természetes folyamat, hogy egy lélek-vájkálós folyamat közben az ember magára is figyel, mert felvillannak benne a saját életéből példák, amik hasonlatosak a páciensek által kimondottakhoz -ugyanakkor egy kicsit nehezíti ez az önelemzés a nézési élményt, mert időről/időre fókuszát veszti miatta a figyelem... ehhez hozzájön még az elemző nézésmód is, bár az írók ezen a héten sem nehezítették meg a dolgom, hogy találjak valami hasonlóságot az esetek között -hamar kiderült, hogy a két ülés között mindenki valami aktív cselekedet vitt véghez, amik az előző beszélgetésekből következtek. zsolt lelkileg felkavarodva a jól ismert erőszakhoz nyúlt, és kiosztott pár pofont a zárkájában; krisztina megtette a nagy lépését, bár a különköltözéssel a várt boldogság nem érkezett meg (egyébként itt könnyű volt számítani hasonló fordulatra, mert az nyilvánvaló volt, hogy nem fog a férjével dominikára utazni, már csak a sorozat dramaturgiája sem engedhette ezt); sándor a gyanakodását fiók-átkutatássá fejlesztette át, ami az egyik legklasszikusabb tünete a féltékenységnek; edit az összes feszültségét egy szexuális aktusba vezette át... bár csak percek jutnak andrás magánéletére, azért jó, ha ezek a jelenetek színesítik az epizódok elejét/végét, mert segítenek megérteni a pénteki üléseket. örültem, hogy hősünk most kevésbé volt felfortyanó, mint máskor, hogy őszinte beszélgetés folyhatott az érzelmekről és a szenvedélyről. (a vonzalom bevallása után lett egy elképzelésem, hogy miként lehetne lezárni a sorozatot néhány hét múlva...) (##01.13.)

„alja gyáva szar, aki a gyengébbnek izmozik.”

de kérem alássan, az milyen dolog már, hogy egy erdélyi bácsi az egyik páciens, és csak a harmadik epizódjában kerül elő egy kupica pálinka...? próbálom minden héten analitikus módon figyelni, hogy milyen hasonlóságot lehet felfedezni a terápiák között, és ezúttal könnyen meglett a kulcs -mert mindenhol volt egy kapcsolódó személy, aki erős érzelmeket váltott ki az alanyokból, egy olyan személy, akin keresztül mindenki más megvilágításba került (plusz ne felejtkezzünk el a ketrecbe, hovatovább mókuskerékbe zárt kisállatokról sem, akik mind hétfőn (képben és hangban), mind kedden (csak elmesélve) fontos szerepet töltöttek be). lehetett ez a személy az elveszített szerelem, akivel úgy volt jó a kapcsolat, hogy közben rengeteg fájdalommal és pofonnal járt együtt; lehetett ő a beteg édesapa, vagy csak úgy általánosan a szerető szülők; lehetett ez a meny, aki túl sokban emlékeztet egy elveszett szerelemre (nagyon megkapó, ahogy a magyar/román viszont bemutatják); lehetett ő egy haldokló anya, bár a csütörtök eddig is arról szólt, hogy a páciens valakihez képest képes csak meghatározni magát (udvaros művésznő is megérkezett végre a show-ba, ma a nagyjelenete alatt végre igazán emberi tudott lenni -apropó, tetszik az, hogy a rendezők (és elsősorban grigor attila) benne hagyják a vágásban az apróbb szövegtévesztéseket, megakadásokat); és persze andrás pénteken is másokhoz, azaz az apjához, a fiához és a volt felesége vőlegényéhez képest határozza meg magát. (##01.12.)

„szenvedek, és? mondjon valakit, aki nem szenved...”

nagyon érdekes megfigyelni azt magamon, hogy az idei négy páciens mind-mind olyan típus, akiket a való életben nagyon nehezen viselek el, itt viszont együtt rezonálok velük, (szép lassan) megértem őket, és megrezdülök, amikor hevesebbé válik a terápiájuk folyamata. és a héten minden nap eljött egy ilyen forráspont, talán azért is, mert a szeretet és a szerelem kérdéskörét piszkáltuk meg fájdalmasan. és azt is érdekes látni, hogy ki mire reagál oly’ hevesen -néha félelmetesen hevesen... mert zsolt agresszivitása riasztó számomra, ugyanakkor az elborzasztó családi múltból, az intézeti/börtön-béli évekből és az így kialakult bizalmatlanságból le lehet vezetni szép logikusan ezeket az érzelmi kilökéseket; krisztinánál szomorú látni az elnyomott nők összes tünetét, aki mindenbe beletörődik és semmibe veszi magát; sándor azért kemény dió számomra, mert bár érdekesen mondja el a gondolatait és egy bizonyos szintig érthetőek is az ellenérzései a modern világgal szemben, ugyanakkor nehezen tudok azonosulni az ilyen fokú konzervativizmussal; a nárcisztikus emberekkel meg mindig nehéz mit kezdeni, ahhoz meg végtelen türelem kell, hogy az egót letörjük -és edit eddig kemény diónak bizonyul, adél doktornő viszont jó úton jár, hogy a kedvenc egoistánkat, andrást doktort betörje... (oh, bár csak egyetlen aprócska jelenete volt, mégis hatalmasat dobbant a szívem, mikor megláttam sztarenki dórit, aki az első évad óta titkos szerelmem!) (##01.09.)

„édesapám sokszor mondta, hogy figyelj fiam mit csinálsz, mert holnap es tükörbe kell hogy nézzé’”

ejj, olyan régen ülhettünk már dargay andrás kanapéján, hogy kicsit el is felejtettem, hogy milyen jó érzéssel tölt el a sajátos, csendekkel szabdalt hangulata -vagy csak az, hogy mácsai pál hangját hallgathatom... az első hét mindig a puhatolózásé, a fonal-felvételé, de örömmel vettem észre magamon, hogy őszintén érdekel mind az öt nap, hogy merre kanyarodnak majd a sztorik, hogy mikor fognak igazán a szívem közepébe vágni a drámájukkal. mert érezhető, hogy rengeteg fájdalmat ki lehet majd ásni a sanyarú gyerekkorból, a mániákus viselkedésbe kicsúcsosodó házassági problémákból, egy feldolgozhatatlan gyászból, egy betegséggel és félelmekkel gúzsba kötött családi viszonyból -és persze andrás egyre terebélyesedő problémáiból... az újrakezdések azért is izgalmasak, mert új színészeket fedezhetünk fel, vagy ismert arcokat láthatunk új szerepben, és nagyon tudtam értékelni azt rögtön itt az elején, hogy mennyire természetességet tudtak kicsikarni a kanapén ülőkből a rendezők (oké, udvaros dorottya most is udvaros dorottya maradt, de azért neki is voltak jó pillanatai) -vilmányi benett az egyszerű suttyóságával győzött meg, czintos györgy magával hozta az erdélyi fogalmazás összes szépségét, balsai móni meg nagyon érdekes lesz ezzel a minimalista játékkal... bár tudom, hogy korábban részletesebb felbontottam a teljes hetet, elemezgettem az elhangzottakat, de most még inkább kivárok, hogy legyen több mondanivalóm -azt viszont elárulom, hogy a pénteken szórakoztam a legjobban, de ez valószínűleg azért van, mert közel áll hozzám az andrás-féle cinikus keseredettség... (##01.08.)

„kösz tomi, nálad nincs nagyobb fasz-torlasz.”

a legjobb jele annak, hogy át kell gondolnom, hogy mi legyen a sorozattal, hogy egy percig sem tudtam izgulni a szereplőkért. még szegény kiscsajért sem, amikor a tipikus itt legénybúcsúzó fasz külföldiek vegzálták. vagy a kölyökért, amikor megérkeztek a konkurens keményfiúk a villába -már hogy is tehetném ezt, amikor a fájós könyökömön jön ki ez a csajozási szándékkal elkövetett arcoskodás... kevés dolog volt, ami tetszett, mondjuk a vége az pont ilyen volt, mert érdekes volt látni a keményen dolgozó családfőt, amikor rájött, hogy a tisztességes munkája is ugyanolyan átverés, mint ami elől menekül. és az anyukában is van spiritusz, ahogy egy szuszra befészkeli magát mindenhova -igaz, itt a kokózással már egy kicsit túltolták a felső tízezret... szóval bajban vagyok, mert nem szeretek félbehagyni sorozatokat (pedig a regényeknél ez elég ügyesen megy), de jelenleg nem sok minden marasztal itt az üresnek tűnő luxus-negyedben... ($$01.18.)

„ha akarnál se tudnál őszinte lenni.”

na, máris bekövetkezett a tinilány-cselekedett, amit megjósoltam múltkor... igaz, nem volt olyan vészes, a romkocsmás jelenetben volt spiritusz, egy csók (és egy hányás) meg nem a világvége... a bátyóval más sokkal komolyabb gondjaim vannak... nem bejövős ez a rózsadombi g attitűd, és érezhetően még rá akarnak pakolni a mű-keménységre a készítők, amit nem igazán tudnék támogatni (gondolok itt a pisztolyra, aminek még tuti lesz szerepe). az anyuka az alávaló rosszindulatával és pénz-éhségével viszont elkezdett szórakoztatni, ő pont az a karakter, akit lehet és kell is túltolni kicsit, mert így nem anyázni fogsz, amikor hagyná megdögleni a szomszédját, hanem mosolyogni... a családfőnél most elsősorban a testvéri konfliktusban látok lehetősséget, de talán még meglephetnek vele az írók (az viszont vicces volt, hogy a kemény-legénysége ellenére csak téblábolt a nappaliban amikor a kicsi lánya részegen hazavitt valami suttyót...). ($$01.05.)

„apám arra nevelt, hogy tisztességes ember legyek.”

'megoldjuk okosba!' -és egyébként is, minden megengedett... az ilyen mentalitású emberekkel lehet minket, a (szinte) tisztességes polgárokat kikergetni a világból. és itt egy sorozat, ami pont róluk szól, a tisztességtelenekről, akik valószínűleg majd komoly változáson esnek át az évad végére, de azért bátor dolog úgy belemenni egy show-ba, hogy egyetlen szerethető karakterrel rendelkezik (aki ráadásul tinilány, úgyhogy biztos fog titnilányos hülyeségeket csinálni). a többiek maximum érdekesek. az sem segített, hogy az írók túltolták az elején a tisztességtelenségüket, mert értem, hogy svindliből futotta a nagy házra, de hogy az ilyenek a szomszédtól lopnák az újságot meg nem vesznek jegyet a bkv-ra, comeon... thuróczy szabolcsot sosem tudtam megszeretni a suttyó szerepei miatt, de itt látok benne valamit megcsillanni az önmagában kételkedő karakter-attitűd miatt. ónodi esztert meg könnyű lesz utálni... szóval nem lettem meggyőzve, de azért érdekel, hogy merre akarnak menni, és én is nagyon szeretném látni benne azt a pluszt, amiért a magyar hbo úgy gondolta, hogy ezt a projektet akarják fejleszteni a fantasztikus terápia után. (a rendezés oké volt, az ötletes beállításokat kicsit lehúzták az esetleges megoldások -de komolyan, az autósüldözésnél mi volt ez a sok arc-közeli...?) ($$01.03.)

„bármikor bármiben tévedhet.”

talán azt a legérdekesebb megnézni itt a végén, hogy mennyit változtak a karakterek az első rész óta. hétfőn ferenc megbékélt a sorsával, nem érdekli az emberek véleménye, csak az, hogy letegye a terhet. az sajnos nyitva marad, hogy a lányával hogy alakul a viszonyuk, de nem lennék meglepve, ha azt is sikerülne rendezni ezek után. / kedden is szembeötlő a változás -bár orsolya hangjában még mindig ott van az a penge-vékonyságú cinikus él, de azért sok mindenben más, mint kezdetben. elszállt belőle a düh, érzi, hogy tud másképp viszonyulni az emberekhez, a szüleihez, andráshoz. egészségesebb lett az öntudata. / ha azt nézzük, hogy az elején misi csak vonogatta a vállát, most viszont határozottan kiállt magáért (ahogy halljuk, az iskolában is), szerdán is tetten érhető a változás. vissza mer szólni, kicsit már arra is veszi a bátorságot, hogy összekacsintson andrással, jót tett neki ez a pár hét szerintem. fel van készülve a további változásokra. a szülei is mások, tamás tényleg komolyodott, petra meg megtört szegény, de meg kell tanulnia továbblépni. báááár... olyan jó volt látni, amikor bátorítóan megfogták egymás kezét -én még nem írnám le ezt a kapcsolatot. / féltem a csütörtöktől az előző heti rész vége óta -hogy virág a szokásos módon reagál majd, dühből és dacból, de ő már nem ugyanaz a virág, mint korábban, sokkal belátóbb, ismét azzal az éleslátással rendelkezik, ami olykor/olykor kibújt a harapós énje alól már korábban is. egy dolog nem változott, még mindig végtelenül cuki... / és andrás maga változott-e? nehéz erre válaszolni, tele van kételyekkel, egyfolytában vizsgálgatja, méricskéli magát, hogy elég jó ember-e, hogy megfelel-e a szakmájában, hogy vajon az ő viszonya hogy alakul majd a fiával. hogy a könnyebb utat válassza-e. de talán nem kell ahhoz túl nagy optimistának lenni, hogy azt mondjuk, kedves andrás, maga pont úgy jó, ahogy van... (heti megfigyelés: sokszor eszembe jut, hogy hogyan kattoghat egy író agya, hogy nekem eszembe jutna-e egy karinthy novella, a sakk-analógia, egy bugyuta székely vicc, és valószínűleg nem, és ezt szépnek és izgalmasnak találom.) (++12.18.)

van az a híres római mondás, miszerint mindenről a nők tehetnek. hát idén ezt arra módosítottuk, hogy mindenről a szülők tehetnek... minden részben kiemelt szerep jutott a szülő/gyerek viszonynak, és ez egy olyan alap-fundamentuma a lelkünknek, hogy érdemes volt vele foglalkozni ennyi részen és ennyi héten át. és nem csak a pácienseknél használták ezt fel, hanem sokkal többet megtudhattunk andrásról is ezen keresztül, mint mondjuk tavaly(előtt) a szerelmi nyűglődésén át... az évad-kezdés előtt természetesen volt bennünk drukk, hogy az új karakterek vajon mennyire fognak a szívünkhöz nőni, hogy lesznek-e annyira érdekesek, mint az előző generáció, pedig bízhattunk volna jobban a készítők kezében, ami eddig is bizonyított. mindegyik ülés érdekes volt, és a színészek sem vallottak szégyent, legyenek öreg rókák vagy kezdők, énekesnők vagy direktorok. az első szezonban a szerda volt a kedvenc napom, idén a csütörtök, azt hiszem vonzódom a problémás ifjú lányokhoz... ismét üdítő volt magyar hangokat hallani, látni budapestet a háttérben (gondolom most direkt volt a jelenetek többsége nappali fényben felvéve, kicsit a hangulat is másabb lett tőle). és jó volt egyben tartani, három hétbe sűríteni a hét hetet. de most szörnyű belegondolni, hogy elfogyott, hogy mehetek az örkénybe, ha mácsait akarom látni és hallani... nagyontetszett.

„amiről nem veszünk tudomást, az nincs.”

azt hitték, hogy az elmúlt hetekben belefáradtunk a megszokott formába? csak mert most több helyen is kizökkentettek a hagyományokból. hétfőn nem a megszokott kanapén zajlott a beszélgetés –hanem egy törölközőbe csavarba... érdekes volt figyelni ferencet, ahogy a szokásos morcosságából kinyílva szinte élvezettel mesélt a nyolcvanas évek viszonyairól, a megalázott beszervezettek és megfigyeltek életéről. / kedden inkább a lelki folyamatokban érhető tetten a változás, a hozzáállásban, hogy orsolya igazat ad andrásnak, hogy megpróbált közeledni az anyjához, hogy felmerül benne a továbblépés, az örökbefogadás gondolata. / szerdán már a nyitányban egy újdonság, egy eddig ismeretlen páciens, de misi útja és viselkedése is szokatlan volt, már nagyon a végső ponton kellett lennie lelkileg, ha az iskolából való lógást választotta. és örömteli, hogy andráshoz ment, hogy nála biztonságban érzi magát. érdekes, hogy a doki a szülőkre való ráhatásnál olyan testtartást és gesztikulálást vett fel, amit inkább ágnes irodájában szoktunk meg tőle. / csütörtöknél jöttek a legnagyobb csavarok, hogy a szabadban, egy padon kaptuk meg a jól ismert dacos virágot. és csak azért nem hisztizek, hogy túl kevés volt a drágából, mert az epizód második felében für anikót is nagyon szerettem. egész pontosan azt a kedélyes viszonyt, ami andrással van közöttük, hogy elszállt minden feszültség, ami végig ott volt bennük az első évadban. és azokat a mosolyokat. / a péntek is nagy fordulatot hozott, megismerhettük a másik oldalt is, annamari érzéseit, amikben az volt a szörnyű, hogy előtte (és utána) halltattuk, hogy andrás mit gondol a kapcsolatról, hogy tudatosult bennünk, hogy ennek is szomorúság lesz a vége. (nem tudom megállni, hogy ne írjam le, de rájöttem, hogy mi zavar kováts adél arcában -túl messze vannak egymástól a szemei. de ettől nem lesz csúnya, csak szokatlan.) / a hét megfigyelése: azon vettem észre magam, hogy most különösen el tudtam merülni a történetekben, amiket a karakterek meséltek, a kialvatlanságom miatt ásítoztam a keddi epizód első tíz percében, de a végére elmúlt, el is felejtettem, hogy fáradt vagyok. még a testem is dicséri a sorozatot... (++12.17.)

„hétfő óta minden reggel eszembe jut, hogy miért öltöztem feketébe.”

(nem tanultam meg tavalyelőtt, hogy ne terápiával kezdjem a napot, pedig azt tudom, hogy képtelen vagyok nehéz ételt enni reggelire...) a hét megfigyelése: tetszett, hogy nem rágták a szánkba, hogy mi történt, mert bár a hétfői nyitójelenetből már ki lehetett találni, csak szerdán lett kimondva ténylegesen. szeretem, hogy intelligensnek nézik a nézőket. tényleg kemény hét lehetett ez andrás számára, mert minden nap előkerültek az apa-gyerek viszonyok, vagy a halál fenyegetettsége, de egész péntekig jól bírta a nyomást. / hétfő: hát eljött a sokat emlegetett lány, tele sérülésekkel és titkokkal. ferenc egy kicsit másképp is viselkedett a jelenlétében, bár azért nehezen fogta vissza az egóját. nagyon szerettem a testbeszédet az egész epizód alatt, ahogy helyezkedtek ide/oda, ahogy ki-kipillantottak andrásra megerősítésképp. az írás felépítésében viszont az volt a legjobb, hogy a végén koppant leginkább a dráma, amikor az ember már nem számított rá. ha tényleg úgy hozzák be az ügynök-múltat, ahogy számítok rá, már megérte, hogy politikusra írták a szerepet. / kedd: itt megvolt a múlt héten az áttörés, most csak az eddig hallottakat színesítettük tovább, a gyerekkor még sanyarúságosabb lett, a titkolt terhesség még nehezebb, és elszánt tettekig jutott a gyerek iránti vágy. robbanás előtt lehetünk nem sokkal. / szerda: talán át kellett volna húzni az epizód címét, és azt írni, hogy ’tamás’, mert igazából az ő érzéseit piszkáltuk meg. mert hogyan érez egy apa a fia iránt -főleg, ha az nem olyan, mint amilyen a fejében él, mint tökéletes gyerek. ez most leginkább azért volt fontos, hisz’ andrás is hasonló problémákkal küzd, csak a másik oldalról, egy apa büszkeségének elnyerésével. / csütörtök: érdekes lélek ez a virág, tisztában van a saját lelkivilágával, az érzéseivel, mégis legtöbbször inkább hárít és dühből vezeti le az egészet. nem könnyű eset, mégis jó nézni ezt az egész hullámvasutat. / péntek: több szempontból is az eddigiektől eltérő epizódot kaptunk, maradtunk andrás lakásán, és tulajdonképpen nem is terápiát hallhattunk, hanem egy őszinte beszélgetést két barát között -egy szomorú esemény kapcsán. és mácsai művész-úrnak is valami mást kellett hoznia, egy mélyen esendő embert, aki önmagában kételkedik, és aki gyászol -természetesen lenyűgöző eredménnyel tette ezt. (++12.14.)

„ne gondolja azt, hogy mindig mindenért a szülők a hibásak.”

(még ha a sorozat ennek pont az ellenkezőjét is sugallja...) heti megfigyelés: ma ruha-fronton tudtam összefűzni az első három részt, ferencet először láthattuk öltöny nélkül, misi végre levette azt a ronda pulcsit (örültem, hogy utaltak is rá), és talán most először volt (farmer)nadrág orsolyán. / hétfő: már emlegettem az öltöny-tényezőt, mint változást, de sokkal komolyabb lelki törést láthattunk -a munka elvesztése miatt. tipikus depresszióba zuhanós jelek, amikor minden az értelmét veszti. nehéz kérdés, hogy ki lehet-e ebből jönni. / kedd: pont azon gondolkoztam, hogy idén talán kevésbé megyünk mélyre, de most is kiderült, hogy mennyire türelmetlen tudok lenni ilyenekben -mert amint orsolya elkezdett beszélni az anyjáról azzal a gyűlölettel a hangjában (vö. andrással a pénteki napon), majd amikor kiderült az igazság az abortuszról, akkor éreztem meg azt a letaglózó mélységet, amiért tavaly(előtt) is el voltam varázsolódva. / szerda: egyből látszott, hogy misi nincs jobban, csak látszat az egész bájvigyor, de az anyák nagyon vakok tudnak lenni. továbbra is nagyon szeretem, ahogy andrás hozzááll a fiúhoz, ahogy meg tudja változtatni a hangja tónusát, amikor vele beszélget. / csütörtök: és ha már kellett a mélység, akkor a héten dupla dózisban kaptam. azt már eddig is tudtuk, hogy a bátyja lesz a kulcs virágnál, de most már beexponáltuk az édesanyát is (megint a szülők...). de ez még csak a felszín lett volna, inkább az ájulás utáni rész miatt voltam oda az epizódért. ilyenkor valahogy mindig előjön belőlem az ölelős ösztön, és szaladnék a képernyőn át, hogy vigaszt nyújtsak -egy fikciós karakternek. nagyon fura érzés ez. / péntek: azon is gondolkodtam ma, hogy a szerkezetből adódóan csak ezeket a néhány perceket kaphatjuk andrás magánéletéből, de most ezzel a péntekkel kárpótoltak, és igazán mélyre áshattunk a doki lelkében. ami után az ember azt mormogta fejbe kólintva: nem hagyhattok így itt minket... (++12.10.)

„volt már olyan fájdalmad, ami nem múlt el?”

a hét megfigyelése: így, hogy ember egyben néz meg egy heti adagot, valahogy jobban feltűnnek a párhuzamok. hogy a most a vágyak mellett az álmok is fontosak lettek -sőt, két karakter el is aludt a terápia közben. nem lehet véletlen. hétfő: az egyik álom elmesélése itt történt, egy rémálomról van szó, ami a gyerekkorhoz kapcsolódik (hmmm). de máté gábor nem csak ezt tudta nagyon plasztikusan elmesélni, hanem az egész dániai történet végi pörgött a szemem előtt, pedig csak egyszer láttam egy dokumentum-filmet christiania-ról. úgy tűnik, hogy generációs probléma lesz leginkább a háttérben, mennyire tipikus, hogy undorodva mondja ez az idősebb generáció a ’drogoskurva’ szót... / kedd: itt nem voltak álmok, csak vágyálmok, amiket hol ki mer mondani bori karaktere, hol inkább visszakozik, hogy nem is gondolta komolyan. egyre jobban rajzolódik ki az a férfigyűlölő nő, aki igazából nem is gyűlöli a férfiakat, csak a saját bizonytalanságát, és ezt mindenkin levezeti, főleg a magabiztos nőkön és férfiakon. / szerda: andrás jól bánik a gyerekekkel (kivéve a sajátjait), tök jó, ahogy megtalálja velük a hangot. de viszonylag hamar félreraktuk misit, és azt a fajta civódást kaptuk helyette, amit már tavaly is oly’ fájdalmas volt nézni -a szó pozitív értelmében. néhány mondatnál most is összetört a szívünk. / csütörtök: az tetszik legjobban niké-ben, ahogy zavartan a szemét forgatja, az ilyenektől lesznek teljesen hitelesek a pillanatok. itt sűrűsödött az elején emlegetett két téma, az alvás és a (rém)álom. és őt is nagyon jó volt hallgatni, ahogy a családjáról mesélt. / péntek: mintha visszaugrottunk volna egy évet -ágnes abban a legjobb, hogy felbassza andrás agyát az égig, és mi piszokmód élvezzük, ahogy láthatóan megy a vércukorszint egyre fel. fel. fel... (++12.08.)

„-mihez hasonlított ez az érzés?

-mint amikor péklapáttal tarkón vágnak.”

nem lehet könnyű pszichológusnak lenni, nap/mint/nap az emberek hisztijeit elviselni, miközben persze ott vannak a saját problémák is. (másik kamerába néz) hát lássuk ezeket egyesével... hétfő: továbbra is vékony jégnek érzem az aktuál-politikai áthallásokat behozni a sorozatba, mert ebben az átpolitizált országban akármilyen stikliről fog beszélni a mi politikusunk, biztos, hogy eszünkbe fog jutni egy valós példa. viszont nem igazán mondatnak vele konkrétumot, kicsit mismásolnak. jobban szeretném, ha leásnánk vele mélyebbre, de még csak az elején tartunk az üléseknek, lehetnék türelmesebb. / kedd: veszélyes terep lehet számomra ez a szál, mert egy negyvenes nő vágyai a hagyományos családmodellre nem biztos, hogy az a téma, amivel meg lehet fogni. de csak jó szögből kell nézni -a magánytól való félelmet én is ismerem, és bori természetessége is sokat ad ehhez a húsz perchez. valamint a kíváncsiság, hogy hogyan sikerül feloldania andrásnak benne ezt a vélt sérelmet. / szerda: egyre jobban örülök, hogy nem engedtük el ennek a két karakternek a kezét, hogy nem csak a sráccal foglalkozunk, hanem szépen végigmegyünk a válás összes stációján. / csütörtök: először megijedtem, hogy összefogott hajjal kevésbé fog tetszeni niké, mint elsőre a kiengedett lobonccal… oké, terelek, mert itt érzem a legközelebb magamhoz a témát. pontosan tudom, hogy milyen az, amikor nem tudjuk elengedni az ex-ünket, amikor látszólag jóban maradunk, és magunknak is nehezen valljuk be, hogy mennyire problémás ez a helyzet. / péntek: itt azt szeretem a legjobban látni, hogy mennyire máshogy viselkedik andrás a kanapé másik oldalán. illetve az erkélyen egy másik széken... ez a kicsit felszabadultabb érzés, a napsütés és a mélyre-ásás az anya-problémában igazán ütős kombinációvá álltak össze az utolsó percekre. / a hét megfigyelése: másfél órája azon gondolkozom, hogy miért egy batman-logós és egy zombis posztert rakott ki andrás a (gyerek-)váró falára... (++12.04.)

„nekem nincsenek nehézségeim a stressz kezelésével, ellenkezőleg...”

drága doktor úr, két éve nem találkoztunk, és már nagyon hiányzott, hogy egy jót beszélgessünk a kanapéján. kicsit nehezen találtam ide, bár azt meg kell hagyni, érdekes környezetben van az új rendelője, de azt hiszem, itt is jól fogom magam érezni. az új szomszédok is szimpatikusak... nem elég a koncepció, hogy minden nap más karakteren van a fókusz, még minden évben cserélődnek is a páciensek, ez az igazi bátorság. azért nem engedtük teljesen el az előző évad kezét, az egyik esetből szép átívelés lesz (már ezt az öt részt is egybefűzte), és hát persze vannak visszatérő arcok is. de kezdjük az elején -hétfőn. nagyon vártam, hogy milyen lesz, amikor a két direktor egymásnak feszül, és nem is kellett csalódni máté gáborban. a politikussága jelenleg még nem kiemelten fontos, csak ad egy kis aktualitás-ízt a történetnek, sokkal inkább a családdal fogunk itt foglalkozni. / kedd. még nem tudom, hogy az ügyvédnőt hogyan szeretnék a történetbe húzni, de örömteli, hogy péterfy borit választották, mert van egy olyan cinikus él a hangjában, ami nagyon alkalmassá teszi a szerepre (plusz pont a meglepi jordán tamás poénokért). és az első hét odacsapós dráma-díj is az övé. / szerda. tini-szereplőktől mindig félek, főleg, hogy egy tipikus vállvonogatós ’nekemmindegy’ kölyköt kell hoznia, de jól felkészítették a srácot, hiteles lett. amikor az apjáról beszélt, akkor ott csengett a fülemben a nagyzsolti hangja, ahogy okítja a fiát. és aztán meg is kaptuk mindezt a valóságban is, jó volt viszontlátni ezeket a cívódó szörnyeket. / csütörtök: kicsit olyan vagyok, mint dargay doktor, mindig beleszeretek egy páciensbe, és nikének ezt már az első héten sikerült elérnie. és ezek a húszpercek alapján az ő története érdekel is a legjobban. / péntek: csak a szokásos, szellemi sakkjátszma magas szinten. / a hét megfigyelése: frissítőek a változások, a divatosabb ruhák, a szellősebb terek, a háttért uraló panorámák. de ezek csak díszletek az alámerüléshez, ami ránk vár. (++12.02.)

„hiányozni fog ez a szoba. komolyan. bírom ezt a hangulatot.”

felkavarták a dolgokat az utolsó részekre, és most nem csak arra a megszokott érzésre gondolok, amikor benyúlnak a szívedbe, és csavarintanak egyet rajta, hanem a szerkezetre. laura bujkál, helyette apa/lánya-kapcsolatot kapunk hétfőn. kedden egy arogáns bigott vallásos faszon háboroghatunk máté helyett. péntekre tevődik át a laura-szál konklúziója. a többiektől meg simán csak szívfájdítóan búcsúzunk. csütörtökön nem rágják a szánkba, hogy mi lesz a civakodó, de (ahogy a mai példa is mutatta) szerethető párunk sorsa, az optimista/pesszimista (megfelelő aláhúzandó) énünkre akarták bízni. talán zsófi karakterétől a legnehezebb megválni, nagyon a szívemhez nőt a kis mocskosszájú. plusz, hogy még jobban élvezem a napját, leszerződtették mellé a mindig nagyszerű lászló zsoltot is (joker-es pólóban!). hjaj, nehéz a búcsú, inkább kibeszélném magamból, jó...? (**12.15.)

köszönöm. (nagy szavak jönnek!) a magyar mozgókép-kultúra meg van mentve! és nem kellett hozzá más, mint alázat. odafigyelés. a megfelelő alapanyag kiválasztása. jó szereposztás. igényes szakemberek (végre olyan fényelési és hangmérnöki munka, hogy nem zökkenek ki a beleélésből). hitelesség. természetesség. szerethetőség. tudom, sokan legyintettek a bemutatás előtt, mi érdekes lehet abban, hogy két ember beszélget húsz percen át -hát nagyon sok. bármilyen napszakban, agyi éberségben, hangulatban ültem is neki, egyben egy heti adagnak, vagy napi bontásban, mindig működök, mindig beszippantott a világa, fájdalmas, élveboncolós élvezetet okozott. gyógyultabbnak érzem magam igaz, függő lettem, de reméljük arra kapok majd orvosságot hamarosan. nagyontetszett. (és ez nem a hazafias, elnézős, hátbaveregetős fajta, hanem szívből jövő, simán odatenném bármelyik amerikai/angol értékelés mellé.)

„maga mindig meglep.”

...ahogy az írók is mindig tartogatnak nekünk néhány nem várt csavart. például egy flashback-et, hogy megismerhessük az egy évvel ezelőtti laurát. a pozitív életszemlélet álcáját húzott mátét. a hirtelen pofon vágó drámát. egy áram-szünetet, amitől még inkább noir-ba fordul a hangulat. hogy a pénteki rész sokkal inkább szól a dokinéniről, mint hősünkről. hogy andrás ennyire kételkedni fog a szakmájában, elveszíti a hitét.  a hétfői résznél még arról akartam írni, hogy milyen nehéz lehet utolsó-előtti részt írni, hiszen vissza kell fogni a kiteljesedést, a katarzist, de aztán néhány perc múlva ismét elvarázsolva és letaglózva ültem a székemben, maximálisan megoldották az utolsó-előttiséget. (**12.15.)

„most már kezdem azt hinni, hogy képtelenség téged boldoggá tenni.”

hát ez így tömény volt, reggel, éhgyomorra, megint olyan mélységekbe mentünk, amitől muszáj megszakadnia a szívnek. házassági romokon ülünk őszinte tort, vádoljuk magunkat, tudattalan reakciók törnek elő a testünkből, a lelkünkből. még a legkeményebbek is megtörnek a súly alatt. mégis egy csomó szerethető pillanatot tudok felsorolni erről az ülésről is: a tegezésre váltás laurával, a feltörő homoszexualitás elemzése, a jókedvű pizza-evés, a bevallás utáni reakciókat, az imágó technikát. néha sokkal jobb a nehezebb úton végigmenni, kifacsarva kezdeni a napot. (**12.02.)

„miért nem tud a szemembe nézni, és bevallani, hogy egy pökhendi faszkalapnak tart?”

ha elég mélyre ásunk, mindig a családi gyökerekbe akadunk bele... érdekes, hogy mindenkinél most erősödnek fel a szülő-problémák, legyenek azok élők vagy holtak, minden apával és anyával csak a baj van. ismét új színekkel festették a karaktereket, laura rémült kislány volt, máté nyugodt hangú görény, zsófi az igazi suttyó, habzószájú tinédzser, petra pedig nagyon emberi (milyen másképp viselkedik valaki a férje nélkül, mi?). a doki meg csak vergődik, szeret és haragszik, segítőkész és megbántott, jó lenne visszarakni a lába alá a talajt. für anikót meg nem lehetne jelölni valami díjra? akár nemzetközire is...? (u.i.: a bosszú-szex, pót-szex sosem megoldás.) (**11.30.)

„hú, de szar hét volt!”

...de csak a terápia résztvevőinek, nem a nézőknek! érdekes átívelések alakultak (szex-sztori két oldalról elmesélve; zsófi-szál felbukkanása csütörtökön is), tele voltunk emberi pillanatokkal (öngyűlölet, részeg akrobatika, zokogó szerelem), sok áttörés, nagy pillanat történt az esetekben. a legemberibb persze maga a pszichiáter, akiben ott a múltbéli sérelem, a gyarló esendőség, a mindent elsöprő vágy, mégis képes mosolyogni, ha végre eljön a szabadnapja. mert halászlébe márthatja a problémáit. esetleg maszturbál egy jót. (**11.13-17.)

„kedves andrás, maga egy szar terapeuta.”

sok mindent szeretek ebben a sorozatban, de most (is) az apró változásokat emelném ki, amik, úgy tűnik, hétről hétre érdekesebbé teszik a nagy egészet. laura most a vitatkozós, keserű arcát mutatta. máténál a családi múltban vájkálás volt érdekes (plusz ugye a két páciens közötti kapcsolat). zsófinál a megnyílás, a bevallás nagy pillanata ütött szíven. csütörtökön a párunk visszatért a vitatkozós kezdeti valójukhoz (kedvenc jelenet: a jancsós mese mosolygással). a péntek a meglepően sok cinikus humor miatt működött. a sorozat meg úgy tűnik bárhogy, mert most napiban néztem, sajnos nincs rá egyben két és fél órám. de nézni meg muszáj... (**11.07-10.)

„bazdmeg, judit!”

azt hittem, hogy a délutáni skyfall után majd valami non-stop akcióra vágyok majd, erre inkább ezt indítottam -vajon miért kellett a lélek-vájkálás? a lényeg, hogy igencsak jól esett, szeretem, ahogy alámerülünk a karakterekbe, hogy mindenki kicsit másabb arcát mutatta a bemutatkozáshoz képest. hogy végre feltűnt für anikó is, és nem csak két percet kapott, hanem igazi mellbevágó kulcs-jelenetet is. és persze azt is tudomásul veszi az ember, hogy minden rész alatt magára ismer egy kicsit. fura érzés... (**11.04.)

„engem ne kezeljen, nem vagyok kattant!”

az ember mindig fél magyar dolgokba vágni, annak ellenére, hogy igényli azt, mert valahogy mindig kicsit mesterkélt lesz a dolog. túl színpadias. az utószinkron tönkrevágja. hiteltelenek a mondatok. szarul néz ki. és persze ott van száz ellenpélda az utóbbi tíz évből is, de valamiért ez rögzült az emberben. itt is csak ennyi félsz volt bennem, mert tudtam, hogy az hbo-nál nem fogják alább adni a minőséget, az alkotó-csapat is jó nevű, a színész-választásokkal is jól felpörgettek. és azt kell mondjam, hogy alaptalanul szorongtam, nagyon pozitív az első hét alapján az összbenyomásom. a mondatok természetesen gördülnek, elhiszem azt, amit látok és hallok. és nem finomkodnak, ha ki kell mondani, hogy kivertem egy farkat, hát megteszik. marozsán erika aranyos volt, nagy ervin zseniálisan hozza az arrogáns faszkalapot, zsoltika jó, mint mindig, a kedves feleségét játszó szamosi zsófi kicsit fura volt az elején, de aztán ráéreztem a hidegségére, sztarenki dóra meg működik a lázadó tini szerepében. csákányi eszterről és mácsai pálról tudtuk, hogy jók, de hogy egyetlen szemvillanással, fejbólintással mennyi mindent tudnak mutatni, hát az hihetetlen. a legjobb az, hogy minden karakter sorsa érdekel, nem tudom, mennyire nyúltak bele az eredeti forgatókönyvekbe, de kétségtelen hogy sikerült hatni rám. etette magát, sőt, azonnal nézném is a folytatást, de sajnos várnom kell. egyébként valószínűleg a későbbiekben is ez a heti adag egyben fogyasztása lesz a nyerő forma. (ja, a zenéről is akartam még írni, amiről nekem philip glass ugrott be, gondolom a zongora miatt.) (**10.24.)