„what’s your season seven pitch?”
szipp, nem gondoltam, hogy volna, hogy ennyire szép búcsút kapunk -a szezontól? a sorozattól? jaj, arra gondolni sem merek... pedig tök logikus írói hozzáállással készült a rész -szedjünk össze a fináléra mindent, ami a sorozat esszenciája, amit szeretünk írni, és amit szeretnek a nézők. így persze végtelenségig metának kellett lennie, a földig lebontva a negyedik falat, ugyanakkor helyén kellett lennie a szívének is. és mindennek a karaktereken kellett alapulnia. legjobb esetben ez a három egyszerre valósult meg, mint az alternatív hetedik évadok, amik jól jellemezték az adott karaktert, és egyszerre voltak viccesek és meghatóak. ...olyannyira szíven ütött a lezárás, hogy nem tudom, hogy el tudnék-e képzelni ezek után még egy évadot. talán csak egy filmet... #andamovie ($$03.02.)
ahogy abed is mondta a fináléban, egy sorozatnál rengeteg buktató van -ha minden marad a régiben, akkor az a baj, mert unalmas, ha meg változtatnak a formulán és a felálláson, akkor meg az a baj, hiszen nem a megszokottat kapja a néző. itt a hatodik évad végén azt gondolom, hogy kicsit mindkettőből kaptunk idén, így lett talán ilyen kiegyensúlyozott a végeredmény (mindig szoktam panaszkodni, hogy hullámzó az epizódok szerethetőségi indexe, de talán idén nem volt rész, amit nagyon nem szerettem volna -de olyan sem, ami magasan kiugrott volna a többi közül). voltak változások, amiket a kényszer szült, mondjuk a színészek távozása ilyen, de azért próbálták csökkenteni a hiányérzetet (sajnos ez csak részben sikerülhetett, mivel annyira összeforrt az évek alatt a troy-and-abed), de a csoport-dinamika viszonylag konzisztens maradt. és voltak olyan elhagyott megszokások, amik csak a végén tűntek fel, hogy hiányoztak, gondolok itt a dean beöltözéseire, vagy abed ’cool cool cool’-ozására. úgyhogy mindenképp köszönetet érdemel a yahoo, hogy lehetővé tette nekünk a sixseasonsandamovie egyik felét -reméljük a másik fele is teljesül majd egyszer...
az már biztos a könyökötökön jön ki, hogy mennyire ambivalensen indult a sorozattal a viszonyunk. hogy nehezen illeszkedtem be a társaságba, hogy elsőre hisztisen elvonultam, és csak évekkel később léptem be újra a tanulószoba ajtaján. hogy kellett idő az összeszokáshoz. de ti is tudjátok szerintem, hogy így alakulnak ki a legerősebb kapcsolatok, mert elszakíthatatlan lesz a kötelék. így kerültek nagyon közel a szívemhez a karakterek, történjek velük bármi furcsaság, kerüljenek bármekkora érzelmi hullámba, mindig ott voltak velem. pontosan tudta az ember, hogy ki hogy fog reagálni egy-egy szituációban, de pont ez az ismerősség volt az egyik ok, amiért visszajártam hétről hétre. a másik ok ennek pont az ellenkezője, a kiszámíthatatlanság volt, hogy sohasem tudhattam, hogy milyen őrületet forraltak arra az epizódra az írószobában. ez persze azzal is járt, hogy nem tudhattam, hogy számomra mennyire fog működni az adott rész, hogy visítva fogok-e röhögni, vagy csak bután nézek magam elé értetlenkedve. hamar kiderült, hogy a beteg ízlésemnek a teljesen elszállt epizódok fekszenek a legjobban, amikor kieresztették a meta-szellemet a palackból, amikor kimerítették az egy percre jutó popkult-utalások keretét, amikor annyira elröpült az alkotók agya a fehér tábla előtt, hogy meg-megkérdőjelezte az ember az épelméjűségüket... szokásomhoz híven az utolsó részre készülődve olvasgattam a jegyzeteimet, jeleneteket keresgéltem a youtube-on, és nagyon sok minden visszajött az elmúlt évekből -ha van sorozat, amiből lehet majd szemezgetni nagyon sokáig, akkor ez az, mert biztos, hogy minden egyes újranézéskor ki lehet majd belőle facsarni valami rejtett zsenialitást. vagy csak jó érzés lesz újra ejtőzni egyet a tanulószobában. mert mindenki tudja, hogy a greendale sosem végez veled...
„we’re like the goonies”