soroló

„believe in yourself, leonardo.”

végül mindenki megtalálta a helyét a nagy kirakósban. megmosolyogtató, hogy a legtökösebb mind közül egy nő volt, aki képes volt ölni és önfeláldozni a győzelemért is (azért ahhoz is tökök kellenek, hogy egy évad alatt mindkét női főszereplőt megöljék az írók, főleg úgy, hogy akkor még nem tudták, hogy ez lesz az utolsó körük). riario-t nem lehetett csak úgy elveszejteni, istennek (és a labirintusnak) még céljai voltak vele, úgyhogy visszakaptuk egy kicsit az a kacsintós őrültet, akit megszerettünk annak idején. és hát leo-ból igazi vezető lett, aki az első sorban állva harcol itáliáért, a szabadságért -és pontosan tudja, hogy mikor kell visszavonulót fújni. ha az előző részből ki is spórolták a csatát, most azért kárpótoltak minket a kard-csörtével, a végső csapás pedig pont olyan látványos lett, mint amire számítottunk. nyugvó-pontra értünk a zárással, egy nagy korszak végére, a mitrász fiainak elbukásához, egy könnyes búcsúhoz, de azért lehetett volna még új kalandokba kezdeni... ($12.02.)

nagyon sokat számít a hangulat -amíg a második évad nagyon be tudott húzni a ponyva-kaland érzetével, addig ezt az tíz részt sokkal nehezebb volt szeretni, mert a törökök túl nagy árnyékot vetettek rá, és a komorkodás sosem jut el igazán a szívemig. és még pluszba terhelték da vinci önmarcangolásával és több váratlan halállal is (tudom, hogy firenze anyja nem volt hibátlan nőszemély, de én valahogy nagyon szerettem). pedig tényleg működött a mélysége, voltak nagyszerű pillanatai, amiket erős színészi jelenléttel támasztottak alá (ha már csak a két kitérőt (leo látomását és a gróf kigyógyítását) nézzük, akkor is elégedettek lehetnénk). a kaland-hangulat mellett szinte teljesen kiszorult az intrika is, egyenes-vonalúvá csupaszították le a történetet, visszatérve az igazi alapokhoz, a nagyon titkos szervezetek közötti időtlen idők óta folytatott háborúhoz. és bár annyira nem tudott bevonzani, mint tavaly, azért az utolsó percek után azt éreztem, hogy basszameg, én még akarok új kalandokat ezekkel a lökött kurafikkal... tetszett.

...amikor délután készítettem fel magam lelkileg a búcsúra a sorozattól, beletekertem a pilot-ba a youtube-on, és meglepődve láttam, hogy mennyit változtak a szereplők az elmúlt három év alatt -és velük a sorozat is mennyire átformálódott. annak idején egy picit csalódás volt a kezdés, mert én (a) the borgias kiegészítésének/utódjának szántam, hisz’ azt gondoltam, hogy ez majd egy történelmi sorozat lesz, és nem pedig ez a misztikummal átitatott alternatív töris kaland. plusz az is piszkálta a csőrömet, hogy da vinci-t igencsak nagy arccal ábrázolták, egy olyan művészléleknek, akit nem könnyű szeretni, és azért ez egy főszereplőnél bátor húzás. mert merem azt gondolni, hogy ez szándékos volt, mert nagyon szépen hozták őt egyre közelebb a szívünkhöz, és most már nem is tudnám máshogy elképzelni a híres reneszánsz-embert. bár annak idején azt írtam, hogy ez egy fantasy, aminek véletlenül da vinci-nek hívják a főszereplőjét, azért igenis fontos szerepe volt annak, hogy ő leonardo, mert gyönyörűen építették bele a történetbe a műveit, a fennmaradt vázlatait, a hadigép vízióit (és sosem tudtam megunni, amikor a megvilágosodás pillanatában kirajzolódtak a képzeletének vonalai). az első évad lépésről lépésre vált egyre szórakoztatóbbá számomra (valahol a bírósági résznél érte el az áttörést), hogy aztán a dél-amerikai kalanddal szintet lépjen, és felvállaltan igazi kaland-sorozattá változzon (úgy, hogy közben azért bele-belecsorgatták az intrikát is, mintha egy klasszikus történelmi sorozat lenne). az utolsó évadnál aztán nekem már kicsit sok lett a sötétség, de ennek ellenére nagy örömmel vettem részt ezekben a kalandokban is. és nem is szívesen engedem el a sorozat kezét, szükségem van a kosztümös kalandok bájára. bár valamilyen szinten sokáig velem fog maradni, mert mint minden bear mccreary alkotás, ennek a zenéje is rendre a lejátszómba fog tévedni... tetszett.

„we fight now united! and a united italy cannot be stopped!”

ez lett volna a mithrász fiainak a fő célja? egyesíteni itáliát bármi áron...? no, összeraktuk az ultimate weapon-t, toboroztunk egy nagyszámú sereget, felszereltük őket különleges páncéllal, már csak az van hátra, hogy egy ügyes tervet kovácsoljuk, és összecsapjunk a földjeinket bitorló török kutyákkal. ühüm, ja, a történelemben mindig ilyen könnyen mennek ezek a dolgok... kicsit megúszósan kikerülték, hogy a csatát mutatni kelljen, de nico elmesélésében is kellően hatásos volt. a terv sosem megy zökkenőmentesen, most is akadt benne pácba-kerülés, meg roston sült török (mi ez a sok kajás hasonlat...?). a davinci-féle tankok kiiktatása meg simán elment volna egy később (mondjuk a második világháborúban) játszódó sorozatba is, ahogy lopakodva helyezte el a robbanó-tölteteit. ami kifejezetten tetszett, az a nagy kórussal és pátosszal megtámogatott lelkesítő beszéd volt a vatikán erkélyéről -és ami után közvetlenül vágták a vereség keserűségét, mert gonosz emberek az írók, szeretik kiölni belőlünk a pozitív élményeket... ($12.02.)

„the sisters at the convent told us vengeance was a sin.”

lehet, hogy az évad írásakor még nem voltak tisztában az alkotók azzal, hogy ez lesz az utolsó kör, mégis azt érzi az ember, hogy kerekre akarták formálni a sorozatot azzal, hogy ennyi utalással töltötték meg ezt a részt az első évadra. mert leo nem csak simán hazatért, de ismét ott van a barlangban, amit már láthattunk a gyermekkori emlékei között is, és most kiderült, hogy miért fontos hely (és amikor a kard elvágta a kezét a látványos küzdelemben, akkor az jutott csak eszembe, hogy egy művész kezét nem kéne tönkretenni, aztán csak később esett le, hogy a véres tenyér is fontos). ugyanúgy jó rég volt már az, hogy havasalföldön jártunk, és amit akkor csak egy bizarr kitérőnek gondolt az ember, az most szépen beépült a nagy egészbe (plusz a sakk helyi változata kifejezetten működött, egyszerre volt izgalmas és megmosolyogtató). és hát a rész végén a kezdetek kezdetére is emlékeztettek, amikor egy épített madárral elevenedett meg a sorozat, és most újra szál az a madár, új funkcióban, fegyverként. ($11.30.)

„his holiness, the crusade and all those who support it can go fuck themselves!”

nem minden visszatérés örömteli... mert elsőre úgy tűnt, hogy jót fog tenni firenze-nek és lakóinak, hogy lorenzo hazatalál, de amint megérkezik, máris minden eddigi törekvést a visszájára fordít -és nem csak a török fogság viselte meg, de az elmúlt évek itáliai szenvedéseinek sebhelyei is ott vannak a testén és a lelkében, plusz ne felejtsük el, hogy még csak most kezdi gyászolni élete szerelmét. és bár megértjük a makacs ellenállását, azért nem örömmel nézzük (annak ellenére, hogy színészileg is meg van támogatva ez a sajnálatos állapot). úgyhogy a keresztes hadsereg ismét fogyatkozik, mindig is ez volt itália rákfenéje, hogy képtelenség összekovácsolni a népeit, városait. szegény leo-nak is tovább kell állnia, bár egész nyugodtan fogadja, hogy nem tud békében dolgozni az új fegyverein. főleg, hogy a végén új küldetést is kap, plusz egy testvért, de ennek viszont ára van, mert az írók szerint mindenkinek véges számú rokon jár, úgyhogy egyik kézzel adnak, a másikkal viszont elvesznek... az a szerencséjük, hogy érezni, hogy valami nagyra készülnek a finálé felé közeledve. ($11.28.)

„my current theory is that you have become the physical manifestation of man’s eternal inner struggle between good and evil.”

mindenki küzd a belső démonjaival. mert mindenkiben van sötétség. van, hogy csak rágja az embert belülről, néha viszont elemi erővel tör ki... azt tudjuk, hogy leo-ban is megvan a hajlam, hogy táncoljon a sötétség szélén, ám most a szívből jövő jóság kerekedik felül benne, mert meg akarja menteni azt az embert, aki igazán nagy küzdelmet folytat -egy olyan embert, aki a legnagyobb ellensége volt a kezdetekkor. nem győzök csodálkozni, hogy ezt a leo/riaro szövetséget ilyen szépen összekovácsolták az évek alatt, és most is öröm volt látni a közös jeleneteiket, főleg, hogy a két színész is odatette magát (blake ritson-nak adhatnak valaki egy joker-hez hasonló meghasonlott szerepet, mert nagyon megy neki a tekintetből sugárzott őrület). és az is jó, hogy lementek a grófnál az alapokhoz, az első gyilkossághoz, az igen komoly mother issue-hoz, hogy kigyógyítsák a lelkét. (azért a firenzei nagy lélekvájkálás mellett nem felejtkeztünk el lucezia-ról sem, aki fogságtól fogságig éli az életét...) ($11.17.)

„you wish to become italy’s protector?”

most, hogy a csapat többsége visszatért firenzébe, most érződik igazán, hogy mennyit változtak a karakterek az elmúlt időszakban. oké, zo mosolya és fanyar megjegyzései megmaradtak, és leo mindig is kicsit kattant volt, de az önvád és a szerettei miatti aggódás hozta ki belőle az igazi megszállottat. tetszik, hogy mindenki kapott valamilyen saját küldetést, azon felül, hogy meg kell védeni az országot a törököktől, persze -riario elővette a legédesebb nyelvét, hogy megszervezze a keresztes hadjáratot; lucrezia a könyv nyomába eredt, de csak őrületet és szenvedést talált; zo meg ott van, ahol segítség kell, sárkánytüzet lő és madame-okkal barátkozik. az évad feléhez hajózva még nem látjuk át az egész sakktáblát (ahhoz igazán kéne leo vizuális látomásos észjárása), csak azt érzékeljük igazán, hogy mozgásba hozták a figurákat. (ha már emlegettem leo látásmódját, meglepő, hogy ennyi rész után is működik ez az apró trükk a sorozatban.) ($11.12.)

„shadows on the cave wall.”

hogyan lehet ábrázolni egy ember megtörését? mert azt nem mutathatták ötven percen át, hogy kínozzák da vinci-t, így inkább ráküldtek egy látomást. trükkösen volt felépítve a rész (ami nem mellesleg megakasztotta az évad történéseit, bár szerintem mindig érdekesek az ilyen különleges epizódok), mert első pillanatra azt hihettük, hogy flashback-et kapunk leo gyerekkorára, aztán hamar realizáltuk, hogy ez egy elképzelt jövőkép. ami csodásan idillikusnak indul, érezhető volt az álom-mivolta, mert ekkora happyend-et nem érhet el egy ember sem. aztán szépen beúsztak az árnyak, és kegyetlen anti-utópiává változtattak minden, ahol az írók kiélhetik perverz hajlamaikat, és leölhetnek minden olyan szereplőt, akiket a valóságban nem tudnak. érzékelhetjük azt is, hogy a labirintusosok milyen uralmat képzelnek maguknak, hogy épülne ki a diktatúrájuk. mert erről szól az egész küzdelem, hogy az embernek megmaradjon az egyéni hangja, a saját gondolatai, hogy ne hódoljon be az egységnek, ne nyelje el a tömeg. bár leo túl van a közvetlen veszélyen, azért elhintették bennünk a kétely magvait, biztos, hogy lesz még hatása a kegyetlen átnevelési kísérletének. ($11.08.)

„-if we are to prevail, we must be united.

–i’d sooner unite my cock with an ant-hill.”

azt hiszem, elég jól érzékeltették, hogy mennyire kétségbe kell, hogy essen valaki, hogy eljusson odáig, hogy össze akarjon fogni ezzel az undormánnyal, aki pápának nevezi magát. de aztán a végén csavartak egyet a dolgon, és lehet, hogy da vinci mégsem a pápával fog egyesülni... mondhatnánk azt, hogy egy epizódra nyomozós sorozattá változtunk, de igazság szerint leo sokkal érdekesebben nyomoz, mint a nyomozók többsége. ő meglátja a halálban a művészetet, plusz kettő-az-egyben helyszínelő is, valamint kórboncnok. a medencéből kiemelt holttest képe is szép volt, bár nehezen tudtam koncentrálni az esztétikai értékekre, mert igencsak elszomorodtam, hogy ily’ hirtelen kiírták a karaktert a történetből (igaz, utána kapott egy szép búcsút a bonc-asztalon). eközben rossz volt nézni zo megzuhanását (az viszont tetszett, hogy csak foszlányokban csendült fel lucrezia zenei témája, és máris tudtuk, hogy ki közeledik). ja, és nico-t szerintem csak azért küldték a bordélyba, hogy devianciákat mutathassanak... ($11.05.)

„lose your soul or lose your life.”

sötét mélységekben járunk -no nem minőségileg, hanem hangulatban. és nem elég, hogy a török invázió rányomja a bélyegét, egyből az elején megsérül majd fogságba ejtik lorenzo-t, leo teljesen elveszíti az eszét, majd a végén egy dicsőséges önfeláldozás töri össze a szívünk végleg. és teljesen jogos a létjogosultsága ennek a sötétségnek, csak hiányzik a kalandos hangulat. mert csak apróbb pillanatokra tudják megtörni a komorságot -főleg emberi pillanatokkal. mint mikor zo megnyugtatja a kisgyereket. vagy ahogy az idősebb da vinci beszél a fiával. vagy vanessa határozott kiállása az elsőre félelmetesnek tűnő nagytanács színe előtt. egyetlen helyen éreztem a régi kalandok ízét, amikor átlendültek a törökök feje felett. és nem is érzem, hogy reménykedhetnék abban, hogy több ilyen lesz. most nem. ilyen sötét időkben nem. ebben a helyzetben nem. csak ha meglenne a kulcs a győzelemhez. csak abban reménykedhetünk, hogy ez a kulcs ott van -leo fejébe bezárva. ($11.03.)

„the invasion is only the beginning. sadly, many must die. yet the enlightened shall survive.”

vessünk számot, testvéreim. a jó és a rossz, a fény és az árnyék örökös harcában komor fordulat következett be, és jelenleg a legnagyobb lángelmék sem látják, hogy felcsillanna a fény az alagút végén... a külföldi kalandok hátrahagyásával a kalandfilmes hangulat is eltűnt, és nem is várom, hogy visszatérjen így, hogy a nyakunkon van a háború. hatásos volt a kezdés, mert senki sem számított arra, hogy da vinci tényleg elsüti az ágyúját, és arra sem sokan fogadtak volna, hogy a törököknek még van aduász a tunikájuk ujjában. bár az ostrom nem tartott sokáig, de intenzív volt, és kellően átadta a káosz érzését. tetszik, hogy ötletesen használják a da vinci-vel kapcsolatos emlékeket, hogy hajlandóak megépíteni a vázlatokban létező hadi szerkezeteit. és aztán gonosz módon idegen kézbe adják őket, hogy hősünknek még nehezebb dolga legyen a győzelem elérésében. plusz meggyötörték ezen kívül ma még testileg/lelkileg egyaránt, hogy sántikálva, sajgó szívvel, de elszántan várja a folytatást... ($10.30.)