soroló

„didn’t you learn anything from the blessed saint martha? siding with the doctor is a very dangerous thing to do.”

a szavak és a gondolatok ereje sokkal erősebb, mint az igazi fegyvereké. nem először tanítja ezt nekünk a doktor, de nem baj, ha sokszor a fejünkbe veri. ez a lényeg, az összes többi valahol mellébeszélés. írhatok akár arról, hogy mennyire szoktam szeretni az időugrásokat és az ellenállásba vonult hősök sztorijait (talán az sem véletlen, hogy bsg-s érzetem volt egy kicsit). vagy arról, hogy milyen sajnálatos, hogy semmissé tették a nagy pusztítást, több következményre vágyom. esetleg elviccelődhetnék dobby-n és a gyakorló-gömbökön (ugye nem kell magyaráznom egyik popokult utalást sem...?). de ezek csak szavak. csak nem a megfelelőek. sajnos én nem tudom olyan epikussá fokozni a finálémat, ahogy a sorozat rendre teszi... (+08.28.)

addig-addig utazgattunk együtt, míg a tardis szíve végleg az enyémbe költözött. tartottam magam a neten talált sorrendhez, és ez azt jelentette, hogy időről-időre meg kellett szakítanom a kalandokat. viszont arra nagyon is alkalmas volt, hogy lemérjem, hogy mennyire is szerettem meg a sorozatot - minden alkalommal bizseregve, vigyorral az arcomon zsizsegtem végig már a főcímet, úgyhogy a love-méterem magasan áll. mondjuk úgy könnyű, hogy nincs rossz epizód az évadban. kinőtt a gyermek-évekből, csak pont annyi infantilitás maradt benne, ami a báját adja. nem lehetek elég hálás martha jones-ért sem, ő is erőteljesen emelte a szerethetőséget. kár, hogy most már két lyuk lesz a szívemben... (nagyontetszett)

„it is your fault! all of you! you voted saxon! you did this!”

először is: köszönöm, hogy feloldottuk a torchwood-anomáliát. másodszor: nem tudom, hogy s.moffat innen vette-e az ihletett az ő moriarty-verziójához, de sok a hasonlóság, mindkettő egy idétlenül őrült, ugyanakkor hihetetlenül veszélyes nemezis (ha már a ki-volt-előbb kérdésnél járunk: repülő anyahajó...?). és az egész részt belengte ez a kettősség. nevetsz a osbournes-on és a teletabikon, a saxon-féle túlzásokon, a következő pillanatban meg hümmögsz a veszély-helyzetek felett, hogy innen-meg-hogyan-tova (vagy: mosolyogsz a politikusi hatalom kritikáján és bánkódsz gallifrey szomorú históriáján). harmadszor: pacsi a zeneszerzőnek, hogy beépítette a dobolást a témákba. negyedszer: szépen összeépült az évad, volt bőven utalás az elmúlt epizódokra, de végül idén is ugyanoda lyukadtunk ki, mint eddig minden fináléban: le akarnak igázni minket. (+08.28.)

„hundred trillion years and it’s the same old dream.”

egy picit nagyok voltak az elvárásaim, és bár futottunk eleget, a rész nem tudott felérni hozzá. pedig végre elértünk ahhoz a rég várt timelord-találkozóhoz, sőt, egy másik fontos reunion is itt volt, bár lehet, hogy ez okozta az epizód vesztét. ugyanis tök jó az összhang jack kapitány és a doktor között, meg tök jó, hogy hallottunk valamit arról, hogy hogyan is került elő halhatatlan hősünk a jövőből, meg ott volt ugye a rejtélyes kéz magyarázata is, de hogy egy szót se szóljon arról, hogy a torchwood alkalmazásában áll, az felettébb fura. de van még rá esélye. (olyan hadarós, szeleburdi doktoros lett ez a bejegyzés, nem...?) (+08.28.)

„the angels are coming for you.”

hát ilyen az, amikor derekasan nekiülnek egy filler epizód megírásának, amikor valami isteni csoda folytán minden összeáll, egy erős és jól megcsavart történet, a némi félelmet és rengeteg feszültséget tartalmazó hangulat, és a csak erre az egy epizódra behozott szereplő egysége. carey mulligan mindig cuki, pozitív, hogy sikerült megszerezni. aztán ott vannak még a moffat-féle kacsintások is, az easter egg és az időutazás bonyolultságának magyarázatai, vagy a végén a paráztatás, hogy a gyerekek soha többé ne tudjanak ránézni egy szoborra se... (illetve, pont fordítva…) (+08.25.)

„john smith wouldn’t want them to fight, never mind the doctor, the john smith i was getting to know.”

minden ember arról álmodozik, hogy különleges lesz az élete, de hogy egy idegen arra vágyjon, hogy átlagos emberi élete legyen, az valószínűleg viszonylag ritka dolog. úgy szeretem, hogy ilyen mélyen tudunk elmerülni mostanság a szomorúságban. mert most is a doktor/johnsmith drámája volt a lényeg, vagy az ifjak beavatása a háború borzalmaiba, és nem az, hogy fejlett szaglószervvel rendelkező lények szerettek volna örök életet (bár az ő történetüket is szépen lezárták egy narrációval). és köszönöm, hogy david tennat megint csavarhatott egyet a karakteren. brilliant! (+08.25.)

„a teacher and a housemaid? impossible.”

a boldog békeidők rusztikus angliájába dobni a doktort? mily' romantikus gondolat, kedveskéim. hát még ha az emlékeit és az extra szívét is elvesszük tőle. tud ő szerelembe esni egy szívvel is. az ember most már komolyan kezdi megsajnálni a folyton hoppon maradó martha-t. ráadásul még vegzálják is a bentlakásos fiúiskolában (britek...), mert színesbőrű, mert londoni, mert az alien-ek már megint erre járnak, és megszállják az embereket... kicsit olyan mesei hatása is volt a dolognak az életre kelt madárijesztőkkel, a piros lufis kislánnyal. (google-öznöm kellett, mert magamtól nem ismertem fel viserys-t, csak tudtam, hogy valahonnan...) (+08.25.)

„burn with me!”

a nyolcadik utas a napfény a halálhajóban...? avagy hogyan csináljunk scifi-horrort egy ifjúsági műsor keretében. mert nincs félelmetesebb, mint amikor megfoghatatlan a gonosz - és egy élő nap igencsak kimeríti ezt a kategóriát. de nem csak emiatt volt csordultig töltve feszültséggel az epizód, hanem a jó öreg idő-visszaszámlálós trükk miatt is, amivel még lehetett fokozni a szokásos futkorászás tempóját. még jó, hogy martha rendre hozza az emberi oldalt, az érzelmeket, különben szétszakadtunk volna a megfeszülésbe. és továbbra is apró lépésekben építik az évad fő gonoszát. gondolom én... (+08.23.)

„i am 76 years old. and i am reborn!”

már évezredek óta megy ez a játék: az ember próbálja kicselezni a halált, az ember elbukik. de mi mást várhattunk volna egy epizódtól, ahol lazarus-nak hívják a heti-rosszfiút... fiatalodás és újjászületés, jól ismert dolgok ezek a doktor számára. persze ő ismeri legjobban a hátulütőit is, legfőképp a magányt. de azt is tudja, hogyan kell stílusosnak lenni, orgonával győzedelmeskedni egy templomban, tornacipőt venni a csokornyakkendő mellé. volt itt pár utalás a múltjára is, amikre még én is kacsintottam, pedig nem láttam a classic who-t (polaritás megfordítása, rejtélyes idegen, aki ismeri a doktor titkait). és végre mark gattis színészi minőségében is felbukkant a show-ban, mondjuk azt nem értem, hogy miért akart ember-skorpió lenni... (+08.23.)

„the dalek-humans. their first blood! go on! baptise them!”

miért ilyen magas ez az empire state building... ez az én emberi gyarlóságom, hogy még képernyőn sem viselem a magasságot, de az a jó, hogy van hibám. hogy emberi leszek. mert ez volt itt a lényeg. hogy mitől leszünk emberek és nem hideg gyilkoló-gépek, azaz dalek-kok. hogy meg lehet-e menteni a parancsuralom alatt élő szegény kocsonyákat, vagy végleg elvesztek. ha ehhez hozzákeverjük a szokásos pörgést, nagyon hatásos kemikáliát kapunk. érdekes adalék, hogy ennyire hangsúlyos a csokilány viszonzatlan vonzalma, és nagy örömömre nem múlik könnyen a rose formájú sebhely sem. (már az előzőnél is akartam írni: vártam, hogy ismerős arcokba is fogok botlani a dara során, de arra nem számítottam, hogy maga peter parker fog szembejönni velem a central park-ban. ja, tényleg! western-hangulat new york közepén, az megvolt...?) (+08.21.)

„it’s the depression, sweetie. your heart might break, but the show goes on, because if it stops, you starve.”

egy sima dalek-os részre számítottam a cím alapján, ezért nagyon meglepődtem, amikor a '30-as években találtam magam. szokás szerint jött is a kamáslis korhangulat. aztán az apró ötletektől eljutottunk a címszereplőkig, akik nem a szokásos mantrákat szajkózták, nem csak simán legyalulni akartak minket, hanem valami új és merész fordult meg a fejecskéjükben (btw, az is tök jó, hogy már találkoztunk ezekkel a lókötőkkel). na, elég a dumából, swingeljünk csak vissza a történethez... (+08.20.)

„children of the motorway.”

ismét egy jó kritika az emberiségnek, ahogy elfogadjuk a körülöttünk lévő világot olyannak, amilyen, nem harcolunk a megváltoztatásáért, inkább beállunk mi is a sorba, türelmesen várva a semmire. a jelenkor motorizációs- és drog-problémái is vastagon benne voltak a szövetben. jó, hogy vissza-visszatérünk bizonyos helyszínekre és korokra, nem csak a kontinuitás miatt, hanem, hogy láthatjuk a változásokat, akár a világban, akár az újra előkerülő karakterekben. megint jól fel tudták fokozni az érzelmi csúcsig, az ember önkéntelenül csapta az öklét a magasba a nagy öröm közepette. aztán ügyesen visszahúztak a személyes drámával. (+08.20.)

„all the world’s a stage.”

a szívem repes drága tündércsillagom, hogy újra a múlt ködébe bámulunk. szemérmetlen szójátékok, szörnyű perszónák, szerelmes shakespeare. bújtatják a közös tudat ősi mondatait, a világ nagy színpadán táncoltatják az eseményeket. ó drága múzsa, segíts, kifogytam a megfelelő szavakból... egyszerű huszonegyedik századiul is írjak, mi? jó kis múltutazás volt ez, ismert brit szupersztárral, űrlény-boszikkal, megfelelően festett korhangulattal. csak azt nem értem, hogy 900 év alatt nem tanulta meg a doktor a női lélek mibenlétét... (+08.19.)

„we’re on the bloody moon!”

hát jól bekezdtek, mit ne mondjak. és nem a körtelefonos nyitányra gondolok, az valami angol specialitás lehet (vö, skins pilot). egy egész kórház a holdra teleportálódik, orrszarvú-űrrendőrség és sok futás, wow. az egész annyira beszippantott ezen az álmos reggelen, mint egy vortex. és már itt szeretnék hálát adni az univerzumnak az új companion-ért, aki intelligens, nem félős és tele van kíváncsisággal. cseppet sem tűnik véletlennek, hogy a doktor kiszemelte magának, hovatovább jól lecsókolta már a kapcsolat elején. muszáj egy klasszikussal zárni: this is a beginning of a beautiful friendship. (+08.19.)