soroló

„i’m going to need verbal confirmation that you’re grasping the details of this agreement!”

sam esmail ismét megmutatta a zene erejét, nagyon szépen aláhúzta a dalokkal a jeleneteket, tempót és érzelmeket adott hozzá velük a nagy egészhez -legyen szó a sorozathoz írt score-ról, az m83 albumnyitó intrójáról vagy egy nancy sinatra klasszikus mandarin változatáról... de a vágóollót is hasonlóan magabiztosan tartja a kezében, elsőre nagyon fura ötletnek tűnt, hogy elliot-ék idegtépő helyzetét párhuzamosan vágja angela nagy titkának felfedésével, de aztán baromi jól elkezdett működni ez a párhuzamosság, hogy egyszerre aggódsz és szakad meg a szíved... az is feltűnő volt, hogy az epizód ezen szakaszában otthagytuk a nyüzsgő várost, vidékre költöztetve a jeleneteket. a pajta körüli véres események különösen hatásosak voltak, bobby cannavale megint bizonyíthatta, hogy ezeket a túlzó szerepeket ő tudja jelenleg a legjobban játszani hollywood-ban... az utolsó percekre a vidék ellensúlyaként visszatértünk newyork-ba, hogy egy kicsit megmártózzunk az ember-tömegekbe... elliot tettei miatt tényleg azt érezte az ember, hogy lezártunk egy korszakot a sorozat életében -viszont volt egy lelki aspektus, ami egy új fejezetet nyithat: hősünk megbékélt mr.robot-tal, így együtt talán erősebbek lehetnek, amikor újra fel kell venni a harcot a világ ellen... (#12.14.)

vannak olyan sorozat-évadok, amik agresszíven letámadnak, követelik, hogy nézd őket -és vannak olyanok, amik alattomosan kúsznak a tudatalattidba, fokozatosan átvéve a hatalmat feletted... korrektnek éreztem idén a sorozat kezdését, de nem jött az a nyomást, hogy azonnal nézni akarnám, amint elérhetővé váltak az epizódok -sokkal inkább hétről-hétre győzött meg, amikor sorra érkeztek a bitang erős részek. hol a körítés volt különleges, hol a feszültség rúgta ki a tévé oldalát, hol az érzelmeivel tudott magával ragadni. és a végére nagyon szépen összeállt az egész, magas minőségen zakatolva végig... szerencsére sam esmail-ék nem csontosodtak bele a korábbi rutinjaikba, mernek kísérletezni, akár azzal, hogy hátrébb vonják egy kicsit elliot-ot, hogy más (mr.robot-i) szemszögből is láthassuk az eseményeket, és jól állt az évadnak ez a nyitottabb szemlélet. és az sem ártott, hogy vizuálisan is képesek voltak még feljebb emelni a lécet -szerintem a vágatlan(nak tűnő) epizód bevállalós tökösségét még hosszú ideig emlegetni fogjuk...

„if you truly want to end them, eliminating e coin is the only way.”

köszönjük meg mindig hangosan az íróknak, ha intelligensnek néznek minket, mert akkor máskor is okosan fogják kezelni az időt a sorozataikban, úgy, hogy feltételezik rólunk, hogy mindenféle szájbarágó nélkül is érteni fogjuk, hogy melyik jelenet mikor játszódik. szóval köszönjük szépen! elég volt a passzivitásból, félre kell rakni az egót, és cselekedni kell gyorsan, amíg még visszafordíthatóak a folyamatok -úgyhogy az alderson tesók veszélyes műveletekbe bonyolódnak -igaz elliot-nak ehhez csak egy laptopra van szüksége, addig darlene-nek a fürgén pörgő nyelvét is be kell vetnie... valamiért mindig van bennem egy egészséges perverzió, amikor két csaj összehozása kerül a fókuszba, és tudtam értékelni, hogy a hölgyek ki tudtak szakadni kicsit az fbi-os világvége hangulatból -még akkor is, ha ismertük darlene hátsó szándékait a csábítással... egy a sorozatban eddig ritkán előforduló pillanatot is belecsempésztek a részbe: szimpatizáltunk egy pillanatra mr.robot-tal -leginkább azért, mert az evil corp főnök még nála is nagyobb seggfejnek tűnt, ahogy megalázta a két beszélgetőpartnerét... (#12.08.)

„it’s about how one mistake can change the world.”

már a nyitánytól kezdve utalás-cunamival bombázott minket ma sam esmail, a ’shallow grave’ plakát egyből feltűnt a mozi előterében, aztán kiderült, hogy a progresszív gondolkozású apa pont erre a korhatáros angol thriller-re akarja vinni a kicsi elliot-ot, és nem a szintén plakát formájában ott virító babe-re... aztán tisztáztuk a sorozat pontos idővonalát azzal, hogy a jelenben nagy moziünnepélyt tartottak marty mcfly érkezésének alkalmából (extra segítségként ott volt a ’martian’ is (a kiváló matt damon-nal) a back to the future maraton mellett)... a sok pörgés és negatív örvény után jól esett egy ilyen csendes és elmélkedős epizód, és nagyon is ráfért elliot-ra ez a lelki utazás, ahol a búbánat-túra után magára akarta venni a világ összes terhét, és kitörölni magát az univerzumból. klasszikus filmes módszer, hogy ilyenkor kell küldeni a padlón lévő hős mellé egy idegesítő karaktert, aki a folytonos beszéddel kizökkenti őt az apátiából -de szerencsére az átlagnál talán jobban működött most itt a kissrác, akit teljesen más gátak kötnek gúzsba, mint elliot-ot, mégis egymásra tudtak hangolódni. olyan jól felemelkedtük a végén a letargiából, hogy olyat éreztük a sorozat szövetében, amit már régóta nem: reményt... (szomorú látni egy muszlim alkotónál azt a mondatot, hogy amerikában mindenért a muszlimokat hibáztatják...) (#12.02.)

„you had to destroy so much. why?”

hát ez sem mondanám egy életvidám epizódnak... mert persze a világ sokkban van amerika legnagyobb terror-támadása után, és ami még fontosabb, a főszereplőink is komoly hatás alá kerültek... elliot a pszichológus-nénihez szaladt, ahol egy igen hatásos jelenetben elveszítette a külvilágot, mert üvöltve tört a felszínre mr.robot, aki nem érti, hogy az ő csodás tervét hogy fordíthatták ki erre a szörnyszülöttre, ami többezer ember életét követelte (az már egy másik érdekes kérdés, hogy még egy ilyen tragédia sem rázta meg a tehetősebb réteget, akik akkor is partiznak, amikor (szó szerint) ég a ház)... szintén megbánta a részvételét a sötét eseményekben angela, akit most tényleg igazán meg tudtunk sajnálni, ahogy azt bizonygatta magának, hogy minden visszafordítható... és tyler is megkapta a végső késdöfést a szívébe, amikor az fbi-os köcsög szívtelenül elé-dobta az információkat a családjáról... még szegény hacker-eink sem jártak jól, mert csupán azért kellett visszatérniük a show-ba, hogy a dark army koloncként odadobja őket a töketlen fbi-osoknak (kár hogy a párhuzamos vágás nem tudott hatni rám, mert annyiszor játszották már el ezt a trükköt a sorozatokban, hogy pontosan tudtam, hogy mi fog történni, amikor a kommandósok kinyitják az ajtót)... (ugye nem kell mondanom, hogy a nyomasztó hangulathoz a zene is milyen sokat hozzátett, és az is nagyon tetszett, amikor a kihallgatóban a kamera kikapcsolásával a zene is elhallgatott.) (#11.23.)

„am i forever in limbo, not knowing which side i’m really on?”

sam esmail egy klasszikus fogáshoz nyúlt, hogy végig magas szinten tartsa a feszültséget az epizódban: végigpumpáltatta a zeneszerzővel az egész 45 percet... na jó, nem az egészet, mert egy szomorú kezdéssel építettünk empátiát angela felé, mielőtt belevetettük volna magunkat a jelen események sűrűjébe... persze volt még egy ügyes készítői húzás, amitől még inkább meg tudtuk számolni az összes szívdobbanásunkat a mellkasunkban -hogy mindenkivel izgalmas dolgok történtek, és ide/oda ugrálva próbáltunk nem aggódni értük... a múltkori glitch-esedés is baromi jól volt újra (és újra) használva, sőt, a rendezői munka segítette igazán elő, hogy szurkoljunk elliot-nak, hogy legyőzze a rajta uralkodni próbáló mr.robot-ot (igaz ez még akkor is, ha az én ízlésemnek már túl volt húzva, ahogy elliot mindenhez odacsapja magát a tudatában zajló csata kivetüléseként)... és az a durva egyébként, hogy utólag belegondolva olyan ártatlan jelenetek is hihetetlenül sok feszültséggel teltek meg, mint mikor az fbi-os néni csak felmérte a terepet az étteremben -és itt érződik igazán a zene igazi hatalma... (#11.16.)

„attention, all e corp employees, this is an emergency. please stay on your floor.”

oh, mondom, milyen szép vágatlan jelenettel kezdtük a liftben, aztán meg egyből egy tracking shot, hmm, szeretem az ilyen folyékonyan suhanó kamera-kezelést, bazdmeg, ebben a részben nem lesz egyetlen látható vágás sem, ha ezt végigviszi sem esmail, az ujjaimat nyalogatva fogom emelgetni a kalapomat, és megcsinálta, bravó, bravó, bravó... és az a jó, hogy a gimmick egy idő után nem tolakodott a szem elé, nem kereste mániákusan az ember a rejtett vágásokat, hanem csak sodródott az operatőrökkel együtt -meg persze azzal az egyre növekvő feszültséggel, amit kiszolgált ez a remek rendezés. mert elliot paranoiája ragadós volt, tényleg lehetett aggódni azért, hogy kijut-e az épületből -angela-ért a szerepe és személyisége miatt kevésbé tudunk szorítani, de köré meg gyönyörűen teremtették meg a káoszt, így nála sem volt gond azzal, hogy emelkedő pulzussal üljük végig azokat a perceket, amíg tapadt rá a kamera... (tök jó látni egy sorozatban, hogy az alkotók szabadon kísérletezhetnek bármilyen formulával -azt meg főleg, ha a merész próbálkozásokat siker koronázza.) (#11.09.)

„it’s game over for me. i may have immunity, but i’m gonna lose my brother.”

valahol meg tudom érteni, hogy egyesek számára idegesítő darlene a folytonos szigorú ábrázatával, jellegzetes nyikorgó hangjával és a gyakori dühkitöréseivel, de szerintem egy izgalmas karakter, akivel mostanság nem foglalkoztunk eleget... pedig érdekes nézni a gyötrődését, ahogy próbál szabadulni az fbi pórázáról, ahogy tehetetlenül nézni a bátyja kettős természetét, és ahogy rohadtul menekülne már ebből az egész kényelmetlen szituból (csak 700 dolcsira van szüksége, és már jöhet is budapestre)... fura, hogy nem egy elliot-tal közös jelenete tetszett leginkább, hanem az fbi-os csajjal közös kocsmázása, mert hiába beszéltek lényegtelennek tűnő dolgokról, ott feszült az összes düh és elkeseredettség a bárpult körül... sokáig úgy tűnt, hogy a hasadt elme egyik felével találkozhatunk csak az epizódban, de aztán mr.robot is beköszönt egy kicsit, hogy biztos, hogy haladjon előre a(z elég romboló hatásúnak tűnő) projektje (vizuálisan baromi jól megoldotta sam esmail, amikor egy dühösebb pillanatban glitch-cselni kezdett a mr.hyde alteregó, és felbukkant elliot)... (#11.02.)

„if you pull the right strings, a puppet will dance any way you desire.”

mivel a kezdetektől elliot a (megbízhatatlan) narrátorunk, ezért meglepő volt egy olyan epizódot látni, ami arra hivatott, hogy kitöltse azokat a fehér foltokat, amikről hősünk nem tudhatott vagy nem beszélt -azaz alattomos módon az évad harmadik részében kaptunk egy flashback-epizódot... de azon túl is, hogy megmagyaráztak pár dolgot az előző évadokból, elég ötletesen fűzték ezeknek a mellék-sztoriknak a szálait a nagy egészhez, szépen illesztették be bobby cannavale karakterét az összes eddigi kulcs-helyre, és egyébként is, tyler a hiányával tüntetett tavaly majdnem az egész évad során, nem baj az, hogy most majd’ egy egész epizódot eltöltöttünk vele... mert láthattuk azt, hogy miképp törik meg, miképp csúszik a kétségbeesésből a megszállottságba... de volt még egy jelenet, ami új megvilágításba helyezte nem csak a sorozatot, de a világpolitika nagy egészét is -mert az ember még mindig magyarázatot keres arra a hihetetlen tényre, hogy donald trump az egyesült államok elnöke, és most kaptunk ehhez egy erős kulcsot: egy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező egyén benne látta meg azt a bábot, akit a legkönnyebben manipulálhat... (#10.28.)

„maybe i fucked up an already fucked-up world, but i’m fixing it now, hitting ’undo’.”

a sorozat kifacsart baljós világában furcsa volt érezni némi optimizmust, vagy mi-a-fene volt az, amit az első tíz perc repetitívsége sugárzott a lelkesen világot védő elliot-tal, az emoji-fejű emberekkel, meg a nyolcvanas évekből importált inxs-szel (btw, nem ez volt az egyetlen alkalom az epizódban, amikor a korszak zenei anyagához nyúltak a music supervisor-ök, ezt is valami jelnek kéne vennünk?)... persze illékony ez a viszonylagos nyugalmi állapot, mert a mindennapok rutinja mellett a magány szétszakítja belülről elliot-ot, és persze minden erőfeszítése ellenére mr.robot ki-kitör belőle -legtöbbször elég nyugtalanító formában (és persze baromi ügyesen játszanak össze ezekhez a jelenetekhez remi malek és christian slater). a pszichológus-néninek is sikerült előcsalogatni a gonosz ént, ám az még érdekesebb volt, hogy elliot leásott magában a gyerekkoráig, és ezt képes volt megosztani a terápiáján is... történt egy szomorú haláleset is az epizódban, ami sajnos csak egy pillanatra tudott sokkolni, egyéb reakciókat nem váltott ki belőlem, mert sosem kötődtem igazán a karakterhez (a boncolásos skalpolást viszont köszönjük szépen, de nem kell mindent ilyen plasztikusan mutatni)... (#10.19.)

„i am not going to get rid of the invisible hand. turned it into a fist that punched us in the dick.”

huh, jó sok mindennel kellett felzárkóznunk, mert képtelenség ennyi infót az eszünkben tartani -főleg ha az hajlamos kikapcsolni néhány kellemetlen pillanatban... de a villámgyorsra vágott previously akár arra is felkészíthetett, amikor elliot egy hatásos kirohanást intézett a korhadó társadalmunk és annak vezetői ellen, miközben gyorsan rohantak el a képek mellette (köztük -nem túl hízelgő módon- a dicstelen miniszterelnökünk fotójával, miközben az alkalmatlanságról szóltak a mondatok)... mert van amikor elliot a régi harcias önmaga tud lenni, aki a harciassága ellenére nem akarja romba dönteni a gazdaságot (és vele a világot) -azonban az előző évad végi veszélyhelyzet (és vérveszteség) nem tüntette el azt az énjét sem, aki minden galádságra hajlandó. és nem mellesleg mr.robot alakjában tetszeleg... érdekes volt a szemszög-váltás, hogy most christian slater-t láthattuk, ahogy elliot bőrébe bújva tevékenykedik, nem pedig csak a háttérben áll, és vitatkozik a másik énjével... angela-t továbbra is nehéz bármelyik oldalra is billenteni, mert jelenleg úgy tűnik, mintha mindenkinek segítene közelebb jutni a céljához -viszont a saját céljával kapcsolatban teljesen felcsigázott: mi az hogy van lehetőség átírni a múltat...? (jól hallottam, hogy a főcímnél emmy rossum (gy.k.: sam esmail felesége) énekelt? btw, a zene-használattal idén sem lesz gond, a nyomasztó score mellett ötletesen lett keverve a képek alá egy daft punk szám is.) (azért a visszafejlődött, seftelő és verekedő társadalom képe elég riasztó volt az elsötétült utcák félhomályában...) (#10.12.)

„make me understand...”

hmm, én szeretem, amikor bevisznek az erdőbe, és ott hagyják, hogy eltévedjek... mert ugyan érdeklődve vártam, hogy a furgon hátuljában vajon hova viszik angela-t (a szokásos szokatlan kameraszögekkel felvéve az egész utat), de arra nem számítottam, hogy egy david lynch ihlette epizód közepére lyukadunk ki, ahol az ember el tud veszni az apró részetekben (commodore-ról feltett kérdések??), és az a tény, hogy nem ért semmit, az nem felbosszantja, hanem pont hogy élvezettel tölti el... nem is tudom, hogy miért van az, hogy én ennyire szeretek elveszni az ilyen rejtély-nehéz történetekben, hogy szeretem átfolyatni magamon a hangulatukat, de általában működnek nálam a mások által csak ’bölcsész lila köd’-nek titulált porhintések... de ne mondja nekem senki, hogy nem hatásosak ezek a felépítmények, most például kellett az addig gyűjtögetett összes bizonytalanságunk, hogy igazán üssön a vég-játszma. mert rég elérték már azt, hogy ne higgyünk el semmit elliot körül. de a másik véglet is igaz, azaz minden feltételezésünket igaznak tudjuk vélni, mert könnyen lehet, hogy minden csak képzelődés, hogy mindenki csak egy hasadt elme képzeletében létezik. így teljesen nyitottá vált a fő drámai jelenet -maximum csak az billenthette el a mérleget, hogy a dráma-irodalom nagyjai óta tudjuk, hogy egy színen lévő fegyvernek el kell sülnie... (szeretem a sorozat tempójában ezt a visszafogott rohanást -például az fbi-os nénit sem csak arra használják, hogy drámaian megmutassa darlene-nek, hogy mennyire előrehaladott állapotban is van a nyomozás, de például kapott egy csöndes jelenetet is, amiben a modern ember magányosságát képezik le a segítségével a mozgókép nyelvére, és abban is jól működik...) ($$09.25.)

bármennyire vágyom rá, hogy meglegyen a tehetségem ahhoz, hogy igazi alkotó váljék belőlem, azért valahol rettegek is attól a gondolattól, hogy ki kéne adnom az alkotásomat a kezemből. szegény sam esmail is kapott hideget/meleget idén a sorozata második évadáért, és most úgy érzem, hogy (vele együtt-érző) nagy tisztelőjeként meg kell védenem őt. pedig valahol megértem a csalódott embereket, mármint azt, hogy túl nagy volt a buzz tavaly a sorozat körül, túl nagyot robbantott a csavaros történet-vezetésével, a megkapó vizualitásával, az alattomos gyomrosaival, túl hamar került kult-státuszba -így a nézők többsége nehezen tudta elfogadni, hogy a művészeti koncepció alapján idén kicsit más lett az irány, hogy behúztuk a kéziféket, hogy rászántuk az időt nem csak elliot-ra, de a mellék-karakterekre is. és igazából ez csak azért volt furcsa, mert szándékosan passzivitásra kárhoztatta a főhősét az évad első felében, de teljesen logikus lépés volt ez, főleg miután kiderült a nagy csavar (ejj, de bánom, hogy az internet szorgos népe hamar megneszelte, hogy mire megy ki a játék...)... és az a baj, hogy az ember nehezen viseli, hogy egy másfajta hatás-mechanizmussal kezd működni valami, és persze én is éreztem, hogy nem üt meg annyira, mint tavaly, de ennek ellenére végig imádtam, ahogy a bőröm alá mászik. viszont azt senki sem veheti el mr.esmail-tól, hogy az esetlegesen megkérdőjelezhető írói döntéseit nagyon erős rendezői koncepcióval kompenzálta...

„no one in the world uses fax anymore except cops.”

srácok, srácok, nem szép dolog így játszani velünk... bár mondhatnám azt, hogy szintet léptünk az elliot-tal való kapcsolatban, mert a rész közepén egyszercsak interaktív játékra invitált bennünket, hogy segítsünk neki megoldani egy rejtélyt, és hagyományosan a sorozatokban nem szokás ennyire bevonni a nézőt. bár lehet, hogy ez a játékosság azért is kellett, hogy ne fojtson meg a feszültség, ami egyébként jellemezte az epizódot -és ezt leginkább a fortyogó zenével érték el, ami hullámzott és fokozódott, és tolakodott egyre előre, míg végképp maga alá nem temetett... de azért vannak egyéb rendezői trükkök is sam esmail tarsolyában -például, hogy nem csak az operatőrét válogatta meg gondosan, de a vágóját is... mert simán lehetett volna külön jelenet, amikor darlene elmeséli egy gyerekkori traumatikus élményét, valamint hogy elliot hacker-kedik egy kicsit (számomra megint tök hitelesen), hogy göngyölítse a potenciálisan halott svéd szálát, de sokkal hatásosabb volt így, hogy párhuzamosan volt vágva a két szál. de egyéb apróságokkal is tudtak az idegeinken táncolni -például egy csodás ruhában feszítő, sejtelmesen mosolygó nő is tud fenyegető lenni, és még csak a kanapéról sem kell felkelnie... de persze a leggonoszabb húzásuk az volt, hogy a végén nem voltak képesek közelebb vinni azt a kurva kamerát... (hmmm, angela feladta volna a harcot? remélem nem.) ($$09.12.)

„a fresh start. restored connections.”

kicsit sajnálom, hogy nem használnak a sorozatokban több depeche mode számot, mert ahogy itt is tapasztalható volt, nagyon tudnak működni a mozgóképek mellé... kicsit visszafele tekingettünk, hogy összerakjuk a kirakós utolsó darabkáit, hogy hogyan is került elliot-ra a narancssárga ruha, és hogyan került elő a beszélgetések folyamán rendre a seinfeld... aztán visszatértünk a jelenbe, ahol már nincs elmaszkolva az igazság, igaz ettől még nem mondanám, hogy hősünk körül minden rendben van -és ezt egész ügyesen ábrázolta sam esmail, ahogy apró glitch-ekben váltakozott elliot és mr.robot (és erre még rá is játszott a ki-kimaradozó áram-problémával, azaz a villódzó fényekkel is). eddig azért jól elkülöníthető volt a két tudat-állapot, úgyhogy érdekes lesz nézni, amikor összefolyik a kettő... és a memóriájával sincs minden rendben a srácnak, lesz még ilyen meglepetés, mint ami most is eljött a dark army kapcsán... ha már a kínai vonalnál tartunk, izé, bd wong női alakban guggolva lehugyoz egy sírt, majd tökéletesre szabott öltönyben fenyegeti az evilcorp főnökét, wtf...? sok nyársat tartanak a tűzben így a finálé felé fordulva, reméljük érezhető lesz majd, hogy összeáll az évad egy nagy egésszé. ($$09.03.)

„i have taken down your company, taken over your home, and now, i have you.”

miután múlt héten megvolt a nagy leleplezés, teljesen logikus, hogy most egy egész részen át hanyagoljuk elliot-ot... azért annyira ez nem tűnik vészesen nagy problémának, mert a hacker-csapat is kellően érdekes -főleg most, amikor eluralkodott rajtuk a paranoia... és szépen építették fel esmail-ék a feszültséget, flashback-ben találkoztunk először a srácokkal, aztán jöhetett egy fbi elleni hack meg némi fsociaty-skodás. de aztán elkövették a legnagyobb hibát, amibe egy hacker beleeshet -gondatlanok lettek, és ezért komoly árat kellett fizetniük... biztos vagyok benne, hogy sokakat zavarhat carly chaikin faarca, amiről sokszor nehéz érzelmeket leolvasni, de most szerintem jól közvetítette az érzéseit, amik odáig vezették, hogy elvegyen egy életet. vagy többet is...? mert bizony nem csak a srácok/lányok fejében fészkelte be magát a paranoia, hanem ténylegesen gyülekeznek az ellenségek a bejárati ajtó előtt. és sem az fbi, sem a dark army nem fog leállni... (angela-nak megint fura szerep jutott, viszont az éneklős rész csodálatosan volt vágva a másik szállal.) (btw, jó volt látni a kendős lány magánéletét is.) ($$08.28.)

„when you see a good move, look for a better one.”

azon gondolkozom, hogy ha nem futok bele a neten a most megvalósult nagy csavar elméletébe, akkor magamtól is rájöttem-e volna erre a fordulatra. az biztos, hogy sok jel kiszúrta volna a szememet, például ezek az olcsó kosárpályák az amerikai mozgóképen teljesen összefonódtak a börtön-udvarokkal, de a közös étkezések is lehettek volna gyanúsak. és bár nem vagyok letaglózva, hogy már részek óta sejtettem, hogy elliot nem fejti ki nekünk az évad eleje óta a teljes igazságot, azért most megint ünnepélyesen megfogadnám, hogy semmit sem olvasok el az elmélkedősebb sorozatoknál előre, mert mindig akad valaki, aki ráhibázik a készítők gondolkozására... oké, elliot-tal kicsit tisztult a kép, már csak az hiányzik, hogy angela motivációit jobban megértsük, mert gyanítom, hogy nem csak egy sima bosszúra készül az evil corp ellen. de az a jó ebben a sorozatban, hogy az embernek eszében sincs sürgetnie, mindig szívesen várja ki az időt, mire az összes kulcsot a kezünkbe adja. de egyébként is, várakozás közben lehet gyönyörű aszimmetrikus képeket nézegetni, és sokszor már ennyi is elég... ($$08.20.)

„eyes on the road in front of you.”

azt hiszem megvan a zsinórmérték, ha valaki tökéletesen akarná megidézi a kilencvenes éveket... minden hibátlan volt a nyitó sitcom-betétben, a gusztustalan zene, a baromira látszó háttérvetítés, az indokolatlan röhögések, és még alf is bekukkantott... és egy újranézéskor biztos lehet majd elemezni a szimbolizmusát, most elsőre csak a nyilvánvaló utalások tűntek fel... (és persze christian slater-nek baromi jól megy ez a humorosabb oldal.) a vigyorgós kezdés után félreraktuk elliot-ot lábadozni a múltkori agyonverés után, és csak a végén került újra elő egy hangulatos és a maga módján drámai flashback-ben. a kettő közötti időt az fbi hack-elésével töltöttük, ami részben azért volt jó, mert a klasszikus hesit-elemeket használta fel (úgymint: felkészülés az akcióra, problémák a megvalósításnál, fülesen érkező segítség-nyújtás), másrészt azért, mert sam esmail arcba-mászó kézi-kamerát használt végig angela körül, ezzel hozva erős feszültséget a jelenetbe. és bár a cliffhanger gonosz volt, azért örülök, hogy az fbi-os hölgyet erre a hacker-einkkel szálra közös terelték most. ($$08.14.)

„everyone has their own if/then conditional programming, a situation where if certain conditions are met, then a logic bomb detonates. everything blows up in your face.”

amikor a forgatás előtt kiderült, hogy sam esmail fogja dirigálni az összes epizódot, akkor azért tartottam attól, hogy nem lesz képes olyan innovációt belevinni, mint az írásba, de szerencsére tévedtem, láthatóan felnőtt a feladathoz. és igazából apróságokkal győz meg -mint mikor elliot sötét tetteihez sötét hátteret alkalmaz, aztán egy pillanatra leleplezi, hogy igazából nappal vagyunk, csak hősünk látja maga körül sötéten a világot; vagy mondjuk amikor a kosárpálya mellé berak teljesen indokolatlanul egy lányt, aki egy tüzet bámul; vagy ahogy vágás nélkül levezényli a lövöldözős jelenetet. mert bizony a végére sokkoló módon tempót váltottunk, erősen betüremkedett a fizikai erőszak a sorozat szövetébe. pedig előtte sem volt gond a feszültséggel, mert elég veszélyesnek tűnik ez az fbi elleni támadás, főleg, hogy már a szöszit is bevonták az akcióba. egyébként örülök, hogy angela emberi oldala került előtérbe újra, nehéz volt szeretni az előző részekben látott hidegebb verzióját. de ügyesen megoldották azt is, hogy többet megtudjunk az új fbi-os szereplőnkről is úgy, hogy eközben a rejtélyes kínai miniszterünk is épüljön mellette. ($$08.08.)

„this is definitely the root of all our psychological dysfunction.”

elég volt egyetlen apróságra fókuszálni (elliot egy cédére archiválja a munkáját), hogy egyből levágjuk, hogy flashback-et látunk -szeretem az ilyen intelligens megoldásokat... egyébként egy egész epizódon át el tudtam volna nézni, hogy darlene-nal kapcsolatot építenek egy szobában -miközben betépnek, beteg művészfilmet néznek és felvázolják a jövőre vonatkozó terveiket... óh a jövő... a jövő fontos szerepet játszott az egész epizódban, egy érzelmes, és a sorozat hangnemétől erősen elütő jelenetben láthattuk hősünk idealizált jövőképét, ahol mindenki boldog, aki csak fontos a számára, és közben vidáman dőlnek le az épületek a háttérben... mintha esélye is lenne bárkinek is a boldog életre... szép metaforát sikerült alkotni a nagy sakk-játszmával, ami után talán már elliot is belátta, hogy értelmetlen harcolni az énje egy fontos darabjával, mert úgysem győzheti le -kénytelen lesz együtt élni mr.robot-tal. és kénytelen lesz újra billentyűzet elé ülni, ha csak egy kis darabot is meg akar menteni abból a szép álomképből... (az internet egy olyan aknamező, ahol ha nem vigyáz az ember, akkor könnyen elméletek robbanhatnak az arcába a töprengős sorozatok kapcsán -és persze a robot környékén számtalan ilyen kering, én is szembetalálkoztam eggyel, amit akkor könnyedén elhessegettem magamtól, ma viszont önkénytelenül is elkezdtem figyelni a jeleket, mert akár még igaz is lehet. és akkor szomorú leszek, mert nem a sorozat vezetett rá a megoldásra, csak valami hülye punk egy monitor mögül...) (ugye nem kell mondanom, hogy 8 percet leforgattak (a) ’the careful massacre of the bourgeoisie' című fikciós horror-filmből az epizód kedvéért...) ($$07.31.)

„an internal fatal error is hard to recover from.”

már előre látom, hogy sokan azért fognak panaszkodni, hogy nem halad előre a történet, pedig igenis fontos az, hogy eliot-tal kibogozzuk az összes bug-ot a lelki kódjából, hogy végigcsússzunk vele ezen az úton. mert be kell látnia, hogy nem az a cél, hogy eltüntesse az életéből mr.robot-ot, hanem hogy megtanuljon együtt élni vele. de most még ettől messze vagyunk, még csak most koppant a fejünk a szarral teli medence alján. gusztustalanul fogalmazok...? hát a sorozat tett róla, hogy keményen gondolkozzak, ha máskor nem, hát a beton-színű hányásnál biztosan... mind sam esmail, mind rami malek maximálisan odatette magát ezen az utazáson, durva volt az alvás-megvonásos boldog időszak is, mart a vallás elleni kifakadás, és az összes képi glich is mind azt szolgálta, hogy átadják nekünk ennek az állapotnak az utolsó stádiumát. amikor a szervezet elér a kritikus pontra... egyébként az sem teljesen igaz, hogy a történet megállt volna, hogy bevárja eliot elméjét, mert a rész végére elkezdtek összébb húzódni a szálak, köszönhetően az új fbi-os hölgynek, aki minden különcsége és magának-valósága ellenére nekem kifejezetten szimpatikus (és szép kanyart is írtunk le a hangulatos coney island-i kezdéstől vissza a játékteremig, nem elfelejtkezve a hacker-csapat többi tagjáról sem). ($$07.23.)

„today started just like yesterday and the day before that and the day before that and every day for the last month, a loop, my perfectly constructed loop.”

mi történik, miután győztek a hackerek? egyáltalán győzelemnek lehet-e nevezni azt, hogy féltérdre kényszerültek a bankok, de meg nem törtek. a kormány a helyén, a kisember ugyanúgy szív, mint eddig, ha nem jobban. egy vezető kéne a nagy anarchista mozgalom élére, de ki lenne az? darlene próbálkozik, de hiába mond gyújtó hatású beszédet, azért igazán nincs erő a tetteiben. akik arra lennének hivatottak, hogy vezetőkké váljanak, azok eltűntek a világ szeme elől. mr.wellick ki tudja merre jár, elliot meg csak egy dologra tud koncentrálni: hogy kiűzze magából mr.robot-ot... szabálytalan sorozat, szabályos évadkezdéssel. kellett a dupla premier, mert így volt hely mindenkire, hogy megnézzük, hol tartanak a nagy bumm után. hogy ki hogyan próbálja kézben tartani az életét, mert még nem jött rá a sok botor, hogy a kontroll csak illúzió. főleg hősünk küzd ez ellen, radikálisan, megvonva magától a veszélyes számítógépeket, monoton loop-ban élve az életét, fokozatosan beleőrülve a küzdelembe... és persze ez pont olyan kényelmetlenül van ábrázolva mint eddig, szándékosan gonosz módon sam esmail mindig kizökkent minket, az aszimetrikus képeivel, az oda-nem-illő zene-választásaival, és a fejünkbe ültetett legfőbb kérdéssel: bízhatunk abban, amit elliot mond...? ($$07.18.)

„we’re finally awake!”

sam esmail nem bírja ki, hogy ne zavarja össze épp annyira az agyunkat, mint a főhőséét. nem mutatja meg a várva várt nagy eseményt, inkább ugrik három napot és titkolózik -mert megteheti, hisz’ jól fel van építve elliot betegsége és az ezzel járó zavarok. de legalább azt megmutatja, hogy milyen következményekkel járna egy ilyen méretű összeomlás, hogy hogyan reagálnának a puccos öltönyökbe bújt fejesek és az adóságtól nyögő egyszerű népek. és riasztóan valóságos az egész, amin még erősítenek is azzal, hogy igazi ország-vezetőkről vágnak be igazi dokumentum-képeket (nem beszélve az olyan apróságokról, mint az ashley madison-botrány emlegetése, ami mintegy másfél hetes valódi hír). de nem is baj, hogy ezzel közelítenek a valósághoz, mert a mindent behálózó globális vállalattal úgyis elemelték kicsit a történetet. a hallucinációkról már nem is beszélve... (amikor kiderült, hogy a valósággal való túlságos hasonlatosság miatt tolják el egy héttel a finálét, akkor kicsit ambivalens érzések kerítették hatalmukba az embert, mert várná, hogy láthassa a finálét, ugyanakkor meg is érti, hogy nem akar egy tévétársaság kegyeletsértő lenni. most látva az ominózus jelenetet, kicsit érintőlegesnek érzem a kapcsolódást, de eszembe sincs háborogni, hogy miért nem láthattam egy hete a részt.) ($09.04.)

a monotonitásban a friss levegő baromira üdítően tud hatni. a semmiből jött ez a sorozat, így talán erőteljesebben tudta bevinni a gyomrosait. mert haver, igencsak megsorozott... már az elején meg tudtak fogni a különleges narrációval, az egyedi hangulattal, a szuggesztív főszereplővel, és a rejtélyességgel. aztán ahogy egyre bonyolódtunk bele a társadalmi harcba, úgy vonzott be még inkább magába. aztán először lelkileg facsartak ki, majd utána dobták az agyunkat is... rég volt már, amikor sorozat ennyire meg tudott lepni, még úgy is, hogy bevallottan nem is akart ilyen nagyot szólni a csavar, mert csak beváltották azokat a jeleket, amiket előtte bőszen mutogattak nekünk. és az a vicces, hogy úgy tudtak eredetiek lenni, hogy közben nagy kalapemeléseket tettek korábbi jelentős alkotásokra (tök jó, hogy fincher köpenyéből már ilyen alkotók bújnak ki). hmmm, még ha akarnék sem tudnék belekötni, ha valami ennyire tudatosan van összerakva írásilag, rendezésileg, színészileg, mondanivalóilag, annak én is csak kalapot tudok emelni: nagyontetszett. (sam esmail-t azért most utálom egy kicsit, mert nem elég, hogy ennyire tehetséges író/rendező, de még el is jegyezte a napokban emmy rossum-ot. igazságtalan az élet...)

„timecop or stargate?”

amikor elliot azt üvölti, hogy ’válaszokat akarok!’, akkor igazából a nézők hangját hallod. pedig a megoldás ott volt végig előttünk, csak maximum nem akartuk elfogadni. de az a jó, hogy sam esmail-ban van annyi önreflexió, hogy ezt ki is mondatja hősével („ti tudtátok?”), majd az utolsó jelenet alá a pixies ’where’s my mind’-jának egy-szál zongorás verzióját keveri, aminél elegánsabb utalást nem tudnék elképzelni a nagy elődre. de egyébként simán kinézem belőle, hogy az évadzáróban megint csavar egyet ezen az őrületen. miközben elliot zavart utazását néztük, addig az evil corp-ban sem tétlenkedtek. azt látták a legjobbnak, ha eltávolítják a sima modorú ámde sötét lelkű svédet, nem is sejtve, hogy ezzel milyen erős szövetséget kovácsolnak önmaguk ellen. de biztos, hogy a szöszi megkörnyékezése is fordítva fog elsülni. szóval itt tartunk most -ott az ujjunk az enter felett, és alig várjuk, összeálljon szépen a program -és megmeneküljön a világ... ($08.24.)

„we’re all living in each other’s paranoia.”

minden csak elterelés volt... mármint az, hogy a hackeléssel foglalkozunk ma, hogy megejtődik a nagy találkozás a rejtélyes keleti hackerrel (db wong női ruhában, wtf?), mert igazából a rész végi mindfuck-cunamit akarták nekünk átnyújtani kedvesen -nem igaz...? szóval, ha eddig összezavarták a nézőket az apró jelekkel, írói és rendezői trükkökkel, akkor most végképp belöktek minket a semmit-sem-értés nagyon mély gödrébe, és röhögve ránk csapták az ajtót. néhány perc, és már fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda. azt hiszem, ennél jobban nem lehetett volna felfokozni az érdeklődést az utolsó két részre... (ha már emlegettem a trükköket, az aszimmetria mellé ma betársult a tolakodó operatőr, akit semmi más nem érdekel, mint az adott karakter arca, és ez baromi frusztráló tud lenni, hogy nem veszi le róla a képet. valamint gyanúsan sok klasszikus művészet bukkant ma fel, zenék és festmények. tök jó, most már mindenben apró jeleket keresek, azt hiszem megvettek maguknak végleg...) ($08.17.)

„i knew a girl that died...”

neeeem volt elég az előző rész vége, most még egyszer összetörték a szívünket -és nem csak azért, mert újra láthattuk a cukilányt a flashback-kezdésnek köszönhetően, hanem azért is, mert tudatosodott bennünk, hogy tényleg elliot volt az, aki elindította őt azon az úton, ami egy csomagtartóban végződött... mindenki máshogy gyászol, és bár elliot-nál nem láthattuk ennek egy részét (egy hónapot ugrottunk), de súlyos igazságokat mondott ki nekünk ezzel kapcsolatban a narrációban -minden gyász elhalványul idővel, ez ellen nem tehetünk semmit. esetleg megpróbálhatunk némi feloldozást szerezni, ahogy a szöszi teszi most ennyi évvel az anyja halála után -de kétlem, hogy sikeres lesz a lélek-procedúra. az őszinteség segíthet, ahogy hősünk kitárulkozott a pszichológusának –ez ismét egy olyan erős jelenetet eredményezett ez, ami után csak bámultam egy darabig a sötét laptop-monitort. bár már előtte is meggyőztek, hogy ez ismét egy kurvajó epizód, elég csak újra borzonganom, ha az fka twigs-re komponált fojtogatásra gondolok... (btw, komponálás, továbbra is magas számban jönnek az asszimetrikus kép-komponálások, de miért mindig jobbra vannak elcsúsztatva a képek? ebben van valami koncepció?) ($08.14.)

„fight or flight. it’s constant. i should just pick one. i, elliot alderson, am flight.”

szorongatott helyzetben teszünk olyan dolgokat, amik morálisan ingatagok, amik megkérdőjelezik azt, hogy jó emberek vagyunk-e (mondjuk kiengedünk egy csomó bűnözőt egy börtönből, csak hogy mentsünk valakit, aki fontos nekünk). egy karmában erősen hívő ember azt mondaná, hogy tartózkodni kell az ilyentől, mert az univerzum egyszer úgyis visszaadja ezeknek a rossz cselekedetnek a következményeit. egyszer -de hogy abban a kurva pillanatban, amikor elkövetted azokat...? a fenyegetettség miatt végig beton-nehéz feszültség nyomott össze a rész alatt, és erre még a rengeteg asszimetrikus képpel is rájátszottak, mosolyogva feszengtem kényelmetlenül az ágyamon. és bevallom akkor is átfutott egy mosoly az arcomon, amikor a végén feltárták nekünk a szörnyű valóságot, de csak azért zökkentem ki a súlyos szívtájéki ütésből, mert olyan kibaszott zseniálisan volt megrendezve a jelenet, ahogy a zenének becézett zajt húzták fel egyre, és az operatőr inkább elliot körül körözött, és csak nem akart bekukkantani a csomagtartóba. kevés ilyen elviselhetetlenül zseniális jelenetet lehet látni manapság. ($08.13.)