soroló

„i sang my song. connected our worlds. now i will open the door to this temple so our kind can pass through, find a voice of their own.”

nem érzik az írók, hogy elértéktelenítik a halált, ha folyton visszavonják...? ma is csak kétszer gyászoltuk may-t, de még mindig nem tudtuk elengedni. coulson-nál mondjuk biztos voltam, hogy találnak valami módot rá, hogy a nagy fináléig velünk maradhasson... évadzáróhoz méltó pörgést kaptunk, több helyszínen is életveszélyben voltak hőseink, még azt sem nagyon bántam, hogy zombikat is bevetettek az izgalomért, mert kellően elviccelték a kliséket. még deke is szórakoztatott, ahogy kiderült a nagy titka, és ahogy magán-kommandóban nyomta a mexikói romok között... a gonoszok nagy terve persze pillanatokra volt a sikertől, de igazából a lovasság egy karddal elrendezte a problémák nagyrészét... fárasztó, amikor egy karaktert túl sokat forgatnak ide-oda, ál-coulson-nál is számtalanszor eljátszották a bizalmunkat, hittünk neki, még reménykedtünk, de aztán mégsem tették őt jó emberré, izé, űrlénnyé... a jövő? a múlt! nem nagyon értem, hogy az utolsó nagy utazásunk miért oda vezet, ahova, de lehet spiritusz egy újabb felállásban akár... (×08.29.)

ha egy befogadó élből elutasít valamit, akkor egy alkotó előtt egy lehetetlen feladat tornyosul, mert szinte kizárt, hogy mondjuk egy sorozatnál úgy futtasson ki egy évadot, hogy a néző elégedetten álljon fel a végén... borzasztóan nem esett jól, hogy az írók nem bírták elengedni coulson-t, így olyan handycap-el indult az évad nálam, amit nem tudott ledolgozni a végéig -még akkor sem, ha elfogadható magyarázatot adtak végül a visszatérésre... kicsit szétesőnek is éreztem ezt a tizenhárom részt, mintha egy hosszabb útkeresés után akadtak volna rá a készítők a megfelelő fókuszra... az sem véletlen, hogy néhány epizód után félreraktam pihentetni, főleg mert sokkal erősebb sorozatok árnyéka vetült rá akkor, de az sem véletlen, hogy utána meg egyhuzamban toltam lefele a maradék kilenc epizódot, és nem csak kötelességből, hanem mert épp’ abban a pillanatban jól esett nézni... ha akarnak, még mindig be tudnak húzni kis-whedon-ék, erre a baromi élvezetes fitzsimmons-epizód volt idén a legjobb példa. titkon reménykedem, hogy a jövőre esedékes befejezésig még több ilyen emlékezetes részben lehet még részünk.

„show me what you are.”

hogyan közelítsünk az ál-coulson-ban lakó lényhez? hát daisy érzelmein keresztül! ...először is jó volt látni hősnőnket erősen, aki mindenáron a végére akar járni a rejtélynek, aki a kezét sem fél bepiszkolni, és aki már úgy gondolja, hogy túl van a mentora halálán. think again, little girl... cloe bennet-nek jól áll ez az arc, de tudja ő sebezhetően is játszani daisy-t, mint amikor felnyitja a leveleket -vagy amikor a coulson-szerű lény kimondja az eredeti nevét... gondolkodtam azon, hogy jobb lett-e volna ez a vonal, ha inkább may kapja ezt a szerepet, de mivel coulson és daisy kapcsolata is kellően szoros volt anno, ezért nem gondolom, hogy rosszul döntöttek az írószobában... az érzelmek felkorbácsolása mellett azért nyílegyenesen repülünk a finálé felé, most már tudjuk, hogy csupán a világ uralma a célja az évad-gonoszunknak (mi más?) -aki persze ezt nem rest ki is mondani egy klasszikus gonosz-monológban... (egyéb érzelmek az epizódban: a prof múltjának kísértete, deke lelkesedése a családi projektben.) (a chronicon-ok kicsit lógnak az évad szövetén, bár az is lehet, hogy már a jövő évre készülnek velük...) (×08.28.)

„created billions of willing hosts, waiting throughout this galaxy. just as you imagined.”

a kezdetek óta szeretnek játszani az írók coulson-nal (és velünk), mindig körülvette a személyét egy nagy adag rejtély, eleve halottan érkezett a show-ba, ugye... így azt hittem, hogy most is tovább nyújtjuk majd a kérdéseket a feje körül, de aztán a múltkori sokkoló cliffhanger után hamar jobban lett, és most már pontosan tudjuk, hogy miként lehet velünk ismét, épen, nélkülözve az igazi coulson személyiségét... és elfogadható magyarázatokat kaptunk, hozzákötve több elemét is a múlthoz, a monolitokhoz és egy nagyon emlékezetes coulson-megmozduláshoz. plusz az entitás alap-jellegét is megfeleltették nekünk a ghost rider-rel, hogy ne érezzük idegennek ezeket a testrabló űrlényeket a sorozatban... de a jelenben is jól kihasználták ezt a test-ugrálós képességet, kicsit kacérkodva a horror-hangulattal is, és persze az ilyenkor kötelező nagy kérdőjelek is ott voltak -azaz hogy sosem tudhattuk, hogy épp’ akkor kiben bújik a gonosz-néni... kicsit megvezettek az évadban tapasztalható romantikus évelődéssel, mert azt hittem, hogy tényleg össze akarják hozni a két ezer éve velünk lévő mellék-karaktert, de csak meg akarták ölni az írók az egyiküket... (×08.28.)

„people fantasize about doing something heroic, but in the end, they save their own skin.”

szokatlan húzás egy ilyen évad közepi duplarész, ami ráadásul egy finálé tüneteit mutatja, összehúzza a szálakat egybe, és közben pörög megállíthatatlanul, mint egy elszabadult quinjet... nem mondom, hogy a sorozat írói lennének a környék legnagyobb titok-tartói, mert azonnal kitalálható volt, hogy a vörös hajú űrlény-néni miben sántikál, ahogy az is, hogy miként ússza meg az epizód végén az ellene elkövetett merényletet... viszont jól játszanak azzal, hogy mindkét oldal hiteget minket, hogy a másik a gonosz, és úgy tűnik, hogy sem a világ-pusztító, sem a személyes bosszúját hidegen tálaló vadász sem pozitív karakterek, mert hiába szerepel ál-coulson listájában a ’világ-megmentés’ szó is, lelkiismeret-furdalás nélkül megtenne bármit, hogy a saját céljait elérje... jól sikerült összefűzni a három szálat úgy, hogy egyszerre növelték a feszültséget mindenhol, fenyegették hőseinket halállal és atom-bombával egyaránt, jó volt érezni a pezsgést a nagy rohanásban. viszont már megint ökölbe szorul az öklöm attól, hogy az első évad óta nem képesek kiadni a sorozat zenéit, mert bear mccreary most is előszedte az epizódok kedvéért a pincében porosodó taiko-dobjait... a nagy összeborulások szívmelengetőek voltak, viszont a látszólagos happyenddel egy percig sem sikerült meggyőzni -főleg hogy pontosan tudtuk, hogy négy epizódnyi gebaszt ötölnek ki éppen az írók, miközben a srácok isszák a sörüket a kantinban... (deke örök problémázásával és arcoskodásával eléggé ki tudnak idegelni, de azt jól fogadtam, ahogy a csillogó lelke összekapcsolódott a kissé pszichopata snowflake-ével.) (×08.26.)

„he’s a match. same dna as coulson.”

na, megint a lassú csavarásos szakaszba értünk, ahol türelmesen ki kell várni, amíg elérünk a zúzáshoz... fitzsimmons-ék pénz spórolnak a produkciónak azzal, hogy visszateleportálták magukat a bűn-bolygóra, ahol már jártak korábban, mert így nem kellett új díszleteket építeni -ezt a szálat leginkább anthony michael hall kedélyes gengszter-főnöke mentette meg. plusz érkezett csinos rejtélyként karolina wydra karaktere is, aki hogy-hogy-nem pont akkor akar a földre jutni, amikor arról van jövendölésünk, hogy a mindent-elpusztító-lények gazdája a föld felé tart. szóval minimum gyanús a nő... a shield bázis környékén meglehetősen nyugodtan zajlanak az események, egy daisy rengéssel megakadályozzák gonosz-coulson-ék szökését, és a halál-madár hordozókat is gond nélkül elkapják -hogy aztán minden összeomoljon, és az őrmester kéjesen kimondhassa az epizód címét... az érzelmeinkkel továbbra is jól játszanak, coulson látványa mindenkit felkavar, és daisy a mi hangadónk, akik felteszi a legfontosabb kérdést: miért is ment szét a jojo/mack páros...? ja, és deke is ott sertepertél, és még mindig idegesítő... (×08.25.)

„a love like that is stronger than any curse.”

a kezdetektől bírom fitz-simmons-t, egyszerre hozták a sorozatba a humort és a kötelező tech-blablákat, aztán egyre közelebb férkőztek a szívemhez, ahogy fejlődött előre a kapcsolatuk, ahogy az írók elkezdték rájuk pakolni a súlyokat. és bátran építkezhettek is erre a kettősre, mert mondjuk ki, hogy elizabeth henstridge és iain de caestecker a sorozat legjobb színészei, így mindig öröm látni, amikor kijátszhatják a teljes érzelmi eszköztárukat. mondjuk egy epizódban, ami a kapcsolatuk építésére van szánva -a maga kifordított shield-es módján... régóta vannak már elszakítva a szerelmeseink, így bőven volt mit tisztázniuk, bár nem volt egyszerű dolguk azzal, hogy az agyuk közben játszott velük, szürreális irányokba víve el a komoly témákat. így menekült el gemma a felnőttes gondolatok elől a gyerekkorba, és így támadhatott rájuk a tudatalattijuk sötétebb fele, kicsit japán horrorba is elhajlítva a hangulatot. de persze érkeztek csapások is a múltból, végig kellett élniük régi drámákat újra, és a framework töredékei is beékelődtek az emlékek közé... az a jó, hogy nem csak hangoztatják az írók, hogy fitz és simmons tökéletes páros, hanem nézőként is érezni ezt, még akkor is imádni-valóak, amikor öt centiről üvöltenek bele a másik arcába. mert azt is csak szeretetből teszik... (×08.25.)

„every dream is someone else’s nightmare.”

no, lássuk, mennyire sikerül hatékonyan elfogadtatni velem az írószobának a a gonosz-coulson ötletet... mert derekasan próbálkoznak árnyalni a képet, nem is igazi fenyegetés lesz ő, hanem világmegmentő -ennek ellenére egy keménykedő seggfej maradt, aki simán arcon üt egy nőt is... oké, értem, sok borzalmat látott már életében, és azért lett ilyen, de attól még nem szívesen nézem... viszont az rendben van, hogy összepárosították may-jel, és megtámogatták a dinamikájukat némi flash-sekkel is, ahol a kedves-coulson-t üdvözölhettük (csak a hallucinációk miatt voltak egyforma mondataik a két karakternek, vagy akarnak még valamit kavarni a rejtély körül?)... az űrben felbolydították kicsit a felállást, daisy és a szexuális feszültségtől feszülő ügynök-páros hazaindult, miközben elérték, hogy a fitzsimmons újra együtt lehessen -persze nem boldogan összeölelkezve, hanem egy fenyegetés árnyékában, életveszélyben... no, úgy tűnik, hogy enoch furcsa népéről is kapunk idén információkat. ezt mindenképp üdvözlöm (az új egyedünk ebből a fajból egy hölgy, akivel csupán az volt a bajom, hogy végig egy idősebb kiadású zendaya-ra emlékeztetett, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól)... évadközi átvezetésnek érződött ez a rész, ahol módosul kicsit a sztori-ívek pályája -és egész működő formában hozták le ezt az átmenetet... (×08.24.)

„probably too fast, but how would you feel about bringing an alien bird into our relationship?”

tényleg hat évnek kellett eltelnie, hogy maurissa tancharoen az arcát is adja a saját sorozatához? ráadásul egy ilyen butuska insta-csajszit választott magának... de egyébként is volt egy kis könnyedebb tónusa az epizódnak zeke visszatérésével, aki a jelenben maradva a jövőbe tekint -és kiárusítja a shield technikáját a nagyközönségnek, a framework-ből például vr cuccot csinált, de az egész startup-ja olyan, mint egy úri huncutságokat áruló szilícium-völgyi rémálom... ja, igen, a sormintának megfelelően ezt a részt most a földön töltöttük, elég alacsonyan is maradt az érdeklődési fokom, bár azért egy fél fokkal azért feljebb tudták tekerni a pulzus-számomat a nagy kergetőzés közepette, may-nek is volt egy dögös bunyója, mack meg piszok nagyokat tud ütni, ezt is láthattuk... eközben egy kis horror is bekerült a hangulati katyvaszba, méghozzá a boncolós-testrablós vonalból, bár engem nem is a zombivá változtató űr-denevérrel sikerült felzaklatni, hanem azzal, hogy nem bírták ki az írószobában, hogy yoyo-nak ne zúzzák ossze a magánéletét néhány rész után... (×06.03.)

„welcome to the house of games. please check your weapons and moral high ground, then walk through the scanner. robots, droids, mechs, cyborgs, and synths are strictly prohibited.”

nem elég, hogy félreraktunk minden szuperhősös hangulatot, és teljesen scifibe borították a készítők ezt az epizódot, de még a gonzóizmust is fullba kezdték nyomni, azaz egy mély főhajtás nyúlták le hunter s. thompson legismertebb témáit... és ez egész jó mókának bizonyult, főleg a két páros közös pillanatainak köszönhetően, fitz és enoch-ról tudtuk eddig is, hogy jól működnek együtt, és a robotnak, izé, chromicon-nak voltak tök jó humoros megmozdulásai is, de azt nem gondoltam, hogy ennyit fogok vigyorogni az űr-drogtól megkészült, cukin lelkizős jemma és daisy pároson is... de persze az utolsó percekkel el kellett rontaniuk az íróknak a hangulatot, mert ez a mániájuk, szerintük mi nézők élvezzük azt, hogy megállás nélkül hitegetnek azzal, hogy végre újra együtt lesz a fitzsimmons csapat, aztán ránk csapják az ajtót... (bear mccreary félrerakta erre az epizódra a nagy-zenekarát, és mindenféle szintikkel vette körül magát, sőt, még egy kis klubzenét is írt a galaxis legveszélyesebb kaszinójának hátteréül...) (×05.26.)

„no version of coulson would come in here without an exit strategy.”

az űrben zajló mentő-küldetés a legizgalmasabb aspektusa az évadnak -tehát logikusan padoztassuk a csajokat egy egész részen át... hű, eléggé elveszítettek múlt héten a srácok az évadnyitóval, annyira, hogy most sem sikerült bennem felgyújtani a tüzet, de persze a lelkesedéde-deficit ellenére is végigpörgettem az epizódot, mert a karakterek sorsa továbbra is érdekel... mármint a régi arcoké, mert gonosz-coulson-ék tevékenysége sajnos eléggé hidegen hagy, még akkor sem akarok velük sok időt tölteni, hogy a föld elpusztítása a céljuk, és ehhez még menő kütyüjet is szereztek... fitz-et bírom nagyon, de ez a külön kalandja sem mozgatott most meg, szerintem még mindig pipa vagyok legbelül, hogy már megint volt pofájuk az íróknak szétválasztani őket gemma-val... így belegondolva egyetlen dologgal voltam ma elégedett: azt mindig jó nézni, ahogy may néni szétrúgja a seggeket... (néhány keménynek szánt nézésen túl clark gregg nem játssza máshogy ezt az alter-coulson-t, bár lehet a koncepció része is, hogy ugyanúgy beszél, mint az eredeti...) (×05.18.)

„-you learned to read alien?

-of course. what have you been doing over the last year?”

túl sokat utalgatott a sorozat korábban a nagy marvel univerzumra ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzük azt, hogy ezt az évadnyitót sehogysem lehet beilleszteni az időrendbe -illetve, ha nagyon akarják, akkor ráfogják a tavalyi timey-wimey-ra, hogy akkor létrejött egy alter-univerzum és sluss-passz, nekünk nézőknek meg ezt el kell fogadnunk, és továbblépni... oké, tegyük ezt, rakjuk félre az összefüggés-mániás geek énünket, inkább keressünk egy másik problémát, amin lehet rágódni: mondjuk coulson-t... én szeretem azt, amikor valamit tökéletesen kielégítően zárnak le érzelmileg, ilyenkor el tudom engedni a karakterek kezét -miközben megszakad a szívem, persze. és teljesen megértem, hogy az írók jobban ragaszkodnak a gyermekeikhez, vagy akár a színészekhez, mint én, ennek ellenére értetlenül állok clark gregg visszahozása felett, mert semmissé teszi a csodálatos búcsúját... oké, oké, rinyálok, mint az egyszeri pistike, akihez frissen kötötték be az internetet, inkább írok röviden arról, hogy milyen volt az epizód -ahhoz képest, hogy még érzem, hogy vissza kell rázódnom az egy éves kihagyás után, mondjuk azt, hogy oké volt, akadt akció bőven, az űrben kóborló csajok igencsak bekeményítettek, és nem meglepő módon az tetszett a legjobban, amikor yo-yo magánéletével foglalkoztunk, mert olyankor kicsit a földhöz ragadtunk a sok fantasztikus kaland közepette... (×05.11.)

„i’ve lived a life surrounded by heroes. none bigger than all of you.”

tudom, hogy gyakran példálózom a lost-tal, de most is kénytelen leszek idecitálni a szívem egyik örök csücskét, mert coulson idei szála túlságosan emlékeztetett arra, amit charlie-val végigvittek lindelof-ék egy évtizeddel ezelőtt -mindkettejük felett olyan erősen lebegtették a halált, hogy a fináléban kötelességük volt az íróknak lezárást nyújtani a karakter számára. és örülök, hogy phil coulson nem egy drámaian elnyújtott kiszenvedést kapott, hanem egy csodaszépen felvezetett megható búcsút, amivel nem csak a sorozatban eltöltött öt éves ívét zárták le, de azt a tíz évet is, amit a marvel univerzumban töltött (az egy más kérdés, hogy jövőre újra találkozunk vele a captain marvel-ben, mert az egy előzmény-sztori lesz az eddigiekhez)... viszonylag gyors lezárást kapott viszont talbot őrült küldetés-tudata, de a lehetőségekhez mérten hatásos volt az összefeszülése daisy-vel (főleg amikor beindította a rengés-rakétákat)... ez az a sorozat, aminek meg tudom bocsátani a moralizálást, sőt azt is, ha a karakterek nem értenek egyet, bár szegény yoyo is érezte, hogy azért vitték el a szerepét ebbe az irányba, hogy legyen valaki, aki mindig makacsul ellenkezik a többiekkel... a finálék fontos eleme tud lenni a veszteség, és kis-whedon-ék is bevállaltak ma egy halált, ami kellően sokkoló volt (főleg ahogy után jemma mosolyának eltűnésére koncentráltunk) -viszont az érzelmi sokk után megtalálták a kiskaput, hogy átverjék a halált, és átverjenek minket nézőket is... persze a legtöbben arra számítottunk, hogy thanos csettintésének hatása lesz a sorozatra is, de a kasza árnyékában inkább egy önmagában megálló lezárásban gondolkoztak az írószobában, és ezt el lehet fogadni érvként (ha egyáltalán hagyták volna nekik azt, hogy pár utaláson túl komolyabban kapcsolódjanak megint a filmekhez, mert a marvel tévés részlegénél ezt sosem lehet biztosan tudni...). (##05.20.)

bármennyire is mondják azt, hogy a visszafogott költségvetés termékeny talaja a kreativitásnak, az olyan nagyívűen jól működő sorozatoknál, mint a shield igenis káros, hogy ha túl megszorítják a pénztárca száját... és nem is a látványos effektek elmaradása miatt írom ezt, hanem mert (főleg az évad elején) a hangulat sínylette meg a térbeli lekorlátozottságot, hogy mindent sötét, szűk terekben, stúdió-körülmények között kellett leforgatni. így nem tudta felvenni azt a pörgős tempójú ’buzz’-t sem, ami magával tudott sodorni az elmúlt évadokban... szerencsére azért a karakterek többsége jól megúszta a sajnálatos változásokat (szegény yoyo-t kivéve), így aztán erős pillanatokból idén sem volt azért hiány... érdekes érzés belegondolni abba, hogy (nagy egyezkedések után) visszatér a sorozat jövőre is (nagyon okosan csak a grande finale avengers után, hogy ne zavarják egymás köreit), mert érzek még az alkotói műhelyben annyi spirituszt, hogy kitalálják, hogy miképp tudják gazdaságosan és ötletesen továbbvinni a kisképernyős világmegmentést, és a rég megszeretett karaktereimhez is tudok még ragaszkodni, ugyanakkor kicsit sajnálom, hogy a most megkapott érzelmi töltetet nem őrizgethetem magamba, mint egy szinte tökéletes lezárást.

„i can even fly. and i don’t need a hammer or an iron suit to do it.”

a dramaturgok első számú szabálya: ha elcsattan egy régóta várt csók (vagy megtörténik a könnyes szerelem-bevallás, vagy első alkalommal egymáséi lesznek a szerelmesek, satöbbi/satöbbi), utána mindig történnie kell valami drámai fordulatnak az egyik érintettel (és ennek ellenére mégis csőbe lehet húzni a gyenge szívű nézőket a csókkal, főleg ha epikus harc közepén valósul meg, egy virtuálisan létrehozott pajzs árnyékában)... fura, hogy sem az írók sem mi nem tudjuk megunni az ’egyetlen élet vs világ-megmentés’ tétet, de ha ennyi feszültséget lehet generálni az ilyen súlyú döntésekkel, akkor miért is fárasztana ez a fordulat...? mivel tudjuk, hogy talbot sohasem ér oda thanos-hoz, így húzni kellett az időt a mai részben -mondjuk azt, hogy további energiákra van szüksége az őrült küldetéséhez, és így elhisszük, hogy kacskaringós az útja... eközben elbúcsúztunk egy vendégszereplőtől, majd a tábornok labilis elme- és lelki-állapotát vizsgáltuk a családja körében, ahol végleg bizonyosodott, hogy a saját szavaival ellentétben ő nem sorolható a jók csapatába... (a már említett pajzsos/csókos (daisy-vigyorral súlyosbított) jeleneten túl volt ma még cool-ság bőven, például az is hatásos volt, ahogy daisy megtörte az elméje béklyóját. azt meg ugye senki sem gondolta, hogy szereznek egy színészt a spartacus-ból, és aztán nem adnak a kezébe szúró/vágó szerszámot, hogy használja azokat...?) (##05.12.)

„it’s time you met earth’s mightiest hero... me.”

úgy látom, hogy a képregényes világban elég megosztó dolog az event-ek létezése -mert egyfelől élvezetes, hogy nagy eseményekben fogják össze az univerzumukat, másfelől frusztráló, hogy ilyenkor a különböző szóló-címeket is megpróbálják bevonni a buliba, ami azért frusztráló, mert sok esetben túl laza a kapcsolat, máskor viszont azt érzi az olvasó, hogy olyan füzeteket is rá akarnak erőltetni, amiket alapvetően nem venne kézbe, viszont ha kihagyja őket, akkor meg hiányérzete lesz emiatt... az infinity war a marvel filmes univerzum nagy event-je, ez az epizód meg egy tie-in volt hozzá, egy olyan mellékszál, ami kapcsolódik a nagy egészhez -és ez a kapcsolat többé/kevésbé erős lábakon is állhat, ha megfelelően dolgoznak majd az írószobában... emlékszünk még arra a talbot tábornokra, aki folyton csak el akarta kapni a shield-tagokat? hát azóta jól átfazonírozták, most már ő lett az az őrült, akinek hatalmas hatalom van a kezében, és bár ezt alapvetően jóra akarja használni (megmenteni a földet thanos-tól), a módszerei eléggé átlökik őt a rossz oldalra (meg az újonnan nyírt körszakálla is, mert pozitív karakter ilyen arc-szőrzetet nem hordhat!)... miközben az űrben röpködtünk és holtesteket cipeltünk a laborba, meglehetősen sokat moralizáltunk is azon, hogy fel lehet-e áldozni akár csak egy lelket is a nagyobb jó érdekében. (##05.05.)

„i told you i could fix this.”

a shield elég sötét helyen van most -mármint mindenféle értelemben, bezárva a lighthouse-ba, miközben olyan lények támadják őket, akik a beépített emp-jüknek köszönhetően kioltanak mindent fényt. de lelkileg is nagyon rossz állapotban van a csapat, állandósultak a veszekedések, és ez a konstans feszültség már-már szétrobbantja az egységet... nehezen értik meg yoyo tettét, pedig ahogy elena felhívja rá a figyelmet, may-jel szemben elnézőbbek voltak, amikor hasonlót tett egy kislánnyal bahrein-ben (btw, mi ez a visszautalás-cunami manapság, daisy egész mélyre merült az első és második évados sztoriszálakban -szinte az az érzése az embernek, hogy az írószobában tudtak valamit, amikor nekiálltak ennek az évadnak, mert az utolsó köröknél szokás ilyen visszanyúlásokkal élni)... a széthúzást nem könnyű látni, mint ahogy a sötét folyosóknál sem egyszerű kivenni a harcokat, de az kétségtelen, hogy mindegyik erős feszültséget generál a nézőkben... és akkor ott volt még a fordulat, amivel világossá vált az epizód címe, mert egy olyan személyre rakódott rá a világpusztító (nem túl megtisztelő) titulusa, akire eddig nem gondoltunk, viszont örülhetünk, hogy ezzel jut neki néhány cool pillanat... (komolyan ki akarják szúrni a szemünket egyetlen mondatnyi utalással az éppen dübörgő avengers filmre...?) (##04.28.)

„in our experience, gravitonium is not easy to manipulate.”

azért még el tudják érni néha, hogy ’ejha!’-ra húzzam a számat... amikor ruby kilebegett az amerika kapitánytól kölcsönkért átalakító kapszulából, és elsőként kioltott egy életet -na ez pont ilyen pillanat volt... de egyébként nem nagyon volt megállás az epizódban, fitzsimmons-ék végig fenyegetve voltak, eközben talbot is ment előre az agyába programozott hydra-terv szerint, így a shield-bázison sem voltak biztonságban az ott lévők, és persze, ahogy az a sorozatok nagykönyvében meg van írva, a két egyre feszültebb szálat egymásra csúsztatták, hogy a végére felerősítsék egymást... yoyo közbelépése azért érdekes, mert most majd megint elő lehet szedni az érveket azzal szemben, hogy a pillanatnyi jónak tűnő impulzusok hosszabb távon rossz következményekkel járhatnak -arról már nem is beszélve, hogy kioltani egy ember-életet mindig komoly lelki törést kell hogy hozzon magával... deke az idétlen dumáival magában egy kicsit fárasztó, ám ha összepakolják őt mack-kel és coulson-nal, hogy hármasban fejtsék meg a szerelem által gerjesztett érzelmi hullámokat, az kifejezetten viccesen tud elsülni... négy rész van még a végéig, és szerintem jó, hogy még nem látunk tisztán, hogy merre megy az utunk, hogy milyen komoly ellenfelekkel is kell még szembenéznie hőseinknek... (##04.21.)

„i’m protecting england from evil robots with the man i love.”

továbbra is külön küldetéseken a szétszakadt csapat -igaz, a folyton savanyú képet vágó szöszi összeköti a részeket, hol-itt-hol-ott bukkan fel, hogy kellemetlenségeket okozzon. mire nem ösztönöz egy nagy kanálnyi mother-issue, mi...? azért daisy-nek a visszakapott képessége birtokában nem tartott sokáig levernie a kiscsajt, az már egy más kérdés, hogy eközben nem volt ideje deke-en is a szemét tartania... a jövőből jött srác most egyszerre volt szórakoztató a leszedált dumáival, és még némiképp izgalmas is volt, hogy mi lesz vele a sérülés után... a nagyszülei viszont végig jól hozták magukat, már akkor is, amikor kéz-a-kézben ugrottak ki egy repülőből -de nagy respekt az íróknak, hogy most már ki is mondják azt a törekvésüket, hogy soha többé nem szakítják szét fitzsimmons-ékat... elena a sérülése óta nem szaladgált gyorsan, ezért várható volt, hogy nem esik majd neki jól, amikor újra megpróbálja... idén direkt rámennek arra, hogy may-jel lágyítsák a szívünk, ami igenis meglepő fordulat az elmúlt évek kemény lovassága után, de istenuccse, működik -és még hogy fog működni, ha beváltják az a jövőből érkezett jóslatot, hogy coulson-nak meg kell halnia... (##04.14.)

„so we’re the invincible three, huh?”

értem én, hogy írói szemmel izgalmas dolog megosztani a csapatot elvek és gondolatok mentén, széttörni az erős egységet, de mi nézők nem rajongunk azért, hogy egymásnak esnek a szereplők, pedig a céljuknak közösnek kéne lennie... de legalább a fitzsimmons/elena szövetség erős, mert úgy gondolják, hogy mindent megtehetnek, hisz’ van bizonyítékuk arra, hogy még sokáig fognak élni, és bevallom itt sikerült hatni az én érzéseimre is jemma nagy tesztjével, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy túl fogja élni legalább ezt az epizódot, és az összeesésénél is kellett pár pillanat, mire leesett, hogy mire megy ki a játék... ezzel ellentétben az már kezd egy kissé fárasztóvá válni, hogy coulson feje felett ott köröztetik a halált -igaz, önreflexív módon ki is mondják, hogy phil a legtöbbet meghalt és visszahozott karakter a sorozatok történetében... egyébként jó csapat alakult lent az alig megvilágított pincékben, jó társa lett a küldetés-tudatos coulson-nak a keményeket beszóló talbot és a jelenleg jó oldalon izmozó creed... odafenn az égben meg megint arra csodálkozhattunk rá, hogy a mindig is kőkemény nőként szeretett may-nek milyen jól állnak az érzelmek... (##04.08.)

„you filthy calamari mata hari.”

egy új(abb) karakter akkor lesz igazán érdekes, ha mélységet adunk neki -mondjuk 28 évnyi mélységet... eddig is bőven ébresztettek már bennünk kételyt hale tábornokkal kapcsolatban, de most már megbizonyosodhattunk róla, hogy bár hydra-szív dobog benne a kezdetek óta, azért épp’ azon munkálkodik, hogy megmentse az emberiséget az űrből jövő fenyegetéstől (légyszi, légyszi, legyen ez kapcsolatban thanos-szal...). fel van adva a lecke coulson-éknak, hogy szövetségre lépjenek a nagyobb jó érdekében... talán még ennél is érdekesebb volt az epizód nagyrészét kitevő flashback, ahol láthattuk a hydra kiképző-sulit, és nem csak az éltanuló hale-t, hanem olyan ismert hydra-arcokat is, mint sitwell és von strucker, mert az mindig fun, amikor a fiatalabb énjüket is megismerheted a karaktereknek. az anyaság kérdése is tisztázódott hale esetében -mert eddig nem tűnt anya-típusnak a hideg tábornok, hát persze, hogy a hydra utalta ki neki ezt a feladatot -egyszerűen azért, mert a férfiklubban nem nagyon találtak több nőt... talbot tábornok is visszatért, hogy kicsit szomorkodjunk a fejsérülésén, majd hogy lássuk, hogy fogolyként sem fél semmitől... (btw, ruby-nak az a fő feladata, hogy mindenkit idegesítsen a svédasztalnál...?) (##03.31.)

„the science is sound. there are always risks involved.”

daisy-nek idővel vissza kellett kapnia a képességét, ezt tudták az írószobában is, és (nézői szempontból) szerencsére a lehető legdrámaibb formáját választották ennek a fordulatnak... mivel egyszerre támad a csapatra a félelem-dimenzióból kitörő megannyi szörnyűség és a tábornok-néni által vezetett sereg, ezért jól el lehetett altatni a figyelmünket az igazi fordulattal kapcsolatban, pedig valójában tudjuk jól, hogy fitz fejében nincsenek rendben a dolgok... iain de caestecker most is megbízhatóan hozta a karaktere összes oldalát, egyszerre képes megtört és erőt sugárzó is lenni -és persze hideg tudományos magyarázattal képes szolgálni minden megkérdőjelezhető tettére, még ha ezzel érzelmi mélypontra taszít is mindenkit -és baromi jól működött mind a lelepleződése, mind utána a beszélgetése jemma-val. és ha már simmons-nál járunk: elizabeth henstridge-nek számtalan könnycseppet kellett produkálnia, mert nem csak a férjurával, de deke-kel is volt egy csodálatosan érzelmes pillanata... eközben coulson-ék bedőltek a legolcsóbb gonosz-trükknek (a.k.a. az ’elfogatom magam, hogy ezzel leplezzek valami mást’), de ez a szál inkább a jövőbe mutatott, mint most adott volna sokat az összképhez -de ettől még megint jó volt látni egy visszatérő gonosz arcot, és a végén csak beigazolódott a gyanúm: minden levágott fej helyére kettő nő... (##03.24.)

„on a mission with the two things i fear most: drowning and heights.”

egy: rég volt már heti-küldetés, úgyhogy a srácok némi gravitórium nyomába eredtek, hogy legyen ilyen is újra, szokásosan shield-esen megcsavarva az ügyet egy felhők közt lebegő tengeri hajóval (plusz egy új vendégszereplővel, akit jake busey ellenállhatatlan mosolyával támogattak meg, és persze a hét legnagyobb beszólásával, ami mc hammer tiszteletbe borította a komolyságot)... kettő: még szerencse, hogy a színész-srácnak olyan jellegzetes arca van, hogy azonnal beugrott, hogy miért kéne emlékeznem rá, a báró-fira -úgy tűnik, hogy tényleg az a terv, hogy csokorba gyűjtenek egy halom klasszikus gonoszt (a szösziben meg az lesz a jó, hogy soha nem tudhatja az ember, hogy mikor cselekszik az anyja parancsára, és mikor dönt a saját érdeke szerint) (btw, két szálon is felemlegették ma a hydra-t, csak nem vissza fognak térni valamilyen formában?)... három: mióta megtudtuk az igazat deke családi kötődéséről, más szemmel nézzük a közös jeleneteit a nagyszüleivel -és most már a srác is más szemmel fog nézni rájuk (egyébként fitz-et könnyen el tudjuk képzelni nagypapaként a folytonos zsémbelődései miatt)... négy: elena kéz-drámája még mindig erősen jelen van, és muszáj is, hogy foglalkozzunk vele, mert egy életet megváltoztató trauma ez. (##03.17.)

„you are the symbol. there’s no s.h.i.e.l.d. without you. there’s nothing without you.”

100. epizódra a néző talán elvár némi hátratekintést és összegzést, és ezt a shield-nél sem mulasztották el ezen a nevezetes kerek számnál, de szerencsére azért nem fojtották nosztalgiába az egész részt, inkább amolyan igazi shield-es megoldást eszeltek ki egy félelem-dimenzióval, amiből bármi kijöhet, egy régi erős ellenfél, egy fájó pont a múltból -vagy egy egész erdő, ami jövő sivárságából érkezett ember legnagyobb parája... azt gondoltam az epizód három-negyedéig, hogy azért pakolják az egyre nehezebb súlyokat coulson vállára, mert úgy érezték kereknek a sorozat első száz epizódját, hogy elbúcsúztatják azt, akivel kezdődött az egész utazás, de aztán picit gyáva módon visszakoztak az alkotók egy ilyen évad-közi radikális lépéstől. pedig az odáig vezető út csodálatos volt, ahogy az őszinte párbeszédekben ott volt a megrendülés (és a lányok arcán legördültek a könnycseppek), én elhittem, hogy eljött az őrségváltás ideje -ahogy akkor is jól játszottak velem, amikor el akarták ültetni a fejemben, hogy mindez csak coulson fejében játszódik le... csak azért tudom megbocsátani azt, hogy nem kaptam meg a hősies és végleges katarzist az önfeláldozással, mert baromi jól tudott esni az is, hogy reménnyel töltötték tele a szívem. hisz’ milyen lenne egy ilyen nemes évforduló cuki esküvő nélkül... (##03.13.)

„this s.h.i.e.l.d. technology will make you think that the 1980s got here a bit early.”

nem csak a karaktereknek, nekünk is piszok jól esett friss levegőt szívni a szabadban (még ha kreatívan meg is hagyták a díszlet egy részét) -persze a jelenbe való visszatérés nem azt jelenti, hogy egy pár percnél több pihenő is jutott volna a srácoknak, hiszen a gonosz kree-k karmaiból a még gonoszabb katonaság ölelő karjaiba huppantak vissza (úgy tűnik, hogy a katona-nénire húzzák rá a vizes lepedőt az írók, aki igazi gonoszhoz méltó hench(wo)man-t is kapott már a lánya képében -pedig a kis szöszi elsőre csak egy szimpatikus lázadó tininek tűnt...). úgyhogy hamar érkeztek az újabb pofonok és egy komoly sokk is, ami nem csak az adott karakter szempontjából sorsfordító, de a jövőre is komoly árnyékot vet, mert azt bizonyítja, hogy minden szörnyűség, amit láttunk korábban, tényleg bekövetkezhet... deke-et sem hagyták veszni a sötét eljövendőben, igaz, most még csak poén-forrásnak használták, ahogy jövő-menőként kipróbálta az összes csodát, amit a jelen világunk nyújtani tud: a sört és a hagyma-karikát... btw, továbbra is tele van a show pikírt megjegyzésekkel és mosolygós egysorosokkal, nem tudom idén milyen humor-bombát robbantottak az írószobában, de rendelhetnének még belőle a későbbiekre is... (##03.04.)

„you were right. we can fight back.”

hogy ezek a gonoszok mennyit tudnak monologizálni -aztán mi lesz a végük? felszívják magukat a fizikai harchoz (jelen esetben egy kis kree-turbóital adja a segítséget), hogy aztán drámai küzdelemben alul maradjanak (szép adalék volt a végjátékhoz, hogy jemma kassius saját módszerével vihette be a kritikus döfést)... nagy volt a pörgés megint, hisz’ a visszatérés volt a tét, de engem az epizódnak leginkább az az aspektusa foglalkoztat, ami lelkileg ki fog hatni a sorozat jövőjére -azaz hogy most csak húzzák az agyunkat coulson végjátszmájával, vagy tényleg fel kell készülnünk a búcsújára (megint); vagy hogy daisy hány epizódon át fog durcázni azért, amit coulson tett vele; vagy hogy yoyo miként dolgozza fel, hogy a dns-éből létrehozott jövő-verzióját olyan rossz állapotban látta... az ilyen nagy téteket tartalmazó epizódokban gyakoriak a hősies önfeláldozások, és jól is működnek az ilyenek érzelmileg, még akkor is, ha egy nemrég csatlakozott mellékkarakter hozza meg az áldozatot (vagy akkor is, ha az adott karakter adottságait tekintve nem úgy tekint az elmúlásra, mint mi emberek). (mit ne mondjak, azért kihasználták azt a készítők, hogy a kree-k vére kék színű, mert így a tévécsatornánál sem panaszkodhattak, hogy miért öntöttek ki belőle annyit az epizódban...) (##02.03.)

„you’re no god, no devil! you’re just a cruel, sad, little blue man.”

a gravitációs problémák jól megrázták az űrhajót és a forgatókönyvet is, kár, hogy végig lehetett érezni, hogy mindez csak előjáték a nagy bumm-hoz... persze az kielégítő volt, ahogy yo-yo és mack kijátszották kassius nagy arcát, de ahhoz egy csomót látszat-dráma kellett, hogy aztán működjön a nézőknél is a koppanás és a siker felett érzett öröm (és persze máris tudjuk, hogy csak időleges volt ez a győzelem)... a felszínen a számtalan kamera-rángás között sokáig a fitzsimmons-féle technoblablával kellett beérnünk, valamint két apró karakter-pillanattal coulson és may, illetve coulson és daisy között. aztán elindultunk az életveszélyes kalandra, és itt már a feszültség vitt magával (btw, kifejezetten pofásan nézett ki a gravitációs siklás a tönkrement légkörben) -és ezt még lehetett fokozni egy súlytalanságban induló, majd nagy pofonokban végződő bunyóval is, mert szegény daisy nem ússza meg, hogy ne kelljen minden epizódban előszednie a hátizsákból a pörgő-forgó-rúgást... (azt talán múltkor nem emlegettem, hogy (magamat is meglepve) emlékszem erre a gravitációs lötyire a sorozat elejéről, pedig az ilyen dolgok két résszel később is ki szoktak már esni a fejemből, nemhogy öt év múlva...) (##01.27.)