soroló

„i wish i didn’t have to ask you to make this sacrifice, but the klingons won’t stop until they’ve destroyed everything, everyone.”

azt értem, hogy egy pörgős epizóddal kellett búcsúzni az évre, azt viszont nem mindig értékeltem, hogy vizuálisan is pörgésre ítélt minket a rendező, mert néhány pók-kamerás suhanó felvétel bele-beleszaladt a legrosszabb filmes rémálmomba: az oldalra döntött képekbe... egyébként az epizód egyik nagy erénye az volt, hogy a hősök tényleg keményen megvethették a lábukat, hogy hősies dolgokat vigyenek véghez, a doki bevállalta az agyzsibbasztó rengeteg ugrást, michael meg még a testi épségét sem kímélve csapott össze a klingonokkal (és ne felejtkezzünk el arról sem, hogy ezúttal határozottan eldöntötte, hogy megment mindenkit, aki az útjába kerül). és az epizód érzelmi gerince is ezekből eredt, hiszen az ugrás veszélyessége miatt aggódhattunk őszintén, michael és tyler esetén meg ott volt két megtört lélek, akik a traumatikus események után egymásban találják meg a megnyugvást... tetszett, hogy egy végiggondolt terv szerint végezték el a fél-illegális küldetésüket a srácok, nem csak nekirontottak az ellenfélnek, mintha nem lenne holnap -ettől érzi azt az ember, hogy az emberiségben ott a szikra, hogy intellektuálisan fejlett civilizációvá válhassék... (#12.12.)

„try to feel the harmony, the peace this world offers.”

a hangmérnökök nagy diadala lehet egy ilyen epizód, ahol kiemelt szerep jut a fülünknek, a hangkép kimunkáltságának -és nem volt rossza végeredmény a tévétől két méterre, de lehet hogy jobb lett volna, ha ma a fejhallgatós nézés mellett döntök inkább... saru parancsnok került kicsit a középpontba a mai küldetéssel, ami egy tipikus heti-ügyes startrek kalandnak tűnt, ahol egy első kapcsolatfelvétel körül bonyolódnak az események (egy entitással, mert a bolygó rezgéseit reprezentáló csillám-hullámokat nem hívhatjuk lényeknek), de aztán szépen besimították az átívelésbe a bolygón történteket, így elvéve a standalone érzést... eközben visszatértek a klingonok is, egy új megközelítésben -eddig összefogtak a föderáció ellen, most viszont van egy áruló köztük, aki nem bírja az új vezetősséget -kár hogy az elfogásával akadályokat görgettek az elé, hogy egy nem hagyományos szövetség kialakulhasson... egész kis kompakt epizódot kaptunk, űrcsatával, elmélkedéssel, egy nagyobb esemény (a.k.a. félévad-záró) előkészítésével. (#12.11.)

„-you are mad.

-no. i’m mudd.”

oh, az időtlenül felhasználható time-loop... a scifi-rajongók többsége szereti az ilyen különböző verziókból összeálló történetet, ahol egy tanulási folyamaton keresztül lehet legyőzni az ellenfelet, kitörni az ismétlődés csapdájából (nem írhattam gonoszt, mert mr.mudd nem az, csak egy anyagias con-man) -ami esetleg itt újdonság volt, hogy nem a hősnőnk volt az, aki kívül állt a loop-on, hanem őt is meg kellett győzni arról, hogy ezt már átélte újra-és-újra-és-újra-és-újra... mudd azért nem egy kedves ember, élvezettel iktatta ki a hajó legénységét, így egy hatásos összevágásban lehetett nekünk megmutatni mondjuk azt, ahogy a kapitány az enyészetté válik számtalan alkalommal... ahogy sejteni lehetett már a múltkor, michael magánélete hangsúlyosabb szerepet fog kapni a sorozatban, és most az eheti végtelen időt is kihasználták erre a kapcsolatépítésre, ahol végre jól kijöhetett az, hogy a vulkáni neveltetés mennyire ki tud hatni az érzelmek kezelésére -az viszont elég erőltetett volt, hogy befogtunk egy űr-bálnát, aminek a faját nem nagyon érdekli a szaporodás, mert túl direkt utalás volt ez hősnőnkre... (#12.10.)

„now, we boost you neural impulses to reconnect with his katra, then pump those same signals into your noggin and voilà. sarekvision.”

elég hamar összerántották a kis csapatot a múltkor begyűjtött pilótával (possible love-interest?), a csacsogós vörössel meg michael-lal, láthatóan számtalan közös küldetésre készülnek velük. nem baj, mert az első egész pofásra sikeredett, még ha a többség passzivitásra is volt ítélve, mert michael fejében játszódott le a lényeg... volt némi bio-blabla az összekapcsolódó tudatokról és átemelt lélekdarabokról, úgy tűnik, a vulkániak mindkettőben jók, de nem ez volt a lényeg, hanem hősnőnk vulkáni kapcsolatai, és az a tény, hogy épp’ sarek nevelte egy prosperáló életre. nekem elég ennyi utalgatás, mint amit most is kaptunk spock-ra, nem várom el, hogy meg is jelenjen az ifjú (fél)vulkáni. btw, érdekes szálat lehetne növeszteni ebből a ’keveredjen-e a vulkáni faj vagy maradjon tiszta’ vonalból, de gondolom, azért nem fogunk túlságosan elmélyedni benne, mert kell a hely az űrhajós dolgoknak... mondjuk a kapitány legalább érdekes a hajón, mert úgy tűnik, hogy az ember-élet sem elsődleges számára, ha arról van szó, hogy elveszítheti a hajóját -még akkor sem, ha ez a veszélyben lévő személy egy régi barátja/szeretője... (#10.24.)

„a cosmos full of agonizing light.”

mivel engem nem lehet ellágyítani a régről visszahozott karakterekkel az újoncságom okán, így csak rainn wilson-t próbáltam felismerni a szakáll alatt -na jó, igazából az izgatott ott a börtön-cellában, hogy miként lesz valaki a saját fajtája árulója, és kezd kollaborálni a klingonokkal. és persze az, hogy ki is lesz ez az áruló... jé, kezdenek valamit a kapitány szem-problémájával is, volt egy emlékeztető rá a rész elején, majd a kínzásnál került elő megint, hogy aztán nem sokkal később hátteret is adtak a sérülésnek... michael megint az empatikus oldaláról bővült egy kicsit azzal, hogy megsajnálta szegény medveállatkát -és persze ügyesen félrevezettek minket a kezdő álomjelenettel, amikor arról volt szó, hogy új lényt kell találni az ugrásokhoz (ez utóbbihoz is adtak egyébként újabb magyarázatot, csakhogy a technoblabla nerd-ök örüljenek)... saru és michael kapcsolata is épül a szemünk előtt, fokozatosan küzdik le az érzéseiket (féltékenységet pl.), így lesz egyre erősebb a bizalom köztük... korrekt rész volt ez is, szolid feszültséggel körbeölelve a karakter-építést. (finoman feszegetik a határaikat a készítők, de amíg a fuck-olás feleslegesnek érződik, addig a meleg karakterek természetes ábrázolásáért jár a süvegelés.) (#10.17.)

„gentlemen. every starship, klingon or federation, runs on dilithium crystals. if we can’t protect corvan, the war is lost.”

bírom az ilyen scifi trope-okat, mint amikor a világegyetemben nagyon ritka bányászati terméket kell megvédeni, nehogy az ellenség rátegye a kezét... de azért vannak olyan dolgok is a show-ban, amik az újdonság erejével hatnak -például a kísérleti hajtóművel való közlekedésük, vagy a nagyra nőt medveállatka, mint a navigáció alap-kelléke... örülök, hogy michael kisasszony ilyen humanistának van beállítva, aki csúnya szemmel néz a fegyverekre, és okosan kirakosgatja a lény körüli rejtélyeket (vele szemben a tiszt-néninek jutott a napi butaság, szegény rekha sharma itt sem maradhatott sokáig)... bár ugye nem vagyok egy messze földön híres trekkie, de azt gondolnám, hogy az is az újdonságok táborát gyarapítja, hogy két klingon között jól láthatóan romantikus kapcsolatot akarnak építeni -legalábbis a régebbi korok erkölcseiből ezt nem igazán nézem ki (viszont jöhetne valami fordítóhal a fülünkbe, hogy ne kelljen ilyen hosszasan a klingon-vartyogást hallgatnunk...) (#10.10.)

„the veins and muscles that hold our galaxies together.”

elmúltak már azok az idők, amikor csupa jóravaló szerethető karakterrel kellett megtömni a hajóhidat -most lehet a hősnő egy ellentmondásos figura, aki egyszerre tükrözi a vulkániak hidegségét és az emberek forró dühét; lehet a kapitány egy titkoktól övezet figura, akit a kiismerhetetlensége miatt nem tudsz közel engedni magadhoz (és még szerencse, hogy nem a fegyver-bizniszes klisében utazik); van egy elsőtiszt, aki a túlélés alapelvéhez és a szabályrendszer merev betartásához ragaszkodik; van a tudományos tiszt, aki már az első megszólalásával tenyérbemászóvá válik; és van a cserfes kis kadét, aki comif relief-nek alkalmaznak, de hosszú távon fárasztó a csicsergése... szóval színes egy társaság, és valószínűleg pont ezért fognak működni... az epizód is jól működött ma -már amikor a rejtély-hangulatot erőltették és nem azt a szarrá vágott űr-horrort, amitől kifolyik az egyszeri néző szeme... (michael bűntudata és páriasága központi szerepet fog játszani, és érdekes karakter-ívnek tűnik, ahogy a hajón lévők majd folyamatosan revideálják őt, és remélhetőleg ő önmaga is túl tud lépni azon, ami egy háborús konfliktus kényszeres velejárói voltak.) (#10.04.)

„starfleet doesn’t fire first.”

nem azt mondom, hogy egész életemben elkerült a star trek, de scifi-szerető emberként elég meglepő, hogy sosem mélyedtem el igazán a csillagflotta történeteiben. persze anno én is elcsíptem egy-egy részt valamelyik sorozatból, és homályosan dereng, hogy a filmek közül is volt olyan, amit láttam. így a megújult moziváltozatokat is kvázi szűz szemmel tudtam nézni, és így élveztem is a vesztett tempójú scifi-akció mibenlétüket. és így nyitott szemmel és szívvel vághattam bele ebbe az új tévés csapásirányba is. persze azért előtte százszor végigrágtam magamban, hogy vajon van-e ’jogom’ nézni a show-t úgy, hogy nem fogom érteni az utalások többségét, hogy a nagyobb kép egy része homályban marad, hogy nem építkezhetek a bennem képződő nosztalgia-faktorra -de aztán úgy döntöttem, hogy ez egy új kezdet, és talán így én is joggal kéredzkedek fel a hajóhídra (ahogy egyébként ezt megtettem a stargate universe esetében is). és nem is baj, hogy objektívebben tudtam nézni ezt az intenzív 80 perces felvezetést, mint az, aki fézerrel a kézben, bekapcsolt klingon felirattal indította el a lejátszást, azzal a céllal, hogy szétlője az összes felbukkanó kontinuitás-problémát... mert nekem így nem számít a klingonok kinézete, csak a cselekedeteik fontosak, azaz hogy megteremtik a konfliktus-helyzetet. nem kell azon sem agyalnom, hogy miért szőtték bele spock apját is a történetbe, sokkal inkább izgat az, hogy milyen feszültségek fognak keletkezni hősnőnkben azáltal, hogy vulkáni hideg neveltetésében szocializálódott (vagy hogy miként veszítette el a szüleit). mert örülök, hogy a nagy fenyegettségben jutott idő a karakter-pillanatokra is, bár azelőtt egy kicsit értetlenül állok, hogy a gondosan felépített mentor/tanítvány kapcsolatot le is rombolták egy pillanat alatt, csakhogy sokkoljanak egy drámai fordulattal a végén. és igen, ne feledjük, hogy ez még csak egy nulladik rész volt, egy tévéfilm, innen még sokfelé indulhat el a hosszú küldetés. reméljük, hogy egy prosperáló, fényes jövő felé... (a lens-flare-t egy szórakoztató gimmick-nek gondolom (jj csókoltatja alex kurtzman-ékat), viszont a döntött kamerától a legtöbbször be szoktam hányi -itt még egész sokáig bírtam, nem zavartak az idétlen kamera-szögek, de egy idő után már igencsak rácsaptam volna az operatőr kezére, hogy tartsa már egyenesen a kurva munkaeszközét...) (#10.03.)