soroló

„it has to be my fucking music that i’m making. i mean, if it isn’t music that i love, that i make, that i wanna play, what the fuck is the point?”

tudtam előre, hogy ez lesz a legszomorúbb mardi gras epizód... pedig, ha tanulhattam valamit a new orleans-iaktól, az az, hogy hogyan fogadjuk el az elmúlást. csak ne hiányozna az öreg annyira a gyönyörű kosztümből (és akkor erre még rátettek egy lapáttal a lövöldözéssel is, mert mindig van valami faszfej, akinél fegyver van, el sem hiszem). az epizódhoz nem lehet sokat hozzátenni, a végén is pont úgy folytak az események, ahogy megszoktuk, semmi hivalkodás, csak az anyaszomorító élet. azt mondjuk sosem gondoltam volna, hogy annie képes lenne kihagyni a legszentebb ünnepet. vagy hogy davis megkomolyodik. oh, wait... és így kellett, hogy vége legyen, még egy dal, még egy pillantás mindenkire, aztán a csönd. ...and the saints are the world champions! (++01.28.)

hálás vagyok az hbo-nak, hogy kaptak a készítők öt részt, hogy lezárják a sorozatot, de pont idén sikerült újra mélységesen beleszeretnem a show-ba, úgyhogy igencsak kevésnek érzem ezt az öt részt. szoktam túlozni számtalanszor, de most teljesen őszintén mondom, hogy minden epizód végén arra eszméltem, hogy felbukkant a vége-főcím, és én akarnék még, még, még. pedig nem volt más, mint az elmúlt két évben, valami lelki rezgés lesz itt a háttérben, számtalanszor bizonyosodott már be az ilyen. hjaj, miss new orleans already... nagyontetszett. oké, félre a búval, most igyunk egyet, és szóljon a funky!

hülyén szoktak rám nézni, amikor kifejtem, hogy new orleans a kedvenc városom, mert ugye sosem jártam még ott a fizikai valómban. de az ember szerintem attól még pontosan tudhatja, hogy mihez vonzódik igazán. a sorozat segített nekem mélyíteni a képet. erősített a szerelmen ezzel az egész zenés őrülettel, ugyanakkor meg is riasztott a sok erőszak láttán. és persze tudja az ember, hogy a dramaturgiához is kellettek ezek a pontok, mégis annyi valóság sugárzik a show-ból, hogy az ember kénytelen figyelembe venni, hogy nem ez a legbiztonságosabb hely a földön. de az egyik legérdekesebb, az tuti. ha félrerakom a város, a zenék és a hangulat iránti mániámat, akkor be kell látnom, hogy nem tudnám mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani, hogy nézze a sorozatot, sőt, már akkor is nehéz helyzetben vagyok, ha el kell mesélni, hogy miről szól -egy csomó karakter hétköznapjai a katrina hurrikán után. ugye...? biztos, hogy sok ember ízlelőbimbóját nem mozgatja meg, de aki csak egy kicsit ráérez, kétségkívül hozzám hasonló szerelembe esik. bár az is tehet vele egy próbát, aki tudja értékelni a magas fokú realista karakter-építést. és bár tudom, hogy középtájon egy picit eltávolodtunk egymástól (talán túl sötét lett a színe), de például a mai napig emlékszem, hogy egy lusta vasárnap délutánon indítottam az első részt, a nap annyira sütött, hogy a sötétítő függöny sem segített sokat, de azért meredtem a monitorra, és imádtam minden percét. az ilyen utazásokért éri meg sorozatbuzinak lenni. és ha van sorozat, amit biztos, hogy újra fogok nézni, akkor itt az egyik nyertes. nagyontetszett. köszönöm az hbo-nak a kitartást, az egész stábnak az elkötelezettséget, köszönöm a zenéket, köszönöm trombone shorty-t, köszönöm lucia micarelli-t, köszönöm wendell pierce-t. life is short, let’s play a song. zulu, baby! nola forever. whodat!

„i’m a new orleans musician, motherfucker. i’ll play ’till they ain’t got no gigs still standing.”

bármi más történhetett a részben, az ember mindig elszomorodott, amikor a lambreaux-családot mutatták. hozzám hasonlóan gondolom nektek is van ilyen élményetek, amikor az ember kettős érzéstől gyötrődik, mert nem akarja, hogy elmenjen egy szerette, ugyanakkor valahol mégis ott van benne a megkönnyebbülés utáni vágy. piszok nehéz ez a téma, és annyira realistán ábrázolják, hogy az ember szíve kifacsarodik. persze, davis most is szórakoztató, azt is jó látni, hogy talán egyenesbe fordul a magánélete (még a szomszéd melegek is visszatérnek!), mosolygunk sokat a klasszikus antoine felbukkanásán is, pia, örömzenélés, second line, taxi-fogás, bár itt nem szabad belegondolni, hogy miért is csinálja a parádét (nagy vízfejű iskolavezetések, pfüüh...). nem tehetsz mást, ülsz az ágya mellett, figyelsz, reménykedsz, vársz, amíg el nem jön a vég. (++01.19.)

„we’re a creole nation whether you like it or not.”

az ember még szilveszterkor sem tud bulizni rendesen, mert ott vannak a sötét árnyak a feje felett, és most mindegy, hogy csak némi pénzügyi zűrről vagy a nagybetűs halálról beszélünk... úgy érzem, most a készítők megerősítettek bennem valamit, ami a kezdetek óta foglalkoztat: hogy mennyire piszok nehéz lehetett a sorozat kasztingja. mert vagy zenélni tudó színészeket vagy színészkedni tudó zenészeket kellett találni, méghozzá magas minőségben. és ahogy elnézzük, hogy antoine hiábavalóan küzd a szerencsétlen fehér gyerekkel, hogy legalább kicsit is hozza a hangszeres tudás illúzióját, hát még nagyobbat nőttek a szememben. szóval, fuck igénytelenség, fuck zsaruk, fuck betegség, fuck bourbon street, fuck beale street...! (++01.09.)

„we love this city, but it needs to love us back.”

goddammit, mi egy drámát nézünk... kérlelhetetlenül öntötték ránk a cuccot, szívbemarkolóan. persze, látjuk az értelmét, jó az öreg indiánnal emlék-túrára indulni; jó kicsit felpumpálni az agyad a szerződések agyafúrtságán, a rendőrségi korrupción, az elviselhetetlen fogház-körülményeken, a pénz-éhségen. azt viszont nem tudom írni, hogy jó antoine-t megtörve látni, mert kurvára nem az. hogy lenne az, amikor tizenévesek haláláról van szó, az nem lehet, hogy nap-mint-nap ilyenek történnek egy ilyen fantasztikus városban. persze most is hidegrázósra sikerült néhány zenei betét, amikor érezted, hogy kicsit feljebb emelkedsz, de aztán mindig jött a visszahúzás. talán nem egy lápvidékre kellett volna építeni a várost... (+12.23.)

„you know the hardest thing about being a new orleans musician? explaining to your girlfriend why she got to take penicillin for your kidney infection. right?” (extra antoine mosoly a végére)

ezek még választani is csak zenére tudnak, észveszejtő... ohh, annyira behúzott egyből a nyitány, a választással, a yeswecan kántálással, felemelő volt, pedig nem is vagyok amerikai, csak demokrata. de utána is jöttek a gyöngyszemek, a falcons osztás, természetesen, vagy a két tombolás trombone shorty-ra, egyszer az autóban, egyszer a koncerten. kellemes érzés volt újra a karakterekkel tölteni az időt, kicsit félrehajtani a füstöt a lepukkant klubokban, és megnézni, hogy mi van velük épp. kicsit mosolyogni a lököttekkel, anyázni a rendőröket, szurkolni a sikerekért. és annyira belefeledkezni az egészbe, hogy az ötvenkilencedik percnél eszmélni, hogy bassza meg, itt a rész vége, nekem ebből kell még több, több, több! eddig nem realizáltam, hogy ennyire hiányozni fog... (+12.16.)

„trombones rule the world. yes, indeed. fuck the trumpet, you know? jockamo fee nane, motherfuckers.”

megértettem végre. bármilyen szar érhet, a zene mindig kisegít, kihúz, kirepít belőle. úgyhogy szóljanak azok a harsonák. a sok negatív szál ellenére így pozitív volt a kicsengése (még a vége-montázsnak is). és valahogy úgy éreztem, hogy most sikerült visszacsempészni valamit abból a zsezsgésből, amit az elején éreztem anno. lehet, hogy pofonvágnak, de jólesik. van ilyen. (+05.24.)

én szégyellem magam, amikor tologatni kezdem a sorozat epizódjait, ha türelmetlenül dobolok egy-egy rész közepén. mert még mindig jó megmerítkezni a mocsárban, a fülledt dallamokban, a keserédes életsorsokban. csak le kell tudni hozzá lassulni, átvenni a tempóját, és ez nem mindig megy. de látod, a finálé után meg azt éreztem, hogy de nézném még ezt, akkor kapta el igazán a szívem. szóval, pironkodva, de csak tetszett-et tudok kiosztani.

„fuck the music industry. no, i spit on it, annie. i piss on its grave.”

nem túl vidám dolgokra sikerült felfűzni a mai epizódot -a feladásra, a kilátástalanságra, amikor érzed, hogy valami véget ért, amikor nem látod a kiutat. csak érzed, hogy ott lehet a megoldás, az alagút vége, de még nem látod. és csak néhány szálon indultunk el a pozitív úton, nem kaptuk meg a feloldozást. (zeneileg ismét erős volt a felhozatal, annie hegedűjétől libabőr, davis tombolásától mosoly, a 97 éves muzsikus bácsinak meg hatalmas tisztelet!) (+05.24.)

„my last hangover for who knows how long.”

a boldogság egy rohadt hálátlan kurva, akire rengeteget kell várni, mire végre felbukkan. talán, ha sokat dolgozol érte, az egy kicsit megkönnyíti a dolgot. ez most csak részlegesen kapcsolódik az epizódhoz, mégis valahogy ez ugrott be a rész közben, hogy ezt bele akarom írni az értékelőbe. hát tessék. nem mellékesen jól összefoglalták azokat az érzéseket, amik bennem is igen gyakran szoktak megfordulni: hogy megragadtam egy élet-állapotban, amiből az istennek sem tudok kikeveredni, hogy mások kormányozzák az életem, és nem a legjobb irányba. úgyhogy ezt köszönöm. az meg nem lehet, hogy a rothadó rendőrök meg az aljanép bűnözők győzzenek a végén, ugye nem...? (+04.24.)

„there’s a big difference between vice and sin. new orleans gets it.”

szeretem a mardi gras epizódokat, zseniálisan tudják átadni azt az őrületet, ami ilyenkor nola-ban van. felvillanyozzák az embert. annak ellenére, hogy mindig csöpög egy kis szomorúság a varázs-koktélba, és ez most sem volt másképp, de ügyesen építik be a kontrasztot. szomorú, hogy a washington-i aktatologatók már ezt az ünnepet is lenyúlnák, illetve csak a külsőségeit, a lelkét úgysem fogják érteni sohasem. őket az is hidegen hagyja, ha annie hegedűje lenyúl a torkodon, és simogatja a szíved. a mindig hatásos indiános rész is kapott egy plusz töltetett, hogy tudjuk, hogy a láng őrzői hamarosan új törzsfő után fognak vonulni. idén is feltöltődtem, köszönöm, különösen tim robbins-nak, aki visszatért a rendezői székbe. (+04.13.)

„what you don’t know today can be learned tomorrow. and there isn’t a musician who’s worth a damn who ever stops learning.”

tudjuk, az élet tele van nehéz kezdetekkel, döccenőkkel és mélypontokkal. amikor csődöt mond az oktatás. amikor nehéz meggyőzni az álmaidról. amikor feleslegesnek látszó külsőségekkel hátráltatnak a munkádban. amikor igazán mélyre kell ásnod, ha fel akarod deríteni a korrupció mélységeit, a rendőrség visszaéléseit. amikor a régi életed visszahúz és nagyot koppan a fejed a mélyponton. ilyenkor különböző túlélési technikák vannak: kérj segítséget; vagy bocsánatot; dobj be egy sört; merülj el a jazz-ben. (zenetörténet néhány percben: fats domino és az eyehategod egy epizódban!) (+04.01.)

„you know, chicago, new york... it’s all about the future, you know? tear down, rebuild. tear down, rebuild. this... this is new orleans. we just, uh, let it go to hell.”

nincs ünnepnap, ez a város szüntelenül egy jó nagy lőporos hordó. de mi másra számíthatnának a könnyen megvásárolható városvezetők a kurva kényelmes irodáikban, mint hogy fellázad a nép, amikor szó nélkül eltakarítják az otthonaikat busás anyagi érdekekből. de menjünk le kicsibe. egy karácsonyi vacsora is robbanással járhat, főleg, ha összeelegyednek a különböző világnézetű szülők (isabella rossellini-t megszerezni, wow!). és akkor még ott vannak a kicsinyes bosszújukkal keménykedő rendőrök is. köpni kell, phühhh... (+03.26.)

„the music gods are fierce and cruel and must always be appeased.”

komor hangulatban lehettem, mert komoly gondolatokat hozott elő az epizód. gyerekkori zenekaros emlékeket, némi önvádat, hogy miért hagytam abba a zenélést. hogy el akarok jutni nolá-ba még ebben az életben. persze azért az elmélkedés mellett odafigyeltem a részre is, nyugi, tetszett, hogy ennyire természetes (értsd: akár duci) embereket láthatok a monitoromon. hogy a sok szál között átgondoltságot érezni a vágásnál. hogy mindig milyen jó zenék szólnak, bárhova is mennek hőseink. azt mondtam, hogy el akarok menni new orleans-ba...? (+03.15.)

„boy, you could sell a sandbox to saddam.”

ebben a városban elég egy kézfogás az üzlethez, itt még bíznak egymás szavában az emberek. de még nagyon az év elején vagyunk, nem szeretnék csalódott arcokat látni... az üzleten kívül is szeretik a saját kezükbe venni a dolgokat, úgy tűnik. így haladhatnak előre a dolgok, nyomozódnak ki a rejtélyek. aztán vannak, akik önerőből jótékonykodnak, de valljuk be, nincs ember, aki az öreg zenészektől sajnálna egy kis segítséget. szépen egymásra voltak vágva a mai epizódban a párhuzamok, zenész-turnéra turné, bizniszre biznisz, szexre szex. a két pár méretes csöcsért külön köszönet! (+02.03.)

„son, two things make life worth living. fried food is one of them.”

nola-ban még a halloween is stílusosabb. de mit várunk egy olyan várostól, ahol szentek menetelnek. bár nehéz elnyomniuk a sok rosszat, a gyilkosságokat, a rendőri brutalitás nyomait, a simlisséget, a pénz-orientáltságot, de azért jó is sarjad a lábuk nyomán. jobb fiúvá válni egy apa szemében. gyerekekkel megszerettetni a zenét. tenni valamit a sokat tépázott városért. és ha mindez nem okozna örömet nekik, hát beugranak egy kis jazz-klubba egy jó pofa sörre. (+02.01.)

„i told ’em, you don’t take a musician to jail from new orleans for playing for another musician.”

ha van sorozat, ahol muszáj kivárnom a feliratot, akkor ez az (azok az imádnivaló akcentusok...). de mindig megéri. most is. nyitójelenet: antoine a taxiban, már mosolygok. aztán felhúzom magam a rendőri köcsögösködésen. majd annie kezd énekelni, és én érzem, hogy hazaértem. talán ezeken az oldalakon még nem jött ki teljesen a neworleans mániám, de most lesz majd néhány hetem rá. valahol ki kell élnem magam, ha már a saints nincs a rájátszásban... na, de vissza a sorozathoz. ahogy megszoktuk, komótos tempóban felvettük a sok hétköznapi szálat, újra beköltözhetünk ezeknek a nagyszerű embereknek az életébe. és persze folyt és folyt a zene minden utcasarkon. de kellett már ez nekem! whodat! (ja, és csak egy mondat a lelkesedés illusztrálására: „i ain’t no grown-up. i’m a musician, god damn it.” szívemből szólt, mr.batiste.) (+01.05.)